Dunántúli Napló, 1966. május (23. évfolyam, 102-127. szám)

1966-05-01 / 102. szám

Goda Gábor:

Sematikus

novella

K. községből meglátogatott Kurondi József, két gyermekes parasztember. Nem ismertem ót azelőtt. Csodálkoztam, amikor bejelentették.

Azt mondta, hogy egyik regényemet olvasta, tetszett neki, s űgv határozott, ha fel jön Pestre, meglátogat. Két liter bort is hozott. Azt feleltem neki. hogy a bor savat csinál nekem az utóbbi időben, egyébként látogatásának nagyon örülök és csodálkozom, hogy az általa említett regényem tetszett, hiszen olyan világról szól, amely látszólag távoli az övétől. Kurondi azt felelte, hogy ez nem jutott eszébe és különben is. mindegy az, hogy kikről szól a regény, fő, hogy igaz emberek legyenek.

Erre mégis csak ittunk egy pohárkával.

— Hát ml hozta ide? — kérdeztem.

Előbb rám nézett, mint áld fürkészi, hogy csakugyan érdekel-e, amit mond, aztán nyilván meggyőződött erről és így szólt:

— Két fiam van, fró úr. Az egyik tizenhat, a másik tizenkilenc. Tessék a fényképükéi megnézni.

Szép két fiú volt. Senki sem mondhatta volna, hogy falusi gyerekek: a ruhájuk is olyan városias, ingük is, nyakkendőjük is, hogy beillettek volna akár pesti értelmiségieknek.

— Nagy haj van velük, — folytatta Kurondi. — Megmondom én, hogy mi a baj Akármiről szólok nekik, azt mondják: „ne agitálja«,, édesapám”. Tessék elhinni, hogy nem is agitálom őket semmire, nem vagvok párttag, politikával csak keveset foglalkozom, annyit, amennyire a tsz-ben feltétlenül szükség van. meg hogy ne álljon az ember sem a párttitkár, sem a pap előtt úgy, mint a borjú az újkapu előtt. Mert az egvik is mond valamit, a másik is és az ember mindkettőnek olyat akar felelni, ami nagyjából igaz. Aztán meg nem is vagyok afféle lelkesedő fajta, no, magyarán: nem dőlök be mindennek, a jóra azt mondom, hogy jó, a rosszra azt, hogy rossz. Ilyen volt az apám is. de a nagyapám is. Mert rossz, hogy annyival kevesebb az állat a faluban meg a környező majorokban, de mégis csak jó, hogy mindegyik parasztnak van ám szép háza, kinek, kétszobája, kinek három, konyhája, villanva, mosógépe, TV-ie és egyetlen olyan málló vakolatot sem lehet látni nálunk a faluban. mint amilyent az író úr házának a vakolata itt Budapesten a Rózsadombon.

_ Ha mondom ezt a két fiúnak, rámmordulnak, hogy „ne agitáljon, édesapám . Ilyenkor csak nézem őket és nem értem az egészet. Azt gondolom magamban, hogy ez a két gyerek nem-igen emlékszik, ami természetes, arra a világra, amelyben felnőttem. Mondom nekik, hogy a báró úr birtokán voltunk zsellérek, akadt ennivaló is, nem éheztünk, de mezítláb nőttünk föl, a kalendáriumon kívül könyv nem került a házba és hogy a báró úr megkövetelte tőlünk, hogy míg elhalad előttünk, megálljunk, és csak álltunkban süvegelhetjük meg őt; azt is megkívánta, hogy meghajoljunk előtte, a méltó- ságos asszony pedig nemcsak a férfiaknak, de az asszonyoknak is kézcsókra nyújtotta a kezét. Mondom a két fiamnak, most gyühet az atyaúristen, ti nem süvegelitek meg tulajdon apátokat sem, nem hogy derékszögben hajlonganátok. Sem a pap, sem a párttitkár, sem a tsz-elnök, sem a tanácselnök nem kívánja tőlük, hogy isten tudja miféle cifrasággal köszöntsék őket. A tisztelendő úr nem követeli, de a legtöbben azért „Laudé- tur”-ral köszöntik, a párttitkár elvtárs viszont már rég nem kívánja, hogy „Szabad- ság”-ot mondjanak neki. Olvan urak ezek a kölykök a faluban, amilyen a báró két fia sem volt annak idején. Sokkal önállóbbak, mert beleszólhatnak mindenbe. Ha ezt mondom nekik, rám néznek és legyintenek, „ne agitáljon, édesapám” mondják nekem. Ez a világ nem csak mifelénk változott, nem csak a mi falunkban.

.

.. „Biztos úgy volt. ahogy apánk mondja, mert a mi apánk mindig az igazat mondja, csak mindig olvan sematikus dolgokat, hogy eláll a fülünk tőle.”

_ Azt mondom nekik: „Ne bolondozzatok fiúk. Nem agitálok én senkit soha a büdös életben, én nem szeretem, ha folyton agitálnak. De ha a főtisztelendő úrnak nem vették rossznéven évszázadokon át az örökös agitálást, holott olyat ígért, amit amúgy sem tud megtartani, nevezetesen a mennyei boldogságot, nem kell olyan nagyon lázadozni az igaz dolgok ellen sem és nem kell mindent aeitációnak kinevezni, csak azért mert mindazt, ami ebben a mostani falusi

é

letben mégis csak jobb, Időnként rendre felsorolja az ember, föltéve, hogy tisztesség van benne és nem olyan agyalágyult, hogy elfeledje szőröstül-bőröstül az egész múltat.” Deháit, tisztelt író úr, tetszik tudni milyen a fiatalság! Beszélhet nekik az ember. Hol vigyorognak, hol vitába szállnak, hol úgy néznek az apjukra, mintha öreg hülye volna. Aztán jönnek és azt mondják; „Édesapám, köllene nekünk sötét ruha, mert már mindenkinek van egy az esti tánchoz; új cipő is köllene, édesapám”. Mondom nekik: „Olyan ép a ti régi cipótök, hogy még egyszer sem vittétek talpalni; A ruhátok is olyan rendes, egyszer sem köllött azt foltozni. Mi a fenének új cipó, új ruha, új nyakkendő meg új ing, amikor már van nektek két neva-ingetek, egy-egy nylon, nem beszélve az olcsóbbakról. amiből kettőtöknek több van, mint őseiteknek összesen kétszáz éve.”

— Ja, ilyenkor aztán olyat röhögnek az apjukon és azt mondják nekem: „Hát mi maga, édesapám? Prédikátor? Vagy mi a fene? Hát mi fizetést kap azért, hogy ilyen állhatatosan agitálja a két fiát?” Tetszik tudni, ilyenkor nekikeseredem. Tudnék magam is panaszkodni, mert én is látom, hogy mehetne jobban a munka, lazsálnak az emberek, a földdel sem bánnak úgy, ahogyan kellene, inkább adminisztrálják azt a disznót, mint nevelik és hogy őszinte legyek, és magam is legfeljebb a felét dolgozom annak, amire szoktatott az apám. Nem áldok én min dent, nem esem én hasra csak úgy átabotá- ban, megvan nekem is a véleményem erről, arról és amarról. Hanem ami igaz, az mégis csak igaz és nem agitáció. Hát ha mi úgy ennénk, mint hajdan! Mit szólna ez a két fiatal úr hozzá? Jól van, tudom, műveltebbek nálam. Én korán hagytam abba az iskolát. A kicsi mezőgazdasági technikumba jár, a nagyobbikat egy esztendő múlva veszik fel az egyetemre, értesítése szerint Szegeden. Pedig szerettem volna, ha mind a kettő otthon marad a faluban. Mondom is nekik, hogy „Hol az öreg apátok kínjában gondolta volna a nagyapátok, hogy diplomásak lesztek mindketten,” amit, már meg tetszik bocsátani, bolondságnak tartok, mert lassan olyan árva lesz a föld, hogy alig akad, aki simogassa. De, ha mindezt mondom nekik, azt felelik: „Ugyan már, édesapám, hagyjon fel ezzel az agitációval, mi az ördögnek ünnepli egész nap azt a világot, amelyben olyan kicsi egységet fizettek magának, hogy ha nem lenne még háztáji, meg erő a karjában, nem élhetne így sem”.

— Erre aztán elszámolok nekik, hogy ml gyün a háztájiból, mi az egységből, hány ház épült a faluban, mennyi idő alatt fizettem én a részleteket az építkezési hitelre, menynyit adott kölcsön a takarékpénztár, mit hitelezett a község, szóval számolunk, számolunk, és csak nekivörösödök és dühös leszek, ők meg azt mondják: „hagyja abba édesapám ezt a sematikus dumát. Megváltozott a világ és punktum. Nem kell odalenni tőle. Hollandiában, Dániában, vagy Svédországban sem rosszabb.” Nehezen bírok velük, mert látom, hogy bosszantja őket az agitáció, mert engem is bosszant, ha folyton lelkesítenek, mint a befogott lovat. Hanem azért csak nem marad nyugton bennem az igazság és bánt, hogy ez a két kölyök úgy játszik velem, mintha afféle öreg... volnék, akiből ugyancsak akad egy-kettő a faluban. Na jó, gondolom magamban, hát sematikus vagyok. Hogy mi az, azt ugyan pontosan nem tudom és akármennyit kérdeztem tőlük, ők sem tudták. Csak azt mondják, hogy az olyan mint a süket duma vagy a városi hadova. Lehet, nem tudom. Honnan tudnám én, hogy mi a süket duma meg a városi hadova?

— Hanem arra gondoltam, igen tiszteli író vb eev napon, hogy elég volt ennek s két gyereknek a támaszkodásából és mérésre tanítom őket Először is kirémottam a szefrr,,‘^nvp'lcfvt. min Hossza esv ÜTvno^lo »c?v mindennapi inget hagytam meg nekik. Egy ócska nadrágot is. Eeész héten át semmi egyebet nem kaptak, mint lebbencslevest és főtt burgonyát. A rekamiékat is kihordtam a szobájukból és strózsákon köllött aludniok. Reggel négykor kellett felkelniök és úgy dől gőzeíok. ahogvan az Ő korukban i-om VH1- lött. Hát azt tetszett volna látni! Kibújt belőlük az agitáció. Forradalmárok lettek Negyvennyolc óra múlva már az egész falut szervezték az apjuk ellen.

— Elsőnek jött a párttitkár. Méltóságteljesen. higgadtan beszélt a lelkemre, hogy hát Kurondi elvtárs így, meg Kurondi elvtárs úgy, nem szabad elvonni a feilődést tulajdon gyermekeitől, mert a szocialistává fejlődő társadalom..; Szóval agitált, áhogvan csak kifért belőle és én semhogy sem szívleltem az agitáciőt. Aztán jött a népfront-elnök és olyan kegyes szavakkal mondott nekem akkora kegyetlenségeket, hogy felforgatom a falu rendjét, azt képzelem magamról, hogy egy új Józsua vagyok, aki megállítja a napot, vissza akarom hozni a múltat és még beszélt annyit, miközben megivott vagy másfél litert a boromból és igen jókedvűen távozott. A negyedik napon aztán jött a tisztelendő úr. Szép szál ember, nagy híve mindenféle békének és azt mondta: „Na. Kurondi, maga szép dolgokat művel. Hát mit gondol, joga van-e megtagadni tulajdon két fiától a keresztényi szeretetet? Joga van-e lebbencslevest adni nekik naponta meg főtt krumplit, mintha nem változott volna semmit a világ? Hát miféle ember az, Kurondi, aki a rekamiét kiviszi a fial szobájából és szalmazsákra fekteti ókét egy olyan világban, amely már a mi urunk Jézus Krisztus jóvoltából a szocializmus útjára lépett?” Hát erre már én is dühbe gurultam, nagyot csaptam az asztalra és kikértem magamnak, hogy beleszóljanak családi ügyeimbe, reggeltől estig agitáljanak, hol a szocializmusra, ho] a kereszténységre, hol a családi összefogásra és az isten tudja még mire hivatkoznak. Elvégre Is nem vagyok én bolond, hogy eltűrjem ezt a rengeteg agitációt. Minek nekem ez a sok sematizmus? Tudom én mit csinálok. Én nevelem ezt a két kölyköt. A rosz- szat is, a jót is én neveltem beléjük és elküldtem ezt a sok prédikátort a megfelelő helyre, ami aztán az egész falut ellenem lázította.

— Mikor vasárnap misére mentem, nem szóltak semmit, de éreztem, hogy égeti a tekintetük a hátamat, mintha azt mondanák: „Hej Kurondi, Kurondi, nem értesz te semmit abból az új világból. Ügy bánsz a tulajdon két fiaddal, mintha a te akaratod jött volna el és nem a modern világé, hogy szenteltessék meg az 6 neve.” Hát még a két fiam! Igen tisztelendő úr, el sem merem mondani a nagy szégyent, amit ez a kettő ejtett rajtam. Ott hagyták a lebbencslevesemet, a szalma ágyat és mindketten átmentek a szomszéd házba. Még csak nem Is

köszöntek nekem. Azt sem mondják, hogy

„ne agitál" minket -ősapám”. Hanem esténként ott ülnek a Kulcsár szomszédnál, táncolnak Is, kártyáznak, rádióznak és nézik a TV-t, én meg az ablak előtt járok fel-alá és az egész falu vasvilla-szemekkel néz rám. Nem merek én már agitálni többet. Tessék már megmondani, mit tegyek? Mert ha ez így tart még egy hétig, istenemre elbúj dosok.

— Tudja Kurondi úr, — mondtam — a legjobb, ha hazamegy és mindent szépen helyreállít, ahogyan volt. Hagyja magát „legyőzni”. Jöjjön vissza a két fiú és ne törődjön többet vele, ha azt mondják, hogy „ne agitálj, édesapám”. Maga csak agitáljon, de egyet ne felejtsen: semmiféle agitációnak sincs olyan ereje, mint a valóságnak S a valóság ellen hiába lázad maga is és hiába lázadnak a fiai Sőt 37 eeész falu is hiába lázad. Végső fokon nem a jelen hanem a múlt ellen lázadt fel a falú mert nem ’ehet a ma valóságát még tréfából sem visszacsinálni. Ha közben kinevetik magát, ne törődjön vele. Ez azért mégis a mi sikerünk

— Igaza van, — mondta Kurondi Bort töltött és koccintottunk.

— Hiába — folytatta — nem nekünk kei: bölcsnek lenni, hanem úgy köll tenni, mintha ők lennének a bölcsek. Hanem, ha més? egyszer azt mondják mindenre, hogy sematikus, meg hogy agitáció, isten úgyse úgy faron billentem őket...

— No, no, no;..

— Igaz, igaz, író úr. Lehet azt másképp 's.

Galambosi László'

Qózsef cAttila izabráíiáL

Dárdáit szétnyitotta már a kékingű Tavasz előtt a páncéltalan Tél vitéz.

Dőngnek hánykódó dobverők a folyók mélyén, bő zene tombol, száguldó üteme táncba hív minden ébredőt.

Bő zene tombol. Hallod-e Attila? Emeld fői fejed, a Föld körül faullámzanak piros-tollú reggelek.

A tűzből fölcsapó világ mögött a roppant kalitkák üszkösre marva rengenek.

Múltat a Tavasz, lesepri a fagy kőkemény poharát, az örök virág-kupola fényét látod-e odaát?

A sasok s a rigók felett támaszd a Naphoz szép fejed, rádnyitja gyémánt kapuját.

Nagy László:

<Dél

Rám,főttek virágaid

sebnek,

égek szerelmem« millió fölösleg fogaddal utamat beültetted, csontig leeszed cipőmet, hiába kérlek,

kínommal a delet felhúroztad

s pengeted akár a végzet,

de én elérlek,

erőm az einem ért szerelem,

füstölhet, a teljes világ velem,

válhatnak talppá a térdek,

de én elérlek,

de hajad sebemre leszáll,

bekötsz vele, fekszem selyemben

s félve oldoz el a halál

szerelmem, jaj szerelmem!

Lovász Pál:

DCiszíUiiűlé

Egy, kettő, három, négy... sóvár ember hová mégy?

Aranyhegyre, magosba — lezuhansz a pokolba.

Egy, kettő, három — tíz szíved hangja hová visz?

Rőzsakertben unokád >

készíti a fényruhád

Ratko megnyomta a magnetofon kapcsolóját s így

szólt:

— Tudod, Olgicám, ez valahogy kellemetlen. Olyan, mintha hallgatóznánk.

— Ez engem egyáltalán nem izgat! Talán nincs jogom tudni, miről beszélt a iányom a barátjával, akivel állandóan együtt tanul?

— Ugyan már. Szeptemberben is együtt készültek a vizsgára és levizsgáztak.

— Akkor tanultak. De most nem. Látom amit látok ... Csak ülnek és bámulják egymást, mint a macskák. Na, gyerünk apja, kapcsold be.

A korongok forogni kezdtek s a magnetofonból suso- gás hallatszott.

— Mi ez a zizegés?! — kérdezte türelmetlenül az anya.

— Biztosan könyvet lapoznak ...

— Hiszem is én, hogy az könyv!

— Akkor füzetek, jegyzetek.

Kellemes bariton hallatszott hirtelen a készülékből:

„Mi lesz velünk tovább Szvetlána?”

— Ezt ő mondja? — kérdezte az anya.

—- Aha.

,,En magam sem tudom” — mondta Szvetlána elhalóan

— Megtudod, kislányom.

NCTm rnée te oneem'

— sziporkázott az anya és közelebb hajolt a magnetofonhoz.

R. Dzsuricsics:

Wagnctofon

és

szerelem

„Beszélj előbb apáddal” — folytatta a bársonyos bariton, — „hiszen ha ő beleegyezik, anyádat is rábírhatja és nyert ügyünk van. Én tudom, hoey a papád megért minket. Mai ember, intelligens.”

— Nna, csak hallgasd meg! Ha már intelligens, ez azt is jelenti, hogy adja hozzád a 19 éves lányát? Ez így nem megy...

„Én már beszéltem a papával” — mondta Szvetlána

— Üűűgy?Éste hallgatsz?! sziszegte felháborodva a mama.

„Egyszer ő határozottan ellene volt — elvből — ugyanis apám azt tartja, hogv addig ne is gondoljak a férihez- menésre. amíg be nem fejezem az iskolát” — tette még hozzá a lány.

Az anya rákiáltott a magnetofonra;

— Mindez még semmit De íönnek a gyerekek, s nekünk nemcsak titeket kell eltartani, hanem dajkálni kell az unokákat is. Tudjuk mi ezt jól...

A bariton újból kezdeményezett:

„És hogyha a mamáddal beszélnénk? Nekem a te mamádról egészen jó véleményem van.”

— Izgat is engem a te véleményed, — kiáltotta haragosan Olga-mama.

„Az arca nemeslelkűségről árulkodik..

— Ratkó, hallod hogyan értékel engem ez a fiatalember?

•.. ez az asszony nemes érzelmek megtestesítője, van benne valami Shakespeare-i

hitelesség...”

— Aranyos fiú ... — suttogta Olga-mama.

„Tehát beszélni kell a mamáddal. Ha nem engedi meg, mindketten beszélünk vele.” A korong tovább forgott, de nem hallatszott semmi.

— Ennyi az egész? — kérdezte a mama, s szemmel láthatólag sajnálta, hogy befejeződött.

— Ennyi — mondta a férje

és kikapcsolta a készüléket.

— Én ... én nem tudom, mi most a te véleményed, de én ... hát... szóval beleegyezem. Végeredményben mi is ilyen korban házasodtunk össze, ugye, Ratko*

„Tehát te beleegyeztél ■— gondolta Ratko — de mi lett volna, ha én nem ajánlom viadornak ős Szvetlánának, hogy vegyék fel ezt a beszélgetést szalagra? ;.

Fordította: Barató Rozália