Dunántúli Napló, 1966. november (23. évfolyam, 258-282. szám)

1966-11-20 / 274. szám

\

KATKÓ ISTVÁN:

— Asszonyom, a radírozás kétségtelenül olcsóbb, de ezt a falat már csak újra festeni lehet. Úgy látom, hogy a régi festés legalább tíz éves.

A mester ott állt a szoba közepén. Helén a harmadik emeletről hívta le, hogy árajánlatot kérjen tőle. Körülnézett s arcán tolakodó kíváncsiság ült, ahogy szemügyre vette az özvegy holmijait. Ez a szemérmetlenség zavarba hozta Helént. Most a férfi felfedező tekintetével látta a rojtos szélű lámpaernyőt, a fakult dí- ványterítőt, a kopott székeket.

— Drága lesz? — kérdezte, de a mester nem sietett válaszolni. Helén ruhája barna volt, mint a bútorai. Egy-síkba- rajzolt arcát csupán a szemgödrök mélyedése bontotta meg, s ott benn nyugtalanul és zavartan mozgott a két kicsi zöldesbarna szem. A nő nem öreg — állapította meg a mester — de épp oly elhanyagolt, mint a négy fal, amelyre vastag évgyűrűt rakott a por.

— Méltányos árat ajánlok, —. felelte most a mázoló.

Engedélyt kért, hogy rágyújthasson. A felszálló füsttől egyszeriben felélénkült az egész szóba. Helén kiment a konyhába, hogy kis tányérkát hozzon hamutartónak. Kint eszébe jutott, hogy van még egy kis likőrje a szekrényben. A mester megivott egy pohárkával ebből a szirupból, amelynek már alig volt alkohol- tartalma.

— Milyen mintára gondol?

Most Helén nézte a falat, mintha búcsúzna ettől a megfakult díszlettől.

Arca megszínesedett, mert ő is ivott a

likőrből.

— Valami modemre gondolok.

A mester zömök ujjaival elnyomta a eágarettavéget.

— Minden oldalán más színnel?

Helén megrezzent.

— Óh, nem, ez túlságosan is modem

lenne.

— Akkor talán fröcskölt festékkel?

— Igen, valami olyasmi.

— Aztán sürgős, mert sok munkám van ám.

— Húszadikáig kellene, hogy készen legyen.

Ez nagyon határozottan hangzott. „Különös. — gondolta a mester —, hogy ennek tíz évig mindegy volt. most meg azt szeretné, hogy ripsz-ropszra megcsinálja”.

Vastag tenyerét térdére fektette.

— Sajnos, az nem megy.

Helén nézte a festő körmeit, mélyek a mészportól fehérlettek.

— Pedig nekem húszadikáig kell.

— Hát... — tűnődött az ember, s közben fürkészte az özvegyet, aki görcsösen megmarkolta az üveg nyakát.

— Nem iszik még eggyel?

— Köszönöm, nem. Tudja a magas létrán dolgozom...

— Okom van rá, hogy húszadikáig kész legyen, — mondta Helén és nem nézett a festőre.

— Csak a szobát?

— Csak.

— Hatszáz.

— Rendben van, — felelte az özvegy.

Néhány nap múlva újra megjelent a

mester vödrökkel, szerszámokkal és létrával. Segített Helénnek a szoba közepére tolni a bútorokat, aztán felkapaszkodott a létrára, hogy lemossa a vastag

porréteget a falról. Az özvegy újságpapírral fedte a díványt, a székeket és a vitrint. A szoba alig néhány perc alatt elvesztette régi jellegét, a tárgyak megszokott rendje helyett most egy bútorkupac állt ott középen.

Helén ugyanazt a barna ruhát viselte, mint múltkor, de fejére színes kendőt kötött, amely megfiatalította. Észrevette ezt a mester is, aki a létra tetején ült és fütyürészett. Valami divatos slágert fütyült. amit a rádióban gyakorta játszottak. Helén azon kezdett tűnődni, hogy mikor fütyült utoljára férfi ebben a lakásban? Ezen aztán mosolyognia kellett.

Délben a mester megkérte, hogy melegítse meg az ebédjét a gáznál. Helén tányérra tette a marhapörköltet és tálcán vitte be. A festő, amikor meglátta a porcelántányért, meglepetésében nátra- tolta fején a papírcsákót, s aztán engedélyt kért, hogy megmoshassa kezét s fürdőszobában, holott ez nem volt szándékában.

Helén bámulta, hogyan rágja a húst az éhes emberek mohóságával a mester.

ö mindig egyedül evett, s mindig kinn a konyhában.

— Külföldről várok vendéget, — mondta, amikor a festő a borosüvegből húzott egy nagy kortyot.

— Azért festeti a falakat?

— Csak azért.

Az ember biccentett, de nem kérdezett semmit erről a külföldi vendégről, Helén azonban hozzátette:

— Egy régi ismerősöm jön.

A hangsúlyból nem volt nehéz kitalálni, hogy ez a régi ismerős egy férfi lehet.

— Messziről érkezik? — kérdezte a mester, miközben elindult felfelé a létrán.

— Az Óceán túlsó oldaláról. Kanadában él.

A _ festő megértőén mosolygott onnan fentről, s Helén úgy érezte, hogy bizalmasabb volt ezzel az emberrel, mint illett volna. A levél két hete érkezett, de nem szólt róla kolléganőinek sem. Pedig másnap betette a retiküljébe a borítékot, hogy odaadja Péterinek a bélyeget. De a könyvelőségben Helén csak annyit kérdezett Péteritől, hogy gyűjti-e még a bélyegeket? Amikor az csodálkozva pillantott rá, sietve hozzátette: „Majd gondolok magára”, s letette asztalára az üzemi konyha múlthavi elszámolását.

Máris ment vissza a helyére.

Ez a jelentéktelen epizód elég volt ahhoz: kollégái észrevegyenek valami változást Helén körül. Elharapótt félmondataival, fél-felbukkanó zavart mosolyával, ahgy ebéd előtt megfésülte a haját, mit esztendők óta nem tett, — kimozdult az irodai állóképből. Nem kérdeztek tőle semmit, de a háta mögött összenéztek. Férje halála után eleinte még tréfálkozni sem mertek előtte, s később ez a tapintat megkövesedett.

Amikor szabadnapot kért, hogy otthon lehessen, míg a festés tart. már biztosra vették, hogy történt valami Helénnel. Zámbóné úgy állt meg íróasztala előtt, mint a csillag-közi rakéta, mely a Hold nem látható felét fényképezi.

— Hallom, drágám, kifesteted a lakásodat?

— Igen;.. Már itt van az ideje.

— Jó kis felfordulás lesz nálad, de megéri.

— Meg. Találtam egy festőt, aki olcsón megcsinálja.

Zámbóné még egy pillanatig várt, hogy

alkalmat adjon Helénnek a beszélgetés folytatására, s mivél az tanulmányozni kezdte a garázs fuvarcéduláit, biccentett és visszatért földi állomáshelyére, ahol a kapott adatokat értékelni kezdték.

Helén maga sem tudta megmagyarázni, miért nem jelentette be, hogy vendége érkezik, miért nem vonta be kollégáit az előkészületekbe. Esztendők óta megtanulta. hogyan vegven részt észrevétlenül is a könyvelőség életében, es ösztönösen is védte kis szerepkörét. Furcsa, hogy a festőmester előtt nem volt Ilyen tartózkodó.

— Leánykoromban udvarolt nekem, — mondta, miközben leszedje a díszpáma huzatát, hogy majd kimossa.

A mester rágyújtott ott fenn. s kedélyesen hunyorított.

— Biztosan szép ajándékokat hoz majd

— Óh, erre nem is gondolok.

— Tessék elhinni, hogy maga a repülőút is egy vagyonba kerül.

Helén bólintott.

— Igen. Nagy a távolság onnan.

A fal már száradni kezdett, az ember hosszú léniával meghúzta a vonalat a mennyezet alatt. Helén nedves szivaccsal letörölte a festményt, mely a dívány felett lógott. A tájkép, ahogy megszabadult a portól egyszerre üde zöld lett és a parasztház tetején élénken piroslott a cserép. Olyan különös volt ez a változás, hogy belereszketett, amikor ránézett.

— Pedig én már teljesen elfelejtettem őt.

— Ezt nem hiszem. Az ember a fiatalságát soha sem felejti el.

Helén erre nem válaszolt semmit, úgy tett, mintha el volna foglalva a fénye- sítéssel.

— Én is emlékszem még a régi lányokra, — folytatta a mester. — Volt olyan, akinek csupán a kezét fogtam. Arra emlékszem a legjobban.

Amíg a festő beszélt. Helén arra gondolt, hogy ez a mister Varsányi mit írt a levelében. „Nincsenek rokonaim otthon, tudom, hogy a város is nagyon megváltozott, s talán a gimnáziumi osztálytársaim közül is keveset találok meg. Mégis haza kell látogatnom, látnom kell magát is' Helén, úgy tudom, hogy szegény Bandi halála óta nagyon egyedül van...”

Háromszor is elolvasta egymás után a levelet akkor este. Nyugtalanul forgolódott az ágyában és fel-felkattintotta a villanyt. Aztán éjjel kettőkor kiment a fürdőszobába és hosszan nézegette magát. „Ha férfi lennék, nekem ez az arc semmit sem mondana. Ügy ám, miszter Varsányi! Mi közöm van nekem a maga honvágyához? Az IBUSZ felülteti majd a városnéző buszra, elérzékenyülhet azon, hogy a Mátyástemplom mit sem változott, s a reálgimnázium épületében ma is diákok zsónganak. Elégedjék meg eny- nyiveL”

Másnap mégis azt táviratozta: „Várom, Helén.”

A festő végighúzta a vonalat köröskörül, aztán lemászott a létráról. Nézte a száradó falat.

— A vödröket még itt hagyom. Ha valami hiba lesz, holnap kijavítom.

Helén egyedül maradt a festékszagú lakásban, de furcsamód nem érezte nyomasztónak a magányt. Késő éjjelig tettvett, s lefeküdt a szoba közepén álló díványra aludni. A sok hajlongás és munka után igazi mély álomba mélyedt.

Reggel újabb levél érkezett Kanadából.

Helén, ahogyan megfogta a borítékot, pontosan megérezte, hogy mi lehet a levélben. Mégis nagyon nyugodtan, sietség nélkül bontotta fel. Az állt benne, amit várt. Az egykori udvarló, a régi barát néhány mentegető szóval lemondta az utazást, s azt írta: reméli, hogy azok a körülmények, amik miatt most nem tud útra kelni, hamarosan elmúlnak.

Aztán jött a festő.

Helén leszámolta a hatszáz forintot, •

közben azt mondta:

— Nem jön. Valami közbejött.

A mester úgy látta, hogy a nő nincs letörve, sőt mosolyog is. ö sem vigasztalta tehát, csak ennyit mondott:

— Azért nem volt' kár kifesteni.

— Érdemes volt — felelte Helén, s kezet fogott az emberrel.

SIMON ISTVÁN:

November végén

Gyere már Luca-nap, karácsonyi hó

fehérségeddel és feketerigő;

mindegy akármi, János, Aprószentek,

csak ezt a nyálas, vízszemű novembert

ne lássam már, ki púpos ködbe vermelt

szomnrkodni és komorrá butului,

mint kertünk végén szorongva a krumpli.

Megáll, majd megered újra az eső: és olyan a hangja, mint menetelő bakák farán a bádog kulacsoknak, mikor éjjel a csatornák csacsognak végesincs pletykát; s tudom már, hogy holnap nem lesz az ablak tejszínű-világos, nem tapad hó még a keresztfájához.

Pedig inkább a bó s fagy, de sziszegő, mint ez a se hideg, se meleg idő!

Az ellen tudom legalább a fegyvert!

S ó, tél, olyan az első fehér reggel, havas háztető, nyúlás káposztáskert fönn a dombon, mint kibontott vitorla, s visszaröpít kicsit a gyerekkorba...

PAPP LÁSZLÓ:

Őszi monológ

Házunk előtt a megvénült lugas szűri a fényt. Az árnyékban, a lócán ölök anyámmal. Jön az alkonyat. Vadgalamb sír a keserű diófán.

Tömör fürtökkel 1U az ősz; elcsépelték a nyár búzakeresztjét. Bontja kunyhóját a dinnyecsőss.

Tegnap óta hűvösek az esték.

Harang kondid. Egy kéksndár torony hirdeti, hogy minden oly Időtlen.

Száll a por, mint füst, fehér korom, a a kocsiúton hangos-tfintetően

— mint cáfolat! — a fürge vontatók elkergetik az álmos fala csöndjét. Fegyvertársak az olcsó rádiók. Kigyúlnak a pld villanykörték.

Szülőföldem e Instán-nehezen változó és vajúdó világ, hol acélos, jó búza, rizs terem, s anyám töpreng a végső elmúlásról...

Hol bölcsőm ringott: roskadó tanya. Lebontják; így jó! Akkor is ha fáj. — Épüljön helyén új út, iskola, vagy közös kalászt érleljen a nyár.

F Az ügynök a kapitalista társadalom, le- i tűnt terméke. Nálunk ilyen nincs. Én köny[

vek között dolgozom és még nem találkoztam velük. Helyettük a következők jelentek meg:

, A miniszter személyes kiküldöttje.

E A Hazafias Népfront. Mind az összes. Az * egész front.

p A tulajdonképpeni festő. Rajtam segít, I amikor elad rézkarcot és reprodukciót.

I

A Statisztikai Hivatal kiküldöttje, vidéki helytartója, aki az iránt érdeklődik, hogy egy bizonyos életbevágóan fontos kiadvány- hoz hogyan viszonylik a dolgozó nép. Ha I véletlenül sehogysem viszonylik, akkor ő ki- I segít a nála elheverő egyetlen rendelő jegy- zékkel.

r

A Magyar Tudományos Akadémia éppen nálam tisztelgő látogatást tévő professzora. Sokféle ember, sokféle végzettséggel. Egy

f közös erényük van és ez a kultúra mélységes tisztelete. Ezért mindig van a zsebükben megrendelőlap.

■ Mór most elmleg előfordulhat, hogy amit I el akarnak adni, az neked nem kell, nincs

(

pénzed, vagy másra kell. Erről a veled szem- benülő kiküldöttet, helytartót, instruktort, Slb.-t meg nem győzheted. Az ő érdeke enI

nck az ellenkezője. Ha viszont nem veszel, a végén másképp viselkedik, mint az eleijén. A védekezés ilyenkor elég nehéz. Né- _ hí ny módra azért mégis felhívom a fi- I gt símet.

• Arra. hogy a miniszter, mondjuk Keserű

I elvtárs személyesen küldte le hozzám, egy lehet a válasz: „Mit üzen a Józsi, Pista Zoli’' stb. (Attól függ, mi a miniszter keI resztneve.) Mivel teljesen valószínűtlen, hogy a minisztert bármelyikünk is ismerje, így

Nincs többé ügynök!

a megrendelésről a továbbiakban már normális körülmények között tárgyalhatunk.

A Népfront kiküldöttjénél ajánlatos a KGST-re, vagy az ENSZ-re hivatkozni és arra, hogy az általa odaadott megrendelőjegyzék felborítaná a kölcsönös gazdasági együttműködést.

Aki azzal állít be, hogy a pénzügyi keretünk ennyi és ennyi (mindig pontos számot mondanak, hogy honnan az ördög tudja) ez ellen a legnehezebb védekezni. Mégis úgy vélem, hogy a Pénzügyminiszterre kell hivatkozni, aki tudott az ő lejöveteléröl és éppen délelőtt üzent, hogy meggondolta a dolgot és a nálunk lévő pénzt másra szeretné fordítani. Amennyiben ebben kételkedik, menjen be a pénzügyminiszterhez és kérdezze meg.

Különösen elszántak azok, akik valamilyen szocialista szektort népszerűsítő kiadványt akarnak eladni. Minden meggondolatlan mordat támadás az állam új gazdasági rendje ellen. Nem kell! Ez azt jelenti, hogy te, mint könyvtárvezető, szemben állsz a mező- gazdaság szocialista átszervezésével és fel akarod számolni a termelőszövetkezeti mozgalmat. Ilyen esetben én sem nagyon tudok védekezni, mindössze az erősebb iparosodást szoktam hangoztatni. Meg kell azon ban mondanom, hogy ez sem mindig segít

A fenti tudományok ismeretében, hozzászámítva azt is, hogy magam sem vagyok könnyű ember, a legutóbbi 5 év alatt a következő felesleges kiadásokat követtem el:

Vettem 1500 forint ára rézkarcot. Minden oldaltámadás elkerülése végett ki kell jelentenem, a rézkarcok jók, témájuk révén előmozdítják a munkásosztály harcának megismerését, de:

nem tudom hány darab, de sok. Ha ki akarnám rakni, akkor falat kellene szereznem, ahová felrríkhatnám. Sorozat lévén, egy- kettőt nem érdemes kiakasztani, az egészet meg nem lehet. Mi nem rézkarcot kölcsön- zünk, hanem könyvet. A könyvekben minden, ami rézkarcban van, jobban meg van, sőt ott a rajzok mellett még magyarázó szöveg is van. Szóval egy fillért sem lett volna szabad erre költenem. Megérdemlek két pofont. E helyett vehettem volna 80 könyvet. Miért ugrottam be mégis? Négy oka is van.

Egész éjjel nem aludtam és amikor bementem, még zsibbadt voltam.

Csak a megrendelés után derült ki, hogy nem könyv, hanem rézkarc. Akkor meg már rühellettem nyilvánosan bevallani a hülyeségem. (Bár attól tartok, hogy a kiküldött előtt ez a napnál világosabb volt.)

Mérhetetlen magas helyre hivatkoztak és egy pillanatra begyulladtam. Amire viszont dacos lettem, addigra már aláírtam. Mellesleg pecsétes írást is mutattak és én azt sem néztem meg jól. Később ugyan megnéztem, de ha akkör sivalkodok, akkor nem egyszeres, hanem kétszeres hülye vagyok. Ezt meg ki az ördög vállalná szívesen.

Könnyelművé tett az öröm, hogy csak egyet rendeltem és nem tízet, mert ez igazán csak hajszálon múlott.

Vettem még ezenkívül 10 olyan kerámiaszerű cserepet. Petőfi, József Attila, meg egyéb írók vannak rajta. Ezek ízléstelenek, csúnyák, naturalistának is csapnivalók. Itt szinte nincs mentségem, de valami magyarázat mégis adódik:

Ahol más városban jártam, majdnem minden nagyobb, sőt kisebb könyvtárban meg van. Tehát itt nem hülyeség, hanem szuc- gesszió dolgozott. Leginkább az ördög prak tikájára gyanakszom.

V ettem ezenkívül háromféle folyóiratof, jóllehet semmi szükség nem volt rá. Men - ségem, hogy az elején még kapálóztam, te később előttem is érthetetlen okból megrendeltem. Tettem ezt pedig azután, miután egy ugyanonnan jött férfiút teljes visszavonulásra, sőt bocsánatkérésre kényszeríte-- tem becsületsértés miatt. A három folyóiratot mégis megrendeltem. Ezek azóta sem kelle nek senkinek, sőt még a lappangó igényi sem sikerült felkeltenem, pedig ez, mint könyvtárosnak, elsőrendű kötelességem lenne.

Arról most beszélni sem szeretnék, hoay hány felesleges könyvet vettem meg. O a többféle. Például egyszerűen elkoptam, ni- után ugyanaz a könyvárusító helytartó mi Orden utca sarkon rám ugrott. Vagy idegösszeroppanást kapok, vagy megveszem.

Helyi kiadványok esetén, féltem a szerzőtől.

Szóval nehéz dolog ez!

Tudom én, hogy az előbb felsorolt védekezési módok nagyjából elégtelenek, hiszen én magam, a kiagyalójuk is csődbe kerülte n. De mit tehetek!? Ha ügynökök lennénik, talán tudnék védekezni. De nincsenek. Sajnos!

SZÖLLÖSY KÁLMÁN

»

t