Dunántúli Napló, 1966. augusztus (23. évfolyam, 181-205. szám)

1966-08-07 / 186. szám

Bírálni — megismerni

(Folytatás a 9. oldalról)

őszintén szembenézni korunk problémáival, érzi Beckett művének izgalmát, hátterét és gyökérzetét a huszadik század megrázó és felrázó történelmében. De éppen ez a felismerés, a teljesebb valósághoz viszonyító mérlegelés döbbent rá, hogy ez a darab igaz emberi hit nélkül fordult szembe egy hit nélküli világgal. Torz játékban mutatja fel torzulásait, lehangoló reménytelenségbe ágyazza, lefegyverzi önmagát, elérni vágyott, de él nem ért humanizmusát. Az a kritika, amely erről nem vesz tudomást, nem segíti a kritikai elsajátítást, a bírálva megismerés folyamatát.

Elmondható ez Genet Cselédek című darabjának ismertetéséről is, amely a Nagyvilágban jelent meg. Kafka A kastély című regényének bevezetője sem felel meg a felszínnél mélyebbre hatoló, elemző tárgyalás igényeinek. A marxizmus és az egzisztencializmus összeboronálásának lehetőségét valló irodalomkritikai fejtegetések már nem is hiányérzetet, hanem tiltakozást váltanak ki. Újból és újból előbukkan továbbá a Kafka-probléma. Az Irodalomtörténeti Kiskönyvtár sorozatban megjelent Kafka-ta- nulmány úttörő, értékes munka. El lehet ezt ismerni úgy is, hogy nem hallgatunk közben arról sem, ami a szerző, Sükösd Mihály felfogásában vitatható. Érdekes, sokoldalú fogékonyságú elemzésben bizo- nytíja Kafka jelentőségét. Élvezzük gondolatainak szép dialektikáját, s nem értjük, miért torpan meg a tény előtt, hogy Kafka módszere, világnézete és művészi gyakorlata nem realista. A kérdésre vá- lasr* ad Sükösd egyik vitacikke. Ebben közli: Brecht és Kafka között sem

értékben, sem látásmódban nem látok merev ellentétet, sőt a művészi absztra- hálás módszereiben-eszközeiben, a hagyományos realizmus formavilágának elhagyásában kettőjük messzemenő rokonságát sejtem”. Ez a párhuzam az irodalom és művészet alapvető kérdéseinek szembetűnően egyoldalú megközelítésére vall.

Egyetemi szemináriumon, vagy műhelykérdésekkel foglalkozó művészek között van értelme arról a nem lényegbevágó, de valóban létező mozzanatról is beszélni, ami Brechtet és Kafkát nem elválasztja, hanem közelíti. A részletek és szakmai kérdések iránt kevésbé érdeklődő nagy- közönség előtt azonban a lényegről tanácsos szólni. Nem helyes a meglévő merev ellentétet oldva-lazítva arról beszélni, hogy a harcos marxista humanista, a nemzetközi forradalom munkásmozgalommal szorosan eggyéforrt, pártos művész Brecht, és a szorongó magány fantasztikus kulisz- száit felhúzó, önmagát is közéjük záró

Kafka------szellemi rokonok. Nem azok, az

a

bsztrahálás módszereiben sem azok. De még ha volna is valamiféle egyezés, a minősítés, a kategória teremtés kritériuma változatlanul a két életmű célja, jellege, taralma, alapélménye és sugallata közti kibékíthetetlen konfliktus maradna. A humanizmus forradalmi és enerváltan polgári válfaját megkülönböztető, egyértelmű értékrendet is felállító kritikáról és esztétikáról közvéleményünk nem mondhat le és nem is fog lemondani.

DERSI TAMÁS

dlátöíjatíu

Stof e rk i e u) i e z ^Qűb értnél

Huszonnégy éves, alacsony, feketehajú. ősei lengyelek. A dédapa telepedett le magyar honban. Ö Pécsett született, de aztán családja Kaposvárra költözött. Érettségit a pécsi művészeti gimnáziumban tett. A rajzszakot végezte el, mestere Lantos Ferenc volt. Utána egy évig dolgozott az egyik kaposvári üzemben. Az Iparművészeti Főiskolán a kerámikus-szakra vették fel. Ügy tudta, később átmehet az érdeklődéséhez közelebb álló díszítőfestőkhöz. Két évig tanulta a kerámiát. Ez a két esztendő is sokat jelentett, főleg, hogy modelleket rajzolhatott, amire egy vidéki városban kevés a lehetőség. De nem akart kerámikus lenni. Inkább visszajött: dolgozott Pécsett a faipari vállalatnál, Kaposvárott a vasútnál. Közben azért állandóan rajzolt, festett. Különösen érdekelte a metszetek dekoratív kifejezési módja, a fekete-fehér drámai hatása. így jutott el a linóleummetszéshez.

— Mi indította el a grafikai megfogalmazás útján?

— Saint-John Perse nagyszabású prózai költeménye, a Bóják a tengeren — hangzik a meglepő válasz és elémteszi a Nagyvilág egyik számát. Benne Perse műve. Aláhúzott sorok:

„És ki az, aki embertől született és örömöm közelében sértődés nélkül megállna? — Azok, akikben, születésüktől fogva, a tudás előtt jár a megismerés— olvasom. Fordítója, Vas István szubjektív jegyzetében azt írja Perse-ről, hogy a nehezen érthető költők közé tartozik. Valami rokonságot érzek a fiatal művészben, amikor a szóhoz kevésbé szokott festővel, kissé nehézkesen, beszélgetni kezdünk.

— Nem kívánja folytatni a főiskolát?

Cigarettára gyújt;

— Nem — feleli határozottan.

— Milyen alkotásokat szeretne látni? Kik érdeklik?

— Szívesen megnézném Rembrandt képeit. Cézanne alkotásait. Érdekel Kokoschka, Rouault és Soutine. De mégj óbban a modernek: a festők közül Manissier, Sou- lages, a szobrászok közül Marini, Giaco- matti;

Az olasz szobrász különösen nagy hatással lehet rá. Halálára képet festett. Olajkép: fekete kavargó madarak és fehér hó*.

— Mit szeretne még megtekinteni?

— Mindent, ahol érték van.

— És ez pótolná a főiskolát?

— Úgy érzem, igen.- A megszerzett alapokon, bizonyos idő után, a nagyon lényeges szorgalommal, folyamatos munkával a mesterségbeli tudásnak egy részét el lehet sajáttíani. Aztán jön a többlet. Az, hogy az ember nem automatikusan dolgozik, hanem reagál az őt körülvevő világ dolgaira. Amikor a tárgyak kiválasztják az embert és az ember a tárgyakat. Mert — magyar rázza — a realitás az emberekben különbözőképpen nyilvánul meg Szerintem minden tárgynak megvan a maga szimbolikája; Az emberben a gyermekkori emlékek eredeti módon elraktározódnak és idővel átlényegülve újból jelentkeznek. Néha úgy érzem, hogy egy nem is létező, csak gyermekkoromban álmodott hangszer válik valósággá valamilyen konkrét tárgy révén ;..

A gyermekkor emlékei az ő életében is döntőek. Édesapja egykor tevékenyen részt- vett Kaposvár képzőművészeti életében, ö

serkentette fiát is e művészi pályára. A tehetség ott bújkált a fiúban: hatéves korában lerajzolta egy hallott népmese figuráit. Aztán haladt tovább a maga útján. Kissé meghökkentő ez az egyéni út. de érdekes.

— Kihez, milyen művészi irányzathoz tartozónak érzi magát?

Tiltakozik.

— Semmilyen irányzathoz sem tartozom. Az egy stílus köré csoportosulás elvét is elvetem.

— Nem érzi így magát magányosnak?

Azonnal felel:

— Nagyon szeretem Rilke költeményeit.

Mostanában főleg linóleum-metszeteket

készít. Nem rajzolja meg előre, hiszen a képet a legapróbb részletekig maga előtt látja. Azonnal vésővel nyúl az anyaghoz.

Ilyen linóleum-metszettel nyert harmadik díjat a szigetvári évforduló alkalmából hirdetett pályázaton. Díjnyertes alkotása Zrínyit ábrázolja. Alakja szinte betölti a képet. Mögötte a bástyát mintegy katonái testesítik meg. Jobbra lent a törököket jelképező fekete árnyfigurák. Zrínyi vállánál szimbolikus jelentésű madár: egyidejűleg emelkedik és bukik.

— Megragadott Zrínyi drámája és tettének, cselekedetének szépsége — mondja. — Egyetértek azzal, amit Camus mond; a nagyratörő emberi cselekedetek önmagukban véve is melegséggel töltik el az emberi szívet Zrínyi bukása a mai ember gondolatvilágában már felemelkedés. Úgy mondjuk: hős volt.

Másik linóleum-metszete a várban lévők menekülését ábrázolja. Figurális kompozíció: bukó és szaladó emberekkel. A harmadik pedig egy haldokló harcos képe.

Swierkiewicz Róbert: Zrínyi

Nem derül ki, hogy magyar vagy tötök. Ember, és mellette egy bukott ló.

Jelenleg a Janus Pannonius múzeum ásatási rajzolója. Két évvel ezelőtt, a fiatalok kiállításán figyelt fel rá Romvári Ferenc. Azóta kíséri a régészeket: most a nagyár- pádi bronzkori település térképeit, épületeinek körvonalait rajzolja Bándi Gábor mellett.

— Képest fest?

— Csak hétvégén vagyok itthon, meg aztán megfelelő helyem sincs az alkotásra. Keresek műteremnek való helyiséget.

— És akkor?

— Talicskákat szeretnék festeni. A munkaeszközök szépségét akarom megörökíteni — feleli, és elnyomja a hamutartóban a cigarettát,

— nt —

Munkanap fényképezés az irodában — Én kérem nem fecsegem el az időt:

(Mészáros András rajza)

uralg a városon, s a dóm mögött meredek, utcák macskafejes járói kúsznak a hegynek. E hegyek gyomrában szén van és a város gyomrában kormos gyárak. De a lejtős utcák közepén friss hegyi erek hangos csörgéssel buktatják alá meszes, kemény vizüket, s viharok után megdagadva elhordják a könnyű léchidakat, s felhatolnak a gyalogjáróra. Honnan jöhetnek e kis patakok? kérdeztem magamtól gyermekkoromban, s egyszer elindultam az egyik nyomában, mint egy kis detektív, s hegyeken át követtem kanyargós útjain, tűnődve álltam meg kisded kataraktái fölött és nem találtam forrást, s este porosán, sárosán vergődve haza új, ábrándos fogalmat hoztam magammal a nagyvilág végtelenségéről.

Babits Mihály szülei 1891-ben költöznek Pécsre. Előbb a Xavér templom közelében laknak, majd a hajdani Klimó utcába költöznek. Innét jár az édesapa a Széchenyi téri bírósági épületbe ítéletet mondani, fia pedig előbb a belvárosi elemi iskolába, majd a ciszterciták gimnáziumába tanulná. Szekszárdra, a Halálfiaiban Cenoi néven megörökített anyai nagymamához vitte a postás ezt a végig kisbetűs levelet:

kedves nagyanyikám! már elfogyott a mustos barack angyalka is azt mondja írjuk meg a nagyanyának és hogy Csókoljuk mindketten a kezeit misike

Tizenöt éves, amikor apja meghal. Az addig jótanuló, de tornából mindig elégségest szerző diákon mintha megenyhülne most a tanári szigor, ebben az évben színjeles bizonyítványt kap. Édesanyja és testvérei visszaköltöznek a családi fészekbe, Szekszárdra, Babits Pécsett marad kosztosdiákként nagybátyja. Kelemen Mihály honvédorvos Mátyás király utcai házában. A magános, kissé furcsa természetű agglegény nagybácsi fönt lakik könyvei között az utcai lakásban Babitsé az udvari egyablakos diákszoba. Néhány éve emléktábla jelöli a helyet. A gimnázium felső osztályaiban egyre többet olvashatunk Babitsról az iskolai nyomtatott érte.'’"tőkben. Ünnepélyeken szaval, önképzőkori pályaműveket készít, ösztöndíjakat nyer. Hetedikes korában az önképzőkör diákelnökévé választják. Egy-egy iskolai dolgozat, önképzőkori pályamunka kedvéért a város könyvtárait bújja, tanáraival hosszú sétákat tesz a Mecsekre, s titokban verset ír Nem szereti a péksüteményt, s a reggeli mellé kapott zsömlét szekrényébe zárja. Amikor egyszer a nagybácsi szobájába lép és kinyitja a szekrényajtót, össze- szársdt, kőkemény zsömlehegy borul lába elé.

Elnézem Babits diákköri fényképeit. Az iskolai csoportképeken mindig az első sorban ül, törökülésben, legkisebb az osztályban. Fülei enyhén szétállnak, okos, figyelő nyuszika szemekkel néz Zselezny Károly udvari és császári fényképész lencséjébe. Testtartása komoly, tekintete révedező. Olvassuk hozzá a Halálfiai egyik bekezdését, s egyszerre megelevenedik a fénykép, a regénybeli Imrus jelképévé lesz, bizonyítva, hogy mennyire személyes emlékeiből, s csöppöt sem képzelt szereplőkről írta ezt az önéletrajzi elemekkel átszőtt regényt.

Imrus most egészen magára maradt; az iskolában sem sokat törődtek vele, mióta apja halála nem volt többé szívetmegindító újság. Ki törődött egy árva diákkal, aki gyermekszépségét, kedvességét napról napra veszti, hangja változik, mozdulatai ügyetlenek, kerüli az embereket, pajtás- kodni sem tud, s még tanulmányait is mindig újra elhanyagolja, mert képes hősi erőfeszítésre, de nem kenyere a kitartás?... álomnál is semmibb a valóság, amibe Imrus élete beleesett. E semmi falait a francia szótár és — Shakespeare képezték. A francia szótár nagyon vastag fáinak bizonyult, alig volt remény hamarosan keresztülvájni; de Shakespeareből valami nyiltsáq lengett feléje, noha unalmas iskolai magyarázatokon, rossz fordításokon, s azonfelül még három évszázadon át. Hyiltság és nagyság, amilyent e fine de siécle fantáziája nem adhatott; Shakespeare nem kerülte az élet szennyes és titkos dolgait, de nem kerülte pathétikus nagy szépségeit sem, filozófikus mély kérdéseit sem. Ez nem a „jóízű” anekdoták és diplomata-flörtök irodalma volt. A szegény pinceiélek lázasan nyújtotta kacsait e hozzátévedt messze fény felé, s a gimnáziumban híre ment, hogy Imrus az „összes Shakespeare”-t olvassa. Ez a hír nem keltett osztatlan rokonszenvet.

És hogyan emlékeznek vissza a hajdani osztálytársak, akik közül ma már csak néhányan élnek? Egyikükkel még sikerült beszélnem. Gebhardt József nyolc éven át volt Babits osztálytársa.

Miska jeles diák volt. A piciny testben nagy akarat székelt. Szerénységénél csak nagy, elmélyülni igyekvő akaratereje volt nagyobb. Már ebben az időben is inkább csak a magyar nyelv és a klasszikusok érdekelték. Görög és latin órák előtt a szünetekben csoportokra osz'ottunk. Néhány perc elég volt, hogy a feladott fordítást átvegyük. Babits ilyenkor mindig értékes magyarázatokat fűzött a tömörebb, elvontabb mondatszerkezetekhez.

Ellenben a számtan, a mértan Miskát nem nagyon érdekelte. Az éneklésről és a tornáról meg ne is beszéljünk. Törékeny, gyenge fizikumú fiú vo’t Tornatermünk a Kerl utcában volt, ott. ahol ma az Orvosegyetem Anatómiai Intézete van. A pécsi középiskolások tornatanára a már akkor is idősebb, szikár, alacsony termetű Hemmerich

bácsi volt. Már az első pillanatban felismerte Miska gyenge atlétikai képességét. Igen elnéző volt vele szemben. Ha például ugrottunk, rendesen Miska indított. S ha ö ugrott, a startot valamennyien figyeltük. Kabaré volt az valamennyiünknek. De talán Miska mulatott a legjobban. Előre tudta, mi lesz az eredmény. A kifeszített zsinórt a legalacsonyabb magasságból is lehúzta magával. „Na. Babits. kiállhatsz a sorból, ülj a kályha mellé” — mondta ilyenkor nevetve Hemmerich bácsi.

A korzó, a flört, az akkor divatos fensterlizés Mískát nem érdekelte. Egyébként ő is, én is egy utcában laktunk. A téli hónapokban a szabad időnk nagy részét sakkozással töltöttük. Mondhatnám, szenvedélye volt Miskának a sakkozás. A sakkozás, s persze a könyvek...

Babits az érettségi előtt, a pályaválasztás iránt tudakoló kérdőívre — követve a családi hagyományt — még azt írja: jogi pályára megy. A Halálfiaiban is megörökített emlékezetes utolsó szekszárdi vakáción dőlt el, hogy mégis a bölcsészkarra iratkozik.

Később, a már neves író Is szívesen visszatért diákéveinek színhelyére, s több művében megörökítette pécsi benyomásait. „Emléksorokat” ír a régi pécsi uszodára, ahol a nők és a férfiak csak külön fürödhettek, versbe szövi a pécsi utcán látott lámpagyújtó alakját, a belvárosi mecsettemplom hangulatát, verses üdvözletét küld a harminc éves érettségi találkozóra gyűlt hajdani diáktársaknak, s regényeiben, a Halálfiaiban s a Tímár Virgil fidban is — a Sót néven szereplő város rajzában — ott kísértenek egykori pécsi emlékei, tanárainak, szüleinek, rokonainak alakja.

Amikor 1924-ben Kosztolányi először jár Pécsett, arról nyilatkozik a pécsi riporternek, hogy nem ismeretlen egészen előtte a város, mert Babits elbeszéléseiből már sokat megtudott róla.

1931-ben alakul meg Pécsett a Janus Pannonius irodalmi társaság. Babits Mihályt tiszteletbeli taggá választják, s az alakuló ülésen a költő személyesen is részt vesz. Családja pécsi rokonságával is tartja a kapcsolatot, leve’et vált velük, Olaszországból képeslapot küld, s egykori szállásadójának, Kelemen Mihály honvédorvosnak egyik-másik műve dedikált példányát juttatja el. Amikor egy alkalommal a Pécsi Napló szerkesztősége kéréssel fordul hozzá, mondja el. mi a legkedvesebb emléke a városról, ezt válaszolja:

Első tudatos benyomásaim, szellemi életem ébredése, egész diákkorom története odafűz. Mi a legkedvesebb emlékem? Alig tudnám megmondani: egy darab maradt ott

az életemből.