Dunántúli Napló, 1965. november (22. évfolyam, 258-282. szám)

1965-11-28 / 281. szám

Minden ösvények és utak kezdetén, • róluk alkotott képzet alapján élesen és kitörölhetetlenül él emlékezetemben az a gyalogösvény, amelyen először indultam el szabadon.

Visegrádon, a Drinán történt ez a pillanat, a - kemény, szabálytalan, ki- marjult domboldali kis utakon, ahol száraz és sanyarú minden, ahol se szépség, se öröm, se reménység az örömre, se jog a reménységre, ahol egy keserű falat, amit sohasem nyelt le, mindig felkísért az ember torkában minden lépésnél, ahol az aszály és szél és a hó marja a földet és kirágja benne a magot, a csírát, és* ami mégis kihajt és szárba szökken, az satnya és silány, göcsörtös és kajla, mintha a mostoha éghajlati körülmények meg akarnák erőnek erejével hajlítani, hogy visszakényszerít- sék újra a földbe, az alaktalan sötétségbe, ahonnan napfényre sarjadt.

Se szeri, se száma ezeknek a gyalogösvényeknek ott a várost övező dombok hajlatain, mint megannyi tűző fonál és zsinór simulnak a hegyoldalakon, beleveszve a fehér utakba, vagy a folyóparti zöld fűzesekbe.

Emberek és állatok rajzolták oda ezeket az ösvényeket és a szükséglet taposta őket járhatóvá. Ott bizony bajos az indulás, a járás és a visszatérés egyaránt. Az ember megpihen egy kövön, behúzódik egy görcsfa aiá, hogy szárazon legyen, vagy gyér árnyékban ül, és pihen, hogy közben elmondjon egy fohászt, vagy megszámolja a piaci bevételt, amit az árujáért kapott. Ezeken a gyalogösvényeken, melyeket a szél söprögeti, az eső mossa, a nap szárítgatja, 8 levegő fertőzi és fertőtleníti, amelyeken csak elgyötört jószággal és kemény arcú. hallgatag emberekkel találkozol: itt. ezeken a gyalogösvényeken szövögettem én annak idején gondolataimat a világ szépségéről és gazdagságáról. Tudatlan és gyenge ágrólszakadt szegény létemre is boldog voltam és ott mindattól, ami nincs, nem is lehet és sohasem is lesz meg azon a vidéken.

És minden országúton és úton, melyeket később megjártam életemben, csak az a koldus boldogság éltetett, a visegrádi gyalogösvényeken támadt gondolatom a teremtett világ szépségéről és gazdagságáról. Mert a földkerekség valamennyi országútján szüntelenül csak az én számomra terült láthatóan és érezhetően elébem az az érdes visegrádi gyalogösvény az első naptól kezdve,' amit odahagytam, mindmáig. Voltaképpen aszerint méreteztem én a lépéseimet, aszerint igazítottam a járásomat. Nem is hagyott az el engem egy életen át.

Azokban a pillanatokban, amikor kimerített és rontással mételyezett a világ. amelyben a rossz véletlen folytán éltem, és csodálatosképpen életben maradtam, amikor elsötétedett a horizont és ingadozott az irány, én mindig magam elé terítettem, mint tma- szőnyegét a hívő, azt a kemény, azt a

szegényes, azt a fenséges kis gyalogösvényt, mely minden fájdalmat gyógyít és minden csapást közömbösít, mert hiszen magában foglalja az valamennyit, és fölébe emelkedik minden megpróbáltatásnak. így aztán naponta többször is — kihasználva minden szélcsendet, amellyel az élet ideig- óráig körülvett, minden lélegzetvételt beszélgetés közben — apránként megtettem egy-egy kis szakaszát annak a gyalogösvénynek, annak az írtamnak, amelyről sohasem kellhetett letérnem Életem végéig, láthatatlanul és titokban, Ilyenképpen mégiscsak végig járom a gyalogösvény sorsom szabta hosz szát. Amikor is életem végével meg fog szakadni az Is. És ott tűnik majd el, ahol az ösvények mind végetérnek... Kilobban szemünk világában, amely maga is kialszik, miután eljuttatott bennünket a célig és igazságig.

*

... Hiába lapozgatok az emlékezetemben, nem látom sehol a nyomát annak, hogy mióta hordom a bor képét és mióta ejtem ki a zengő szót, amely jelöli. Nem az a vörös bor ez, amit esetlen vonalú korsókban látni a kocsmák cégérén, melyek mellett elhaladva valamikor iskolába mentünk; sem az a fehér, amely a poharakban megmaradt, mert nem itta ki a vendég; sem a titokzatos áldozóbor, amit inkább csak sejt az ember, mint ismer... Az egyik emléke mégis megmaradt bennem; úgy őrzöm azt, mint tulajdon testeim melegét, ahogy hordozom az események forgatagában, a gyorsan váltakozó évszakokon keresztül.

A Földközi-tenger egyik szigetén a kőasztalon maradt egyszer a kiürítetlen nehéz poharam. A sok sok év után még ma is fölébe hajolhatok annak a pohárnak s bora csillogó tükrében látom a pergolát a kék ég csücskével, és ott sejtem arcom derengő tükörképét is a pohárban, és mellettem a falusi leánykát, aki a haját igazítja és mélyről jövő hangon mentegetőzik: „Csak sajtunk, kenyerünk, olajbogyónk és borunk van”. Abba a kevés csillogó nedűbe — egy sír behintésére is kevés folyadékba — ami szomjam csillapítása után megmaradt, és nemcsak

azt meiítv-tt ni ?1 valamikor, ami v. gyök, ami voltam, amit láttam és tud tana az életből, hanem a világ összes borait is, és magát a világot az ösz- szes változásaival, összes teremtményei vei és embereivel, élőkkel, holtakkal és születendőkkel egyaránt.

A hosszú nap a nyári tengeren, a bor, a kenyér, az olajbogyó és a mosolygó, meleg hangú nő, akinek a szívéből tör elő a hangja: minden együk bizony több is volt annál, amit szüksé gesnek véltem az én tékozlóan rövi'"' életem végezetéig.

Hát még az a kiürítetlen pohár, amit otthagytam egy nyáron azon a szigeten!

Jelen pillanatban is az tündököl s tudatomban, arany tükörvisszfényéve! csillog a végtelenbe. És mégis látom minden egyes nappal inkább, mint marad el mögöttem szép lassan az a tengersík, és kérlelhetetlenül tisztán érzem, hogy a földkerekség valamennyi bora halott és zárt tenger csupán, amelyből kiutat kell keresnünk a ránk várakozó óceánokra.

De távolodóban is, nézelődve, mint a szívébe zárt tájat elhagyó utas, búcsúzóban is a bor dicséretére ejtjük ki az utolsó őszinte szót. Szikrázó tűzönéi, mint más nap sugarán melegedtünk és találtunk mi vigaszt valamennyien. Ki nem élt meg közülünk napokat, amikor magányosan utazik az ember, kisebb magány elől nagyobbá menekülve, és hogyha semmit nem ta Iái ezen az útján abból, amit keres, sem élő emberi lényt, sem a várva várt gondolatot? ... És vajon kit nem vígasztalt, kit nem éltetett ilyenkor a bor? Van-e. olyan ember, aki nem adósa éppenséggel semmivel?

E szavak alól felmerül a remény, a vakmerő és kifürkészhetetlen, hogy a törékeny borág valóságos bora egyszer majd láthatatlan illattá válik, és azután a tünékeny illat, a földi gyümölcs múlandó illata tiszta szellemmé nemesedik, amely megmarad és rejtelmesen, múlhatatlanul és változatlanul állja az időt.

Ez a reménység az, amit utolsónak látunk minden borban, amíg tenyerünk melegével melegítjük kezünkben a poharat, miközben profán emberek profán beszédét hallgatjuk. És az a percnyi hallgatás, amit a csordult pohár bor csillogásának szentelünk, voltaképpen titkos néma köszöntő erre a reménységünkre. Mert még a legsötétebb bor poharában is a napsugár fürge csil- lanását sejtjük, mint a hangtalan és jeltelen tájakra nyíló ajtórést. És amíg hallgatagon figyeljük ezt a sugárnyi csillogást, rügyezni kezd bennünk a sej telem, hogy e földkerekség valameny- nyi bora elillan, mint izzó fémlemezen a vízcsepp, hogy miközben mértéktelenül és megszakítás nélkül ittuk, voltaképpen szomjasan jártuk e világot..

Dudás Kálmán fordítása

Jure Kastelan:

{^tjőzelnii ie / ül

E verset neked szánom. Csak neked. Két véres ütközet közi bontva zászlóm. Hogy büszke légy, s én méltó is legyek. Karom eléd a Virradatba tárom.

Zugók, örvények sodrán visz feléd Almaink kormányosa, a szabadság.

Hé, napsugár süsd füveink tövét! Kedvemet overzes feüeget ragadják*

Nemcsak a madár, a föld i« repül. Szárnya a bízvást teljesül* álom.

Neked e verset. Gvízelnd lelül.

Pákoliiz I«tván:

fj) it íj fialaffij

(Egy tanító barátom halálára)

A kórház-kerítéshez dőlve, alva-ébren hallgatom a parasztmadarat a vaksi éjben.

Hát: eljött utánad Vizes-dűlőből a pitypalatty.

De nincs rá mód se földön, se égen, hogy itt maradj.

Már föl se engedtek hozzád.

• Hej, mezétlábas apostol,

fajtádból mindig győzi Magyarország!

Leroskadt búza.

Jégverte szőlő.

Néhány órányi élet.

Clrcumdedernnt ez a pitypalatty.

Haza hív a paksi Kálváriára.

Hallod, de már nem érted.

Káldi János:

r

c/ltinaimban is síp máp a nádas

— Ihász-Kovács Évának —

Almaimban Is sír már a nádas

és fúj az „őszá” szél szüntelen.

A falu meghal a holdvilágban, tépi a fákat a félelem.

Ami volt, elmúlt. Oda már a nyár. Virágzik a kertekben a csönd.

A szemed — amit sohase láttam —■ szinte minden éjjel rámköszönt.

Karom eléd a Virradatba tárom.

Dudái Kálmán fordítása

Jure KaStelan naves dalmát költö. Mint prózai ró. műfordU' és. esszéista is Jelentős alkotó.

Barabás Tibor:

Tolsztoj postája

Lev Tolsztoj

Hivatásunk nagyjaibo? kő feledtünk a legnagyobb c’oöf lattal. Irodalmi emlékek o1 fasmányok nemes izgalma, az

dott velünk az autó. A kis

házak foltocskáit belepte a hó és befutotta a dér. A sok- tornyú, hagymakupolás tulai templom után végre megérkez tünk. Tolsztoj otthonának, kertjének kapuja várszerű. Zömök és tömör oszlopok fölött ível át a kapu. Az egyenes, de egyre emelkedő út két oldalát óriásfenyők szegélyezik. A fatomácos emeletes főépületet százhetven évvel ezelőtt építette Tolsztoi nagyapja. Több. mint ötven évig élt falai között az írás mestere. Itt írta meg a Háború és békét, az Anna Karenina t és innen indult utolsó útjára az ásztepovói állomásra.

Jasznája Poljanáról már sok szór és sokat írtak, én csak arról szeretnék számot adni. amiről eddig sohasem hallottam. A ház ma is olyan, mint amikor Lev Tolsztoj lehunyta szemét. A zárt diófaszekrények üvegei mögött őrzik , 22 000 kötetből álló könyvtárát. Ez a 35 nyelvű könyvtár minden művészet és tudományág legfőbb műveit tartalmazta. Az atlaszok, a <’zak- könyvek, a modem tudományos művek, változatos, lankadatlan filozófiai figyelmét és az egész emiberj kultúrát átfogó szellemét bizonyítja.

Két dolgozószobája volt. Az egyik tele egy nemesi — polgári szalon családias kényelmével; képekkel, íróasztallal, könyvekkel. a másik a *öld- szinten volt. Itt írta regényeinek befejező fejezeteit, de ez

a dolgozószoba inkább olyan.

mint egy gazdaság szerszobája. Kapák, ásók, kaszák, néhány gabonazsák a sarokban, az ablak előtt gyalulatlan asztalka, egy szék és a fehérre meszelt falon egy író arcképe; Charles Dickensé. E képnek a párját % fenn is megtaláltam. Az emberiség megváltásán töprengő mestej- kit választhatott példaképül, mint a Copperfield Dávid és a Twist Olivér költőjét, a gyermekek árvasága és nyomora ellen lá- zító nagy írót. Hisz Tolsztoj az egész emberiség elnyomása ellen támadt, s a világot olyan szenvedő, a művészet istápolására szoruló gyermeknek látta, mint amilyen a Dávid Copperfild volt. Ez a segítő humanizmus szülte Levin alakját és Kát fát. a Gyermekkor és az Ifjúság szolgálóit épp úgy, mint a „Szebasz- topol” parasztkatonáit.

S az irodalmi és irodalomtörténeti érvekhez, hadd említsek fel egy személyes emléket is. Az egyik szekrény üvegabalaka mögött egy zsíros, piszkos bőriszákot láttam. Csak a negyedik muzeológus, egy őszülő könyvtáros — tudott felelni a kérdésemre: — ,-Mi ez?” — Az öreg tulai pos tás egykori bőrtáskája Ebben horóta négy évtizeden át Lev Tolsztojnak a leveleket. A világ minden részéből érkeztek; Amerikából. Indiából. Kanadából Párizsból. Amszterdam ból. Tokióból, épp úgy, nrint Tűiéből Szerouhovból. Péter- várról. vagy Odesszából. Tolsz toj 50 000 levelet kapott éledében és tömérdekre válaszolt. Mennyi vágy tárult ki előtte dadogva vagy széplelkek kerek fogalmazásában, hány erkölcsi konfliktus megoldására kérték a tanácsát, mennyi világnézeti. filozófiai kétség várt

a válaszára! Nők és férfiak,

fiatalok és öregek Tolsztojban kerestek erkölcsi bírát, tőle vártaik eligazítást, felmeri test, vagy ítéletet. Csehovon kívül alig tudok írót, aki oly közel állt volna a szenvedéshez és a szenvedőkhöz, mint Lev Tolsztoj, és senki sem, aki annyi erővel és biztatással fordult volna feléjük. Hisz Tolsztoj szól hozzánk Lenin szavaival is... „ostoba sá,g volna, hogy ne éljek, hogy a múlt ne engedjen élni. Rajta kell lennünk, hogy jobb, sokkal jobb életet teremtsünk magunknak.”

Sokszor hallunk ma érveket a realizmus művészi korlátáiról. A szocialista irodalom ezen a téren is a klasszikus örökséget védj és folytatja. Az élet, a valóság, a tör ténelmj kor méltó ábrázolása ma is a legkorszerűbb s egyben a legméltóbb feladat. De csak akkor vagyunk hivatottak a kor ábrázolására, ha annak leghaladóbb elveit legmélyebb érzéseinkkel szolgáljuk. Amikor ott álltam Jasznája Poljana szekrénye előtt és az öreg postás zsíros iszák- ját nézegettem, a fiatal Lev Tolsztoj írói vallomását véltem hallani: „Kétféleképpen lehet énekelni: a torkunkkal & a mellünkből. A torokból jövő hang sokkal hatékonyabb, mint az, amelyik a mellből tör elő, de nem hat annyira lelkünkre. Ellenben a mellből feltörő hang, noha durva, elevenünkbe vág Ami engem illet, megelégszem vele, ha a legszegényesebb melódiákban is a mellből feltörő hangot hallok; önkéntelenül-könny szökik szemembe Ugyanúgy van az irodalomban is: alkothatunk aggyal, és alkothatunk «rfvwi. Amikor az agyaddal írsz, a szavak

engedelmesen és simán vetődnek papírra, amikor azon» ban szíveddel dolgozol — any- nyi gondolat tóiul fejedbe, annyi kép gyűlik össze emlékezetedben, annyi emlék a szívedben, hogy kifejezéseid pontatlanok, tökéletlenek, egyenetleneik, durvák lesznek. Lehet, hogy hibát követtem el. de mindig „meg- állj”-t parancsoltam magamnak. amikor a fejemmel kezdtem el írni, s mindig arra törekedtem, hogy szívemmel alkossak.”

Tolsztoj és a klasszikus orosz irodalom páratlan európai hatása nemcsak az esztétikai értékekből fakadt, hanem abból a szilárd erkölcsi felfogásból is, amely az írás legnemesebb feladatát a nép ügyénék szolgálatában látta. Tolsztoj hevesen tiltakozott a „művészet a művészetért” hamis és lelketlen céltalansága ellen így írt: „ ... ez a hamis irányzat sehol sem olyan kéz zelfogható, mint a művészet tevékenységében, mintegy a művészetnek lényegénél fogva tárva kell állnia a nép előtt... A művészetnek, ha valóban igazi művészet, mindenkihez kell szólnia ...” Meggyőződéssel hirdette, hogy a nép ügyében kell megszólalnunk a szív és az értelem jogán, öntudat és érzések csak együtt teremthet maradandó művészetet.

Tolsztoj 22 000 kötetes könyvtárában magába szívta korának egész tudományát, az emberekkel történt személyes érintkezés során és a jasznaja poljanai postás 50 000 leveléből megismerte a világ bánatát és megoldatlan kérdéseit. A társadalom haladó erői nek ábrázolása, az emberi remények felmutatása ma a nrri örökségünk; • mi feladatunk.

lvo An dries:

gykori induló fró növekvő sodálaö támadt fe* bennem "ni kor Lev Tolsztoj otthona. Jasznaja Paljana felé szágul-