Dunántúli Napló, 1965. október (22. évfolyam, 231-257. szám)
1965-10-10 / 239. szám
.jfikV**^****' Haplö Néhány gondolat irodalmi közéletünkről A magyar írók az alapszabályban megszabott kötelezettségnek eleget téve, közgyűlésre készülnek. A számvetés időszaka ez, amikor felmérik a magyar irodalom helyzetét, ezen belül az egyén is megvizsgálja helyét és szerepét, a nép szolgálatában végzett irodalmi tevékenységét. Pécs mindig számon tartott helyet foglalt el a magyar irodalom egészében. Otthont, alkotási lehetőséget, megjelenési fórumot biztosított aiz írók számára, a közvélemény becsülve, tisztelve olvasta műveiket. Legtöbbje azóta elszármazott innét, olykor kényszerűségből, olykor pedig a főváros szívó hatása adott vándorbotot kezükbe. Kodolányi János, Sásdi Sándor, Tatay Sándor, Csuka Zoltán, Szántó Tibor, Bartha Lajos és mások mindig pécsiek, baranyaiak maradtak, műveiket gyakran ma is a mecsekáLji város, a megye ihleti. A jelenleg Pécsett élő írók országosan is elismert rangot szereznek. Szinte nem múlik el év anélkül, hogy ne jelenne meg regényük, verseskötetük vagy novellásgyűj- teményük országos kiadóik gondozásában, számos mű van ma is a lektorátusoknál vagy már a nyomdákban. Az ország irodalmi közvéleménye figyel Pécsre, az olvasók mindig örömmel veszik kézbe az idősebb generáció és a fiatal tehetségek írásait. A múlt gazdag hagyományainak folyamata egyáltalán nem tört meg, inkább az évek múltán a marxista—leninista eszmei- ségű szocialista irodalomban teljesedett ki. Ma Pécsett nyolc írószövetségi tagsággal rendelkező író és költő él, dolgozik a dél-dunántúli csoport kebelében, Ez a szervezet tulajdonképpen az országos szövetség helyi szekciója. Feladatáról, szerepéről, a megalakulás idején is sok vita folyt. Az a kétségkívül helyes törekvés indította útjára, hogy a vidéken élő írók megfelelő fórumot kapjanak, ahol véleményüket, gondolataikat kicserélhetik, az alkotás problémáit eszmecserében tisztázhatják, ugyanakkor segítséget nyújt a publikálási lehetőségek kiaknázásában, felkarolja a feltörekvő fiatal tehetségeket és egyengeti útjukat. A vita még ma is tart, nem annyira funkciójáról vitatkoznak, inkább arról, hogy ez a szervezet megfelel-e a követelményeknek, kielégíti-e az igényeket? H a valaki figyelmesen végigtekinti a történetét, arra a következtetésre jut, hogy a csoport nem tölti be funkcionális szerepét. Évente két megbeszélést tartanak, az év elején kialakul a program, az éwégi összegezés alkalmával viszont egyöntetűen megállapítják, hogy a tervek kútba estek. Ez évről évre szinte refrénszerűen megismétlődik. Ennek kapcsán mindjárt le kell szögezni: a jó szervezeti élet még nem teremt írókat, de abban, hogy a tehetségek kibontakozzanak, az írók fejlődéséhez mind kedvezőbb lehetőségek teremtődjenek, igen nagy szerepe van. Az a fontos, hogy az írócsoportbam az alkotáshoz szükséges légkör, érdeklődés és megfelelő kritikai szellem alakuljon ki az írói mesterség még teljesebb elsajátítása, a jobb művek születése érdekében Ebben van a szervezet létjogosultsága. Olyannyira igaz ez, hogy már egy kissé furcsának hat a művészklub létesítése iránti igény állandó hangoztatása, amikor a jelenlegi szervezeti kereteket sem lehet tartalommal megtölteni. Vitathatatlan. jó szolgálatot tenne egy klub. ahol otthonra lelnének írók képzőművészek, zeneművészek. de. azt hiszem, a kiindulópontot másutt kellene keresni. Az íróik maguk is kissé úgy tekintenek a csoportra, mint amely számukra semmit sem képes nyújtani, hiányzik a bizalom, a megértés és támogatás. Különben mivel lehetne magyarázni azt, hogy a viták, ankétok, tájékoztatók érdektelenségbe fulladnak, hogy már-már kínos az a nagy fokú részvétlenség, amely egy-egy fővárosi neves író, előadó jelenlétét kíséri, hogy a pécsi írók a helyi könyvkiadás pártolása helyett általában a fővárosi kiadókhoz viszik műveiket. A meghirdetett szakmai viták is csupán néhány embert vonzanak. Rossz a program? Nincsenek sokaikat érdeklő izgalmas vitatémák? Ismeretlen nevű vagy annak tartott előadók jönnek a fővárosból? Mindenekelőtt a csoport tagjainak kell igényeseknek len- niök | önmagukkal szemben, a kollegiális szálakat szorosabbra fűzve, a csoporton belül megtalálni a szocialista kul- túrélet kibontakoztatásának feltételeit, lehetőségeit, szemben azzal az elzárkózottság- gal, amelynek ma lépten-nyo- mon tanúi vagyunk. Ha ez megindulna és beidegződne, egyenes út vezetne a művészklub létrehozásáig, a pezsgő irodalmi élet olyan támasza lenne a kérésnek, amely elől senki sem tudna kitérni. Egyelőre semmi alap nincs arra, hogy egy klubban a mainál magasabb fokú társadalmi élet, akár csak körvonalaiban is, létrejönne. Ennek következményeibe gyakran belebotlunk. Ilyen például a sokszor és sokat emlegetett fiatal tehetségek dolga. Az elmúlt hat—nyolc évben számban is sok tehetség bukkant felszínre, közüliig többeket ma már országos elismerés övez. Csak örülni lehet és kell annak, hogy feltűnésük óta nem rekedtek meg a fejlődésben, minden feltűnés nélkül, szorgalmasan. és kitartóan alkotnak újabb műveket. Mögöttük azonban már ismét jelentkeznek fiatalok, s kezdeti szárnypróbálgatásaik szép reményekre jogosítanak. Ám megvan bennünk az a hajlandóság, hogy valakire rámondjuk: „tehetséges ember”, s azután ezzel kötelességeinket elintézve, magára hagyjuk. Nincs arról szó, hogy Pécsett nem törődnek a fiatal írók nevelésével, csak a csoport szervezeti életének pangása tervszerűtlenné és esetlegessé teszi ezt a nagyon fontos munkát. Ki tudja ma pontosan megmondani, mit csinálnak azok a fiatalemberek, akiket első művük megjelenésekor elismerő jelzőkkel illettünk? Milyen gondok foglalkoztatják őket, miért nem jelentkeznek gyakrabban újabb írásokkal? Nem jámak-e úgy, mint a 10—12 évvel ezelőtt feltűnt, akkor tehetségesnek tartott emberek, „akikre ma a provinciális nosztalgia, a mondanivaló hiánya a jellemző”? A tehetség nagy érték, olyan, mint a gyémánt; drágakővé csak akkor válik, amikor a mester értő keze alatt, csiszolódik. formálódik. A pályakezdés nehézségei sok buktatót rejtenek, megértő, jóindulatú támogatás és kritika nélkül az első kátyúba beleveszhetnek. S ajnálatos módon az írócsoport ezt a sok munkát igénylő, de szép elhivatottságot sem vállalja teljes következetességgel. Szép szándékok meghirdetésével megalakultak a különböző szakosztályok, a prózai, a lírai, a kritikai. hogy a kéziratos művek és a megjelent kötetek kapcsán eszmeileg, művészileg tisztázó, segítő szerepet töltsenek be. Ezek a szakosztályok azonban nem működnek, ha csak egy-két megjelent kötet megvitatását nem soroljuk ide. Ugyanakkor szembetűnő, hogy a Jelenkor szer- iaesztőséee mennyire tudatosan és szervezetten a maga ügyének tartja a fiatal tehetségek felkutatását és istápo- lását. Az irodalmi folyóirat természetéből következik ez, és abból a szomorú tényből, hogy a * szerkesztés számára nincs elegendő jó kézirat, ezért kénytelen minél szélesebb körű kontaktust keresni, ha az elért színvonalból nem akar engedni. A dolog lényege ebben is, s mégsem ebben van. Ugyanis a Jelenkor mint irodalmi folyóirat a megyei tanács kiadásában jelenik meg, az írócsoport viszont az országos szövetség helyi szervezete, ebben az értelemben tehát két dologról van szó. Azt mondhatnák erre, mi szükség van két szerv ilyen merev kettéválasztására, amikor — ez a legfontosabb — a Jelenkor az irodalom művelőinek biztosít megjelenési lehetőséget. Ez igaz is, funkcionálisain azonban mind a Jelenkornak, mind pedig az írócsoportnak sajátos feladatai is vannak, s mivel az utóbbi sajátjának csak igen szerényen tesz eleget, működési körét Lassan teljesen átveszi a folyóirat. Ezt erősíti az a helyzet is, hogy a Jelenkor szerkesztőségében számos író dolgozik az egyes rovatok élén, s természetesen a lap igényeinek megfelelően lektori és kritikai, sőt szervező tevékenységet is végez. A sokat igényelt és megfogalmazott kívánság: alakuljon ki irodalmi műhely, ahol kísérleteket, alkotási terveket, gondolatokat bocsáthatnának vitára —, nos, ez a Jelenkor szerkesztősége körül valósul meg. Az irodalmi közélet sokat feszegetett problémájának is jobb bábája lehetne az írócsoport. Ezzel kapcsolatban nélkülözhetetlen a múltba pillantani. Legjobb, legszebb eredményeket felmutató hagyományunk a Janus Pannonius Társaság egy-egy rendezvénye nagy számú irodalom- barátot és az irodalom műve. léséhez közeledő emberi mozgatott meg, pódium volt az igazi irodalom népszerűsítésére. Az akkori irodalmi társaságok emlegetése ma vörös posztó és értelmetlen gondolat. Egy forma kinőheti önmagát a megváltozott tartalom, ebben az esetben a szocializmus) építésének időszaka, új formát követelhet. Ennek ellenére egy pillanatra sem szabad azt hinnünk, hogy az irodalmi közélet igénylése és követelése is önmagát túlélt jelszó. Az irodalmi közélet tulajdonképpen az író számára a legfontosabb, ebben a közegben munkássága elismerést és ösztönzést kap. az élénk, pezsgő irodalmi élet közepette mondanivalója eljut egyfajta közönséghez és rajta keresztül a széles olvasótáborhoz. Igazi irodalmi közélet nélkül az író magábazárkó- zott egyén, aki gondjait, örömeit nem tudja megosztani másokkal, csupán állandóan kiadót keres magának. Az irodalmi közélet a közízlés fóruma, kisugárzó erő, amely széles területen hat a tudat- formálásban, kimeríthetetlen tárháza az utánpótlás felfedezésének és nevelésének. Az irodalmi közélet megteremtésének alapja és forrásai adottak. Pécsett sok kitűnő író és művész él. A Tanárképző Főiskola tanszékein számos nagytudású oktató dolgozik, fokozottabb bekapcsolásuk új színfolttal gazdagítaná az irodalmi életet. A Jelenkor, a pécsi könyvkiadás biztosítja a meg- ielenési lehetőséget. Gondolni kellene a középiskolák irodalom szakos tanáraira, ez a terület szinte fehér folt. Ugyanígy foglalkozni lehetne a főiskola magyar szakos hallgatóival is. Az irodalmi színpadok a kultúráiét új hajtásai, a legjobbak eddig is az igazi irodalom ló népszerűsítőinek bizonyultak. A mostani egyoldalú kapcsolat kissé esetlegessé teszi annak az elvnek megvalósítását, hogy legyenek az irodalom és a közönség összekötői, ezért az írócsoportnak is kezdemé- nyezően kellene fellépnie, ajánlatokat tennie, sőt műsorokat írnia, szerkesztenie számukra. Bécsy Tamás úgynevezett „zsebszínpada” évekkel ezelőtt sikerre] próbálkozott a modem nyugati irodalom egyes darabjainak közreadásával, ma ugyanezt a városi művelődési ház kereté, ben végzi, a múlt évi Dylan Thomas hangjáték előadása nagy sikert aratott. Rajta kívül számos tehetséges tanárt találhatunk, csak fel kéne kutatni őket. A mozgalmas, összefogó erőt képviselő irodalmi közélet a város szellemi életének góca lehetne, az irodalom és a művészetek fokról fokra közelebb kerülnének az élethez, a mái magyar valósághoz. P écsről mindig úgy beszélünk és írunk, hogy ez \ a város a Dunántúl kulturális központja, esetenként még messzebb is elmegyünk, sajnos, ez sokszor egyáltalán nem fedi a valóságos tényeket. A felszínen mozgó jelenségek, az, hogy van két egyetemünk, egy főiskolánk, sok középiskolánk, írócsoportunk és irodalmi folyóiratunk, olykor megtévesztenek bennünket, elaltatják igényességünket. Az írócsoport léte csupán feltétele egy olyan szellemi centrum megteremtésének, amellyel a város valóban az lehet, aminek ma jobbára csak hisszük: ha nem is az egész Dunántúl, de minden bizonynyal a Dél-Dunántúl kulturális életére kisugárzó erő Ehhez itt ténylegesen valamennyi feltétel megvan, csak élni kell velük. Bocz József Galambost László: DCihn jló ág Kihajló ág, magasan lebegő a szélben, lehullt virágaid megtépett ernyőjét sápadtan nézem. Lecsapott rád a fagy mielőtt fekete kardja fönnakadt az ege kihajló ág, a nyár meztelen mellét szomjazó testvérem egyek vagyunk, szerelmesed a Nap elhagyott téged a csonka-tomyú szerelem bennem hamuvá égett. Gyümölcs-ringató karjaid csak új tavasztól nőnek, ha majd a szirmok ereszén friss méhek kergetőznek. a lányok tündér-derekán üveg-csengők csönögnek, cipőik — selymes halacskák — csak érintik a földel Téged díszít a szerelem napfény-gallérú lombbal, engem arcomra suhanó piros-szárnyú mosollyal, A lepkék — csöppnyi paripák — virágváradba szállnak, fészket rejtesz a fuvolát próbálgató madárnak. S engem hold-gyémánt csalogat egy angyal zöld szemében, asszonyom hozzám simul, cinke dalol szivében. Kihajló ág, magasan lebegő a szélben! lehullt virágaid megtépett ernyőjét békélten nézem. C?uka Zoltán: Örök szépség Fegyver és idő szétzúz, összemorzsol, erre tanít a bölcs tapasztalat; szépség, hogy féltlek a barbár gonosztól ki porbaránt s feldúl egy perc alatt. S hogy féltelek, nézvén a kedves arcát amint titokban egyre változik, idő és élet vívja rajta harcát, lassan morzsolva szét vonásait. S már azt hinnéd, hogy ez az élet vég és ez a törvény — mikor hirtelen eléd lobban egy friss lány tiszta képe daccal, erővel, győzedelmesen, hirdetvén, hogy hiába gonoszság, erőszak, fegyver s roncsoló idő benned s körötted él a szépség s jósát eggyéforrva, mint legfelsőbb valósáé, örök uralom s diadal Is ő. / SZABADOS ÁRPÁD RAJZA f f
