Dunántúli Napló, 1966. november (23. évfolyam, 258-282. szám)

1966-11-27 / 280. szám

Kampfs Margit: HALÁSZOK Korunk IIL Századunk zenei arculatá­nak legmarkánsabb vonásait Schönberg és követőinek ze­néje rajzolta meg. Fő sajátos­ságáról: 12 zenei hang bizo­nyos szabályok szerinti sze­repeltetéséről dodekafon (ti- zenkéthangú) irányzatnak szokták nevezni. Arnold Schönberg Mielőtt e zenei törekvés összetevőit felvázolnánk, te­kintsük át a „nagy újító” Arnold Schönberg életútját. — 1874. szeptember 13-án szü­letett Bécsben. Zenét már gyermekkorában kezd tanulni, de különleges képességet nem árul el magáról. Édesapját korán elveszti. Gimnáziumi ta­nulmányait nem végzi be. Munkát vállal egy bécsi bank­nál. Több éven át karnagya egy munkáskórusnak. 1901- ben telepszik le első ízben Berlinben, ahol egy kabaré­színpadnál vállal karmesteri állást, majd konzervatóriumi tanárnak nevezik ki. 1903-ban visszatér Bécsbe. Tanára lesz Anton Webemek és Alban Bergnek. Ezután újból Ber­lin, majd ismét Bécs ad szá­mára otthont. Amikor kineve­zik a Porosz Szépművészeti Akadémia zeneszerzési mes­teriskolájának tanárává, is­mét Berlinbe költözik. Erről az állásról 1933-ban, a fasiz­mus előretörése idején kény­telen lemondani. Párizsba uta­zik, innen az Egyesült Álla­mokba, Bostonba hajózik. Több amerikai nagyváros egyetemén tart előadásokat. 1936-ban áttelepül Los Ange­les környékére és itt él halá­láig. A bécsi polgármester kedves visszahívásának 1946- ban már nem tud eleget ten­ni. Egészségi állapota igen sú­lyosra fordul. 1951. július 13- ón meghal. A vázlatos életrajzból is ki­tűnik, hogy a sors Schönberg- gel hosszú és igen tanulságos utat járatott meg. Nagy tör­ténelmi eseményeket élt át. Olyan élményekkel gazdago­dott. melyek művészetét nagy­ban befolyásolták. Ezek az él­mén vek igen mélyre hatoltak. Schönberg és két legjelesebb követője, tanítványai Alban Berg (1885—1935) és Anton Webern (1883—1945) olyan lel­kiélet kifejezésére törekedett, melynék mezejét a haláltól és az élettől való félelem, a zenéje gyötrő magányosság, a nyo­masztó álmok és a fájó el­szigeteltség levegője járt át. Gyűlölték a polgári társadal­mat. Azt az alapérzést kíván­ták kifejezni, melyet így fo­galmaztak meg akkoriban: „az ember belekerült egy olyan világba, melyben létezéséért (egzisztenciájáért) gondjai és félelmei vannak. Schönberg élete delelőj én így vall önma­gáról: „tengerbe estem, ten­gerbe, amelynek forrt a vize és amely nemcsak a bőrömet égette, hanem bennem is forrt. És nem tudtam úszni. — Leg­alábbis nem tudtam az árral úszni. Csak azt tudtam, ho­gyan kell az ár ellen úszni — akár megmentett ez, akár nem.” Két tanítványáról egyik növendéktársuk ezt írja: „We- bem-nél az érzelmi komplexu­sok befelé sűrűsödnek. Berg- nél mindez viharos erővel tör a külső megoldás felé. Ha amott a nyugalom fogalma affektusban, indulatban teste­sül meg, úgy itt maga az af- fektus az ábrázolás tárgya, minden fokozásával, tetőpont­jával és mellékes jelenségével egyetemben. Bergnél elemi erővel robban kifelé minden lelki katasztrófa.” Az élményanyag, mely kü­lönbözött minden előbbitől, új kifejezési eszközöket igényelt. Schönberg és követői a kife­jezési eszközök és lehetőségek bővítését a teljes hangnem­nélküliségben, a teljes atona- litásban látták. Kezdetben bi­zonyos hangok szomszédos hangjainak (váltóhangjainak) egyidőben történő megszólal­tatásával (pl. Schönberg: Vá­rakozás c. operájában) töre­kedtek atonalitásra. A feszült­ség kifejezését nagy hangug­rások (nagyszeptim, kis nona) gyakori használatával érték el. Később a váltóhangok ál­landó har .nálata vezetett az egy oktávon belül lévő vala­mennyi hang (c, cisz, d, disz, e, f, fisz, g, gisz, a, bé, h — 12 hang) igénybevételére. 1920 körül megszületett a teljes tonalitást eredményező, a 12 hangból összeállított sor (Rei­che, seria), a dodekafon-sor szabálya. Egy-egy mű kompo­nálását ettől kezdve a sornak a megalkotása indította el és ezt követték — az alkotói le­lemény és konstrukciós kész­ségből fakadó — variációk, kombinációk. Bonyolultakká váltak a művek ritmusai is, és eddig nem használt képle­tek keletkeztek (pl. Berg vo­nósnégyesre írt Lírai szvitjé­ben). Jellemző lett a rövid­ségre, a vázlatszerűségre. tö­rekvés. Webern öt zenekari darab c. művének egyik té­tele csak 6 taktusból áll. Ke­rülik a régebbi korok zenéjé­re annyira jellemző visszaté­rést. Az énekhangot általában hangszerként kezelik és igen nehéz feladatok megoldását kívánják az énekestől. Schönberg és követőinek, el­sősorban Webern-nek és Berg­nek, de Matthias Hauernek és Ernst Kreneknek a zenéje is napjaink zenei kísérleteinek vált kiindulópontjává. (Folytatjuk) Várnai Ferenc TÓTH DEZSŐ: Erről is beszéljünk... Négy esztendő művészeti sikerei (Folytatás a 9. oldalról) Irodalmunk egyre növekvő eszmei­művészi erővel vizsgálja a közelmúlt történelmét. Bírálja a Horthy-rendszer üres, értéktelen világát, keresi a ma felé mutató erkölcsi és politikai érté­keket, mint Németh László Irgalom c. regénye; elvégzi — mint pL Cseres Tibor: Hideg napok, Bóka László: Alá­zatosan jelentem c. művei — az elke­rülhetetlen önvizsgálatot: kutatja réte­gek, típusok erkölcsi felelősségét. \ nemzeti élet folytonosságára kérdező önvizsgálat jegyében szembesítette az utolsó magyar negyedszázad történel­mének drámai fordulatait Darvas Jó­zsef Részeg eső-je; ugyanezzel a tör- ténelmet-tudatosító szándékkal vezette végig alakját felszabadult életünk küz­delmes fordulóin Nemes György (Egyet­len pillanat), Lengyel József (Elévült tartozás) rendíthetetlen szocialista meg­győződéssel oldja fel a tegnap nem egyszer keserű tapasztalatait. Líránkra hasonlóképpen a társada­lom kérdéseivel való lépéstartás jel­lemző. Az a közéleti költészet hozta meg a szocialista líra elismerését s vált joggal a legnépszerűbbé, amely a ma bonyolult viszonyai közt is meg tudja ragadni aktuális forradalmi fel­adatát: — Garai Gábor, Simon István, Váci Mihály költészete. A neveknek, címeknek — amelyeket nyilván soká lehetne sorolni — nem önmagukban van a jelentősége együttesen illusztrál­ják azt a legfőbb eredményt, hogy nagy mértékben megnövekedett Irodal­munk realizmusának érvénye, hogy minden eddiginél elevenebb kapcsola­tot tart a társadalmi fejlődés meneté- veL S végül is ez az, amit a közönség növekvő érdeklődése honorál: jelentő­sen emelkedtek az átlagpéldányszámok. Különösen versesköteteknél feltűnő, hogy míg öt-hat évvel ezelőtt 800—1200 példányban jelentek meg, ma gyakran a 6—8—10 ezres példányszámban lát­nak napvilágot. De ugyanez a megnö­vekedett érdeklődés hívja életre or­szágszerte az irodalmi színpadokat, kí­séri a Rádió, Televízió mennyiségben, színvonalban gyarapodó irodalmi mű­sorait. Filmművészetünk az utóbbi években hagyta maga mögött átmeneti „szürke” periódusát s a hazai közönség érdek­lődése, és számos nemzetközi elisme­rés bizonyítja, hogy a kibontakozás út­jára lépett. E területre jellemző: azok az alkotások tudtak eszközeikben is sajátosan újat hozni, azok kerültek a hazai és nagyrészt a nemzetközi érdek­lődés középpontjába, amelyek a mi mai életünkről adtak őszinte, szocialista el­kötelezettségű s épp ennek révén mű­vészileg is hiteles képet (Húsz óra, Párbeszéd, Sodrásban, Nehéz emberek, Hogy állunk fiatalember?). A múltban játszódó filmjeink közül ugyancsak azok váltak ki, amelyek összetett er­kölcsi-politikai kérdésekre az egyértel­mű válaszadás igényével feleltek (Hí deg napok), amelyekben elmélyültebb igényesebb lett a társadalmi kapcsol» tok elemzése, egyén és közösség viszo nyának történelmileg konkrét feltára sa (Pacsirta, Iszony, Szegénylegé­nyek). A tartalmi igényesség ugyanakkor műfaji gazdagodással is együtt járt. A tizedes meg a többiek, a Butaságom története a filmvígjáték szórakoztató feladatát színvonalengedmény nélkül, eredeti eszközökkel tudták megoldani; olyan jó riport-dokumentum filmjeink születtek, mint az Itthon és az Éjsza­kára hajnal; a cannesi és krakkói fesz­tiválok első díjai pedig rövidfilmmű­vészetünk eredményeinek nemzetközi elismerését is jelentették (Nyitány, Vá­lás Budapesten). Mindez nemcsak el­vont „esztétikai” eredmény — a tar­talmi értéket ebben a tekintetben is a növekvő közönségérdeklődés nyugtázta. Ha a televízió miatt a filmek látoga­tottsága valamelyest csökkent is, ezen az általános tendencián belül a magyar filmek látogatottságának részaránya évről évre nőtt s ami talán ennél is fontosabb: a miskolci és pécsi film- fesztiválok eredményei közt elsősorban tarthatjuk számon a hozzáértő közön­ség aktivitását. A magyar drámaírás ilyen eredmé­nyekkel nem dicsekedhet, bár értékes alkotások, sikeres művek itt is szület­tek (Dobozy: Holnap folytatjuk, Gyár­fás: Egérút, Illés: Az idegen, Illyés: Bolhabál, Salamon Pál: Magadra kiálts, a Rozsdatemető drámai változata stb.). Színházaink repertoárja azonban gazdag, sokszínű volt. Átdolgozások, színrealkalmazások bővitették klasz- szikus drámai értékeink választékát az utóbbi években (gondoljunk csak a Czillei és a Hunyadiak, a Mózes, a Magyar Elektra, a Kocsonya Mihály házassága kivétel nélkül sikeres bemu­tatóira). A Tragédia, a Bánk bán új rendezései e művek rejtett értékeit, újfajta értelmezési lehetőségeit hozták napfényre. A külföldi drámairodalom változatos anyagának szocialista és ha­ladó, antifasiszta, humanista elkötele­zettségű drámák adták a gerincét (Ar­buzov, Babel, Brecht, Gorkij, Lorca, Rozov drámái, továbbá A helytartó. Marat halála. Az ördög és a jóisten, Beckett c. művek). Különösen örvendetes, hogy épp az említett darabok előadása kapcsán mutatkozott meg leginkább a rendezői tehetség, az együttesek odaadó mun­kája. Az sem közömbös, hogy a klasz- ézikusok bemutatása az utóbbi eszten­dőkben bővült: az elmúlt évadban színházaink több mint felének volt műsorán Csehov-. Tolsztoj-, Turge- nyev-, Dosztojevszkij dráma. Külön le­hetne — és kellene egyszer bőven — Vasvári István új versei: vidéki színházi kultúránk jelentős fej­lődéséről beszélni. Az utóbbi két esz­tendőben ép'pcn az új magyar drá­mák bemutatásában — mai magyar ’.rámairodai műnk segítő támogatásá­ban — múlták felül a fővárosi színhá­zakat, ugyanakkor számos produkció­juk emlékezetes eseménye volt az egész magyar színházi életnek (Az Irkutszki történet, a Rozsdatemető szolnoki, a Mózes veszprémi, a Peer Gynt és a Sirály debreceni, az Antonius és Cleo- pátra kaposvári, a Botiár ügy szegedi, a Legyek pécsi előadása stb.). S ha ehhez hozzávesszük a szegedi szabad­téri játékok, a gyulai várjátákok — s bár szorosan nem tartozik ide — a Sabariai karnevál a soproni ünnepi hetek, a Baranyai vasárnapok, a sik­lósi és nagyvázsonyi játékok stb. si­kerét: kitűnik, hogy a vidéki városok milyen lelkesen és eredményesen kez­deményeznek kulturális programokat, ápolják történelmi és kulturális ha­gyományaikat, amelyek egész kultu­rális életünket gazdagítják. S kell beszélnünk zenei életünk si­kereiről, többek közt a hazai és nem­zetközi elismerést aratott új magyar operákról (Petrovics: C’est la guerre, Szokolai: Vémász, Mihály András: Együtt és egyedül) és azokról az ered­ményekről, amelyeket képzőművésze­tünk, különösen a monumentális szob­rászat, a grafika, az illusztrációs mű­vészet területén s az iparművészet számos ágában ért el. Ugyancsak meg kell emlékeznünk arról, hogy az utóbbi években meny­nyire előtérbe került a szocialista mű­vészeti örökség (Derkovits-, Dési Hu­ber-, s a szocialista képzőművész cso­port anyagainak kiállítása; a szocialis­ta irodalom hagyományának feltárása): hogy mennyire tágult művészeti éle­tünk szemhatára és a XX. századi szo­cialista és polgári értékeknek mennyi­vel gazdagabb választéka áll ma a közönség rendelkezésére, mint koráb­ban; hogy egész szellemi életünk mennyi közéleti — köztük művészeti — kérdést feszegető vitától pezseg; hogy az általános kulturális forrada­lom eredményei nyomán hogyan szé­lesedik és aktivizálódik az új közönség, az új szocialista művészeti közvéle­mény. Dehát e cikk korántsem teljességre törő „eredmény-lista”. Szerény és al­kalmi emlékeztető csupán: bizonyos fogyatékosságokkal küszködő művészeti életünk megítélése során tartsuk szem előtt sokkal jelentősebb eredményeit, így a problémákat is másként fogjuk látni. S állandóan eszünkbe jut maid, amiről oly sokszor megfeledkezünk; szocialista művészeti életünk szolgálata nemcsak a hibák bírálatát, de 'ega- lább ugyanannyira az eredmények is­meretét és propagálását is jelenti. — — — „Kékségek enyésznek* mint idős asszonyok kendőjén a barna, fordul már sötétbe. Lám, a sorsodat kötöttem [magamhoz, jő, asszonyi — béke.” A lélek naplójából A mai gazdag verstermésből is kiemelkedik Vasvári István új verseinek gyűjteménye: A lélek naplójából. Utolsó válo­gatott kötete a Végső áron költői munkásságának össze­foglalója volt. Két év után — • íme — mintegy 80 vers gyűli össze költői műhelyében és ez a kötet Vasvári István pá­lyáját kettős jubileummal is jelzi, hiszen a költő most öt­ven éves, és ez egyben a ti­zedik verseskötete is. Ha kötetét (a Magvető szép kiadása) forgatjuk, a szép ver­sek garmadája mellett (bár ez nem ellentétes) bátor hangon szól korunk izgalmas vajúdá­sairól, igaz pártossággal be­szél a társadalom és a béke izgató kérdéseiről. Ez az el­kötelezettség, eszmei harc és humanizmus nemzedékének fájdalmas öröksége. A nagy nemzedéktársak; Radnóti Mik­lós, Sárközi György, hogy csak a legkivételesebb költőkről szóljunk, ott vesztek a „véres panorámák” színterén. Vas­vári István szörnyű pokoljárás után szólni kényszerült, már csak ezért sem vallhat más­képp: „Tettem, mit tehettem — nem az [életemért éltem — érted féltem fájó [emberiség.” Ahogy eddigi köteteiben — itt is folytatja megrázó éd- ményeinök elmondását „nem az életért”, hanem a féltett és félő jövőért. Ezekben a ver­sekben a Gettó temető, Lidice, a megrázó Gyermekek, Dró­tok, Balti tengeren, vagy a kötetzáró: Vértanúk falánál a szembenézés, a vállalás és — minden riasztó jel ellenére — a bizalom hite kap hangot: — — ó, ha csak egy percre, Csak egy percre mondanák, mit üzennek!... ha ez fájna, így, a [kínzók­nak és gyilkosoknak, mert [Vietnám, Indonézia — naponként sírba — [hajtott emberi reménység — 6, ha csak (egy percre sóhajtana Auschwltzcal, Majdanekkel, ha a melleket ez rázná, ez, minden erdők szelénél szilajabban ...” Gyermekek c. versénél alig hiszem, hogy a véres időikről szívbemarkolóbb sorokat írtak volna, mint Vasvári István: „A gyermekek, akiket elégettek, már örökké gyermekek maradnak... Dióért, almáért perdülő [pörgettyűvel mindig kérdezve állnak előttünk, mint egy filmen, ahol a gázba- [tipegő hároméves az SS farkaskutyáját megsimogatta ... ö, ti [földbekapaszkodó, apró, könnyű kezek, nem [simulhattok szelíd fűvekre, nem ágaskodtok [már otthonotok ajtajához, de a napot [soha — nem — látó szemekkel borultok [hozzánk; itt fájtok Area karjainkban.” De lírai alkata — a véres emlékeik mellett — a szép és tiszta humánum állandó, meg­frissülő élményeit is versbe ötvözi, modern, sajátos, min­dig izgatott, hibátlan sorok­ban. S ez teszi, ez a minden szépért, jóért lelkesülő lélek A lélek naplójából kötetei változatossá, emberileg, költói- leg hitelessé és teljessé. Meg­szólal költészetében a gyer­mekkori táj: „az olthatalom ország; benne az ég minden madara”. De a dunántúli sző­kébb haza emlékei is vará- zsosan zsongnak benne: „Ö — Pentele figyel bennem öreghegyre; itt száll az a régi lakodalmas — ének és siratóének: velem együtt tér meg hallgatni, pihenni, mint ifjúságunk szélsodort hazája” Vagy a Hazáig c. versében az elégia szépségével és bartókos hangján: „Valahol messze szán-csilingelő szavával szól az elsüllyedt idő. Törkölyszagú és tehénillatú háromkirályok: hol van a falu?... Csak arra, arra, arra egyenest, amerre látsz egy csillagot, tüzest!” Verset ír Segesvárról, hol Petőfi elhagyta „a lélegzetnyi sorsot, a reményt”. A Cseh naplóban Spielberg lőpor-füs­tös világára emlékezik, Kazin­czy könnyeire, mikor fogság» naplójába írta kínjait. Szépek a késői szerelem hála-énekei (Egy- kötéssel, Klárának, Ké­sői vallomás): Külön hang kötetében a pályatársakra emlékező rek­viemek, és egészen új vonás a szatirikus hang. Radnóti Mik­lóshoz c. versében a túlélés és szédülés érzése és parancsa feszül: „Der springt noch auf — a versed [mondogattam. Te szerettél, vagy szántál? — [hallhatatlan: ha tudtad volna, mire lesz erőnk!” Az eszme harcosát siratja Kis Ferencnek írt versében. De valóságos remek a Berda vers, még a Berdához írt gaz­dag kortársi anyagból is ki­válik. Az „ételek érdemes él­vezőjét” énekli érdes, Berda egész emberségét, szabadszájú- ságát és szabadságvágyát re- veláló írásában: .. . „hol blbircsókos Berda borral és breviáriummal, pálpusztaival és pelyhes imával lengedezik holdfény-gatyában.” Szatíráiban — mintegy 20 csípős versben — az emberek, írók, nézőpontok, irodalmi vi­ták — fonákságait szedi toli­ra. Vasvári István szép köte-e sokáig ott marad az olvasó asztalán, mert őszinte, tiszta emberség árad verseiből, mert tehetséges (az eddiginél töbo sikerre és befogadásra is ér­demes) költő írta. aki A 'élek naplójában igaz érzéseket és szépségeket örökít meg, s az olvan versekben, mint a Mén­ből, Ifjúság, Daniéhoz. Ál momban, Magyarország. U'-vc mai költészetünk rangos da­rabjait adja kezünkbe. Bárdos! Németh János * .* i

Next

/
Oldalképek
Tartalom