Dunántúli Napló, 1966. május (23. évfolyam, 102-127. szám)

1966-05-15 / 114. szám

Gyenis József:

leinti! az Éltei

F

alun a télidő, amolyan sok napos karácsony. Ilyenkor csupán az állatok gondozása ad munkát, na meg kukoricamorzsolás is akad, de az már jófajta tennivaló, amit szomszédolás közben kis tercierével lehet fűszerezni.

Ma Pista bácsi a soros házigazda, és jóbarátokhoz illően kínálgatja vendégeit itókával. jószagú szűzdohánnyal. Hárman ülik körül a vesszőkosarat, Bajomi sógor, aki gyakori vendég a háznál, hisz itt lakik átellen- ben, Pusi bácsi a kis utcából, ő ugyan ritkábban jár erre, de azért időnként betéved egy-egy órácskára, ami eltart néha félnapig is, meghát a házigazda Pista bácsi.

Koccintás után vígabban peregnek az aranysárga kukoricaszemek a kosárba, vígabban forog a nyelve is a három aszott vénembernek, akik ilyenkor újra végigélik küzdelmes múltjukat. Bajomi katona pajtása volt Pista bácsinak, vele az első világháború emlékei kelnek életre, hisz végigjárták a frontokat a négy, év alatt Limanóvától az Isonzóig. Pusi bácsival még egy pusztán szolgált a házigazda és a cselédélet nyomorúságát idézik, talán csak azért hogy végérvényesen megállapíthassák, mégis csak jobb ez a mai élet urak, meg a csendőrök nélkül.

Pista, bácsi simogató pillantásokkal kíséri bozontos szemöldöke alól unokája. Babika minden lépését, aki a csaplárosné szerepét tölti be körülöttük. Egyébként Babika már nagylány, sőt mi több, menyasszony és a tavasszal lesz az esküvője. Hogy eljárt az idő, tűnődik Pista bácsi szótlanul. Ha kicsit előbbre teszi Babika kecses járását, piros, pozsgás arcát, mindjárt örzse asszony jut eszébe, akit akkor még „Bözsikémnek” szólongatott. Bözsi, azaz mostmár örzse néne. mintha színpadon végszóra érkezne éppen megjelenik a láthatáron és kissé odahajol az urához, de azért, a másik két ember is hallja, mit súg neki

— Apjuk eriggy csak ki, valami rendőr-féle ember akar

veled beszélni;

Pista bácsi kiveszi szájából a pipát, sercint egyet és miközben kötényéből a kosárba kotorja a kukoricát, félhangosan morogni kezd.

— Rendőr az én házamnál? Asszony, te biztosan rosz- szul láttál, törvénytisztelő ember voltam én világ életemben — azzal kibotorkál a szobából. Valóban egyenruhás ember állt odakint, bár jól vélekedett, mert nem rendőr az illető, hanem „Finánc.” A kettő pedig nagyon is nem azonos. Ami azt illeti, ettől se sok jót remélhet az ember, csak tudná mit akarhat tőle — morfondírozott Pista bácsi.

A vendég nem hagyja sókáig kétségek közt tépelődni a házigazdát. Párat lép előre és kemény, hatósági hangon mindjárt a dologra tér.

— Maga a Kéméndi István?

Pista bácsi kissé meglepődött. Zavarában majd csak, hogy azt nem mondta — hozta isten minálunk, — mert mióta az eszét tudja, az volt a szokás, hogy aki érkezett adjon istennel kezdte a mondókáját. mégha idegen volt is az illető. Hiába nó, nem csak a világ változik, változnak az emberek is. Kelletlenül ugyan, de mégis a kérdésre felel kissé gunyorosan.

— Az vónék instálom kerek hetven esztendeje;

Az előbb kézfogásra lendült a karja, de most visszahúzza. Biztosan tudja, hogy aki így dobja a szót, az vele nem parolázik. Hetven év nagy idő. sok mindent tapasztal az alatt az ember. Pedig ez a fiú jóképű legény, nem is fia, hanem az unokája lehetne, a fene se nézné ki belőle, hogy így is tud beszélni. Már nem is arra kíváncsi, hogy miért jött, hanem az izgatja, vajon milyen lesz a folytatás. Erre sent kellett sokáig várnia;

— Akkor hozza az összes kulcsait, mert házkutatást tartok a pincétől a padlásig. Megértette? Maga bort rejteget, amiről nem adózott.

Pista bácsi azt sem tudja kacagjon-e vagy bosszankodjon. Ezt a jóembert valaki bolonddá tette. Saját bora már alig van valamicske. A lakodalomra meg úgy vesznek majd villányit, vagy nagyharsányit. Igaz is a múltkor éppen erről beszélgettek, biztosan ezt hallgatta ki valaki és feljelentette.

Legszívesebben kötekedne ezzel a hetyke legénnyel, hogy egy kicsit móresra tanítsa, mégis szelíd a hangja, mikor megszólal.

— Becsaptak minket édes öcsém, magát is, meg engem is, nincs nekem dugott borom egy deci seg

— Azt majd meglátjuk, egyébként magának Szakonyi Pál őrmester vagyok a pénzügyőrségtől, most pedig mozogjon, amíg jő kedvem van.

Kéméndi István hetven éves parasztember, földbegyökerezett lábakkal áll* a saját udvarán. Ismeri ő ezt a hangot nagyon is jól, csak az már régen volt. mikor így beszéltek vele. Egyszer az erdész elcsípte a gróf erdejében gombázás közben, az is így kiabált. Majd ő megmutatja a büdös parasztjainak, hogy nem potyáznak a gróf úr erdejében. Akkor is csendesen válaszolt az erdésznek.

— öcsém én itt gombáztam, mikor maga még a világon se volt, most meg már idős ember vagyok, mégis azt mondom magának, hogy én még itt gombázok akkor is, mikor maga már nem lesz itt erdész. Ennek idestova tizenöt éve és az erdésznek se híre se hamva azóta. Vajon ennek a Szakonyi Pál őrmesternek ki volt az apja? Megkérdezhetné. de nincs értelme. Igaz, nem mindenki ilyen az új vezetők közül. Nem kell már a sarokba dobni a kalapját a tanács folyosóján, mint régen a jegyzőségen. De most valahogy nagyon fáj ez a bánásmód. Mindez pillanatnyi idő alatt villan át ezernyi ránc barázdálta homloka mögött. Lekókadt fejét dacosan magasba emeli és benyit a padlásfeljáróhoz.

— Hát akkor tessék, essünk túl rajta, minden ajtó nyitva van, hol akarja kezdeni, a pincében, vagy a padláson?

A

z őrmestert sem a padlás, sem a oince nem érdekli, hanem elindul a pajta felé. Körülvizslatja az istállót, meggázolja a maradék szénát, arca, ruhája maszatos lesz a sok pókhálótól, de nem tágít és keres, kutat tovább. Közben a kíváncsiság az udvarra hozza Bajomit, meg Pusi bácsit az előbbi szóváltás behallatszott a szobába és nem volt bent maradásuk. Mire Pista bácsi előkerült az őrmesterrel a pajtából, ók már a disznóól előtt állanak mind a ketten. Az őrmester is odatart. Fiatal arcán kemény vonások, feleslegesen egy szó sem hagyja el az ajkát. A feszültség ott vibrál a hideg levegőben, talán, ha most gyufát gyújtanának, robbanna is tőle.

Csikordul a retesz az erélyes mozdulatra s Szakonyi Pál őrmester a kerítésen belül van. Három ajtó csukott szempillája takarja mi van mögötte. Elsőnek a jobb oldali, ajtót tárja ki sarkig. Éppen csak benéz a szűk kis lyukba, tovább nem érdekli, mert egy birka pislog rá bamba pofával. Nyitja a középsőt, ez ugyan üres, de ide se lép be. ( Kintről is látja, hogy ott nem rejtegetnek semmit. Az ajtókat nem csukja be, mint voltak, minden figyelmét az utolsó rejtekhelyre összpontosítja. Indul a harmadik ajtóhoz. Közben a birka, amely nem is akármilyen birka, hanem jól megtermett pörge szarvú kos, egy fürge szökke- léssel kívül terem az ajtón. Mint valami királyi hoppmester, jobb lábával haragosat dobbant a kerítés kövezetén. Fejét féloldalt fordítva leszegi és támadásra készen keresi a merénylőt, aki nyugalmában megzavarta.

Bajomi sógorára kacsint és nyakát behúzva sodorint kajla bajuszán, mintha mondani akarná — hfjnye az áldóját, figyeld csak mi lesz itt?

Mert az őrmester mit sem sejtve, félderékig az ajtó nyílásába bújva kutat zsákmány után. Ez az ól nagyobb mint a másik kettő és kicsit homályosabb is, mert minden rés be van tömködve szalmával. Szeme kissé már megszokta a homályt. Mintha, ott a közepe táján fel volna púpozva az alomszalma. Ha kis gödröt ástak a földbe, éppen belefér egy jókora hordó. Mire elhatározná, hogy ezt közelebbről is megnézi, hátulról hatalmas lökés éri. Egyensúlyát vesztve zuhan előre tehetetlenül éppen a szalmakupac tetejére. De az nem süpped be alatta, hanem éktelen sivalkodás és röfögés közben megelevenedik. Csak az tudja, mit jelent a malacsírás az anyakoca számára, aki látott már ilyet. Az őrmester paraszt-gyerek, tehát tudja, hogy menekülnie kell a góbé elől. Felborzolt szőrrel, tátott szájjal kapkod az őrmester felé, aki ugrana ki az ajtón? de ott meg a kos áll leszegett fejjel újabb öklelésre készen?

— Hé öregem az áristenit, szóljon már ennek a dögnek, hogy menjen innen.

Pista bácsi angyali nyugalommal viaszakiált.

— Jól nézzen ám körül az elvtárs, vagy talán hozzak gyertyát, hogy jobban lásson?

A LÁNCSZEM

I Talán még sohasem volt olyan népes a Pókhálóművek igazgatói értekezlete, mint a minap. Érthető, hi- ■ szén a Művek életében sorsit döntő tanácskozásra jöttek

I össze a fő- és alosztályvezetők. A minisztérium gazdaságfejlesztési osztályának vezetője Rendicsek

I szaktárs hosszan, alaposan, reggel nyolctól tizenkét óráig ismertette azokat az új 8 módszereket, amelyeket a 3 gazdaságirányítás reformter- vezete alapján szükséges alkalmazni.

— Űj módon akarunk iráI

nyítani. A minisztériumból mi csak általános elvi útmutatásokat adunk ki. Az

I önállóság — a Pókhálóművekben is — a jövőben szinte mindenre kiterjed.

(

A szaktársaknak joga lesz annak meghatározása, hogy az általánas érdekeket szolgálva mit, hogyan termeljenek.

— Nagyon fontos lesz — _ hangsúlyozta Rendicsek —, I hogy a népgazdasági és a lakossági érdeket Szells' va az értékesítéssel is beli hatóan foglalkozzanak. jm — A jó munka növeli, a 9 minőségben és váiaszté- fi kosságban hiányos terme- r lés pedig csökkenti a vál- t; lalat eredményességét. Aki

á

igyekszik, annak az egyéni jövedelme is növekszik. A hanyagoké csökken.

Amikor a bérezés, a felújítás, a karbantartás, a létszámalakulás metodikáját is elmondotta a minisztériumi főelőadó, akkor átadta a szót a Pókhálóművek veztőinek.

— Én, — szólalt meg elsőnek az ebédszünet után Százlábú igazgató — úgy vélem ,a legfontosabb, a legelső alapvető láncszem megragadása.

— Nagyszerű*az igazgató szaktárs javaslata! — folytatta a vitát Filléres szaktárs, a pénzügyi asztál?

vezetője,

— De — vette át a szót az adminisztrációs osztály vezetője, Toll szaktárs — mi legyen az első, legfontosabb láncszem?

— Igen, én is amondé vagyok — kapcsolódott az értekezlet! témába Polcos szaktárs, a raktár főosztály vezetője, — az első alapvető láncszem nagyon lényeges. jól meg kell ragadnunk.

— Nem végezne értekezletünk jó munkát — hallatta szavát Kontroll szaktárs, az ellenőrzési főosztály vezetője, — ha nem kellő hozzáállással fognánk hozzá a teendőkhöz, azért feltétlenül meg kell találnunk azt a bizonyos, legfontosabb alapvető láncszemet.

Már rég letelt a munkaidő is, de senki sem mozdult. Nem sajnálták az időt. Kitartották amellett, hogy érdemes társadalmi munkában is keresni a döntő, a legfontosabb. megragadandó első láncszemet.

Este hat óra lehetett amikor Rezsi szaktárs a karbantartó üzem főosztályvezetője szólalt fel:

— Azt akarjuk eldönteni, hogy a népgazdaságirányítás reformjának megvalósítását hol kezdjük el. Ez valóban nagyon fontos.

Lélegzetet vett. majd így folytatta:

— Rendicsek szaktárs hangsúlyozta, hogy a Pókhálóműveknek öntevékenyen az értékesítéssel is sokágúan szükséges foglalkoznia. Ez is nagyon helyes. Tökéletesen egyetértek vele. Nem tudom eléggé hangsúlyozni, mennyire igaza van

Rendicsek szaktársnak. Ér- ^3sses volna tehát a kereskedelmi kapcsolatok ápolása céljából meghívni hozzánk az értékesítő vállalatokat. Rendszeres találkozásokra gondolok, mert a gyárban lehet legjobb sikerrel feke- tézés, konyakozás közben kedvet adni a vásárláshoz. Ám. hogy ezt sikerrel tegyük, véleményem szerint a reprezentációs költséget érdemes és szükséges felemelni. Ez szerintem a legfontosabb, a legelső, az alapvető láncszem.

Az arcok a javaslat hallatára felragyogtak. Végre van konkrét, megfogható javaslat a legfontosabb, a legelső, az alapvető láncszem megragadására.

Csak a minisztériumi főosztályvezető jelezte, hogy szeretne még valamit mondani. Százlábú igazgató azonban „nem vette észre”. A vitát lezárta.

— Csak elismeréssel beszélhetek Rezsi szaktársról, aki a gazdaságirányítás reformtervezetének csomópont ját a lényegében ragadta meg. Mégiscsak megtaláltuk a legfontosabbat, a legelső, az alapvető láncszemet. Meg is fogjuk ragadni!

Lányai Sándor

I

I

I

i

I

I

I

1

1

I

I

1

I

mse sm mez. na

Váci Mihály:

(gujú kerek (oqóznak

Töltésoldal, tördelt akácos, a sínnel fut, mint a puli, a fürge gyalogút; földöntúli csillag vezet az állomáshoz.

A szél ujja veri keményen: s az útra tűzött nyárfasor suhogva mint a hárfa szól; gyökerek fogóznak a mélyben.

A kukorica rendezett seregben visszavonul — a tarló néha lángol: mint csigaszarva: — a világból az utak visszahúzódnak ijedten.

A zúgó erdők zöld-kék áradása a tőid alá visszaszivárog; a táj kiszáradt meder, csorba árok. s a szárazon maradt hal rsil’anás"

minden levél. — A földbe eke váe az arcba ránc és fájdalom a szívb'- Az ember alig bírja eleir>*e, de aztán tűrhető lesz a világ.

i

Elvio Romero:

eqqszer visszatéri'* ;

i

Ha vissza kell, ha egyszer visszatérek az agyagba, a tiszta tarlón túlra. i

az agyagba, amelyben lángra gyűlt a szemem, az agyagba, mely engem vésett j

ha visszatérek saját születésem percéhez, hogy poromat összegyúrja s e rőt-tüzü mezőt érintve újra agyagból kéne önmagam kivésnem.

testemben ismét ez a rend dobogna, esak így, megint csak így dalolnék itt fent megint csak ezt a nevet vinném lángba.

mert mindig ezt kiáltva és lobogva újra esak ez a fény formálna mindent, emberré csak ez a fény koronázza.

András László fordítása

Etvto Romero pereguayl költő, 1936-ban született, emigrációban él. Fiatalon részt vett a paraguayi nép szabadságharcában. öt verseslrötete és kitűnő Mlguel Hernándea-Tnonog- ráflája tette nevét kiemelkedően ismertté a la tin amerikai költészetben.

Az őrmester vadami gorombát akar mondani, de leköti figyelmét a göbével való viaskodás. Lábbal rugdal feléje, mert nincs a keze ügyében semmi, amivel védekezhetne. Még szerencse, hogy a malacok abbahagyták a visítást, Így a göbe haragja is enyhült. Kint a három öreg az ól kerítésére támaszkodva beszélget, mintha ml sem történne az ólban:

— Látod sógor, mindig mondtam én neked, hogy a kos nem buta állat — mondja Pista bácsi.

Szakonyi újra kiszól az ólból.

— Hallja, a hétszentségit tegyen már valamit, mert keresztüllövöm ezt a bestiát;

— Nem jó?

— Mi a nem jó?

— A hangvétel; Meg aztán ne nagyon lövöldözzön* mert a Berci törzskönyvezett kos, a Zsuzsi pedig fajtiszta anyakoca. Szóval drága mulatság lenne az magának;

Az őrmester hallja a gazda szavait, de nem is figyel rá. Valami melegség önti el egész testét. Nem, nem az izgalom okozza, hanem a szégyenérzet. Látomásézerűe* eléje tárul az iskola. Igen, tanították ott az emberséget is Hogyan kell türelemmel bánni az emberekkel. De mikor annyi csirkefogóval volt már dolga rövid szolgálati ideje alatt A göbe még mindig csattogtatja fogalt, Berci pedig a kijáratot őrzi rendületlenül)

— Édes bácsikám segítsen már rajtam, csalt nem akar ki, hogy itt vénüljek meg? — hallatszik Szakonyi hangja a* ólból.

Pista bácsi megfordul és háttal támaszkodik a kerítésnek. Szakonyi hangját elereszti a füle mellett, válás* helyett a sógorának, meg Pusi bácsinak magyaráz.

— Látjátok, ilyen az élet: Idejön egy idegen és se szó. se beszéd, elkezd gorombáskodni. Ennek nincs félórája, most meg már azt is elfelejti, hogy szolgálatban van és haverkodni akar s csak úgy „Édesbácsikámozik” pádig tudja, hegy engem Kéméndi Istvánnak hívnák.

S

zakonyi. ha lehet még jobban elszégyelll magát as ólban. Tudja, hogy a gazda szava válasz az ő kijelentésére. Dehát mit akar még, térdenállva kérjen tőle bocsánatot? Elvégre nem bántotta ő ezt azt embert, csak hivatalos komolysággal beszélt vele. Azt nem akarja belátni, hogy lehetett volna más hangon is szót érteni. Kóválygó gondolataival magyarázatot igyekszik keresni eljárása igazolására. Lám, ide vezet az a nagy öntudatra nevelés. Olyan érzékennyé válnak ezek a parasztok, mint valami szégyenlős kislány. Mikor idáig jut a saját elméletgyártásával, eszébe jut, hogy * ő Is a faluból jött és az ő apja is paraszt, méghozzá szövetkezeti paraszt. Most érti igazán azokat a leveleket, amiket hazulról kapott még diák korában, mikor az apja a begyűjtés idején padlásseprésről, zaklatásokról írt neki. Talán akkor vele is így bánt valaki? Lassan, lassan akaratlanul is kénytelen belátni, hogy hibázott. Csak aktát és ügyet látott maga előtt, s azon belül nem kereste az embert. No meg ezek az átkozott állatok. Minden másképp történik, ha nem kerül ilyen kínos helyzetbe. Már azt sem tudja, hogyan szólítsa a gazdát. Iménti szavai után bácsikámozni nem meri, pedig ez lenne a legkézenfekvőbb. Elvtársnak valahogy nagyon sután hangzana a történtek miatt.

Kiáltson rá, ahogyan kezdte?

— Hé Kéméndi István, eresszen Sri? — Közben Pista bácsi eltolja a reteszt és tuszkolja helyére a kost.

— Eriggy nó, a mai abrakot már megszolgáltad. Szakonyi sietve akar a szabadba jutni, s beveri fejét a gerendába. Pista bácsi apai aggódásai inti óvatosságra.

— Lassabban édes öcsém, mindent csak módjával kel? csinálni.

Szakonyi már szemlesütve ballag a kapu felé. Ahogy jött köszönés nélkül, távozik, közben csak annyit változott, hogy most nem tiltakozik az édesöcsém miatt«