Dunántúli Napló, 1966. június (23. évfolyam, 128-153. szám)
1966-06-26 / 150. szám
Siegfried Lenz; Ketten egy szobában A kis szálloda éjszakai portása piszkoskörmú ujjaival átlapozta a maszatos füzetet, s míg törzsével teljesen a látogató felé fordult, megfeszülő egyenruhája szinte szétpattanni látszott. — Ez az egyetlen lehetőség — ismételte. — ilyen későn sehol sem talál szobát. Megpróbálhatja ugyan a többi szállodában is, de szeretném figyelmeztetni, ha másutt sem lesz szerencséje, és visszatér hozzánk, már mi sem tudunk segíteni. Egyetlen szabad helyünk van, kétágyas szobában, s félórán belül minden bizonnyal azt is kiadjuk. — Rendben van — mondta Swamm. — Csak hát, ön bizonyára megért engem, szeretném tudni, kivel töltöm az éjszakát. Egyáltalán nem óvatosságról van szó... No, de mindegy i:. Egy darabig még töprengett, aztán megkérdezte. — Már fent van a szobában? — Igen, uram. Kora este érkezett. Bizonyára alszik. — Bizonyára alszik, — ismételte Swamm, s kitöltve az űrlapot, elindult felfelé a lépcsőn. Amikor szobája ajtaját megpillantotta, lelassította lépteit, lélegzetét igyekezett visszafojtani, hátha kiszűrődik valami zaj odaátról. Odabenn azonban csend volt. Swamm lenyomta a kilincset. Betette maga után az ajtót, és a falat tapogatva, keresni kezdte a kapcsolót. Hirtelen visz- szakapta a kezét. Közvetlenül mellette, száraz, de energikus hangon valaki megszólalt: — Nagyon kérem, ne gyújtsa meg a villanyt. Igazán lekötelezne, ha teljesítené kérésemet. — Talán várt engem? — kérdezte ijedten Swamm. Az ismeretlen, mintha nem is hallotta volna folytatta: — Vigyázzon, nehogy a mankómba ütközzön. A szoba közepén meg bőröndök vannak. Meg ne üsse magát. Majd irányítom. Tegyen három lépést a fal mentén, azután forduljon balra. Még három lépés és ágyánál lesz. Swamm úgy tett, ahogy az ismeretlen kívánta; levetkőzött és a takaró alá bújt. Jól hallotta szomszédja mély és erős lélegzetét, érezte, hamar aligha sikerül elaludnia. — Különben Swamm vagyok — szólalt meg néhány perc múlva — Swamm — ismételte a másik. — Igém — A kongresszusra érkezett? Nem. Es maga? — Én senu — De hát valamiért csak jött? ■— Azt hiszem, senkinek sem volt különösebb oka utazásra mint nekem. Az állomáson szerelvényeket állítottak össze. Remegett a föld, s a matracok enyhén rezegtek. — Azért jött ide, hogy végezzen magával? — hallatszott a sötétből. — Nem. — Válaszolta Swamm. — Hát öngyilkosra hasonlítok? — Nem tudom, kire hasonlít, — mondta a másik. — Sötét van; — Isten óvjon az ilyesmitől. Fiam van nekem, uram, olyan kis vadóc. Miatta jöttem ide. — Kórházban van? — Ó, dehogy. Egészséges a kicsi. Igaz, gyakran sápadt, de különben teljesen egészséges. Tulajdonképpen miért is vagyok itt? Ez a fiammal kapcsolatos. Túlságosan érzékeny a srác, Semmitmondó apróságra is nyomban reagál; — Tehát kórházban van? — Nem! — kiáltott fel Swamm; — Mondtam már, hogy teljesen egészséges. Törékeny a lelke, a kis legénykének. Hát ezért mondom, veszélyben van. — Az ilyen nem az életre való... — Hogy beszélhet így? — csattant fel Swamm. — Hiszen még egészen gyerek, tapasztalatlan, ügyetlen. Eh, nem érti! Figyeljen kérem! Minden reggel, amikor iskolába megy, megáll a sorompó előtt és megvárja, míg elrobog a reggeli vonat. Ott áll nekidőlve a sorompónak, és integet. Hosszasan, és ugyanakkor reménytelenül. — No és? — Aztán — folytatta Swamm, — amikor hazajön az iskolából olyan lehangolt, zavaros. Képtelen megtanulni a leckéjét. Sem játszani, sem beszélgetni nincs kedve. És ez így megy napról-napra, hónapok óta. Egyre rosszabb színben van . s — Annyira hatással van rá ez? — Látja, — folytatta Swamm — mindez olyan különös: a kisfiú integet az utasoknak, de egyikük sem válaszol. Úgy érzi magát, mint akit nagyon megbántottak. Annyira szívére veszi ezt a csekélységet, hogy jómagam és feleségem a legrosszabbtól tartunk. All a sorompónak dőlve, integet, míg a vonat el nem tűnik a kanyarban, de senki sem válaszol neki. Persze arra nem lehet kényszeríteni az utasokat, válaszoljanak az ilyen üdvözlésre. Nevetséges, abszurd dolog lenne az ilyen jellegű előírás, de ..; — Szóval ön, Swamm úr, úgy akar segíteni a fián, hogy reggel beül a vonatba, csupán azért, hogy integethessen a fiának? — Igen. — Számomra nincsenek gyerekek — mondta a másik. — Gyűlölöm és kerülöm őket. Miattuk vesztettem el a feleségem; Belehalt az első szülésbe. Fejére húzva a takarót még gondolkozott egy darabig, aztán elaludt. Reggel, felébredve Swamm rögtön megállapította, egyedül van a szobában. Megrökönyödve pillantott órájára: a vonat indulásáig öt perc volt hátra Arról szó sem lehetett, hogy kiérjen az állomásra. Délben mivel még egy napra nem maradhatott a városban, összetörtén és lehangoltan hazaindult. Kisfia nyitott ajtót. Majd kicsattant az örömtől. A nyakába ugrott. — Tt?dnd. papa. valamilyen úr. integetett nekem ma •■egge! . . — Mankóval? — kérdezte meglepetten Swamm. — Igen bottal A végére kötött zsebkendőjét addig ■nge'te .míg a vonat el nem tűnt a kanyarban. Kovái Iván fordítása Siegfried Lenz 1926-ban született. Az elmúlt másfél évtized folyamán íéltüni nyugat-németországi írónemzedék legjobbja! közé tartozik. Részvevője a nyugatnémet írók .G 'unpe 47' né ’ ismert ellenzéki csoportosulásának. 1951 óta szerepel rádiójátékokkal, elbeszélésekkel, regényekké'. T s o p fe rí fK tü tta c. te p rí > C Nem akarom nevén nevezni a tanyavilágot, ahol ennek az írásnak az élményeit kaptam, és adatait összegyűjtöttem; — sok olyan motívuma van, amelyet kíméletből el kellene hallgatnom, mert igaztalanul szakítanék fel régen behegedt sebeket, s oktalanul támasztanék ellenkedést egymással megbékélt emberek között. A kímélet diktálta hallgatás viszont arra kényszerítene, hogy arról ne szóljak, amit a leghangosabban kell elmondanom. Állok a katedra előtt, mellettem fiatal tanárnő. Oroszul köszönti a gyerekeket: „Zdrásztvujtye gyétyi!” Ök visz- sza rá kórusban: „Zdrásztvujtye ucsi- tyelnyica!” Orosz órán vagyok az ösz- szevont hetedik-nyolcadik osztályban. Most hosszabb orosz kérdés következik, amelyből egy árva szót sem értek, kivéve a keresztnevemet, amely minden nyelven Zoltán. Válasz: néma csend. Szorongva s bűntudattal nézek hol a feszes vigyázzban álló gyerekekre, hol a tanárnőre. (Hetedik gimnazista koromban megbuktam latinból!) •— Na, mit mondtam? — biztatja most már a tanárnő magyarul az osztályt. Kis várakozás, aztán jelentkezik középütt a harmadik sorból egy szőke kislány, s lefordítja a mondatot, amely úgy szól, hogy a mai órán megmutatják nekem, mit tudnak ők oroszul. A tanárnő elégedetten bólint, rámnéz. Én szaporán bólogatok, s végre elég bátorságot érzek ahhoz, hogy felüljek a dobogóra a katedra mögé. Közben az jut eszembe, hogy olyan lehetek most, mint valmi tanfelügyelő. Éltől megrémülök, s mosolyogni próbálok, de érzem, olyan merev a képiem, mintha hidraulikus sajtóval préselték volna horganyozott bádoglemezből. Nézem, hallgatom a szőke kislányt, aki már új orosz mondatot fogalmaz, s lassanként felsejlik bennem, hogy néhány hónappal ezelőtt, amikor először jártam itt a tanyán, már találkoztam vele. Szavalt az ünnepségen. Feszes, keskenyre szorított ajkáról ismerem meg és tiszta, okos homlokáról. Középütt elválasztott, szalmaszőke Fábián Zoltán: Katedra előtt haját simára lefésüli, kétoldalt szoros varkocsba fonja, úgy viseli. Egész, kis lényéből nagy-nagy önfegyelem sugárzik és lefegyverző nyíltság. Az első alkalommal is feltűnt nekem, fenn az összetolt politechnikai asztalokból barkácsolt színpadon, de nem marta belém magát annyira, hogy néhány óra múlva az újabb benyomások, az újabb érdekes arcok el ne ho- mályosították volna a képét. Most azonban, a tanári asztalnál ülve, a tanterem sűrű. felejthetetlen szagát magamba szíva, nemcsak a magam iskolás emlékei jönnek elő; — vissza- emlékszem első itteni látogatásomra, s még az is eszembe jut, hogy frissen- vasalt, fehér kötény volt a kislányon meg sötétkék mackónadrág, és két- felől a kikeményített fodrot szorongatta, úgy szavalt. Érdemes lenne leírnom az egész orosz órát, azt a bámulatos pedagógiai munkát. amellyel ezeket a tanyasi gyerekeket oroszul írni, olvasni és beszélni tanítja a tanárnőjük, aki — saját bevallása szerint — maga is nagy kínnal tanulta meg a nyelvet, s ma is zavarban van, ma is kétségbeejtő gátlásokat kell legyőznie magában, mielőtt oroszul megszólalna. Talán éppen ezért tud jól tanítani, talán éppen ez teszi őt képessé arra, hogy megértse tanítványai félelmét a kiejtett idegen szótól. Maradjunk a szőke kislánynál; — Egyik legjobb tanuló, égjük legkedvesebb gyerek az iskolában — mondja óra után a tanárnő. — Nagyon szeretem. — Rámnéz: — s tudja milyen szülők gyereke? — Nem tudom. — Heten vannak testvérek. Ö c.z ötödik gyerek. Nyolcán lennének, dé a negyedik gyerek pár hetes koráóan meghalt. Nem tudom, hogyan történt, nem tudom megérteni, de így mondják, s így is van: az apa egyik éjszaka részeg fővel megölte a gyereket. — Mikor történt? ■— Valamikor, a háború után. — Iszonyú! — Becsukták az embert, aztán amikor kiszabadult, ott folytatta az életet a feleségével, ahol megszakadt. Még négy gyerek született. A négy közül az első ez a kislány. — Kicsit később hozzáteszi; — Nem tudtam volna többé amellé a férfi mellé lefeküdni. — Nem lenne kár, ha nem született volna meg ez a kislány? Nem hiányoznék a világból? — Igaza van, de akkor is. — Megborzong: — Nem tudtam volna megtenni. — Mit csinált volna három, kis. éhes poronttyal, egyedül, itt kinn a homokon? Hirtelen felélénkül. — Látja, éppen erről van szó. Tegnap azt kérdezte, miért járnak el dolgozni a lányok? Ezért. Ez volt Itt a lányok, asszonyok sorsa évtizedekig, azóta, amióta az első telepesek megkapaszkodtak ezen a homokon. A mai lányok azért vállalják a napi hat-hét órás utazást, hogy megszabaduljanak ennek a világnak még az emlékétől is. — Ez nyilván csak az egyik ok. ■— Az egyik, de sokkal fontosabb, mint gondolná. Én asszony vagyok, két kisgyerekem van, én megértem őket. Nincs tovább sem vita, sem kérdés; a szonda oly mélyre hatolt, hogy visz- szább kell húznom. A képhez annyi tartozik még szorosan, hogy ez a tanárnő nem tanyasi lány; Budapesten nőtt fel, a Szent István park egyik tágas, minden kényelemmel ellátott lakásában, öt éve tanít Itt, amióta férjhez ment. Olvasónapló Egy új versesköt élről „Vacsoracsillaif’ — szép cím, kifejező cím, verseskötet homlokára illő. A nap- szállat. az este, a megérkezés hangulatát kelti. A kötet Bárdosi Németh János válogatott verseit tartalmazza, a négy évtizedes költői pálya rangosabb darabjait. A legkorábbi alatt ezt az évszámot olvasom: 1924. A legfrissebbek tegnap születtek. A gjnljtemény a számvetésre, a mérlegkészítésre, a pálya ívének megrajzolására alkalom. Honnan indult a költő? Hol van helye a magyar líra újkori „kórusában”? Kik voltak példái, kik a társak, merre kanyarodik e líra ere? A korábbi kritika Juhász Gyula ifjabb testvéreként, a dunántúli tájköltészet hagyományainak folytatójaként, a derű. az idill halkszavú dalosaként emlegette a költőt. A gyűjteményes kötet olvasója egészen másra döbben rá. Bárdosi Németh János költészete a Petőfi és Arany ih1 étéből táplálkozó, s a két világháború közötti időben mozgalommá szerveződött népi irodalomhoz kapcsolható leginkább. Ha e költészet kialakulásának, kibontakozásának erővonalait keressük, a népi írók mozgalmára kell gondolnunk. Irodalmunknak arra az ágára, amelynek immár klasszikussá érett vezéralakja, legkiválóbb képviselője Illyés Gjmla. Még az irodalmi köztudat is azonban szereti leegyszerűsíteni a jelenségeket, s ha akár mozgalomról, irányzatról van szó, megelégszik néhány név ismételgetésével. Így kellett beérnünk eddigelé Illyés, Erdélyi, Sinka, Jankovich Ferenc nevével, amikor a népi irodalom lírikusairól beszéltünk. Egy-egy ilyen gyűjteményes kötet, mint a Va- csoracsillag, győz meg, hogy nem pusztán néhány névről van szó. Annak oka, hogy annak idején táborrá tudott az irány szerveződni, éppen az, hogy a vezéregyéniségek mellett ott voltak a szerényebb, halkabb énekesek is. Mint például Bárdosi Németh János. Születési dátuma egybeesik Illyés Gjuiláéval. Bárdosi Németh első verseskötete, az Öreg szilfa árnyékában akkor jelent meg, amikor Illyés párizsi évei után hazatért falujába. A Vacsora- '■sillc.c- ban két vers is Ily- lyésnek szóló ajánlást visel. Illyés viszont verses levélben üdvözli Bárdosi Németh J ánost. Ezek persze csak külsősé- ges adatok, a felszínt tükrözik. A rokonság sokkal mélyebb: alkati, szemléletbeli, a költői hivatás értelmezéséből fakad. „Köcsög, paradicsom, tornác, zizegő bab, / egyazon emlőikként nyitódik szememben, / ahogy Gyánt, Ozora tanította hajdan / teneked, erős társ, csodáit, világát” — írja Bárdosi az egyik Illyés-kötet, a Nehéz föld margójára. A paraszti élményvilággal az irodalomba lépő fiatalember a falusi szegénység, a megváltásra váró magyar vidék, a béres—gróf-ellentét gondjainak a kimondója lesz. S a háttérnek megrajzolt dunántúli falu és táj képe sem idill nála, hanem a szegénységben is megőrzött szép ség- és boldogságvágy hordozója. „Nincs csodatétel tisztább itt a földön, /mint kepe mellett ballagó parasztok. / Dönög a csöndes kaptár-dal szívükben, / ahogy fáradtan pihenőre térnek”. A gyermekkor világa azon- ban lassan a múltba süllyed, évek. évtizedek hamuja rakódik rá. A költő környezete megváltozik, városi ember lesz; a szülőföld emlékét a bérház ablakában gondozott cserép virág őrzi, a táj tág horizontja helyett a hivatal ablakából látott rajzlapnyi éggel kell beérnie. A paraszti szegénység emlékké szelídül, a hajdani falu vakációzó látogatások színhelye csupán. Bárdosd Németh János költészetének kibontakozása — akárcsak nemzedéktársainál — a háború utáni időre esik. A „hangpróba” évei, a kamaszos nagyotakarás után erőssé és keménnyé érik hangja; a népi környezet, a gyermekkor emléke képekben, hasonlatokban szívódik fel költészetébe. A gyerekkort, a tűnő időt fokozódó nosztalgiával emlegeti, ugyanakkor a hajdan csak a „magyar vidék”-re korlátozott szemlélet kitágul, s általános emberi és egyetemes társadalmi gondok kapnak helyet költészetében Formavilága is átalakul. Munka és szerelem, szépség és szabadság, nép és haladás. béke és boldogság — ezek legkedveltebb szavai az új, rímtelen verseknek. Eszményeit a történelem utoléri, tartalommal tölti meg. de hangsúlyozásuk, védelmük, hirdetésük ma sem időszerűtlen. Amennyire ez a költészet a klasszikus mintákhoz, a horatiusi férfiideálhoz kapcsolható, ugvannyira megfogalmazója a teljes emberi létet, a személyiség szabad kibontakozását megvalósítani akaró szocialisztikus jövő eszméinek is. „Ne féltsétek a költőt. / társatok ő, / adjatok neki pillangót, jj helyet a kórus padjaiban...” — írja a kötetzáró versben. Hely, érdemes hely illeti meg Bárdosi Németh Jánost á mai magyar líra „kórusában”. TÜSKÉS TIBOR I I
