Dunántúli Napló, 1966. február (23. évfolyam, 26-49. szám)

1966-02-13 / 37. szám

T«akA-s sok csipkével, porcelánfiguiá- val. A gazda láthatólag munkából jött, fi most hogy végre egyedül maradt, lazít egy kicsit. Mindenekelőtt már az ajtó mellett ledobja az aktatáskáját, zakóját egy fotel karfájára teszi. Aztán a cipőit is lerúgja s keresi a pa pucsét. Nem találja. Nézi a rekamié mellett, alatta, sehol nincs.

Nyílik a túloldali ajtó s megjelenik egy nő pongyolában, és — férfi papucsban.

— A papucsod keresed?

A házigazda nem a keresett holmival törődik most.

— Lenke!? Te hogy kerülsz ide?

— Visszajöttem.

— Ezt látom.

— Nem is örülsz?

— Megvallom, váratlan fordulat.

— Azt hittem, derűsebben fogadsz.

— Már ne haragudj...

— Ne ijedj meg. Nem békülnl akarok. Az ürwédem tanácséra tértem vissza. Hiszen tudod, két hét múlva lesz a válóperünk.

— Furcsa.

— Ml a furcsa?

— Egy évvel ezelőtt, amikor elvonultál, megesküdtél, hogy soha többé át nem léped a lakás küszöbét.

— Látod, átléptem.

— Mit akarsz?

— Két hétig itt fogok élni.

— Nem volt jó a kedves mamádnál? Vele is összevesztél?

— Mondtam már, hogy az ügyvédem tanácsolta: jöjjek vissza. Ha zavar, hogy itt vagyok, esetleg te mehetnél el két hétre.

— Hova a fenébe menjek?

— Mondjuk valamelyik ... szeretőkhöz.

— Nem lehet, ö jár ide.

— Kérlek szépen. Ha kedvesen megkérsz és veszel mozijegvet, szívesen eltűnök két-három órára. Majd megmondom, melyik filmeket szeretném megnézni. Színházba is elküldhetsz. Az tovább tart, igaz, hogy a jegy is jóval drágább, mert akárhová nem ülök ám.

— Hagyd a tréfát.

— Halálosan komolyan beszélek.

— Mondd, miért volt szükség erre a ceremóniára. Nagyon jól tudhatod, nem akarlak becsapni.

— Mondtam már, az ügyvédem tanácsolta, hogy visszajöjjek.

— Mert az a fiskális nem tudja elképzelni, hógy az emberben akár csak a becsület egy szikrája legyen.

— Olyan kínos neked két hétig egy lakásban lakni velem? Emlékszel amikor az albérletből végre ide költöztünk? Átemeltél a küszöbön és azt mondtad.. i

— Hagyd, nagyon kérlek.

— Csak rajtad múlik, hogyan telik el ez a két hét. Én nem feltétlenül ragaszkodom a veszekedéshez.

— Tudom. Te megértő vagy. Mindig is az voltál. Ékes példáját adtad, amikor a vekkert a fejemhez vágtad. Benn a szekrényben a harmadik polcon meg találhatod, ha éppen kíváncsi vagy rá.

— Mert hajnali háromkor jöttél haza részegen.

— Mondtam, hogy dolgoztam. A találmányról beszélgettünk Natonek Jóskával. Akkor jutott eszünkbe...

— Igen a Hajnal bárban éjszaka tél

kettőkor az ötödik palack bor után a homlokodra csaptál és azt mondtad: megvan. v

— Hagyjuk ezt. Jó? Nagyon ismerős ez a műsor.

— Te kezdted. Mint mindig, most is. Aztán csodálkozol, ha én is begurulok.

— Mindig én kezdtem! Mindig én!

— Tudod mit? Számoljunk mind a ketten lassan húszig. Csak aztán folytassuk a beszélgetést.

— Hangosan parancsolod, vagy számolhatok magamban?

— Sokkal előnyösebb lesz. ha ki-ki magában számol, mert esetleg összevesznénk az ütemen.

Csend. A beszélgetést a férfi kezdi.

— Kész vagy drágám?

— Teljesen kész.

— Én megvallom, nem sízámoltam.

— Megvallom, én sem.

— Akkor mire volt jó ez a cirkusz?

— Gondoltam, más hangnemben foly tatjuk.

— Attól tartok, mi már nem tudunk hangnemet változtatni. Egy év különélés sem segített.

— Mert ezalatt sem számoltál.

— Dehogy nem. Számoltam a lányokat

— Mindig tudtam, hogy egy matematikai zseni vagy.

— Még két mondat és jöhet a fejszámolás.

— Igazad van. Beszélgessünk valómi olyanról, amiben egyetértünk.

— Milyen megértő vagy. Kár, hogy nem voltál mindig ilyen.

— Megvolt rá az okom.

• — Azt hiszed?

— Tudom.

■— Tévedsz drágám. Engedd meg, hogy egy évvel az elköltözésem után és két héttel a válóperünk előtt ünnepélyesen közöljem: nem csaltalak meg és eszem ágában sem volt, hogy megcsaljalak.“

— És az a' kis ürge, aki hazakisért. Láttam az ablakból, milyen vihorászva jöttetek.

— Kollégám volt. Azt akartam, hogy észhez térj.

— Különös módszereid vannak.

— Az ember kétségbeesésében sok mindent megpróbál.

— Semmi okod nem volt a kétségbeesésre.

— Nem voltam rendes férj? a 'intésemet egy íill lg hazaadtam. Minier, estémet veled töltöttem.

— És délelőtt? Nagyon kellemes a kötetlen munkaidő.

— Megértőbbnek kellett volna lenned.

— Te miért olvastad rám a kis kollégát?

— Egy férfi az más. Ezt már akkor is magyaráztam.

— De még mindig nem értem.

— Nézz körül a világban.

— Azóta körülnéztem.

— ősidők óta a nő a házitűzne'v őre.

— Nálunk központi fűtés van.

— Kitűnő válasz.

— Eleinte tetszett nekem ez a szöveg a házitűzhelyről, az otthon melegéről. Amint láthatod, jó néhány csip két horgoltam, hogv otthonossá tegyen a lakást. De aztán olvastam egy divatlapban, hogy a túl sok csipke nem elegáns. A modern lakásban nincs szükség porfogóra. El is határoztam, bárhogy ítéljen a bíróság, a csipkéket Neked hagyom. Térítés nélkül. Ha úgy tetszik, emlékül.

— Nem tartok igényt a csipkéidre

— Valóban igazad van. Nagy baj lenne, ha itt hagynám. Jön az új asz- szony. Nem árt. ha legalább egv-két évre néki is meglesz az elfoglaltsága. A családi fészek ékesítése. Hát nem igaz?

— Nem óhajtok újra nősülni. Tudod, mihez lenne kedvem?

— Nos?

— Kibékülni Veled.

— Két héttel a válóper előtt?

— Lehet, hogy az ég adománya ez a két hét.

— Kéttem,

— Próbáljuk meg. Béküljünk H M- ’ tételesen.

— Én már nem kísérletezem tovább.

— Szóval öt boldog év után Néked ennyit nem ér meg?

— öt boldog év. Számodra lehet, hogy az volt. ügy emlékszem, háromszor költöztem haza a mamához.

— Gondold meg!

, — Meggondoltam.

— Hát jó. Legyen Igazad. Ismerhettelek volna. Még azt sem mondhatom, hogy csalódtam benned.

— Látod, ennek örülök.

— És most mi lesz?

— Lefekszünk.

— Lefekszünk?

— Igen. Én ott benn. Te itt kinn.

— Értem.

— Szép álmokat.

— Mondd, nem akarsz bevinni egy csipkét?

— Miért?

— A párnádra. Hogy tisztábbak és finomabbak legyenek az álmaid;

— Mondtam már. hogy rád hagyom az összes csipkéket.

— Hát akkor szép álmokat

•— Neked Is. Érezd magad itthon.

TORKOS ILDIKÓ: GÓTIKA

Csanády János:

Szereim iink : a fény

Letarolt tájon vesz körül az életnek roppant áradása.

A szlvárványos szemgolyó föld fénylik a határtalanságba!

A vakító kék légkörökben omló kévékben szertfröccsen a nap tötnör-arany kalásza, s a letarolt vidéken körben ég zenitjéig fénybeszökken az anyag halhatatlansága!

Pilledt erek rózsája nyílik lüktető csillag-vérkörökbe: vörösvérsejtek fényük küldik szuper-galaktikus napokba.

Közöttük és az ég között, e fényáradatban föl-letűnve lebeg szerelmünk testetöltve; szikrázó húsából kibontva az élet égő robbanását, fókuszbagyűjtl, összefogja szemünk, e földgoiyónyi prizma minden csöpp lelkes lobbanását; vérkörei rózsáját nyújtja szívünkben lüktető napoknak, vérkörei rózsáját nyújtva életet gyújt jövő napokba, míg főnt galaktikák lobognak, s fény-atomokká szétprizmálva Jőnek, kik Testet adnak majd térnek s Időnek!

I Meto Jovanovski:

1

! A

l kékruhás

I Világoskék ruhája mindjárt magára ■ vonta a járókelők figyelmét. Kihúzott deI

rékkal, nyugodt léptekkel ment s messze é? egyenesen maga elé nézett. A járda hasadékai szinte feléje kacsintottak s észI

revétlentil haladtak tova a lábal alatt, mintha az útját egyengették volna.

I

Az utcasarkon újságot vásárolt, aztán odaállt az autóbuszmegálló táblája alá. Testtartása a gondolataiban elmerült emI bérről tanúskodott. Egy kis'-é élőbbre tette egyik lábát, kezébe vette az újságot, kinyitotta és olvasni kezdte.

I

Az utca pedig élte a maga mindennapi életét. Az emberek ide-oda járkáltak, és sokan vetettek futó pillantást a kékruhás

I emberre, aki roppant fegyelmezetten, szinte elrévülten állt a tábla alatt, amely az autóbusz megállóhelyét jelezte.

I

A kórház kapujából, amely olyan volt, mint valami tátott száj, két tarisznyái parasztember jött ki; némán szedték a

I lábukat s a kékruhás ember felé közeledtek. Csodálkozó tekintettel álltak meg mellette, mintha nem is tudnák, hogy egyál! tálában várakozniok kell-e.

A kékruhás ember csupán diszkréten fürkésző pillantást vetett rájuk. Aztán C anélkül, hogy türelmetlenségét leplezte L volna, tovább folytatta az újságolvasást. * Később újabb fürkésző pillantást vetett a

{

két emberre, s most már harag volt a tekintetében. Jobbjában az újságot tartva, balját a hozzá közelebb álló felé nyújI

tottH Megérintene a vállát, s mikor az, értetlenül feléje fordult; így szólt' hozzá: — A buszra várnak?

— Uhüm! — szaladt ki egyikük száján, mialatt a másik csak most kapott észbe, hogy egyáltalán történik valami.

_ Aki,or _ mondotta a kékruhá.s ember —t álljanak sorba’

A két ember csodálkozva nézett egymásI __________________

ra

, tekintetükkel végigmérték a kékruhást, s szemmell áthatóan nem akarták felfogni, amit hallottak, de azért mégis szót fogadtak. Szépen egymás mellé álltak a kékruhás mögött.

— Ha az emberek autóbuszra várnak, egymás mögé szoktak állni, nem pedig egymás mellé — folytatta a kékruhás.

A két ember egymásra nézett, de azért

szótfogadott.

Most mind a hárman egymás mögött, sorba álltak.

A kékruhás ember lapozott egyet a*

újságban s tovább olvasott

Amazok pedig továbbra is mögötte álltak, meg se moccantak helyükön, de türelmetlenek és nyugtalanok voltak. Csak annyira futotta bátorságukból, hogy időnként hátulról lopva végigmérték a kékruhás embert.

Az pedig egy pillanatra levette tekintetét az újsághasábokról és az órájára pillantott. Aztán tovább olvasott Annyit azonban mégis észrevett, hogy egy középkorú ember érkezett a megállóhoz. Látta, amint előbb' elhalad mellettük, aztán visszafordul, majd megáll előtte. Arra felé nézett, amerről a busznak kellett volna jönnie, majd a három embert kezdte méregetni. Egyikről a másikra tévedt a tekintete, amely végül is a kékruhás ember hideg pillantásával találkozott. Aztán kissé elő- .rehajolva az úttest felé fordult, s össze- ö'sze érintette cipője orrát.

— Kérem! — csendült fel hirtelen a kékruhás ember hangja. A jövevény kíváncsian fordult a kékruhás felé, vajon őt illeti-e a megszólítás.

— Úgy gondolom — folytatta a kékruhás —. sorba kell állnia!

Az újonnan érkezettnek leesett az álla csodálkozásában. Maga elé pill ontott-, csak épp annyi ideig, amennyi szükséges lett volna, hogy ellenszegüljön, mikor azonban a kékruhás ellentmondást nem tűrő pillantásával találkozott, nagyot, nyelt és kelletlenül a két parasztember mögé állt.

Aztán egv fiatalember és ecv lány érkezett a meeátlóhoz Annyira el voltak fog- 1 ik- egymásnál, hogy é'Zte «sem vettek a sort. A kékruhás fis vet sem vetett rájuk Euy ki# habozás után most már a legutóbb érkezett fordul* feléjük:

— Perrrilom. észrevették a sort?

Az ifjú meg a lánv a sorhanáljókra Pillantott s midőn a négy pár szemmel és

négy szemrehányással találkozott, kissé

elégedetlenkedve ugyan, de egymás kedvéért szépen beállt a sorba. Előbb egymás mellé S így is maradtak volna, ha egész idő alatt szemrehányó tekintetet nem vet rájuk az előttük álló.

Aztán újabb és újabb utasok érkeztek, s eddigi szokásuk szerint kissé oldalt álltak meg, de nem sokáig tudták a rájuk meredő szemrehányó pillantásokat elviselni s egymás után szépen ők is beálltak a sorba.

Az autóbusz azonban még mindig sehol sem volt.

A kékruhás ember megint a karórájára pillantott, aztán összehajtotta az újságot. Zsébretette s azzal a szilárd elhatározással, hogv 6 pedig bevárja a buszt, rendíthetetlenül állt tovább.

Az autóbusz azonban, amelynek a kékruhás ember órája szerint nyilván meg kellett volna érkeznie, még mindig nem került elő. A kékruhás erre a sor felé fordult. Halkan odavetette:

— Kultúráltabb városban ilyesmi nem fordul elő.

Szavai azonban csak a közvetlen mögötte állő füléig jutottak el, aki értetlenül mögötte álló társához fordult és kutató pillantást vetett rá. De az nem is gondolt arra, hogy valamit meg kellett volna érteni. Éppen köpni akart egyet, de szeme sarkából megpillantotta a kékruhást s úgy érezte, hogy az nem engedi.

Most egy kurtabajuszú fiatalember jött, A kékruhás észrevette gúnyos pillantását, amelyet a szépen kialakult sorra vetett.

Legvégül a busz is előkerült Az emberek hátrafordultak, hogy lássák, mire a «or megingott. Elegendő volt azonban a kókruhás e*?vetlen szemrehányó pillantása, mire a sor kiegyenesedett.

Az. autóbusz felszálló ajtaja pontosan a kékruhás ember orra előtt állt meg. Az ajtó kinyílt, mikor azonban a kékruhás már épp fel akart szállni, elébe toppant a eúnyos tekintetű fiatalember, hogy megelőzze. Már-már fel is szállt volna, de a kókruhás akkor elébe tartotta a karját, a mögötte álló első parasztemberhez fordult As hatámzottan rászólt:

— Tessék felszállni, kérem!

<*) egészen elhűlve a csodálkozástól eey pillanatig tétovázott, de az újabb felszólításra megindult Mögötte a többiek. A kékruhá pedig még mindig a pökhendi

fiatalember előtt tartotta a karját. Az

meghökkent, egy pillanatig tétovázott, mitévő legyen, de aztán türelmesen várt. Tekintete közben a kórház felé kalandozott, ahonnan nagysietve két fehérköpenyes ember közeledett.

Az utasok lassanként felszálltak. Utolsónál: egy öregember maradt, akit a kékruhás még felsegített. Most már maga is fel akart szállni, miközben szemrehányóan nézett a gúnyos mosolyú fiatalemberre, ebben a pillanatban azonban már ott is volt a kórház két fehérköpenyes embere és karonfogta. A kékruhás visszafordult, s midőn észrevette a két fehérköpenyest, nyugodt hangon megkérdezte:

— Valami baj van?

Az egyik fehérköpenyes, aki a nagy sietségtől szinte lihegett, csak bólintott és egészen halkan így szólt:

— Igen.

— Jó, hogy még idejében jöttek — mondta a kékruhás és visszahúzta lábát a kocsi lépcsőjéről.

A fiatalember még egyszer gúnyos és elégedett pillantást vetett rá, aztán felszállt

— Q, micsoda egy ember! — szólal* meg valaki azok közül, akik az imént még sorban álltak.

— Nagyon okos — mondotta egy másik

Többen, akik az imént még sorban álltak, tátott szájjal bámultak a kórház bejáratára. A két fehérköpenyes már karonfogva vezette befelé a kékruhást.

A két parasztember egymást nézegette. Egyikük alig észrevehetően vállat vont. Egymáshoz húzódtak. Az autóbuszban kellemetlen csend támadt. A kalauz mintha még mindig nem fogta volna fel, mi történt. Csak akkor tért magához, amikor eszébe jutott, hogy el kell indítania a kocsit. Csengetett a sofőrnek.

Csuka Zoltán fordítása

Meto Jovanovski iW8-ban született. A macedón próza egyik legtöbbet Ígérő fiatal tehetsége: főleg novellákat Ír. Első novelláskötete i*S6-ban Jelent meg, 1958-ban pedig egy humoros regénye. A Jugoszláv Irodalom egészében is jelentős helyet foglal «L

I

9

I

S

I

i

i

u

J

I

\

Sólymát juzse,:

Vekker

a szekrényben