Dunántúli Napló, 1966. május (23. évfolyam, 102-127. szám)
1966-05-29 / 126. szám
Demény Ottó: Qöu cl tuj ár Jön a nyár — megizmosodom, Könyököm fölé tűröm ingemet. Játszhatsz bőrömön pirosujjú nap. már nem leszek a,léló beteged. Cserzetten, mint az ertíőszéli fák tüzet, fagyot, már mindent kibírok. Tán szikárabb, de könnyebb nem leszek. Agaim között szálló sóhajok tettek Ilyenné? Tudom is, nem Is. Csak a munkában vagyok bizonyos. Figyelhetem röptét az évszakoknak, de hogy kitöltsem őket — az a gond? Hogy nyomtalanul el ne múljanak. Én jelüket s ők ujjaim jelét túl életükön és életemen a változásban előre vigyék. Tímár István: Kuporgó akt Masszázs. Vitéz Mihály már napok óta minden reggel megmasszírozta Bálint jobb lábát és jobb karját. Bálint érzéstelenül feküdt, már úgy értve, hogy se jót, se rosszat nem jelentett számára Vitéz Mihály szorgalmas, szívós munkája. És most, egyszerre, Bálint fölsikoltott. — Jaj! Fáj! Vitéz Mihály szép, komoly, szótlan ember, egy pillanatra abbahagyta a munkát. — Hál’ istennek! — kiáltotta, és ismét munkába kezdett. ' — Kínoznak, kínoznak — gondolta Bálint, és becsukta a szemét. De nem aludt el. Vitéz keményen dolgozott, most már nem fájt, de pár pillanat múlva megint fájt Bálint lába és a karja is. — Kínoznak, kínoznak. — Tudja, Bálint elvtárs — nagyon-nagyon boldog vagyok. Ha semmi sem fáj, az baj. Akkor halott a láb vagy a kar, vagy mind a kettő. De ha magának fáj, jajgat, akkor... Nagyon boldog vagyok; Mikor Vitéz elment, és Bálint magára maradt, megpróbálta átgondolni, amit hallott, ezt a különös törvényt: ha nem fáj, az baj, ha fáj, az jó. Tréfa? Valóság? Tündér Ilona jött be. Kezében egy újság. —■ Géza bácsi, olvasson egy pár sort a vezércikkből. Bálint elé tette az újságot, és Bálint megnézte a lapot. Szeme előtt hangyák táncoltak, nagyon kicsi hangyák, nagyon sűrűén. — Nos? Bálint nem felelt. — Ne a cikket olvassa. Minek; Olvassa el a cikk címét. Illés Béla: ESZMÉLÉS Bálint odapislogott, ahol a cikk címét sejtette, de cím nincs, hanem egymás mellé ragasztott, egymásba fonódó hangyák. — Csak azt kérem, hogy olvassa el az újság címét Bálint csodálkozott, hogy őt is érdekli a kérdés. Megpróbálta elolvasni az újság címét. — Nép .., nép ... tovább nem megy. — Ez már nagy eredmény! Gratulálok! Bálint elfordította a fejét, de Tündér Ilona nem sértődött meg. — Na, Géza bácsi, ne bántson meg, próbálja tovább olvasni a címet Nép... és tovább? Bálint elhatározta, hogy ravasz lesz, nem nézi meg, mégis kitalálja a címet — Népszava — mondotta diadalmasan. — No, nem. Próbálja olvasni, és csak ha elolvasta, megmondani, hogy mit olvasott. Bálint úgy tett, mintha olvasna, és megint diadalmasan kiáltott: — Népszabadság! Tündér Ilona hosszan nézett Bálint lesoványodott arcába, és csak percek múlva szólalt meg. — Eltalálta! Ije én mást várok. Azt, hogy olvasson. Itthagyom az újságot, próbálja elolvasni valamelyik cikknek a címét. Nem ördöngösség az, csak akarni keü. Mikor Tündér Ilona kiment, Bálint sokáig nézte az előtte heverő újságot. Hangyák, legyék... Most a címet se látta, a cím első három betűjét sem. Pedig azt igazán nagyon akarta, összeszorította a fogát — Akarom! Mikor ezt mondotta, tizedszer, húszadszor kimondotta, egyszerre csöngetést hallott. A telefon csöngetett. A telefonhoz ugrott, s a füléhez emelte a kagylót. Jelentkezett. — Itt ax írószövetség moszkvai szervezete. Olga Ivanovna van a telefonnál. Délután háromkor közgyűlés. Persze, a háború kérdésében. Legyen pontos. Bálint letette a kagylót A telefon az előszobában állt, s 6 bement a szobába. A felesége és a fia — pontosan tizenhét éves fia — némán ültek. — Nos? — szólalt meg Vologya, a fiú. — Az írószövetség délután háromkor ülést tart. Remélem, mozgósítanak minket is. —- Biztos! Én biztosan bevonulok — mondotta Vologya. — Tizenhét éves korodban? — Tizenhét éves koromban. Bálint ott volt a közgyűlésen. Aki Moszkvában ét, íróember, az mind ott volt. Először Fagyejev beszél. Röviden. Arról beszélt, hogy a németek megtámadták a Szovjetuniót, és.., Elmondotta, hogy mi a teendő. Ezt mindenki tudta, és mindenki vállalta. Fagyejev után Erenburg beszél, szónokol. — Eddig sok irányzat volt a szovjet irodalomban. Most csak egy irányt ismerünk: Nyugatra, Berlin felé! Ott leszünk, és győzni fogunk! Még sokan beszéltek. És a gyűlés után három asztalnál, hárman írták föl, hogy ki jelentkezik önként. Bálintnak vagy egy félóráig kellett várnia, míg sorra került Várakozás közben a fáradtságtól fájt a lába... A jobb lába. Aztán fölírták, és ő aláírta a nevét önként jelentkezett katonának. Hazament A fiát kereste. — Bevonult — mondta a felesége. Büszkén is, szomorúan is. —• fen csak három nap múlva fogok bevonulni — mondotta Bálint, kissé szégyenkezve. Mikor Bálint fölébredt sötétség volt a szobában. De most már tudja, hogy hol a lámpa, annak a lámpának a kézbe illő szerszáma, amelyik világosságot gyújt Meg gyújtotta. A két deszkát látta, amelyik az ágyát úgy körülfogja, mint — nem érteni, ezt horanét tudja —, mint a haldoklók fekvőhelyét Csanádi Imre: Újtelep Idegen táj, idegen uccák, — fordul velem a föld: mi vár még? Mintha nem is szülőfalumban, mintha másik megyében járnék. Nevelt a terpedt öregucca, két templommal kicövekelve; szoktattak szalmás gazdaporták édes-Iompos hazai nyelvre. Bóklásztam az ódon Ujuccán. a Kisuccán, a Bikaközben; Főszeg zsellére ingoványbán, Burgáé fészkelt sárga löszben Erre, ide sosem vetődtem: intézők tiszttartók szavára béresek szántották hat ökrön, — nagybirtok volt, urak határa. Szemem láttára, ledobálva zsuppot-nádat, cseréli képét a falu, még a faluvég is, Uivakaródzik a szegénység. Mohostetős volt, vaksi viske ablakait szélesre tárja; takarózva piros cseréppel, szomjas a ház a napsugárra. A régi már alig a régi, van mindennek változni kedve, mégis — mint itt — sehol mohóbban, múltat sehol így hátravetve. Ahol soha, ház házra épül, új házak uccákká verődnek, új falu nőtte, növi be a tilalmast, a grófi földet. Kakukkfüves uccák hatalma! csábító, szép, nomád szabadság: kitömi, élni, sokasodni!... Vetik a vályogot, dagasztják. Jobb volna tégla, — no, ha nem jut, ügyes szegény sárból ragasztja, de rak nyájas, világos otthont, kitarkázza városaisra. Se Istálló, hozzá, se fészer, paszta udvar kazlat nem áhít, Mindenütt kert, kert, veteményél zöldítve és csemete fáit. Mint aki a jövőbe téved, különbnek tetszik, könnyedebbnek az élet innen ... Majd kiforr hát. A csöpp fák is fölcseperednek. A költő Csfllagforgó című könyvhéti kötetéből. — Tűrhetetlen — mondotta Bálint önmagának. — Nem engednek leszállói. A bal lábával rugdosta a baloldali deszkát, nagyokat rúgott, sokáig verekedett, míg sikerült. A deszka leesett. fis, talán egy perc múlva vagy talán még gyorsabban, ő is leesett az ágyról. Jól megütötte magát, a fejét és a lábát, a bal lábát, de nem kiabált. Megpróbált fölkelni, erőlködött, de az nem ment. Káromkodott, de ez sem használt. Az egyik nővér jött be. — De Géza bácsit A nővér, aki mindig nevetni szokott, most majdnem sírt. — De drága Géza bácsi, mit csinál? Mi történt magával? Bálint nem válaszolt. A nővér — sose hitte volna Bálint, hogy ez a karcsú lány, Orosz Erzsi — ilyen erős — átfogta és fölemelte Bálintot, és visszatette az ágyára. Némán néztek egymás szemébe, és mind a ketten elsírták magukat. • Készlet a szerzőnek a a könyvhétre megjelent „A 339-es szoba’’ című kötetéből. Ház a Balatonnál A ház a Balatonfüredről készült idegenforgalmi prospektusban nem szerepel (tán furcsa is volna a szénsavas források, strandok és a 71-es útvonal forgalmába beilleszteni) de ismeri az egész magyar irodalmi és művészvilág sőt: nem megy el tőlünk nevesebb külföldi vendégíró, vagy vendégművész (Salvatore Quasi- modótól Ahmadulináig) ki meg ne for- -zoui iíiaui ‘ueqzBii Tpajnjuojepjq a eujnp , galmasságával. atmoszférájával, rögtönzött értékeivel s műzeumszerűségéval a valamikori nagy párizsi irodalmi szalonok emlékét idézi: Ki erre jár, fró és színművész,' festő és zeneszerző, orvostudós és a táj szerelmese: betér egy órára vagy egy egész napra (vagy többre, aszerint, hogy mennyi ideje van) a mindig barátságosan nyitott kertbe, a fák közé beállt házba Lipták Gáborhoz, ki maga is közel húsz kötetével jelenteken}' részese a magyar irodalom „balatoni” fejezetének. A ház belül csupa irodalmi s művészemlék. A könyvtár, mely több is mint ötezer darabból áll, nagy része dedikált példány. A falakat teljesen beborító metszetek, rajzok, festmények tömege: Egry Józseftől, Ferenczy Bénitől, Vass Elemértől, Borsos Miklóstól, Bartha Lászlótól s másoktól; tán mindenkitől, ki jelentősnek számít századunk magyar képzőművészetében. Illyés Gyula, Németh László és mások gyakori vendégei a háznak, egyszer félórára toppanva be, másszor éjszakába nyúló délutánon át. A, vendégkönyvek önmagukban is múzeális értéket képviselnek, bennük a vallomások a házról, a lakójáról, a Balatonról. A legutóbbiak között Rozsgyesztvenszkij és Ahmadulina, Illyés Gyula (ki tudja hányadszor már, hisz minden látogatás alkalmával kötelező a „vallomás”, ha egyetlen sor Is) a régebbi bejegyzések alatt pedig Ilyen neveket olvashatunk: Tristan Tzara, Tudor Argheri, Szokolov, Szimo- nov, Rousselot, William Cooper. A legrégebbi könyvben Schöpflin Aladár bejegyzése, Egry József, Pátzay Pál, Ferenczy Béni, Bernáth Aurél sajátkezű, rögtönzött rajzaikkal szerepelnek. Szabó Lőrinc egy hónappal a halála előtt egy egészségügyileg biztatónak látszó időszakában kétségbeesett lélekkel írta be Lfeták Gábor vendégkönyvébe: „Elnémulok!” S alatta a fáradt magyarázkodás a barátoknak: „Pótlás: mivel Gabus „valami biztatót" kért, hát remélem holnap a világkirály leszáll hozzá űrhajóján a hetedik égből és mellére tűzi a halhatatlanság hétgyémán- tos nemtudoménmicsodájátü!” A költőt úgyszólván innen vitték be a mentők a kórházba, egy hónap múlva meghalt. A ház, persze derűsebb emlékeket is óriz: a PEN Klub tagjainak itteni kirándulását, negyvenvalahány világíró toppant be ide két autóbusszal Szimonowal az élen, vagy Salvatore Quasimodo Nobel-díjas olasz költő, aki egy másik Nobel-díjas- hoz, R. Tagorehoz hasonlóan egy kis fácskát ültetett a balatonfüredi parton s ide, Lipták Gábor vendégkönyvébe írta az emlékverset, mely Passuth László hevenyészett fordításában így hangzik: „Örömteli szívvel ültetem el most e facsemetét a Balaton hullámaitól mosta part peremén, amelynek lombjai túlélik majd az én átszaladó földi életemet, ám gyökerei mélyen fúródnak be az oly büszke és örök magyar földbe, mely annyi gyötrelmet szenvedett el hosszú históriája során, de minden gally köszöntse azokat a kedves vándorokat, akik itt járva a poézist szomjúhozzák, azt a költészetet, mely gyöngédségével és az igazság forró szeretedével árasztja el valamennyi nemzet fiát.’’ Azután a tárgyak, melyek a jeles gyűj- i ernényt képezik, bár Lipták Gábor ilyenkor feltartja a kezét és közbeszól: nem gyűjtemény ez, mert. nem hatszáz kardból vagy háromszáz pohárból áll, de áll mindenből, mert mindent gyűjtünk, ami a balatoni élettel, az itteni tájjal, a táj otthonaival összefüggésben van. S valóban; kitűnően megfér itt egymással a hatalmas ebédlőasztal, mely lemezberakásaiban az 1563-as évszámot viseli s a biedermeier garnitúra, a 17. századi orosz madonna s a magyar parasztharisnyákból készült párnák, a sárközi térítők, a cseht- és fafaragások; hat-hét évszázad keveredik itt a lakásban, sőt.; egyetlen szobában is: modern festmények, szentgáli kancsók. balatoni metszetek és pásztorbotok gyűjteménye. A szenvedély és az öröm, ami bent van a gyűjtésben, mondja Lipták Gábor, aki állandó és fegyelmezett írómunkája mellett arra is talál időt, hogy egybe- gyűjtse a vidék értékes tárgyait s tán mindent^ amire egy ilyen irodalmi szalonnak, művészek találkozóhelyének a hangulatához szüksége lehet. Az Irodalmi Lexikon szerkesztése közben állítólag szó volt arról, hogy a ház lakójának, Lipták Gábornak a neve mellett a ház is kap néhány sort. Végülis a ház nem szerepel a lexikonban, dehát lexikon maga a ház is, világhírű „névjegyekkel” s muzeális értékű tárgyakkal, és nem tudom: van-e művész az országban, aki ne tudna erről a házról, melv ott áll barátságosan s kissé régiesen az út kanyarulatában, behúzódva a kert szép fái közé. Thiery Árpád
