Dunántúli Napló, 1966. március (23. évfolyam, 50-76. szám)
1966-03-06 / 55. szám
Galambos Lajos: OLYAN IDŐ Nem akartam elhagyni öt. Senki sem mondhatja, hogy nem szerettem. Az 6 kedvéért mondtam le a gyermekáldásról, igyekeztem megérteni, hogy elég gyermeksírást hallott már az első feleségénél. Hat év alatt, amióta együtt élünk, háromszor jártam orvosnál, legutóbb egy héttel azelőtt jöttem ki a kórházból, hogy megvert. De nem azért hagytam el, utólag meg lehet magyarázni azt is, ha valaki erős felindulásában megüti a másikat. Nem megyek vissza többé hozzá. Talán meg sem tudom magyarázni miért, félek tőle. Hirtelen tört rám ez a baj. Azon a napon leltároztunk a vasboltban és csak hét órára értem haza. Útközben megvettem a vacsorához mindent. Benyitottam a lakásba, de a szobában sötét volt. „Ambrus, — szóltam előre —, itthon vagy?” Nem válaszolt senki. Ebben az időben már az íróasztalnál szokott ülni, levelet vagy újságot olvas, eleinte csodálkoztam, miért sürgette annyira az íróasztal megvételét, ha csak erre használja? Felgyújtottam a villanyt, s a belső szobába siettem. Ambrus a heverő sarkán gubbasztott, de nem. aludt. — Mi van veled? — Még most sem gondoskodtak rólam — mondta. / Mielőtt a kórházba mentem volna, akkor mondta él, hogy a szerelvénygyár kettes üzemét, amelynek ő volt a vezetője, .vidékre viszik és összeolvasztják a hármas üzemmel. Én ebben nem találtam semmi különöset, Ambrusnak felajánlották: menjen le együtt a gyáregységgel s ha nem is nagy örömmel, beleegyeztem volna, hogy leköltözzünk. O hallani sem akart róla. Kimentem a konyhába, elrendeztem az asztalon a vacsorát. Olyan jólesett leülni egy kicsit. Egész nap a rengeteg mászkálás az üzletben, átszámolni az árut, jegyzékbe venni mindent, nem csoda, ha estére nyűgös lész tőle az ember. Hat éve, amikor férjhez mentem Ambrushoz, azt gondoltam: én soha nem leszek fáradt. Az első felesége már az volt. Láttam a bírósági tárgyaláson: ősz szálak voltak a hajában. Talán, ha a bérelszámolásban /maradok, nem fáradnék ma sem ilyen ha-' mar. De Ambrus jobbnak látta, ha nem maradok ott. Nem jó az, ha a férj keze alatt dolgozik az asszony. Ambrusnak voltak ismerősei a kereskedelemben már régebbről, hát ezek révén holvezett el a vasboltban. O is erről a területről került magasabb pozícióba. Megmostam a zöldpaprikát, szeletekre vagdaltam a császárhúst, feltettem a teavizet, a teásbögrékbe rumot töltöttem, s miután már a cukortartót is az asztalra tettem, akkor mentem be Ambrusért. Csak az íróasztali lámpa égett odabent s Ambrus azt a dossziét nézegette, amely négy esztendeje feküdt már az asztalán. Hevertek ott még más iratok is, nem néztem bele egyikbe sem soha. Ambrus nem szerette, ha a dolgai között kotorászok. Ha port törölgettem, az iratokat elszedtem onnan, aztán visszaraktam mindent a tiszta asztalra. Erre a dossziéra, amit most a kezében tartott, különösen emlékeztem, hozzátartozott már a lakáshoz, szép narancssárga színe volt és sötétkék bársonyszalaggal volt átkötve. Ilyen szalagot egy játékmackó nyakában láttam egyszer. — Gyere vacsorázni. — Már azt hittem, sose szólsz — mondta. Kimentünk a konyhába, Ambrus megtiltotta, hogy a szobában étkezzünk, azt sem szerette, ha valahogyan behúzódott az ételszag. De nem volt kellemetlen a konyha, ketten éltünk csak itt, elfértünk és rend volt mindig mindenütt. Ambrus magával hozta a dossziét. Kibontotta, forgatta, lapozgatta. Megkérdeztem tőle: — Mi az? — Annak a kis figurának a tervezete. — A Majorosé? — ö Irányította a leköltözést. — S ez már négy éve készen van? — kérdeztem. — Képzeld. Nekem adta ide, hogy továbbítsam. — És? — Csak nem ettem kefét — mondta Ambrus. — Kirúgtam volna magam alól egy üzemet? Ránéztem és megjegyeztem: — Mégis Majorosnak lett igaza. Láttam rajta, hogy komoran rágja a császárhúst. Az alsó fogsorában a bal oldalon sok rossz foga volt, de inkább kínlódott, nem akart vele fogorvoshoz járni. Magyarázta, hogy még most sem látja, mi értelme volt összeolvasztani a kettes üzemet a hármassal s pláne letelepíteni vidékre. „Már csak arra vagyok kíváncsi, — mondta —, mivel Indokolta ez a kis figura az egészet? Tatán mégis érdemes lett volna belenézni annak idején?” — Talán el kellett volna vállalnod az ottani munkát. . — Hosszú haj, rövid ész — mondta Ambrus. — Még lejjebb menjek? Tudod, mi voltam én a központi üzemben? •— Tudom. — Hát akkor most még lejjebb? — mondta. — Egy fenét. Hogy sose kerüljek onnan vissza? — De hát mi lesz veled? — Kötelességük, hogy megfelelő helyet találjanak. — Az ottaninak ki lett az igazgatója? — Gondolhatod. — Majoros? — Hát istenem, ha ez neki jó. Ettünk. — Beszéltél már valakinek az ügyedről? — Én szóljak? — mondta Ambrus. — Pedig az üzemépületben már üres minden. Elvitték ma az utolsó bútordarabot. Az íróasztalomat, képzeld. A telefonokat kirángatták. A páncélszekrényt csőrlővel húzatták. Aztán építőmunkások jöttek, hogy holnap kezdenek bontani. Valami lakás épül a helyére. Értél ilyet? Igazából most Ijedtem meg először. Hát már így áll a helyzet? Hiszen akkor Ambrusnak holnap nincs is hová munkába menni. S én még csodálkoztam, hogy a heverő sarkában gubbaszt. — Hová mégy holnap dolgozni? — Ezt nem tudom. összezárta a dossziét és a konyha sarkát nézte. Dühös voltam azokra, akik még most sem intézkedtek Ambrus sorsában. Miféle hanyagság ez? — Nem kellene beszélned valakivel? — De kivel? — Derecske. Itt lakik a harmadik szomszédban. — Látod, ez igaz — mondta Ambrus. Én meg azt mondtam: — Hívd fel őket. Hívd ide őket a lakásunkra. Van egy üveg borunk bontatlanul. Ambrus rámnézett: — Elhívni? És ha a gyerekekkel állítanak be? Tudod, mennyire idegesít a gyereknyivá- kolás. — De hisz a gyerekeket ilyenkor már ágyba dugják. Egy kicsit hallgattunk. Ambrus szürcsölte a teát. — Na, hát miért nem hívod őket? — kérdezte. — Én? — Te, te. Besíettem a szobába, a telefon az íróasztalon állt. Én telefonáljak, mint titkárnő? De" megbántam ezt a gondolatot. Talán csak megszokásból csúszott ki a száján. Az üzemben ki hívja fel azt, akivel beszélni akar? Talán.Jó maga? Ugyan. Hát akkor itthon sem lehet Ambrus akárki. Nem tudtam beszélni Derecskével. A felesége azt-’mondta, egyetemen van, tíz óra felé jön csak haza. Az meg már túlságosan késő ö pedig hogyan mozduljon a három gyerekkel? — Nem baj — mondta Ambrus, amikor visszatértem a konyhába. Úgysem voltak még itt soha. — Együtt dolgoztatok. — Na igen — mondta Ambrus —, de 6 még akkor nem volt a termelési osztály vezetője, amikor én már személyzetis voltam. — De nemsokára az lett — Én nem javasoltam. * Ránéztem: lehetséges olyasmi, hogy Ambrus nem javasolt valakit, akiről véleményt kértek? — Hanem tudod, kit kellene felhívni? — "kérdezte. — Kit? — Csakis a vezérigazgatót — Megvan a száma? —- Természetesen. — Hívtad már valamikor a lakásán? — Miért hívtam volna? — mondta Ambrus. — De ez most egy rendkívüli körülmény, nem? Visszatértem a telefonhoz. Ambrus noteszében megkerestem a vezérigazgató számát és tárcsáztam. Ideges voltam és valahogy szégyelltem magam. A homlokom meggyöngyözött, hirtelen olyan gyöngeség lepett el, amit csak akkor éreztem, amikor a műtét után a kórházi szobában felébredtem az altatás bódulatából. Azt sem tudtam, mit hadarok össze. Azt hiszem, meglehetősen zagyván beszéltem s amikor letettem a kagylót, le kellett ülnöm, hogy megnyugodjak. A noteszből kihullottak azoknak a pénzesutalványoknak igazolószelvényei, amelyeken' Ambrus a gyermek tartást minden hónapban kifizette. Gondosan megőrzött minden szelvényt. Visszatettem az egészet a helyére, aztán megvetettem az ágyat. Bekapcsoltuk a televíziót és az ágyból néztük az adást. Közelhúzódtam Ambrushoz, kezemfejével borostás állát simogattam. Nem sok asszony dicsekedhet azzal, hogy üzemigazgató a férje, gondoltam. Most ugyan van egy kis probléma, de vele kapcsolatban meddig állhat ez fent? — Hm — mondta Ambrus —, és kedvesen adta tudtodra legalább ezt a meghívást? — Ki? — Hát a vezér. Kedves volt? Előzékeny? Nem nagyon értettem Ambrus idegességét: — Nagyon kedvesen mondta, hogy menj be hozzá. Asszonyom, mondta, küldje csak be hozzám a férjét holnap tízre. — Hát igen — sóhajtott Ambrus —, ő majd intézkedik. Minek is mentem volna én a termelési osztályvezetőhöz? Egy Derecske. Nevetséges. Egyetemre jár, azt mondja a felesége? Nocsak. Marhaság volt felhívni. A vezért, őt igen. Néztük a műsort. Kis idő múlva Ambrus felnevetett: — Nem valami finom ember, meg kell adni. Tudod, hogy kikelt ez magából egyszer? Hát persze régen történt, amikor én személyzetis voltam. Kellett akkoriban a százalék s én a magam részéről nem tudtam volna elviselni, ha lemaradunk. Olyan nincs. Gyerünk csak. A vezérüzem armatúrájában hetvennyolc gép, hetvennyolc szakmunkás egy műszakban. Na, mi van azzal a fordulatszámmal? Erre ő, akkor még csak mérnök, káromkodni kezd: „Az isten verje meg, minek szól bele az, aki nem ért hozzá? Még mi tesszük tönkre a saját gépeinket?” Ambrus nevetgélt: — Nem valami finom ember, na. — Nem szeret téged? Ambrus cümgetett: — Mi az, hogy szeret, kérlek? ... Még másnap sem nyitottunk, összegeztük a leltárt, megtömtük a polcokat árucikkekkel. Tíz órakor ránéztem az órámra. Most nyitja ki Ambrus előtt a vezér ajtaját a titkárnő. És most már beszélgetnek. Beviszik ót a központi üzembe biztosan. Vagy a minisztériumba. Minden elképzelhető. Ha már egyszer üzemvezető valaki. Így dukál. Ezt Ambrus mondta. A minisztériumban ki a gyár előadója? Emlékeztem rá, hogy Ambrus nem tartotta megfelelőnek ezt az embert. „Nem tud különbséget tenni magasabb és alacsonyabb szempontok között — mondotta — s ezért a tömegek uszályában van. Nem érti, hogy egy százados másképp látja a harci feladatot, mint a baka. Pedig világos: nem képzelhető el, hogy a baka ugyanúgy lásson, mint a századparancsnok. Ezeket a szavakat csak most kezdtem érteni. Már rámszóltak az üzletben, mit bámészkodom. De én most szerettem volna válaszolni Ambrusnak, míg a rengeteg harapó- és csípőfogót felraktam a polcra: de ha a Bede Anna: ÉRTELEM Az uffalmra fonódott az ujja. Mosolya reszketett a szememen. És azt kérdezte: eljöhet-e újra, t én így feleltem: nincs értelme. Nem. Elváltunk. És a tér forogni kezdett, házak, koporsók táncoltak körül, S szédülve láttam, hogy a Nap is roppant lyukként vigyorog értelmetlenül, utak szaladnak — hová? új utaknak. s azok vége is út, csak egyre út, nekivághatunk keletnek, nyugatnak a lábunk végül ugyanoda fut, Van-e értelme akkor az egésznek? Nincs! Nincs! S ha volna is, — örök titok. És mégis menni, tenni kell, — egy végzet, egy vágy, egy törvény útnak indított... Várlak. Akár van értelme, akár nincs. Szeretlek, ha bölcs ez, ha esztelen. Bűn vagy erény, hozzád térek ha szólitsz, bár öröm vár, bár újabb gyötrelem. Annak talán volt értelme, hogy égve érted, vergődtem fojtó éveken? Jöjj, hadd ragyogjon ránk boldogság végre értelmetlenül és szépségesen. Arató Károly: Qeqtjzei egg régi szerelemről Te örökre kintmaradtál — az ajtót előtted bánkódva becsuktam. Vágyaim úgy suhogtak feléd, mint a lasszók. de szád elkapni sose tudtam. Követtelek sokáig s kiléptem a zöldbe, mely kóborlásokra' nyitott kaput, és jártam ott, hol a szél összegömbölyödi < tcmbolc közt fészkében aludt. Ahol szivem dörömbölt a falakon át, intettem neked, indulásra készen. Köveket rugdosva mentem tovább. Akkor már más nyelvet beszéltem. Ma még néha meglátogatsz — ha akarom, esténként ablakomon be — benézel, loszfore8zkálsz, mint számok az óralapon * aztán elkeveredsz a gomolygó sötéttel. századparancsnok megmagyarázza a helyzetet, az a katona akkor sem képes ugyanúgy látni? Ez nem lehet, Ambrus. Akkor azt a harci feladatot megette a fene, nem? Siettem haza. A szobában világos volt. Ambrus nem ült az íróasztalánál most sem.. „Kell nekem az íróasztal itthon is, — mondta Ambrus régen, — olyan beosztásban vagyok, amihez feltétlenül szükséges itthon is egy íróasztal.” De soha nem láttam, hogy valami igazán komoly munkát végzett volna mellette Még csak egy könyvet sem olvasott el ott.” Engem hat évig békén hagytak — mondogatta néha, — most kezdenek majd szekálni, hogy mért nem tanulok? Én? Ne vicceljünk Én kiemelt ember vagyok, az is maradok.” Ott vol* előtte az az üveg bor, amit De- rc-cskéék jövetelére ajánlottam fel. Félliternyi hiányzott az üvegből. — Mi történt, Ambrus? Nem szólt semmit, nagy tek’ewte' nézett tóm. — Voltál a vezérnél? Bólintott. — Na és. hát mondjad már, — Azt kérdezte, mi a szakmám — Hogy-hogy ezt kérdezte? Ordítani eddig soha nem hallottam őt. — Ezt kérdezte, nem érted? — kiabálta. — Hogy mit tanultam. Mihez értek. Én! Nekitámaszkodtam a szekrénynek. — Tőlem kérdezi ezt. Egy kipróbáit i'/n - vezetőtől, ö kérdezi, aki annak idején olyan kijelentéseket tett, hogy tönkre tesszük a gépeinket. Gyöngeség környékezett, mint a kórház ban. Néztem rá és hallgattam. — Ott járt ma az iparigazgató — mondta. — Megmondtam én neki is a szemébe, milyen kijelentést tett bizonyos illető bizonyos alkalommal. És ő jön nekem ... Kiabált. Ivott és kiabált, én pedig megfogtam a karját: ( — És az iparigazgató? >— Egy trotty — mondta Ambrus. — Csak nem képzelem, hogy ő akármilyen posztról félreállít egy szakembert? S különben sem foglalkozik személyi ügyekkel. Intézze el a gyár a saját kebelében. Nem olyan idők járnak, mint régen. Én csak a magunk sorsát féltettem: — Mi lesz velünk? A párttitkárhoz tán csak bementéi, vagy a személyzetire? — Be. Be én. — És? — Hogy mihez értek? — ök Is? — Ellenségek — mondta Ambrus. — Derecskét javasoltam én valaha valamire? A vezért javasoltam? Ellenségeim vagytok, * szemébe vágtam. Mindenki ellensége? Dehát mindent? s* S* csak egyedül Ambrus tiszta? — És erre még mit mond? — Ivott Ambrus. — „Hogy magadnak csak te vagy aa ellensége.” Töltött a pohárba. Hangja eScsukSott, • mennyezetet nézte s nyöszörögve mondta: — Hogy én magamnak? Meg tán még nekik is? Sajnáltam őt, a sajnálat fojtogatta a torkomat: — De ha ennyien mondják, Ambrus — Mit? — Mert ugye, az ottani üzemet sem vállaltad — mondtam. — Az a dosszié négy évig odabent feküdt az íróasztalodon. Nincs valami igazságuk? Én csak kérdem, Ambrus. ö nagy szemekkel nézett: — Igazságuk? Ezeknek? — Talán még nem késő, Ambras —- mondtam neki. — Gondolj bele, kérlek. Hátra dobta a poharat a kezéből és nyílt tenyérrel az arcomba vágott — Még te is? — mondta. És ütött — Te is? Akinek hat éve magyarázom, K vagyok én? Te magyarázol nekem, aki vajaskenyéren nőttél fel? Te oktatsz engem? Hói neked is meg kell mutatni? Ahogy azoknak megmutatnám, csak lenne olyan idő. Az kellene ide. Olyan idő. Mint akkor volt. Majd én megmutatnám. A hasamat féltettem a legjobban, amikul a földre kerültem. Fájt még mindig. Az ember az olyan műtétet nem heveri ki egv könnyen. Az embernek az orvos az elevenjébe mászik marokkal, fémmel, késsel. Fölkeltem, álldogáltam egy kicsit s at ; gondoltam, kivel élek én? Sokáig nem tud tam elmozdulni onnan, ahol megvert. De a;-- tón összeszedtem magam, bementem a szc bába és összepakoltam a holmimat. Várta;' közben, hogy talán szól valamit. Akárm- hogy talán ne haragudjak, vagy gondolkod majd az egészen. De csak állt az ablakn " nézett ki a sötétbe, oldalról a lámpafényöef látszott, hogyan lángol az arca, horpadt száj- jal szívta a cigarettáját és a keze, amive vert az előbb, türelmetlenül remegett méá mindig. Nem azért hagyom el, gondoltam, meri megvert. Utólag meg lehet magyarázni n* is, ha valaki erős felindulásában megüti 1 másikat. De ha egyszer nem szól, nem jövök vissza többé hozzá. Talán pontosan nem I* tüdőm megmondani miért, de rettenetesei1 félek tőt*.
