Dunántúli Napló, 1966. március (23. évfolyam, 50-76. szám)

1966-03-13 / 61. szám

Az fró végigment az agave-soron. Az oldott nyári meleg minden jótét lelket árnyékba, fa alá heverészni kergetett, de ez öt nem vonzotta. A pokoli melegben még külön megizzasztotta a fonott páncéling, amelyet azóta viselt, mióta egy irodalmi szerkesztő­ségben egy hátába döfött lándzsa súlyos, de nem életveszélyes sebet ejtett rajta. Nem volt könnyű ember. Szobájában hat zsugorított fej állt a tévé fölötti kis polcon. Régi, már alig ismert emberek voltak, akik valamikor pályáját egyengették és ezért tel­jesen megérdemelten kerültek ide. Kísérte­tiesen foszforeszkáHak, mert be voltak kenve valami ragadós fluoreszkáló anyaggal és gyakran elvonták a látogatók figyelmét az egyébként állandóan pompás és izgalmas te­levízió műsorról. Rég elhamvadt kritikusok fejei voltak ezek, akik nyomtalanul tűntek el egy-egy alkonyt esten. Hetekig lopakodott utánuk, mert szí­vós vo't. mint a zöldségesbolt hónapos re­tekje. Elbújt valami tamariszkusz bokor mö­gött és amikor a kritikusok, — akik érzel­mes emberek, — olt álldogáltak, . hátulról szó nélkül beléjük döfte a tőrét. Még az a vigaszuk sem vált, hogy tudták volna, miért haltak meg. Most azonban sietett, mert a múltkor sú­lyos sérelem érte. Barátja, a költő, egy esti látogatás során, megállt a fluoreszkáló fe­jek előtt és elgondolkodva mondta, majd­nem csak úgy magának: — Hát te nem vagy valami érzelmes embert Tabálr András: A szerelmes középcsatár — Btoony, jó lenne egy kicsit öregelbbmdk lenni! — mondta egy verő fényes tavaszi napon Oravecz Károly középcsatár, mikö2iben lábét szomorúan lógatta. Akkoriban még ki­zárólag a padok támláját tartottuk megfelelő ülőhelynek. Igaz, hogy kényelfnetlen volt, de ezt amolyan vagánydolognak hittük, amellett bizonyos magaslatnál vehettük szemügyre a sétányon amjialgió párokat. — Jó lenne öregebbnek lenni '— ismételte Oravecz. — Az embert tizenöt éves korában kutyába se veszik. Gyerek már nem vagy, felnőtt se még — kinek kellesz? — Ez a kamaszkor — mondtam fölénye­sen. — Ebbe bele kell nyugodni. Különben is, te már elmúltál tizenöt éves, szerelmes Is vagy, mit sírsz? Idősebb volt nálam, ezenkívül ryiásfél fellel magasabb, és abban a kölyökcsapatban ját­szott centert, ahol én jobhfedezet voltam. Jól futballozott, s bér fenemód lusta, tohonya volt, minden meccsen berúgta a maga gól­ját. Egészen sajátos gólokat lőtt Nemegy­szer kicselezte az egész védelmet, a kapust Is elfektette, és azután úgy pöckölte be a labdát, hogy a hálóig sem vánszorgott eL Mi odarohantunk hozzá, s ahogy a nagyok­tól láttuk, összevissza csókoltuk; ilyenkor zavarba jött, nem tudta, hová dugja eset­len, hosszú karját A furcsa csuk az volt hogy Oravecz soha­se örült ha gólt rúgott. Sót egy alkalommal, amikor az ellenfél kapusából szinte bohócot csinált, ide-oda hasaltatta, s végül a lába között gurította a kapuba a labdát, kifeje­zetten bocsánatot kért tőle. Rendszerint ősz- szevissza rugdosták Blattomban az elleniéi játékosai. ,.Ne marháskodjatok” — mondo­gatta nekik szelíden, majd megvadult, elso­dort mindenkit, és bevágtatott a labdával a kapuba. Az utóbbi hetekben azonban nem ment Oravecznek. Néha negyedórákig nem találko­zott a labdával, cselei nem sikerültek, lövé­sei magasan a kapu fölé szálltak, vagyis hát — üldözte a balszerencse. — Te szerelmes vagy? — kérdezte egyik nap az edzőnk, és Oravecz legnagyobb el­képedésünkre lesütötte a szemét. — Igen, Béla bácsi kérem... — Az edző meghökkent. Lekapta szemüvegét. Oraveczra bámult, de semmit se szólt. Aznap Oravecz háromezer métert futott a salakon, Béla bá­csi stop perrel mérte az időt — Elég vacak teljesítmény — mondta, mi­kor Oravecz bezuhant a célba, és alig ka­pott levegőt. De a háromezer méter ellenére is szerel­mes maradt, és átszellemülton viselkedett, mint valami angol filmszínész a happy and előtt. De néha mérkőzés közben is elábrán­dozott, s akkora helyzeteket hagyott ki, hogy mindannyian a hajunkat téptük. Emlék­szem, a Kinizsi ellen játszottunk. l:0-ra ve­zettek a második félidő elején. Balia, a jobb­hátvédünk felfutott a szélen, beadott a közép­hátvéd elvétette, egyszóval Oravecz egyedül állt a kapussal szemben. — Lőj! — ordítottuk valamennyien. Felkapta a fejét és csodálkozva rámeredt a labdára. De mire észbekapott, a kapuk már elhalászta előle. — Le jössz a pályáról! — rendelkezett a kia­padón Béla bácsi, Oravecz pedig lehajtott fejjel kibandukolt. Végül 2:l-re kikaptunk, és Oravecz halálra vél tan üldögélt az öltözőben.-- Szerelmes dedós — sziszegte megvetően Groeszmann, a kapusunk, és csaknem sírva fakadt mérgében. — Ekkora helyzeteket ki- 1 hagyni! A<z évzíUetoty Idled Akkor dühösen, szó nélkül elrohant hazul­ról, a sárga földig leitta magát egy nektárt áruló talponállóban. Azóta három napon keresztül éjjel-nappal írt. Most vadul csör­tetett föl barátja lakására, kezében a kéz­irattal és köszönés nélkül berobbant az ajtón. — Halld saját füleddel, hogy félreismer­tél! Nagyon fájt az nekem! — mondta szo­morúan és olvasni kezdett. Az elején meg hideg tárgyilagossággal, tagolva olvasott, majd elöntötte az érzelem. Hangja reszke- tővé vált, majd miként a régi, berozsdáso­dott kapu nyikorogva tárul ki évek múrva, úgy mozdultak meg elmerevedett arcvonásai. Végiggördült rajta a könny. Előbb csak egy- egy csepp indult el, majd mint a vonat­ablakon, miként az eső verni kezdi az üve­get, kettő, három, sok csepp összekapasz­kodva öntötte el a száraz területeket. Pilla­nat múlva patakokká szélesedve szaladtak le hegyes szakállára, végig robogtak a páncél­ingen, az asztalon tócsává nőttek, majd az asztalról magukkal sodorták az ott maradt császárzsemlye morzsákat és lehuppantak « padlóra. Valóban, ez az ember sirt! Legyilkolt pálya — Hja, kérem, a raereíenrt — vomogsWa vállát a nyurga Rajda, aki nagy hódítónak tartotta magát — Amikor én voltam először szerelmen, ugyanilyen nagy marha... — Hagyjátok békén Oraveczet — szóltam közibe, és 6 hálásan pillantott rám. Hazaifelé együtt mentünk, s míg fceresztül- ballagtunk a sötét, kihalt ligeten, előadta fájdalmát — Olgának hfvjdk, fekete, és nagyon büsz­ke — mesélte — keserűen. — Igen, a feketékkel sok baj van — bó­logattam, mert ugyan én még szóba se mer­tem áüni lánnyal, de ilyesmiről már soka* olvastam, — Ea különben la — folytatta Oravecz —v nem vagyok hozzá elég öreg. Meg aztán én futballista akarok lenni, és ezen ő csak ne­vet ’ Szomorú voR, látszott, hogy Igazán sze­relmes. Nem szóltam, de irigyeltem. Magam elé képzeltem Olgát, és összeszorult a szivem az irigységtől. — Ha e2iért kinevet — mondtam eltökél­ten, he is törődj vele. Egyszerűen fütyülni kell rá. — Erre megbán tódott, s hazáig egy szót sem szólt hozzám. A következő héten Oravecz nem került be s csapatba, én pedig majdnem elájultam, mikor Béla bácsi közölte, hogy center leszek. Lámpalázamban folytonosan elbújtam a védők mögött, nehogy valamiképp labdát kapjak. Tiszta alibi volt, amit csináltam. De a második félidőben véletlenül rúgtam egy gólt. Rettenetes potyagólt, a kapus keze között gurult be, és azzal l:0-ra nyertünk. — Látod Oravecz — mondta Béla bácsi az öltözőben —, te sem vagy pótolhatatlan, fiam. Oravecz a következő vasárnap Olgát Is ki­hozta a meccsünkre. A partvonal melleit üldögéltek egy pádon, én az egész csapat Olgát bámulta, — Ez igen! — mondogatta Rajda, és a haját simogatta. — Ennek az Oravecznek marha mázlija van! — Ronda liba — suttogta a vörös Grossz- maran, aki ha a pólyára lépett, fanatikussá vált, és dühös tekintettel méregetett bennün­ket. Gyenge csapat ellen játszottunk, de haj­tottunk, hogy a nyelvünk is kilógott Fél­időben már 5:0-ra vezettünk, és az ötből hármat én lőttem. A fiúk minden labdát nekem adtak, s ha csak halvány sejtelmem van a köaépcsatárságról, akár tucatnyit is rúghattam volna. 7:0-ra nyertünk, s a fiúk, hogy Oraveczet bosszantsák, a vállukon vittek le. Oravecz mellett a fekete hajú kis csitri kedvesen mosolygott. — Maga rúgta azt az öt gólt? — kérdezte tőlem, és nekem melegem támadt, és zava­romban csak annyit tudtam hebegni: — Igen, kezicsókolom. ;. — Aranylába van a fiúnak — mondta Raj­da, és udvariasan lefújt egy pihécskét a lány blúzáról. — Oravecz se rossz, kérem, de hát 6 spéciéi — mutatott rám — egy valóságos futbaülzeni. A lány jókedvűen csicsergett, a fiúk pedig szünet nélkül engem dicsértek. — Tetszett látni azt a harmadik gólt? Ta­nítani kéne a főiskolán ... Kissé elpirultam, mert a harmadik gól tulajdonképpen úgy esett, hogy a labda iszonyatosan fejbe vágott, leültem a földre éa álmomban se gondoltam volna, hogy az a szerencsétlen kapus beeresztí. Olga egyre kedvesebben nézett rám, és azt mondta: — Ugye, maga is elkísér engem? — Ez csak természetes — felelte barátsá­gosan Rajda, és hátba vágott. Hármasban sétáltunk hazafelé. Olga, Ora­vecz meg én. Oravecz mogorván hallgatott, a földre nézve kavicsokat rugdalt. Olga egy­folytában fecsegett, és azt mondta, hogy a futball érdekes, de azért a mozi a legérde­kesebb a világon. társak, kiirtott színészek, kardélre hányt köl­tők, kötélen lógó rendezők utolsó sóhaja annyi volt neki, mint másnak az, ha vélet­lenül rálép egy bödebogárra. És mosi sírt. Valódi könnyek igazgyöngy-zuhataga áztatta a szívét. Ott zokogott az asztalra borulva és siratta szerencsétlen főhősét, akit ő maga léptetett be a konfliktus keserű és iszapos mocsaráb-• ahol is nyomorultan, minden em­beri szánc njlkü’, kivert kutyaként kel­lett elpusziulnia. A kegyetlen és általa irá­nyított, tehát kikerülhetetlen végzet bele- botladoztatta egy aknába és az levitte mind­két lábát. Mindennek tetejébe eljegyzett ará­ja is elhagyta. — Ö én szerencsétlen! — hajtogatti es tördelte a kezét, mert nem volt módiá ha segíteni rajta. Nem tehette, mert baj lett volna a szerkezettel és a megjelenéssel. Ott ült az asztalra borulva és siratta a szerencsétlen halálba révült figurát, akit 0 teremtett és akiért az életét is odaadta vol­na, ha megmentheti, de sajna, nem tehetett semmit! Lebotorkált az utcára, kínjában hátbaszúrt két, kissé kapatos járókelőt, akiknek egyet­len bűnük az volt. hogy útjába kerültek és hangos jajveszékeléssel botorkált el a ta- mariszkusz mezőkön. Rángott a válla, sze­méből végeérhetetlenül hullott a könny, sza­kállába fehér szálak vegyültek és ahogy meg­történ ment az úton, olyan volt, mint egy fő ember. Sxőllösy Kálmán Beültünk ■ vendéglőbe, sört Ittunk. — Nem téleződhetnénk? — kérdezte Olga, miire nagy zavaromban csak azt tudtam ki- nyögni: — Persze... — Jaj de modortalam vagy! — kacagott rám. — Hát Bük egy nőnek olyat mondani, hogy persze? A srácok ott ültek a terasz végében egy asztalnál, és pukkadoztak a nevetéstől. Olga szüntelenül locsogott, én egyre kényelmet­lenebbül éreztem magamat — Pardon, én most egy percre eltávozom — mondtam szemérmesen, és az éttermen keresztül meglógtam. Másnap Oravecz feljött hozzánk éts el­bőgte magát — Szakított — hüppögte. — Azt mondta, nem akar látni többé.*, és hogy te is egy huligán vagy..: és az összes futballista az ... Hetekig vigasztalhatatlan volt, de aztán két gólt rúgott valamelyik meccsén, és összeszedte magát Sajnos, ősszel Ismét szerelmes lett ezúttal egy szőkébe, akit Emőkének hívtak, és erre megint kivágták a csapatból. Nekem akkor már eltörött a lábam, nem lehettem helyette középcsatár, a egyébként is, végleg befejeztem futball-karrieremet Azóta híres futballista lett A kapusok réme­ként szokták emlegetni, de olykor hetekig csak ábrándozhat a pályán. A közönség ilyen­kor azt üvölti: trehány, meg álomszuszék, de én tudom, hogy Oravecz most éppen szerel­mes, és nem szabad őt bántani. Ga'crritos’ Lász!ó: Khí ntetyaáltasz Az időtlenség házában asztalra görnyedve vártam érkezésed fényét hódolva küldök zöldcímeres selymet ha megváltasz, töröm a halál kését Mennyei kútnál mostam s megőriztem madártollakból varrt vőlegényingem. Királynő, saspelyhű ágyban ölellek, arcommal védem kibontott szép melled Szerelemvár kék ablaka ragyog, kacsaláb-csillaga forog, gyémántos hegedő ujjong, Iiliomünnepű arcod a holdra fekteted, tulipánt nyitó kezedet tündöklés őrzi fejemen. A Föld lángolhat ellenem, szerelemvár kék ablaka ragyog, kacsaláb-csillaga nem állhat meg velünk soha. Mennyei kútnál mostam s megőriztem madártollakból varrt vőlegényingem, megváltottál, márványfehér fejékem uralkodik az énekelő égen. Tóth Endre: cAsazú mjok Honnan veszitek az erőt, törékeny, gyönge nők, fáradhatatlan asszonyok? Honnan veszitek az erőt, s honnan a türelmet, hogy nem csüggeszt el se rossz férj, se gyermek a a vége-nincsen sok dolog? Honnan veszítek az erőt, ti szorgos, fürge nők? Rohantok hajnalban, korán, vár a munka száz csarnoka: a főid, a gyár, az iroda, a műhely, vagy az iskola, hol áldott kezetek nyomán átalakul a nyersanyag a a sziklából is víz fakad. Honnan veszitek az erőt, asszonyok, gyönge nők? Mennyit dolgoztok, hogy az otthon tisztán és derűsen ragyogjon • benne a férj, a család jól érezhesse magát Asszonyok, gyönge nők, mikor észre sem ▼eszitek, — otthon, az utcán, a munkában, ▼agy mikor megálltok sóváraa egy pazar kirakat előtt — hányszor elnézlek titeket és olyankor gondolatban minden férfi nevében meghajtok előttetek. TÉKOZLÓK kiabált, két legényforma fiára örzse anyó. — Pusztuljatok a ssemem elől. mert megöllek bennete­ket. — Kezében vasvilla acél­ja fénylett, kevélyen" szikráz­va visszaverve minden kis su­garat. Dél volt. Ömlött rájuk a napfény. Félelmetes volt most az assBonymartoolta szerszám. A Rideg fiúk, a húsz éves Sanyi, meg a két évvel fiata­labb Jóska Jobbnak látták el- iszkolni anyjuk haragja elől. — Ml a nyavalyát akartok csinálni. Elmenni, szétszóród­ni a világba — hallatszott még a kert végén is a harag­ja. Tudták, hogy anyjukkal nem tanácsos összeakaszkod­ni. Különösen nem, amióta meghalt a családfő. Ott gubbasztott hát a két legény egy kivágott diófa tör­zsén. Hallgattak. Egyre azon járt az eszük, hogyan lehetne legalább az egyik lovat ki­szöktetni a fészerből. Igaz, mindketten huszárnak akar­tak menni és ahhoz két ló kell, de hát a szüle sem ma­radhat jószág nélkül. A Csil­lagot, azt igen. Azt muszáj ellopni. Igazi hátaslóijak való. Karcsú, gyorslábú, jópatájú. Csakhogy melyikük haragítsa magára ezt a jó asszonyt. Mert a lopáshoz nem kell két ember. Sorsoltak. Sanyié volt a rövidebb fadarab, ő maradt ló nélkül. Mindegy az, vörös- slpkásnak jelentkezik. Beeste­ledett Nagy elszántsággal fel álltak, hogy a megbeszélt mó dón cselekedjenek. — Aztán jól figyelj Sán­dor. — Jól van már, no. — Csak arra vigyázz öcs- kös, hogy ne csapj zajt a lóval. Sikerült. Még aznap este nekivágtak a pusztának. Hív­ta őket Is valami. Nem lehe­tett nem menni. Az apjuk három hónappal ezelőtt ugyanígy szökött el —■ katonának. Az első ro­hamban átment rajta egy B»lyó... — Nem mentek sehova, inkább kikaparom a szeme­teket. Velem maradtok. Nem adlak katonának — mondo­gatta mindig a gyász híre után az anyjuk. Jöttek akkoriban keresztül a falun az új honvédek. Ha betértek a Rideg-ház udva­rába még vizet se kaptak, nemhogy szállással meg ab­rakkal traktálták volna őket Ez volt a parancs. — Nekünk elvitte ez a há­borúsdi a gondviselőnket Miért adlunk akkor valamit Is — zsörtölődött az apró asszony. A fiúk Is kezdtek már igazat adni neki. Csakhogy apja fia volt mind a kettő. Szívük paran­csára szöktek el ők is, men­ték bejelentkezni a parancs­nokságra. * Egyedül maradt Igaz ugyan, hogy a munka dan­dárja már befejeződött. Vi­szont az is igaz, hogy egye­dül rossz. Nagyon rossz. Azért tűrt, csendben, békes­séggel. Erre nevelték. Ez rá­gódott be minden porclkájá- ba: tűrj és hallgass, akár­milyen nagy bajod legyen is. Hát ő hallgatott. Még csak az kellene, hogy lássák raj­ta a szenvedést. Mert azért fáj a szíve A ráncok még erősebbek lettek az arcán, bőre akár a pergament a napon — megsárgult. Nehe­zére esett a mozgás. Cso­szogó lépései mind súlyosab­bá váltak. Tudta ezt 6 is. Észrevette. A Deres megmu­tatta neki. Olyan szemel vol­tak annak a lónak, akár egy tükörbe nézne ez ember. Hát ő belenézett. Két hónapja már, hogy el­szöktek a fiat Akkor még keményhúsú, buja lombtestű árnyékuk volt a fáknak. Most meg csontos karjaikkal görcsösen kapaszkodnak az ég felé. Nem egyszerre hozták meg a hírt Igaz, hogy nem Is egyszerre halt meg az a két szép szál legény. Csak bólogatott heteken keresztül. Egyszer aztán be­fogta a Derest és megvárta az estét. Belerobogott a vak sötétbe. — Siess jó lovam, ahogy a Csillag szokott. Jós­ka gazdád pirosán ragyogó arccal száguldott rajta. Ne hidd el, hogy meghalt. Nem halt ö meg — Fuss akár a szélsuhar- cok. — A Csillag se pusztult eL Ágyúgolyó... szentségtörés olyant hazudni, hogy az ölte meg őket. Vigyázott rájuk az erdő. Kivonult velük az üt­közetre. — Vigyázz, hogy meg ne botolj. Deres vigyázz. Sanyi­mat se nyársalta fel osztrák szurony. A fű vigyázta lába lépését. Füss Deres. Élnek a fiaim. — Belenőttek a fákba, fü­vekbe. Ott száguldanak a Csillag hátán és pusztítják az ellenséget. Szaladj jó lo­vam, segítenünk kell nekik. örzse anyót repítette a ló Eltűntek az ismerős tanyák, el a jószagú földek. Hajna- lodott. Egyszerre rettenetes nagy keserűséget érzett. Nem messze ágyúzni kezdtek. Az­tán amikor felszállt a köd meglátta az osztrák lövege- ket, amint öklendezték ma­gukból a halált Ordítani sze­retett volna a fájdalomtól. Már tudta, hogy halottak n fial. Most értette meg ha­lálukat. Megcsapkodta a De­rest. Sírt. Torkából hörgés szakadt fel. — Tékozlók, tékozlók! — sikoltotta és rohanva repi­, tette a ló az ágyúk torka felé. Mészáros István

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom