Dunántúli Napló, 1966. január (23. évfolyam, 1-25. szám)

1966-01-16 / 13. szám

Katkó István: Régi útszakasz Ott, ahol az út az erdőben folytatódott, úgy álltak a fák, mint a kerítés. A kerék­párlámpa keskeny rést vágott a feketeség­ben, s Valériának úgy tetszett, mintha még szorosabban zárkóztak volna egymás mellé a hosszú fatörzsek. A fény kissé cikk- cakkban vetődött az útra, ahogyan a lábak váltakozó mozdulatára meg-megbillent a gép. A tanítónő az út közepén haladt a gyakor­lott kerékpáros egyenletes tempójával. Két kilométer volt az útszakasz az erdőn át Kettő a tizenhatból, mely hazáig tartott. A kövek zizegtek, pattantantak a gumi alatt, különben csend vette körül. Valéria most is, mint máskor, magában dúdolt. De csak este. Reggel az iskolába- menet bámulhatta az erdőt innen a nyereg­ből. A hajlatókban búvó bokrocsikákat. az óles farakásokat, amiket nemrég raktak le a favágók. Tanúja volt az őszi változásnak, hogyan gyarapodik az avar a tölgyek tövé­ben, s hogyan ereszkedik le naponta sűrűbb pára a völgy teknőjébe. Este fárasztóbb az út, a korai esteledés is megfosztja őt útja látványosságaitól. Ilyenkor elvétve egy nyúl, vagy őz szalad át keresztbe az úton, riadt- szemű, szökkenő állatok. Nagy ritkán jön vele szembe egy-egy Jármű, fáthordó sze­kerek, munkások kerékpáron, néha a szövet­kezet teherautója, mely árut visz abba a községbe, ahol' ő tanít, s melynek se ' vasút­állomása, se autóbuszvonala nincsen. A dúdolásra néhány hónapja szokott rá." Talán amióta egy néprádiót tett be szo­bájába a kútásó. Elalvás előtt szerette hall­gatni az új zeneszámokat. Elég jó volt a hallááa, a képzőben énekre is oktatták, s amikor idejött, már az első héten rábízták az iakolakórus vezénylését. És mi mindent bíztak még rá. Rendet csináltak. a szertár­ban, a falusi könyvtárban, az iskolaudvar­ban. Igazgatója egy hajlotthátú, öregedő férfi mindig jóindulatúan mosolygott rá. „Egy ilyen fiatal kolléganőnek ez még szóra­kozás is.” Talán szórakozás ez a napi harminc­két kilométer is? A tanácstitkár saj­nálkozva mérte végig. „Lakást momentán nem tudunk biztosítani. Van egyetlen üres házunk, de ott gabonát tárolunk. A postás­nak négy családja van, nekem is három. Istenverte környék ez Szóval azt ajánlom, lakjon a szomszéd faluban a kútmestérnél, az elődje is ott lakott.” A kútásónak valóban szép szobája volt a tanítónő számára. Néhány napja javítani kezdték az ország­utat. Lomha úthengerlő érkezett a városból, a munkások húszméterenként kőrakásokat lapátoltak az út szélére. A kőtörőket látásból ismerte, innen toborozták őket a környező falvakból. Köszöntek is hangosan, vidáman amikor megpillantották felbukkanni kerék­párján. Ma reggel az egyik munkás éppen a piros karmából ivott. A fedőt nyújtotta felé, s biztatta: _ Nem iszik egy kis erdei harmatot, kis­asszony? Valéri a lassított. Rámosolygott az emberek­re, akik villájukra támaszkodva kísérték útját tekintetükkel. _öh, én már megittam a magamét a kút­bó l. Nevetés volt a válasz. Egyikük odakiál­totta: — Könnyű annak, akj a kútásónál lakik. Még elérte Őt egy másik mondat is; „De megmosnám a hátát a kútnál.” Valéria úgy vitte magával a munkások nevetését, mint egy könnyűszövésű hálót. Most a sötétben ezek a kőrakások árnyék­ként guggoltak az út szélén, rájuk villantotta a kis lámpa fényét, csakúgy megnyugtatá­sul önrruFQmák, hogy valóban kövek ezek Messziről ki vehette az úthengerlő körvonalai' is. Mint egy lesbenálló mozdulatlan ősálla: állt ott a gép. Éppen tegnap írta az anyja: „Aztán nem félsz egyedül azon a hosszú úton? Tudod, hogy mindenféle emberek vannak. Valikárn Vigyázz magadra.” Valéria megmosolyogta ezt az aggodalmat. Mitől féljen? Diákkorában sokszor kirándult elhagyatott vidéken ezen a kerékpáron. Elfogulatlan hangon kezdett be­szélgetést idegen alakokkal, aludt ismeret­len házaknál, szemtelenül viszonozta a ki­hívó pillantásokat, s ha ajánlatot tettek, fel­szegte a fejét és kölyökös vidámsággal ne­vetett a dolgon. Úgy tekintette a férfiakat, mint a diáktársait, nagyon is nyílt célzá­saikat hagyta kipuffanni, az volt a véle­ménye, hogy addig, amíg nem találkozik egy nekivaló fiúval, az egészet nem veszi túl­ságosan komolyan. Egyetlen fiúval levelezett, akit a kollé­giumban „Lángoló Csipkebokor”-nak hívtak A fiú levelei — mulatságosak voltak, — he­tente kétszer pontosan érkeztek a postán. A kedélyes sorokon i® átsugárzott a „Csip- kebokor” magányossága. Ecsey, — mert az Volt a neve évfolyamtársának., — a megye déli részébe került, akkora távolságra tőle, hogy ott már sík, homokvidék húzódik akácerdőkkel. j Neki most már fárasztóvá vált hetenként kétszer válaszolni. Nem az írás miatt. Egy­szerűen nem tudott Új dolgokat felfedezni barátja számára. És hónapok után a napi harminckét kilométer úgy leverte a lábéról, hogy amint végighevert az ágyon, már aludt is. A rádiót nyitva hagyta, az öreg mester szokott bejönni és lekapcsolni^ hogy ne zúgjon .műsorzárás után a készülék. A ..Lán­goló Csipkebokor" meg is Jegyezte: „Valcsi- kám, ha jól emlékesem még másodéves ko­runkban 'vitatkoztunk Miller „Gyújtópont­ján, amikor is az megjelent. Hogyhogy te most úgy írsz 'róla, mintha nem verted vol­na a padot kicsi ökleiddel, amikor szópár­bajt folytattunk? Kihagy a memóriád. Valcsi!” Igen. Ha a memóriával nincs is baj, csak ez a pedál taposás... Egyszer elhatározta, megkérdezi a sportújság szerkesztőségét, hogy a válogatott kerettagok mennyit ülnek nye­regben naponta? Azt is megkérdezi, hogy a hivatásos kerekezők álmukban nem érez­nek-e monoton himbálódzást, mintha útu- kat tovább folytatnák akkor is. Elődje, aki itt a mesternél lakott, fel­került a fővárosba, s beállt kisegítő óvó­nőnek egy gyári bölcsödébe. Ezt a kútásó mondta el, s megmutatta annak a lánynak a levelét. Az öregember büszke volt arra, hogy neki Pestről ír valaki. „Látja, azt A nagymúltú, s egyre intenzívebb néprajzi kutatások során ritka eset, ha olyan jelen­séggel. tárggyal találkozunk, amely teljesen új a szakirodalomban, még nem szerepel a múzeumok gyűjteményében. Ritka eset, de előfordul, mint ezt munkánk során tapasz­taltuk is. Természetesen ilyenkor azonnal szeretnénk az új tárgy elterjedési területét, jelentőségét, a népi kultúrában betöltött szerepét felmérni, s most ehhez kérjük ol­vasóink segítségét. Témánk: Mánián előkerült az egyik padlásról egy olyan tárgy, amelyről a tulajdonos sem tud ta megmondani, hogy mire szolgált: olyan régen heveri a padláson, hogy ő is akkor látta először. Végül a falu les idősebb emberét hívtuk segít­ségül, aki nemcsak felismerte a tárgyat, hanem, mint kide­rült. még dolgozott is vele. Bár a kasza régóta ismere­tes sze^zám, mint fűvágó esz köz. aratni csak a középkor vé«'n kezdtek vele, s énpen j/T-■« .....országon Ének elené Te c-v vidéken egészen az c’<a vilá.'Mborúig sarlóval ar- k- a baranyai Hegyhál y*—' -vhen szmte mindenhol ,v.v- -oeg tudják mondani yVv í volt az első. aki ka- v, ■ v«-»díett aratni. Sajnos a ,*rv.s aratás munkaroerve 2, /. v 'wközeiről nagyon ke vesét tudunk. Eat bizonyítja a A sár lő tartó mánfaj sarlótartófa' esete is (azóta Kovácsszénájáról is ke- i-ült gyűjteményünkbe ilyen tárgy.) A kb. 1 méter hosszú, kihe. gyezett keskeny és lapos fa­darab felső részén van egy arasznyi hosszú lyuk. oldalt pedig egy fűrészeléssel kiala­kított fül. A kamra, vagy az istálló falába tűzött sarlótartó nyílásába állították bele a sar­lókat. amikor pedig aratni mentek az asszonyok (mert a sarlós aratás asszonyok dolga volt!), kévekötőjük (mindig férfi!) vitte utánuk vállára vet­ve a sarlótartót a sarlókkal Munka közben oldalt, a kis fülön lógott a tokmány a fenő kővel, a sarlótartót ugyanis mindig vitték maguk után és a földbe tűzték, hogy a fenő kő mindig mindenkinek keze ügyében legyen. Pihenőkor, ebédidőben is mellettük volt letűzve, s a sarlókat a nyílás­ba dugdosták. nehogy valaki belelépjen a hányódó szer­számba. E praktikus „munkavédel­mi” eszköz megérdemli a fi­gyelmet. ezért kérjük olva sóinkat, hogy írják meg 1. Használtak-e falujukban sarlótartó fát, s mi a helyi neve? 2. Kinél található még ma is .sarlótartó? Várjuk kedves olvasóink le­veleit, ne feledjék, hogy a Rejtett kincsek .nyomozása, saj tó útján végzett adatgyűjtő sünk válaszadóit jutalmazzuk is! 1PM Néprajzi Osztály Pécs. Rákóczi út 15 mondja, ha fenn járok látogassam meg. A Vérmezőnél lakik. Azt pedig tudom hol van mert ott voltam csapatszemlén. amikor Ru dolf trónörökös tartott inspiciálást.” Az öreg szokása szerint régi emlékeit sorolta, ő pedig kis idő múlva visszaadta a levelét, anélkül hogy beletekintett volna, A kútásó váratlanul félbehagyta a történetei az osztrák—magyar időkről, s megkérdezte „Maga. Valéria kisasszony, meddig fogja bírni itten?” Vállat vont. Mi lehel ennek a vége? Né­hány év és választhat a megye északi és déli csücske között. Tanitólakást csak 9 házaspároknak adnak, s eliő az^idő. amikor egy iskolában tanít a „Lángoló Csmkebokori’ ral. Q biológiát és számtant, a férje pedig magyart és történelmet. Igv lesz. minder; bizonnyal így lesz, hacsak addig fel nem avatják országos női kerékpárbajnoknak. Anyjának mindenesetre azt válaszolta le veiében: „Az is öröm. ha az ember a ma­gyar országú takból, melynek hossza tízeze; kilométer is lehet, alaposan megismer tizen­hatot. Végeredményben az egészet úgy is csak a Közúti Felügyelőség ismeri, s az sem egyetlen emberből áll. Egyébként kedvező fői dulat következett be: már építik az utat! Azt mondják a buszforgalom végre meg­indul, s én hálás leszek, ha egy fabódés járatot kap is ez a vonal. Ha megérem ezt a napot, akkor madzagra kötöm ezt a tra­gacsot és Demoklesz kardjaként az ágyam, fejem felett lógatom. Én reménykedem. Mami.” Az új útszakaszon nem rázza annyira a kerékpár. Erre gondolt most is, amikor megpillantotta az _ úthengerlő körvonalait Innen már csak húsz perc hazáig. Végigszaladt a kerékpárlámpa vékony csík­ja a vastag géptesten, mely nagy nyuga­lommal pihent az országúton. A piros lám­pa jelezte az útépítést, a szélre kellett hú­zódni. Valéria hirtelen egy árnyékot pil­lantott meg, s ösztönösen ráfordította a kor­mányt, hogy a fény odavetődjék. Valóban egy ismeretlen állt ott az út közepén és fel­emelte a kezét. Valéria fékezett. X dinamóval táplált lampa resnye Kinunyt* | s már csak a piros ablakú olajlámpás pis- ' logott. Az alak még jobban a homályba veszett. A tanítónő valahogy rosszat sejtett* s kedve támadt volna beletaposni a pedálba. Letette a lábát az útra és ő szólalt meg * először: — Valami baj van7 Az ember nem válaszolt, hanem közelebb lépett, s megfogta a kormányt. A tanítónő, olyan hangon, mintha a do bogón volna, a lármázó osztály előtt, Így szólt: — Kicsoda maga és mit akar? Hümmögés volt a válasz. A kéz erősen ; 'ártotta n kormányt, már nem lehetett neki­lódulni. — Volna szíves felelni kérdésemre Nincs ! kedvem ücsörögni az úton. Felszólítására az alak közelebb hajtotta a fejét. — Jóestét, tanítókisasszony. A hanggal együtt pábnkaszag csapta -neg 1 az orrát. — Jóestét Maga ezt az úthengerlőt vigyáz­za? — Nem éppen. — felelte a férfi — Hát? Csönd volt. A tanítónő és az útonálló némán álltak egymással szemben ..Olcsón nem adom. — gondolta Valéria, s keze ( biciklipumpához közeledett. — Ha megmoz­dul, akkor ezel ütöm fejbe.” A férfi most nevetett rekedtes fejhangok­kal. — Csak nem fél tőlem, tanftókisass/onv‘>.. Ebben a pillanatban autólámpa erős fény­sugara vetődött rájuk. Az áruszállító öcsi érkezett vissza. A söfőr kinyitotta a fölke ajtaját. — Kezitcsőkolom, Valéria kisasszony. Csak nincs valami baj? A lánynak most ebben a pillanatban fo­gyott el az ereje. Megrázta a sírás, eleresz- tete g kerékpárját, amely úgy bukott le az országút régi hepehupás köveire, mint egy ember, aki hivatásos versenyző, s mégis kidől, mielőtt elérné ,a pályatest kömy* nyébb szakaszát. Olvasólámpa FOLYÓIRATOK Változatlan külsővel jelen­tek meg a januári irodolmi lapok. Emlékszünk, tavaly ilyenkor egymás sarkára hág­va változtattak külső köntöst, tipográfiát, rovatokat... Az ilyesmi természetesen gyak­ran tartalmi igények, szer­kesztési elvek és szándékok, a „profil” módosulását is jelenti. Ezt akkor úgy mondtuk: a horizont kitágítása, az egy­oldalú irodalorn-centrikusság feladása. Tudományos elem­zések, szociológiai viszgálaitok eredményeit publikáló cikkek, általános esztétikai viták kap­tak helyet az irodalmi lapok­ban. A folyóiratok azonban továbbra is igyekeztek színvo­nalas és érdekes olvasnivalót, rangos szépirodalmat nyújtani. Két vezető lapunk, a Kortárs és az Uj írás januári száma is elsősorban ezzel kelt fi­gyelmet. A különbség talán csak annyi, hogy a Kortárs­ban az idősebb nemzedék, az Uj írásban viszont inkább a fiatalok vonulnak föl rangos írásokkal. A Kortárs Dobozv Imre ter­jedelmes és érdekes háborús elbeszélését. Hidas Antal re­gényrészletét és Déry Tibor három részre tervezett, szim- bolikus-groteszk írásának első darabiát közli. Alighanem a ma hetven éves Déry Tibor napjaink egyik legrangosabb, legizgalmasabb a számos esz­tétikai problémát fölvető pró­zairója. Az új olvasók nevét a Befejezetlen mondat, s főleg a Felelet c. regényével kap­csolatban tanulták meg, majd legutóbb a G. A. úr X-ben cí­mű regényével keltet figyel­met. A Kortársban közölt írása is azt az ábrázolási és szemléleti módot látszik kö­vetni. melyet legutóbbi művé­ben figyelhettünk meg Déry Tibor írói elveinek-nézeteinek. __ rműhelypnoblémáinak megis*- 'merését egyébként nagysze­rűen egésizíti ki az az interjú, amelyet az Élet és Irodalom készített vele, » a lap leg utóbbi számában találhatunk. A Kortárs mindig kevés ve> se), kqzöl most is az elbeszé­lések mellett inkább a lap tanulmányi, elvi és irodalom­történeti cikkei, dokumentu­mai érdemelnek figyelmet, — Lengyel József egy elfeledett magyar szocialista (ró. Tankó Balázs emlékirataival ismertet meg, cikket olvashatunk egy megtalált Berzsenyi-levél ürü­gyén, s érdekes hozzászólást az Ady—Babits barátsága kö­rül kialakult vitához. Az Uj írás, mint a neve 1« mutatja, frissebb, elevenebb, kísérletezőbb, merészebb fo­lyóirat. Bátran publikál olyan most induló, még ön­álló kötettel sem rendelkező költőket, mint Rafai Sarolta Akác István, s prózát is a fia­tal Baráth Lajostól, Rákosy Gergelytől, Somogyi Tóth Sán­dortól olvashatunk a lapban. Különösen nagy várakozás­sal vesszük kezünkbe Rákosy Gergely írását, aki korábban ugyanebben a folyóiratban egv terjedelmes és vitát kavaró el­beszélésével, az óriástök-ke1 hívta fel a figyelmet. Az ol­vasó most sem csalódik: Rá­kosy Gergely probléma-érzé­keny. kultúrált, igényes próza- íróvá fejlődött. A lap januári száma a hagyományos Ai éké’-' csarnok rovatban a Székes­fehérvárott élő József Attilá­dul as költőt. Takács Imrét mu tatja be. Takács Imre falu­ról, a Rába-vidékről indult el„ „hangia nehézkes, fáradt a mélvből szakadt fel”, ver­sei olyanok, mint kemény megfagyott göröngyök; egész­séges, természetes rácsodálko­záa van bennük a mai világ dolgaira. Különös, hogy fi­gyelmet keltő egyetlen regé­nye, a Csillagok árulása vi­szont csupa poézis. lágy lírai- ság, hangulatos emlékezés. A2 Uj írás ezúttal hét reprezen­tatív verssel mutatja be * költőt A hajdan még a Kortársba« kezdeményezett építészeti vi­tához az elmúlt evben az Ui írás az ún. szalagház-vitával kapcsolódott. A NépszabadsM épp most, újévi számaiban ér­tékelte ezt a vitát; az Uj írás a januári szám szerkesztőségi cikkével ugyancsak lezárja 8 maga részéről a kérdést: 8 párbeszéd a tervezőasztaloknál és az építőállványokon folyta­tódjék — írja a lap. A januári Irodalmi lapok­ban jsmerős nevekkel is ta­lálkozunk: a Kortárs házi* Frvin új hangot próbáló. k!' tűnőén szerkesztett novellá­iét közli, az Élet és Iroda­lombon Pedig Pákolitz Istvá* verseskötetéről találunk kriti­kát. A lapokat példányon tó«* vásárló olvasóknak külön ti' gyeimébe ajánljuk: a január számok közllk az elmúlt ej­tendő összesített tartalon1' jegyzékét. T. T. IVfakay Ida: cAir(i tuf kúp útié Szonettbe zárlak, mint lepkét a gyermek gyufásdobozba. Kit a Végtelen: egyetlen várad, örök cellád rejthet, mert úgy kívánom már, hogy légy velem, mint eszelősen a csodát akarjuk, amit oly réges-régen nem hiszünk, s varázsigékre kényszerítve ajknnk múló magunkkal építjük hitünk; A piramist, mely majd nevünk se jelzi, de hordjuk hozzá sejtjeinket egyre. Ügy építem e szonettet. Ez rejti A szavak mélyén, s rajtuk túl Neved, amíg Te már egy létfeletti rendbe ragyogsz felettünk — s önmagad felett. 1 f Rejtett kincsek nyomozása 5.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom