Dunántúli Napló, 1966. január (23. évfolyam, 1-25. szám)
1966-01-23 / 19. szám
TÖLG-MOLNÁR ZOLTÁN Nöl FEJ Vasvári Lá'zló: Bűnre és jóra készen Napokig töprengett, elküldje-e Sándort vidéki munkára? Először csak az volt a kérdés: ki menjen? Valakit le kellett küldeni hogy az új gép beszabályozását elvégezze. Ez körülbelül két hónapig tart. Csekélység! Kér hónapig vidéken lenni, távol' a családtól Nem mindegy, ki kerül a szórásba. Nehéz a választás. A csoport minden tagja családos, egy-két gyerekkel, ebből a szempontból egyformán esélyesek. Ebből a szempontból. De másra is figyelemmel kell lenni. Például Kondi gyengébb szerelő a többinél, nem lehet rábízni ezt a fontos munkát. Schneider a szakma gyöngye, rá itthon is szükség van Csávás gyomorbajos, szigorú diétán él, nem bírná ki üzemi koszton. Velcer öreg már. Kutasinak most volt az esküvője ... Sorra vette az egész brigádot, mindenkinél felmerült valami akadályozó körülmény. Már torkig volt" az egész üggyel. És ekkor váratlanul, nem tudni milliárd agysejtje melyikéből, előosont a gondolat — Ha Sándor menne!.. Mintha pofonvágta volna magát! Haragudott és megijedt. Ilyen vagyok?! Ilyen aljas? .. . Nem lehet!... Dehát kivel lakom én együtt önmagámban? Vagy én magam vagyok, aki erre gondól? Lehetetlen! Beleszédült. Később azt mondta: — hülyeség! Nem kell komolyan venni, emberek vagyunk. Elvégre bárkinek eszébe juthat ilyesmi. Ez még nem tragédia. De nem nyugodott meg. Rajt érte magát, hogy napközben többször is Nellire gondol, meg erre az egész dologra, mint lehetőségre Valami húzta a műhelybe, gyakrabban lement ezekben a napokban mint máskor, el- ácsorgott, messziről Sándort figyelte. Egyik dt k ' 'in úgy intézte, hogy összetalálkozzanak a gj ai itapuban. — Arra van dolgom felétek ülj be, elviszlek — mondta, és mérges volt magára, mert érezte, hogy elpirul. A kocsi ban zavartan hallgatott, úgy tett. mintha nagyon lefoglalná a vezetés. — Régen jártál nálunk. Bejöhetnél egy kicsit — hívta Sándoi. amikor megállt előttük. Ö a karóráját nézte, mintha azt szá" mítgatná. futja-e az idejéből? — Üsse a kő — felelte álvidámsággal, mert kissé izgatott volt. — Legfeljebb várnak rám valamennyit. — Nicsak! A mérnök úr! Leereszkedté1 hozzánk is egyszer már? Nem igaz! . . lel kendezett az asszony, amikor betoppant — Ne bánts. Nellike. ne bánts! Nem éi demlem. Tudjátok; a tanulás, ríem is éltem emberi életet, mindig csak a könyveket bújtam. Megszenvedtem én azért a diplomáért' — panaszkodott, és közben tudta, hogy di csekszik az asszonynak. Méregette a szemével. s érezte, az is megméri kettőjüket, ahogy előtte állnak egymás mellett: őt. az eleeáns a diplomás mérnököt, az autótulajdonost, és a férjét, aki olyan fáradt, gyűrött, borostás aki „melós” maradt. Egv pillanatig tartott csak az egész, de volt valami az as«zonv tekintetében, ami adott esetiben jelenthet valamit. Elégedetten telepedett le. amikor hellyel kínálták. — Hát, hogy s mint éltek, meséljetek! ... — Családi szenzációkról beszélgettek, a gyerekről, aki pillanatnyilag a nagymamánál van, mert mindig elkunyerálja. Búcsúzáskor már készen volt benne a döntés. Meg is akarta mondani Sándornak a kapuban, de hirtelen nem talált rá a megfelelő szavakra. Másnap fölhivatta az irodájába. Leültette, cigarettával kínálta, tüzet adott, s mindjárt fejest ugrott a doiogba, hogy mielőbb túl legyen rajt. — Valami nem nagyon kellemeset kell tudomásodra hoznom — kezdte nagy lendülettel, de a második mondatnál mái bosszankodva rajt kapta magát, hogy elkanyarodik a lényegtől, szinte önigazoló mentegetőzésbe fog. — Nézd, Sanyikám, tudod ugye, hogy sosem feledkeztem meg a régi haverságunkról. Elvégre együtt tanultuk a szakmát, évekig egy műhelyben dolgoztunk, együtt jártunk a DISZ-be is... (A fene egye meg, de nehéz, de nehéz, — ha nem volna Nelli a háttérben, semmi sem lenne az egész, hiszen végeredményben nem ajnározhat vala kit külön azért, mert együtt kezdtek valamikor! ...) Szóval... szóval az a helyzet, hogy valakinek le kell menni az űj gépegység beszabályozásához. Eddig mindig sikerült kihagynom téged a vidéki túrákból, de most már nem tehetem, ezt be kell látnod! Remélem, belátod?! — Be, be — felelte kellettemül Sándor. — Nem vagyok fafejű 4.. De azért nem kellemes, elhiheted. — Nekem se, erről légy meggyőződve! — mondta kényszeredetten, és merően a másik szemébe nézett. — Jó, ne strapáid magad, elhiszem. Tudom, hogy rendes gyerek vagy, ezért bírlak... Mondd a részleteket! Negyednapra elutazott, ö várt két hetet. Először azzal kereste ' föl az asszonyt, hogy nincs-e problémája, j nem lehet-e segítségére valamiben? j Űjabb két hét múlva már nem volt szük- i ég semmiféle ürügyre. — Mennyivel különb vagy, mint Sándor! Csak most tudom igazán, mi a szerelem! — lihegte az asszony. Az öröm minden íze elromlott ettől. Ez az összehasonlítás nem esett jól neki. Arra figyelmeztette, aki az előbb nem létezett, Sándor! Aki a barátja volt. Aid visszajön, és szembe kell nézni vele az üzemben. Mindennap. „Azért bírlak, mert rendes gyerek vagy.. .** A nő nyálas, ömlengő alázata undorította, feldühítette, szeretett volna az arcába vágni. De aztán; — minek? Nem tehet róla, ilyen. Nulla. A férje vidéken dolgozik, ró keres, s lefekszik másnak. Szemét. Köphetnéket érzett, csömört. Szó nélkül fölkelt, öltözni kezdett. Az asszony ijedten kérdezte: — Csak nem mégy el még. te édes?! — Alig hallotta, mit felelt neki. Amíg a cipőjét fűzte, arra gondolt: — mi lenne, ha most betoppanna Sándor? ... önkínzóan szinte kívánta, hogy úgy legyen. Nelli ült az ágyban, csalódottan, nagyrakerekült szemekkel, haraggal nézte a férfit. Amikor elkészült az öltözködéssel, biggyesztve annyit kérdezett tőle: — Mikor jössz? — Majd legközelebb — felelte, és nem nézett a asszonyra. Az utcán sietett, és hiába, önmagából nem '.udott kilépni. Jó lett volna. Olyan ízt érzett a szájában, mintha másnapos lenne. — Utálta magát. Bement egy vendéglőbe, konyakot rendelt Egyszerre felhajtotta és még itt maradt utána, maga sem tudta, miért Ült zsibbadtan maga elé nézett. — Ez van — gondolta. — Megtörtént. Nincsen mese: Nincs semmi. Semmi . .. Megérte?? Nem érte meg. Ez van ... Cipőjére esett a tekintete látta, hogy a 'obblábasnak elöl lehorzsolódott a színe. — Érdekes. Hol történt’ Nem emlékezett, hogy beütötte volna a lábát valamibe. Ezen töprengett egy ideig, de nem iutott eszébe, mikor történhetett Elhatározta, hogv este -zó' majd a feleségének- adja le a cipészhez festesse át. Aztán hívta a fizetőt Kilúgozva, üres csontjait és üres lelkét egykedvűen vitte a járókelők között. — Ezek közül hányán járnak olyan utakon most mint én? — gondolta, aztán már nem gon dőlt semmire, csak ment a járdán, szándék- talanul. A talpa nem érezte a jó érzést, mint máskor, mikor, mintha hólyagos lett volna az aszfalt. Az úttest forgalma elzuhogott mellette, nem látott belőle semmit Semmit addtt- amíg tekintete el nem kapta a kislányt ' nem-világ helyét abban a pillanatban a valóság foglalta el. Nyomására bekapcsolódott agyában egy központ, — élő kibernetika. — elvégezte a számítást anélkül, hogy ő ez' akarta volna. Abban a pillanatban világosan látta, ami elkerülhetetlen, aminek rög tön be kell következnie. A kislány megállt hátranézett a túlsó oldalra. Ez a pillanatnyi időveszteség éppen elég volt ahhoz, hogy három másodperc múlva ne érhesse el a járdát, mert útja elkerülhetetlenül találkozik majd egy autóéval. — örült! Pimasz; — rikácsolta egy kövér nő, akit félrelökött ugrás közben, ö ezt már nem hallotta, csak a saját hangját, s azt olyan közelről, mint még soha, a saját hangját, amint ordítja: — Aáááááljl... A gyereknek kiáltotta, de önmagának is, az élete ordított föl benne, amely nem akart még megsemmisülni. A létezés üvöltött ki torkán, a megszűnéstől való rettenetes félelem, de ő tudta, hogy nem állhat meg. Hogy el ne késsen, előrevetette magát, s röptében lökte vissza a kislányt. Aztán nem tudott már semmiről. Fékcsikorgás, sikoltozás, lárma megtorló- ; dott járművek. Hárman is szaladtak a föl- hemperedett kislányhoz. Aki elsőnek odaért, fölnyalábolta, diadalmasan mutatta a másodpercek alatt összeverődött tömegnek. — Nem történt baja! Csak lehorzsolta magát!... A kislány kellemetlen nyüszítő hangon sírt. Bevitték a szomszédos üzletbe, hogy elsősegélyben részesítsék. Futólépésben rendőr érkezett, a kocsi alá nézett. — Telefonáltak már? Segítsenek megemelni a kocsit! — Igazi jóember lehetett — mondta valaki, amikor a sebesültet kihúzták a kocsi alól. — Hiszen előre láthatta, hogy 6 ottmarad mégis megkockáztatta a gyerekért! — Az volt» Az! — erősítette meg a kövér nő, aki az előbb lepimaszozta, és kihívóan nézett körül, mer-e valaki ellentmondani? A mentőautó csaknem belerohant a tömegbe. Utat nyitottak az orvosnak, mögötte azonnal összezárult az embergyűrű. Oszoljunk kérem! — mondta a rendőr, de senki nem ment el. Annyi tízezer év után még mindig az embervér a legizgalmasabb emberi szenzáció. — Majd oszlásnak indul ez, nemsoká«! — mondta egy borzashajú fiatalember cinikusan, de nem volt sikere. A tömeg némán figyelte a főszereplőket. Az orvos letérdelt, megcsóválta fejét az agyonroncsolt test láttán. Szigorúra vált az arca. Egy másodpercig töprengett, aztán gyorsan egymásután két injekcióval próbálkozott. Az elgázolt ember egész idő alatt rettenetesen remegett, mintha láthatatlan rosta rázná. Amikor hordágyon a mentőautóba f emel-, ték, elcsendesedett. Megállt a szíve, amelyben ott volt a hajlamosság rosszra és jóra egyaránt. Bárdosi'Németh János: CfuLZtkcLS ^Mihály Vitéz Mihály is egyazon barátot látott küzdeni, különbet bárki úr felett. Ludas Matyi volt hírhozód, különben néma, jeltelen, sírodra nem tett koszorút az emlékezés angyala. De lám a tromfo!ó suhanc nemes % Dúbrögit verte meg háromszor kiáltja hiredet: Vitéz druszája, tudós fűvészkedő és borozó. Ameli széptevője, kit gráciái kézzel most emel magasba sorsa, Debrecen fús poros földjéről, új csillag gyanánt. Igaz férfi arc néz felénk, nem harc! bárd, de humánus, emberség hőse, akiben Vasvári István: 3'őazdiy Megyek. A völgyben homály heverészj valahol zirreg egy szorgos fűrész — másutt tölgy szólít kopár'-melegen: Osztozol társam hús vénségemen? Agak rezzennek havas szél alatt: köd futorászik, megcsap gyantaszag, s úgy viszem magammal az ózon ég izé*, hogy bennem ragyog a rebbenő vidék. Széphalom Itt Is tévedett, vagy nagyon is jól tudta, hogy erős natura, akiben kizeng pár századra-való, miként Vitézben: szép és nép. SíratnT* most már butaság: Ludas 'Matyija dacosan reá mutat és tolla hull a tollasodé gazoknak. Bízhatsz honom, >.z igazság kiderül végül és a kincs klragvog kilencvenkilenc véka-száj-takaró alól. Bennem ragyog a rózsa fagy-üveg — csillámain a huhhanó hideg: valahol messze szán-csillngelő — szavával szól a elsüllyedt Idő. Tőrkőlyszagú és tchénlllatú háromkirályok: hol van a falu? Csak arra, arra, arra egyenest, amerre látsz egy csillagot, tüzest! Regi nagynénik mondogatták- „Ne lágy kiváncsi, mert hamar megöregszel.” — Az ilyen természetű embert azonban sehogyan sem lehet lebeszélni a kíváncsiságról. Mint ahogy a jó fülű embert nem lehet lebeszélni a zenei hallásról. Vagy az égé zséges gyomrút az étvágyról. A kíváncsiság a lélek jóhallása és étvágya. Aki nem kíváncsi, hamar elsorvad és megöregszik. Megsiketül a világ hangjaira, megvakul a világ színeire, étvágytalan a világ izeire és illataira. Még 'csak nem is szégyelltem soha eme tulajdonságomat, amiként, sose szégyelltem, hogy vágyódom és igényt tartok a test és lélek minden gyönyörűségére. Kíváncsi voltam és vagyok. És ha egyszer valamiért már nem lennék az, akikor én már nen\ én lennék. Számomra egyaránt izgalmas híranyag, hogy férfi- és nőismennseim közt kinek kivel milyen kapc-ólata van, és hogy milyen világgazdasági okok hozták létre a reneszánsz kulturális forradalmát, hogy mi van egy kulcs- razáit szekrényben vagy egy húszkötetes regényciklusban. és mi'yen sebe-scggel száguld az elektron az atom- rtv s kőül. Amikor annak idején történésznek indultam tisztában v-v '.«ni vele hogy legtöbb hajtóerőm a kíváncsiság El- lcnáRhata'lenni furdal: a vágy: megtudni, ki. mikor, mit csinált? — S halbár nem lettem szakmaszerinti historikus, ma is egyforma izgalommal érdekel az öntözéses gazda! kodás, a Pto léniái úszók jogrendje és így tovább. És ha valami iránt fellángol a kíváncsiságom, néni restellik utánajárni — amiként az éhes ember nem restell bemenni a pékboltiba és kenveret kérni. Minden beszélgetésben éhesen figyelem, mi 'lappang Heottdii*- Géza: Kíváncsiság az emberek tudatában, és mi bújik meg a tudat mozivászna mögött. Ha csak tehetem utazni indulok: hol Párizsba, hol Paksra. mert látni kívánom, mi van ott. Faggatom a könyveket, képeket, szimfóniákat, hogy megértsem: a mű alkotói mit tudnak emberről és világról. Úgy féltucatszor magyaráztattam el magamnak Einstein elméletét, és még többször a különböző játékok szabályait. És folytonfolyvást figyelem magamat: mii tudok, mit gondolok, mit érzek, mit akarok. Elmesélem magamnak saját vágyaimat. S emlékek idézésével faggatom magam saját titkaimról, hogy felismervén magamban a külvilág ujjlenyomatait, még jobban megértsem á külvilág fényeinek összefüggéseit. S ha úgy rémlik, értek már valamit — akkor annak rendje és módja szerint továbbadom. Idegen a számomra a hallgatag, a szűkszavú, a lakomkus, a titkokat rejtegető ember Egyszer meg akartak tenni titkárnak, de ijedten közöltem a megrökönyödő illetékesekkel, hogy ez képtelenség. mivelhogy én sehogyan sem tudnám megőrizni a titkokat — Hökkenten kérdezte: ,Nem is tagadja, hogy fecsegő természetű?” — Én pedig bizonykodtam, hogy lelkesen szeretem és kedvesebb szóval inkább csevegés- ^ nek szoktam nevezni De ha ő annak nevezi, hát legyen. í Ezérthát akkor titkárság helyett professzornak nevez- tok ki. Ma is az. vagyok, és a katedráról mondhatom > el tanítványaimnak, amit kíváncsiságon folytán megtud- 1 tam erről vagy arról. Bizony, ez a szenvedély hozzátartozik az élet szeli- • den emberi formáihoz. Csak éppen diszkréten kell esi- 1 nálni. __ ’ Nem szoktam nevén nevezni azokat az ismerőseimet. > akikről megtudtam valami érdekeset. Inkább öze vegyítek különböző híranyagot — és elmondom regénynek. » hangjátéknak, vagy tanulmánynak azt, amit kilestem az , emberekről. J Megtörténik, hogy egészen régi hírekkel kötöm össze ' ismerőseim titkait, és ezt vagy azt a kortársamat pán- ) célba öltöztetem s elkeresztelem Vergilius néven mu- j tatkozom be. esetleg valamelyik kedves női-merosomet ' megfelelő köntösben Nofrétetének nevezem és bizony- i ködöm, hogy fáraómé Egyiptomban. ] S így egy csapással több legyet ütök: továbbadom, amit az emberi nagyidról tudok. j továbbadom amit emberi tulajdonságokról megtudtam. | továbbadom, amit magamról szeretnék közölni, elárulok egynéhány törvényszerűt vagy egyéb fontos i tudnivalót... > Mindezt olyan formákat keresve hogv általuk mások is gyönyörűséggel vegyék tudomásul, amit én ts gyönyörűséggel ismertem föl. | S remélve, hogy az olvasó egyet-múat meg'ud abból, amit sén fölfedeztem a világról — s ennek nyomán 1 egyet-mást fölfedez magában, amit eddig még nem tudott. j
