Dunántúli Napló, 1966. október (23. évfolyam, 232-257. szám)

1966-10-29 / 256. szám

1966. OKTOBER 29. liupló 5 Mivel foglalkozik as új termelőszövetkezeti törvény? Beszélgetés dr. Földes Iván professzorral Az utóbbi időben mind többet hallunk és olvasunk a készülő új termelőszövetkeze­ti törvényről. A Társadalmi Szemle legutóbbi számában például három tsz-elnök — közöttük két baranyai tsz­vezető — fejti ki ezzel kap­csolatos véleményét. Tekin­tettel a nagy érdeklődésre, felkerestük dr. Földes Iván professzort, a Pécsi Tudo­mányegyetem Állam- és Jog­tudományi Kara mezőgazda- sági jogi tanszékének vezető­jét. s megkértük, tájékoztassa olvasóinkat arról, hogy mit várhatunk az új törvénytől? földtulajdon és földhasználat A professzort országszerte úgy ismerik, mint a tsz-jog neves szakértőjét. 1948-tól 1959-ig a Földművelésügyi Mi­nisztériumban dolgozott, s az ő nevéhez fűződött a földjogi és tsz-jogi törvényalkotás, tör­vényszerkesztés irányítása, 1959-ben pedig vezető szere­pet játszott a 7-es számú tör­vényerejű rendelet, vagyis a máig is érvényben levő ter­melőszövetkezeti törvény meg­alkotásában. — Akkor még csak a mező- gazdaság szocialista átszerve­zésénél tartottunk, ezért tel­jes mértékben érthető, hogy ma, évekkel azután, az új gazdasági mechanizmusra va­ló áttérés időszakában a régi törvény túlhaladottává vált — mondotta a professzor —. Ez az alapja a készülő új tör­vény körül jellángoló viták­nak is. — A legvitatottabb témák egyike a földtulajdon és föld- használat kérdése — említet­tük a professzornak —. Kü­lönösen. a nem állami és nem is »’szövetkezeti tulajdonban levő .úgynevezett, haszonbérelt földek' okoznak sok problé­mát. — Ez tény — hangzott a válasz —. A tsz-tagok által használt földek 58 százaléka a tsz-tagság, 22 százaléka az állam, s mintegy 20 százalé­ka pedig külső személyek tu­lajdonában van. Irodalmi adatok szerint az ország tsz-ei 250 millió forintot fizettek ki haszonbérre az elmúlt évben. Ez az összeg — különböző okok folytán — még növeked­hetne. ami aligha volna kívá­natos. Ezért — véleményem szerint — az új törvénynek olyan jogi szabályozást kelle­ne adnia, amely a tsz-ek szá­mára egyfelől biztosítaná a földhasználat állandóságát és szilárdságát, másfelől mente­sítené őket a földkivitel gya­korta jelentkező problémája alól. A törvény megalkotása so­rán határozott különbséget kellene tenni az ún. külső sze­mélyek és azok között, akik élethivatásszerűen foglalkoz­nak földműveléssel. Azt hi­szem. nem vitás, miért van erre szükség. Legyen-e földjáradék ? — Hosszú idők óta vitaté­ma, hogy legyen-e még föld­járadék? Mi az ön vélemé­nye? — Az átszervezés idején megígértük, hogy földjáradé- \ kot fogunk fizetni. Az embe-; rek emlékeznek erre az ígé­retre. Hiba volna arra gon­dolni, hogy öt-tíz év alatt az évszázados értékítéletek egy­szerűen elpárolognak az em­berek fejéből. Azt hiszem, a többi világos: azokkal értek • egyet, akik a földjáradék fenntartására szavaznak. — Többen felvetették, hogy vannak olyan tsz-ek, ahol a tagság le akar mondani a földjáradékról. Mi legyen e tsz-ekkel? , ■ — Az ilyen tsz-ek kívánsá­ga megfontolás tárgyát képez­heti. Elképzelhetőnek tartom, hogy e tsz-ek kivételesen i~ dokolt és a törvény által meg­határozandó esetekben felmen­tést kaphatnak földjáradék fizetése alól. — Rengeteg észrevétel hangzik el a vezetés, a tsz- demokrácia és irányítás té­makörében. Ezek egyik sok­felé ágazó részproblémája a közgyűlés. — Szerintem a tsz-demok- rácia nem szenvedne csor­bát, ha az új termelőszövet­kezeti törvény kimondaná, hogy a nagy, sok falvai tö­mörítő tsz-ekben a közgyű­lést küldöttgyűléssel kellene helyettesíteni. Közgyűlést tar­tani így is lehetetlenség. Rendezni kellene a szavazati jog problémáját is, mert sérti a tsz-tagok igazságérzetét, hogy a köz- vagy küldöttgyű­lésen mindenki egyenlő jogo­kat élvez: az is, aki évi több száz napot dolgozik a tsz-ben, s az is, aki alig-alig látogat el a munkahelyekre. Egyet­értek azokkal, akik azt java­solják, hogy a küldöttgyűlés­re megválasztott küldöttek annyi szavazati jogot képvi­seljenek, amennyi munka mögöttük, illetve választóik mögött van. Volt, aki azt ja­vasolta, hogy a közösből szár­mazó tízezer forint részesedés jelentsen egy szavazati jo­got. A számon talán vitatkoz­ni lehet, az elv azonban két­ségtelenül helyes. A brigádvezetők hatásköre — A köz- vagy küldöttgyű­lés hatáskörében csak az olyan alapvető kérdések ma­radnának meg, mint a tagfel­vétel, egyesülés, vezető szer­vek megválasztása, tervelfo­gadás és zárszámadás, a terv­ben nem szereplő és nagy jelentőségű szerződések jóvá­hagyása. Tekintve, hogy az új gazdasági mechanizmus gyorsabb, operatívabb dönté­seket kíván meg a tsz-veze- töktől, feltétlenül bővíteni kellene a tsz-vezetőség, közöt­tük az elnök hatáskörét. Kü­lön cikktéma volna ennek részletesebb taglalása. — Emeljük ki ezek közül a brigádvezetőket! Őket — mint ismert — a ma érvény­ben levő termelőszövetkezeti törvény nem sorolja a veze­tők közé, ennek megfelelően nem is ad nekik vezetői ha­táskört, holott a brigádveze­tők gyakran 1000—1500 hol­das területeken irányítják a munkát. Többen felvetik, hogy ez anakronizmus. Professzor elvtársnak mi a véleménye erről a problémáról? — Azt hiszem, nem lehet látás, hogy a brigádvezetőket fel kellene ruházni olyan jogokkal, fegyelmezési lehető­ségekkel, amelyekre a munka folyamatossága és eredményes­sége érdekében feltétlenül szükség van — mondotta dr. Földes Iván professzor. Amikor nem a gyerekben van a hiba! Hátrányos helyzetű diákok iVem minden a jogi és gazdasági egyenlőség A sellyei példa — /Ve csak pedagógiai divat legyen Emlékezem a Filkó Jancsi­ra. Hat paddal ült mögöttem és a tanító úr akárhányszor kérdezte őt a lecke felől, csak mosolygott, de nem szólt egy árva szót sem. Ö tudta szegény a legkevesebbet a tudnivalókból. Mire aztán mi gyerekek — élve a Jancsi ne­vében rejlő lehetőséggel — „Filkó, Filkó, tökfilkó” rímet faragtuk rá. A tanító úr pedig — kétméteres, volt tüzérhad­nagy, akit negyvenkettőben egy nagyezüsttel és egy ideg­bajjal küldtek haza Ukrajná­ból —, naponta adott neki két akkora pofont, hogy utá­na győztük a gyereket fel­emelni. Aztán új tanító úr jött, Magdika Mihály, aki ha­ragudott, ha nem tanító bá­csinak hívtuk. Elment az öreg Filkóhoz kétszer is, tanítás idején többször magához húz­Szüret a gyűjteményben A Szőlészeti Kutató Intézet, pécsi szőlőfajta-gyűjteményében 370 féle borszőlő 4 tőkéjéről szedik a fürtöket. Fajtánként megmérik, száz fürt együttes súlyát, majd minden fürt hosszát, szélességét, valamint a bogyók nagyságát. Az adatokat felhasználják a továb­bi nemesítéshez. Gönczöl János és Cseresznyés Szilárdné jegyző­könyvezi a szőlő fürt adatait. Milliméter pontossággal megmérik hosszát, szélességét, majd súlyát. &ziLíiíiyada napfény... J tt, lent a hordóváros­•* ban — a föld színe alatt nem tudom hány mé­ternyire — kérdem egy fe­hérköpenyes asszonytól, hol is találom a múzeumot? „Csak menjenek a must nyomán és meglátják a rá­csos ajtót..." Valóságos ut­cák vannak a villányi bor­pincében. Jobb kézről hor­dók a fal mellett, aztán mindig tisztán tartott, fris­sen gereblyézett, homokos járda, a fejem fölött pedig folyik a must átlátszó üveg csatornán. Gépek zaja szű­rődik át az utcákon, komp­resszorok nyomják a mustot egy végeláthatatlan csőhá­lózaton át. A must nem szép, zavaros, tejeskávé szí­nű vagy lazac-piros, s ez bizonyára az Oportó, a vil­lányi hegyvidék királynője. Fojtott a levegő a pincé­ben, erjed a must. De csak egy kis szakaszon — ahol a ventillátorok hatása kisisé elmarad — csak ott nehéz a lélegzetvétel, mintha csök­kenne o.z oxigén és verejték lepi el az ember mellét, arcát, tarkóját. Csak má­sodpercekig tart ez a nyo­masztó érzés, mert a követ­kező utcában — amelynek végén megpillantom a mú­zeum bejáratát — már is­mét friss levegő csap meg. Kitárul végül is a rácsos ajtó. Középen keskeny út, kétoldalt mennyezetig érő boxokat építettek, minde­nütt táblák, amelyen fel­tüntetik az évjáratot és a bor fajtáját. Hétdecis pa­lackok pihennek a polco­kon, szájjal • fal felé. Ide már nem jut el a külvilág zaja. Ahitatos csend borul ránk, halkan beszélgetünk, ösztönös tisz­telettel. Nem tudnám meg­magyarázni, hogy miért? Talán mert ez is egyfajta múzeum, amelynek levegője illendőségre int. Az üvegek őrzik az Oportót, Burgun­dit, Medoc noirt, Olasz riz- linget, Hárslevelűt, Rajnai rizlinget, Sauvignont. Nyolc- tíz féle legkiválóbb fajtát a huszonöt közül, amelyek megteremnek az állami gazdaság szőlészetében. És őrzik a napfényt, őrzik a. lősz vörös agyag, dolomit és mészkő adta különleges za­matot, ami fémjelzi a villá­nyi szép borokat. őrzik? Meddig? Nem so­káig. Aki nem tudja, mi­ként viselkedik a bor esz­tendők elmúltával, az ro­mantikát sejt a bormúzeum boxaiban. Nincs romantika. A bor élete rövid. Amíg éli legszebb éveit, addig átjár­ja testedet, szivedet, érzed a zamatát, gyönyörködhetsz tükrös fényében, élvezheted surranó hangját, amint a to­póból a pohárba csurran, aztán... mint a tiszavirág... Meddig él hát? Hordó­ban három-négy év a csúcsideje. Üvegben, palack­ban, — ha jól zár a dugó é$ viasz — még hét-nyolc év. El tovább is, ha keze­lik, átfejtik, vagyis — még ha kedvező eredménnyel is —, de megbolygatják nyu­galmát, még ennél is to­vább. De nincs „bőrébe me­revedett” kocsonyás bor, ám tegyük fel, hogy van, akkor ihatatlan. Mire hát a múzeum? Kí­sérletnek. A villányi pincé­ben 1948 óta minden évjá­rat legkiválóbb boraiból szép kis mennyiséget fek­tetnek a múzeum polcaira. Most körülbelül nyolcvan- ezer palack gyűlt össze s közülük van, ami iható, van ami már nem. Elöregszik a bor, veszti először a színét, aztán zamatát, szeszfokát. Amikor a bor hordóban el­éri legszebb „férfikorát” — két-három év — palackba kerül, aztán a múzeumba. Évente egyszer az állami gazdaság szakemberei meg­vizsgálják a borokat: me­lyiknél mikor, hogyan, mi­lyen fokon kezdődik az el­múlás. A tapasztalatokat, észleléseket papírravetík, amelyek aztán jó szolgála­tot tesznek a borkezelésnél. Nincs hát — általában! — „olajos" sűrűségű bor. A bormúzeumba bepillantani, elidőzni, belehallgatni a hegyek üzenetébe — mind ez szép élmény, kuriózum. De ne kívánd poharadba a muzeális bort! Az óízű bor már élvezhetetlen, eszedbe juttatja az elmúlást és hogy túl nagy szomorúság mégse érjen, tartsd csak pohara­dat a lopó alá, amelyből friss, ifjú ital surran, hiszen ebben is, mint sok minden­ben, az ifjúság az érték, a szép és a jó. Becsukjuk a rácsosajtót, lekattintjuk a villanyt, és keressük a jókedvet a hor­dóváros másik utcájában ... Rab F ereim ta a gyerek fejét és csendben beszélgetett vele. Nem értet­tük teljesen sosem, hogy ilyenkor miről beszéltek, de a Filkó Jancsi lassan elkez­dett jól felelni és később utolért bennünket. A hiba nem őbenne volt. Nem a gyermek a hibás Több mint huszonöt éves ez a történet és Filkó Jancsit mostanában úgy hívják, hogy „HH-gyerek”.. Vagyis: hátrá­nyos helyzetű tanuló. De azt hiszem, története negyed év­század távlatából is jelképes. Anélkül, hogy a maradiság gyanúját magunkra vonnánk, nyugodtan leírhatjuk: az az­óta történt tengernyi változás mellett oktatásügyünknek van­nak máig azonos gondjai. Pé­csett talán az ifjúság tízegy­néhány, a megyében még több százaléka ugyanis rosszul ta­nul, mert messziről vonatozik az iskolába, nincs megfelelő otthona, válnak a szülei vagy gyenge iskolába járt előzőleg. Vagyis nem szubjektív, ha­nem objektív okokból. A pe­dagógiai szakirodalom is meg­fogalmazta már ezt, mondván, hogy a jogi és gazdasági egyenlőség mellett művelődési egyenlőtlenség lehetséges. Vagy még tudományosabb ízű szóval: újratermelődnek a hátrányos helyzetű tanulók. Tanulmányok, felmérések, intézkedések sora született már a „HH-gyerekek” ügyé­ben. Csak Pécsett három hosszabb-rövidebb lélegzetű, de komolyabb munkát olvas­tunk. Joó Béla általános is­kolai igazgató a Pedagógiai Szemlében írt tanulmányában feldolgozta a pécsi, hátrányos helyzetű gyerekek adatait, 6 talán .„az a - legérdekesebb megállapítása, hogy „nem­csak a tananyag átadásának, hanem átvételének techniká­jával is jóval többet kellene törődnünk”. Vagyis: meg kellene tanítani a gyerekeket, hogy hogyan kell tanulni. Ballér Endre, a Megyei Tanács középiskolai felügyelő­je külön-külöm is elemzi a hátrányos helyzetű tanulók sok összetevőjét, mégpedig művelődéspolitikailag, didak­tikailag, a neveléstan szem­pontjától, a neveléstörténet vonatkozásában és végül tan­ügyigazgatás szerint. Gelen­csér Géza, a pécsi középisko­lák felügyelője többek között javasolja: jutalmazni kell az e téren legeredményesebben dolgozó nevelőket. ; Mozgó diákréteg A gyakorló nevelők köré­iben, született átfogóbb jelen- 1 tőségű, eredményes megoldást ; a sellyei gimnáziumban ta­pasztaltunk. Náluk a hátrányos 1 helyzetet a legtöbb tanuló 1 esetében a naponkénti utazás ; jelenti. Ezért ebben a gim­náziumban megszüntették a 1 tanulószobai beosztás hagyo- I mányos rendjét. Vagyis a ■ diákok nem osztályonként [ egy-egy szobában várakoznak » a vonat vagy autóbusz indu­lására. Ehelyett tantárgyanként [osztották be őket, függetlenül »attól, hogy hányadik osztály­ba járnak.- Három terem all ! rendelkezésükre, egy az orosz [nyelv, egy a történelem, egy jpedig a természettudományok »és matematika számára. [Mindegyikben állandóan szak- [ tanár ügyel, akit a bejáró > diákok, akármelyik osztálynak »is a tanulója, halkan meg- , kérdeznek, ha a tananyaggal ; kapcsolatos problémájuk van. Ha ez a probléma közérdekű, ■ akkor a tanár hangosan vá- [ laszol. De milyen lényeges törvény­> szerűséget lehet levonni a ,,HH-gyerekek”-ről szóló elmé­l letekből, írásokból és a ke- j vés gyakorlati megoldásból? Azt hiszem először is azt, ' bogy ez a diákréteg nem ál­landó, hanem folytonosan mozgásban van, hiszen akinek a papája nemrég válni akart, később kibékülhet, a másik család esetleg nagyobb la­kást tud szerezni, a harma­dik gyerek beköltözik az is­kola székhelyére, a beteges fiú kigyógyul bajából. Vagyis mind normális feltételek, kö­rülmények között tanulnak to­vább. Helyükbe újabb fiúk és lányok jönnek újabb váló­perek, újabb költözködések, bajok következtében. Figye­lemmel tehát az állandó vál­tozásra — mégis milyen ál­talános érvényű gyakorlat megoldással lehetne könnyíte­ni rajtuk? Megtanítani tanulni A hátrányt okozó sokféle tényezőből általában kiemel­hető a naponkénti bejárás. A már említett sellyei példa pedig alkalmasnak látszik a bejárásból eredő hátrányok csökkentésére. Gondolkodni kellene azon is, hogy mikép­pen lehetne megvalósítani Joó Bélának fentebb említett ja­vaslatát, vagyis a tanulásra való tanítást Alkalmazni lehetne a diffe­renciált oktatási rendszert is. természetesen megfelelő vál­toztatásokkal. Európa-szerte sokfelé régen él már ez a szervezeti forma. Lényege: az azonos korú, azonos osz­tályba járó gyerekeket két- három csoportba külön vá­lasztani, mégpedig a legtöbb országban képességük, másutt érdeklődési körük vagy pá­lyaválasztási szándékuk sze­rint. Például a kitűnő, jeles tanulókat az A-o&ztályba, a jó és közepeseket a B-be, az elégségeseket és bukásra ál­lókat a C-osztályba. Felmerül a kérdés, hogyan került ez a mi hátrányos helyzetű' diákjaink ügyéhez?''' Kétségtelen: alapvető kü­lönbség van a két dolog kö­zött. Az említett iskolarend­szerek szubjektív tulajdonsá­gok szerint választják szét a diákokat. A mi HH-gyereke- ink pedig objektív körülmé­nyek miatt kerültek hátrányos helyzetbe. Ennek ellenére, mint szervezeti forma alkal- mazhatónak látszik nálunk is, mégpedig a több párhuza­mos osztállyal működő isko­lákban. Itt a cél persze nem az engedékenység, hanem a többiek, vagyis a nem HH- gyerekek mielőbbi utolérése lehetne. így az egyes párhu­zamos osztályok között — ép­pen, mert a hátrányos hely­zetű tanulók állandóan moz­gásban lévő réteget képeznek — nagyobb időközönként rendszeres áthelyezések lehet­nének. Hivatásszerető tanárok Viszont mindezek után is a legnagyobb tanulság: legtöb­bet a vérbeli és nem túlter­helt pedagógus tehet, még­pedig a személyiség megisme-. rése alapján, és elsősorban a tanítási órán, vagyis olyan tanítók, tanárok, mint gyer­mekkorunk néhány jó Mag­dika Mihálya volt. S ebből a fajtából minden bizonnyal ma is van elegendő pedagógus, aki mindenféle utasítás és egységes recept nélkül is a legtöbbet javíthat ezeknek f gyerekeknek a tudásán. Csak ideje és firssesége legyen hoz­zá! Emlékeztetünk itt Gelen­csér Géza fentebbi javaslatá­ra, az e téren eredményt el­ért pedagógusok jutalmazása­ra. És még valamit: a hát­rányos helyzetű gyerekek kér­dése ne legyen pedagógiai di­vat, mert az élet sokszínű, és mindig akadnak Filkó Jancsi- féle diákók, akik nem azért, tudnak keveset, mert buták, hanem, mert nehezek az élet - körülményei... És ők különö­sen gondos, hivatásszerető ta­nító bácsikat, tanárokat vár­nak. Földessy Dénes r \

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom