Dunántúli Napló, 1965. augusztus (22. évfolyam, 180-204. szám)
1965-08-20 / 196. szám
Szőnyi Sándor: C sak telefonon át ismerték egymást. A férfi külső ügyintéző, naponta hívta vállalatát. A telefonközpontos nő jogi személyként jelentkezett. A férfinek feltűnt a nő érdes, nyers hangja; modorában nyoma sem volt a figyelemnek, amely tulajdonság nélkül bárki is bajosan áll hatja meg helyét ezernyi összekoccanás, sőt komoly összeütközés nélkül. A telefonos hang ja egyetlen száraz, indulatos morgás volt, gépies reagálás a kérdésre, amely lehetett hízelgő is, hatástalan maradt. A férfi, ha meg' is ütődött ezen, hamar elsiklott fölötte; gondolta, sebzett vénlány lehet az illető, esetleg elnyomott fiatal asszony, akinek bőven van baja, nem csoda hát, ha néha-nap- ján megfeledkezik arról, hogy a dróton át is kötelezőek az emberek közötti érintkezési szabályok! Egy idő után meg is szokta. Ha tárcsázott, elképzelte a recsegő, rideg hangot. Némelykor az jutott az eszébe: ezt a nőt sosem szerethették! Gondolata un tálán visszatért, s vesszőparipájává vált. A szeretet kiveszett az emberek életéből — gyakran hangoztatta. — Ismer egy telefonos nőt, aki... Füllentésen kapta magát: szövi a meséjét, anélkül, hogy biztosat tudna arról, akiről szót ejt. A telefonos addig foglalkoztatta képzeletét, míg látni vágyta. Kánikulai, tikkasztó nyár volt, harminchatharmincnyolc fokot jelentett a meteorológia, az emberek ingerültek voltak, a villamoson kín volt utazni, egymás dühös tekintetétől is hajbakaptak a tumultusban! Félnyolckor szólt a telefon. Pillanatnyi csönd után a telefonos esdeklőn szólt —• így is nyers volt a hangja, a kétségbeesés azonban vonzóvá színezte. Segítségért kunyerált. Meglepő volt s gondolni lehetett: világa dőlt össze, s most ott áll reménytelenül, másra utáltán. — Tessék meghallgatni! — mondta. — Olyan kedves volt hozzám mindig. Az egyetlen ember... Ha nem sérteném meg, nagyon megkérném, jöjjön el hozzám ... Látogasson meg. — Márhogy én? — nyelt nagyot a férfi. — Ha nem sérteném meg. . Én nem mozdulhatok innen, maga meg nincs asztalhoz kötve, szabadon mozoghat. — Értem .;. — s arra gondolt, milyen különös helyzeteket formál az élet: a telefonos meghívja magához, mert kedves volt hozzá. Ez is elméletének igazolása: a nő „kiéhezett” a szeretetre, — Hozzá kell tennem — szólt a nő — ne féljen tőlem! Asszony vagyok. Gyerekem és uram van .: . „Attól még”.;. — gondolta a férfi. Gőg szállta meg: a hangjával is hódít! Meggyötört. kizsigerelt asszonyka lehet, szomjazza a jó szót. Megrázta a fejét: azért óvatosnak kell lennie! A beosztása miatt sem bonyolódhat szerelembe. Az ügy felcsigázta, s bármint szerette volna. nem tudott napirendre térni fölötte. Az is eszébe jutott, hogy milyen régen nincs őneki egy igazi, ragaszkodó teremtése. Ez a telefonos — úgylátezik — látatlanban tüzet fogott. Készült a mielőbbi találkozásra. Elkép- zs te a telefonost nyúlánknak és őz szeműnek — bomlik az ilyen típusért! Látta mo- lettnak, telt kebellel és sóvár, éhes szemekkel, amint ravaszul kacsint, a vére hajtja, hajtja... Ez nem az ő esete, de... hébe- hóba elkél. Alapos étvágyűző — mentsen meg az isten minden férfit az ilyen házastárstól! A telefonba azt ígérte, hogy rövidesen felruccan hozzá és amiben tud segítségére lesz. Később mégis úgy döntött, jobb túlesni a dolgon. Nem kétséges — tért vissza korábbi gondolatához — a szeretet hiányáról van szó. Az érlelő kovászt kirekesztettük életünkből. Éneikül aztán alig van valami, ami embert, emberrel összeköt. Délelőtt, váratlanul állított fel a padlás-, térből képzett vállalati telefonközpontba. Bár magabiztosan kopogott, ideges volt; nyakkendőjét kétszer is megnézte, középen áll-e, s kabátja egy gombbal, iól fest-e. A tető alatti helyiségben szék csapódotl valamihez; aztán papucsos. szusszanó nes2 hallatszott. Kulcs fordult a zárban. Az ajtó felnyílt. A tetőbe épített ablakon át fényt zuhogtató nagy darab ég látszott. A megnyitott ajtón, csak úgy dőlt kifelé a meleg. — Pokol — mondta a férfi. — Maga az ördög fűti! A telefonos nagyot hördült, aztán míg a férfi meglepetten hátrált, szájára tapasztotta tenyerét A helyzet önmagáért beszélt: a nő nem készült a férfi fogadására, a férfi pedig egészen mást várt, mint amit látott. — Hívott, tessék, itt vagyok! — mondta a férfi közönyösen, ami a saját fülének is idegenül hangzott. A nő tovább riadozott — nem ismert rá a megnyerő hangra, amit annyira vágyott, s amitől olyan sokat várt. — így? — csengett a nő. Fejét lehajtva végignézett magán. — Fel kellene öltöznöm... — Kánikula van! — mondta a férfi, s előbb re lépett, úgy nézte a nőt csalódottan: negyvenöt körülinek vélte, lompos volt, s barnabőrű; az otthonra való, bő nyári ruháján teste áttetszett az ablakon át rázáporozó fény tői. Kapkodva takargatta volna magát, öf> hiába, kövér teste szinte kidagadt a ruhából. — Kánikula van — ismételte a fejét rázva, s mintha kenyér nélkül, kövér húst nyelt volna ebben a forróságban, émelygett. A nő helyet máris csak az ügyfelet látta a telefonosban, aki hozzáfordult segítségért. Nyelte, nyelte azt a bizonyos kövér húst, ami megszorult a torkában. Szeretet — gondolta — Ki tudja, testi baján kívül ml rágja még szegényt, láthatatlanul! A telefonkészülék tébolyultan jelzett — piros vészjelei és kattanásai a telefonosért kiáltoztak. — Menjen, hívják! — A nő csoszogott papucsában. Hallózott és kapcsolt, ö meg utánalépett a központba. A készülék, akár a megtestesült Ijedelem, továbbra is szüntelenül percent-pattant. Piros fénygombjait árgus szemeknek vélte. A bejárati ajtó táblájára gondolt: „Idegeneknek tilos a bemenet.” Beült. Megszidta magát és szánta a nőt. — Szabályos emberroncs — gondolta. — Ismét a képzelgései jutottak eszébe. Hm... Szegény feje, hol van ez már a szerelemtől! De a szeretet... A régi bogarában bízott! A mint pillanatra nyugalom lett, kiderült, mi bántja a telefonost. Mutatta roncsolt jobb kézfejét: üzemi baleset — elkapta a gép; azóta csak ilyesféle munkára alkalmas. Szép és fontos munka, megszerette — nem akar más lenni, csak telefonos és mikrofonbemondó. Félig ujjtalan kezével hátra mutatott a kis asztalkán álló mikrofonba. Ebédszünet alatt, de ha sürgős, más esetekben is, a vállalati közérdekű híreket és közleményeket abba kell bemondania. — Hjaj, hjaj, tetszik tudni! ... — sóhajtott. — Itt a baj. — Bemondja ő pontosan, amit kell, csak éppen... nem tudja olyan szépen, mint a színésznők, akiket kiképeztek Ilyesmire. Szükségből idetették őt, dolgozik, de hogy mit és hogyan, soha senki nem tanította. Kegyetlenül azt mondják rá, hogy durva a hangja!... Mindenkit megijeszt, amikor bemond. Behízelgő, selymes, búgó hangot szeretnének tőle hallani, de mit csináljon, olyat ő nem tud... Hiába akarja, nem tud. Emiatt nem szeretik. Emiatt üldözik. Emiatt akarják leváltani. — Disznóság! — dörmögte a férfi. — Ko- miszság és lelketlenség. — Az asztalkára könyökölt, amelyen gépelt szövegek vártak a déli beolvasásra, munkaversenyről, az augusztus húszadikai ünnepélyek időpontjáról. Beleolvasott a szövegbe. — Nem futhat el, tanárkodnia kell — gondolta. A telefonos kifakadt. — Barbárok! — mondta. — Annyira törődnek a szegénnyel, hogy dobálnák Ide-oda, mint valami rongyot. Megfeledkeznek arról, hogy őket is érheti baleset. — Mormogva és messze nézve tette fel a kérdést: anya létére, így pórul járva talán nem is veszik többé emberszámba? A férfi szeme megakadt a telefonos könny- belábadó szemén; aztán az orgonasíp formán kurtára tépett négy ujját vette szemügyre — a telefonos úgy tartotta eléje, mintha azokért öt vádolná. Fájt ezt látnia. — Karikagyűrűt sem húzhat fel a jobb gyűrűs ujjúra — gondolta — bal kezén viseli. Fejét ingatva körülnézett. Mit tegyen... Hogy kezdje el a tanítást? — Ez mind nem ok az elkeseredésre! — mondta határozottan. — Maga így szemre is erős ember! — Mosolygott. — Csuda erős!.. A telefonos arca eltorzult; fejét csóválva sírt. De egy pillanat múlva sírástól torz vonásai kisimultak. Az önbizalom, mintha máris megmoccant volna benne, feje fokozatosan feljebb emelkedett. — Értelmes, erős ember — mondta a férfi — Az első pillantásra is mondom: rendelkezik azokkal a képességekkel, amelyek ebbe a szobába, a munkájához szükségesek. Ennél több — legalábbis kezdetnek — állítom, nem is szükséges. — Jaj. mit mondjon ... mivel erősítse még hamarjában? Az asszony arca élettel telt meg. feltűnően megszépült. Varázslat — gondolta a férfi — varázslat, majdnem üres szavakkal. — Egy csöppel sem kellene több — mondta a telefonos. — De a kegyetlen nagyszájúak- nak igazuk van! Valahogy szépen, finoman kellene bemondanom .. . Nagyon szeretném, de senki sincs, aki rávezetne, hogyan kell csinálnom. Otthon az uram . . a maga módján aranyos ember, de ehhez ő se ért. Ha gyötröm, tanítson, dühbe gurul. Ha kérem, hallgasson meg és bíráljon,* szóval: ha balerinát, meg hajadért akar kiképezni, nem engem választ — ilyesmit, meg más effélét kiabál. Tetszik tudni. , szállítómunkás, akkora óriás és olyan erős ember, az asszonyok csak jókedvükben álmodhatnak maguknak olyat, mint amilyen ő, mert több nincs belőle a földön. Erős és jó ... a tenyerére is felvesz, azt mondja, feldob inkább az égbe, szálljak és örüljek, de marhasággal ne gyötörjem. Emberóriás azt hiszem, nem csoda, ha éppen az én nyavalyámhoz nem ért és a bánatomat elviselni nincs elég türelme. Tetszik tudni... fáradt is, mire hazaér ... elvárná a fürdetést, nemhogy ... Adják vissza az ujjaimat és tegyenek vissza a gépre, teljesítménybérbe, egyetlen fővágya, álmában is darálja, merthogy a gépnél jól kerestem. Szpíker beosztás az ő feleségének, hozzá fülbemászó duruzsoló képesség ..; Az istennyilát! Nem fejlesztelek! Tetszik tudni... ilyen. Megenne, úgy szeret, de... azt hiszem, ami most nekem kellene tőle, ahhoz nincs érzéke. A férfi nyugalomra intette a tenyerével. Próbálta meggyőzni őt: —'A türelmetlen óriás férjek is angyalokká szelídülnek egyszer — ez a szabály. A dicsőséget szerző szpiker feleségét is hordja még ő a tenyerén, arra megesküszöm. Ne felejtse: mindig akad valaki, aki segít. — Tréfálni tetszik velem? — Ilyesmiben soha.ti — Jaj nekem! — pityeredéit el. Majd amikor a férfi kézbe vette a gépelt szövegeket és bólintott, egész tekintetével felnevetett. — Sima ügy! — mondta a férfi. — Figyeljen. — Olvasni kezdett, úgy, ahogy a telefonostól elvárja majd az embereket elkápráztató bemondást.-r A mindenét, de jól csinálja!.;. — Búgón felnevetett, s ahogy felszárnyaló jókedvében fejét felvetette, láttatta verdeső piros , nyelvét és fehér fogsorát. — Maga nagy művész!... Hej, a mindenit, belátom, maga való ide! — Egész közelhajolt hozzá, majd ijedten visszahúzódott. Egyszer a hajuk is összeért. Hej, ha az ő ura az ereje mellett, ennyire finom és ennyire megértő lenne!... Akkor talán elhihetné azt a bizonyos mesét a szerelmesek mennyországi állapotáról. — Maga az én édes megmentőm! — áradozott. Különösnek találta: hirtelen szerelmet érzett a férfi iránt — szerelmet, de igazán csak olyat, amely nem vezet férje meg- gyalázásához. A férfi megint mérsékletre Intette a tenyerével. Aztán átadta neki a szöveget, előtte gyakoroljon tizenkettőig. Először elbicsaklott a nyelve. Hanghordozása ijesztően hatott, ahogy mindenáron szí- nészkedni akart. De aztán egyszercsak eltalálta a helyes szájtartást és vele az első helyes hangot is. Mint aki a saját zsebében Idncsre lelt, a papírlapot magasra tartva lobogtatta, s nevetett azon a meleg hangján, amely a lélek mélyéről kapja elbűvölő színét és erejét. Magabiztos lett. Szinte kérkedett — Ez az! — kiáltott. — Ki hitte volna? — Ismételt. Aztán felvette a következő szöveget és megállíthatatlanul olvasott. Százszor Is elkérdezte, jól csinálja-e? A hangja kellemes-e a fülnek? A férfi, dolga végeztével felállt A nő kezében lehanyatlott a papírlap. Zavartan néztek egymásra. Más-más okból és más-más hőfokon, de mind a ketten pironkodtak. — Ne haragudjék rám; hogy így fogadtam — mondta az asszony. — Van megfelelő ruhám .. tudok öltözködni. Végignézett magán. — Itt különösen fülledt és fullasztó a meleg Szegény, maga is megizzadt... A férfi tenyerébe forgatta homlokát. Indult. — Jaj, a fiamat és a férjemet se mutattam meg! Itt a családi kép.. — Ha beáll a hűvös idő. ismét meglátogatom — mondta a férfi. — Addig se fe- leitso el. fejlődnie kell! A zóta is mindennap beszélnek telefonon. Ha a férfi tárcsáz, a régitől teljesen elütő, kicserélt, kellemes hang érdeklődik: „Elvtársam, kit kapcsoljak?” Ugyanaz a személy ... Hangját dallamosan játszatva, már incselkedik is: sokat sejtetőn mondja, hogy a hasznos tanításért, míg él, adósnak érzi magát. S a férfi hiába szabadkozik, naponta kell megígérnie: alkalomadtán átsiet hozzá és bevasalja rajta a csekély tandíjat. A határozott ígéret után a telefonos nevetése még inkább csalogat. Úgy tetszik, egy befutott színésznő se csinálhatná különbül. Csupa dicsekvés: mesterem, látnia kell, milyen tökélyre jutottam..: A tél is múlóban volt már, mire a gyáriak azt mondták rá: a. hangjával akár a színpadon is megélhetne. Nagyon megszerették. Kétszer pénzjutalomban részesült. Aztán vált mondásává: csuda pici valami kel! a boldogsághoz... Csuda pici, csak el kell találni! : : | Demény Ottó: Sne.hje.ietn A szerelem mikor szeles, szédült baját lebegteti, szoknyát ringat — még nem szívet. Vidoran magát kelleti. A szerelem mikor tüzes, mint száraz sövényt égeti valódból azt, ami nem 5. Mélyről ragyognak szemei. A szerelem mikor komoly, örömét bizton megleli Nemcsak sóhajt és simogat, már a jövőt is rendezi A szerelem mikor dühödt, a víg játékot megveti, ütne, vágna, az indulat ujja végét bizsergeti. S ha már sirós a szerelem — vádolnak kristály könnyei Hagyd önmagától múlni el, amíg a méreg megeszi Komlós János: Szólásszabadság A magyar turisták nem tud nak beszélni. Odakint. Itthon igen. És most, hogy hazatérnek. beszélnek is. összehason- - lítják, amit csak lehet. Meg azt is, amit nem lehet Mert ilyen is van. A londoni Hyde Parkban például akkora demokrácia van, hogy mindenki tücsköt- bogarat összebeszélhet. Nálunk nincs Hyde Park, ez a dolog formai része. De tartalmilag? Ami a tücsköt-bogarat illeti? Nem panaszkodhatunk. Mintha egy nagy Hyde Parkban élne az ember ... Miért is mondom ezt? Hyde Park. igen ... Mert ez a fő problémája mindenkinek, aki Nyugatról ellátogat vagy hazatér ide. ezt vizsgálgatják kül földi publicisták, ezt méricskélik belföldi humoristák, erről jelennek meg riportok oda kint: hogyan állunk a szólásszabadsággal? Szerintem kitűnően. És azok nak. akik panaszkodnak, azt felelem: ha panaszkodnak, az jó jel. Próbáltak volna panaszkodni .:. amikor még dicsértek. Mert a szólásszabadság legbiztosabb jele, ha olykor morognak is az emberek. Ha viszont mindenki sugárzó arccal járkál reggel, délben, este, ott valami nincs rendben. Ez vitathatatlan. És nagy szó, ha nálunk valami vitathatatlan. Mert nálunk ma már — ez is a szólásszabadság jele — mindenen vitatkoznak az emberek. Itt volt például a Zabhegyező-vita. Amint tudják, egy amerikai író megírt egy könyvet, ezt lefordították különböző nyelvekre, elolvasták különböző emberek, volt akinek tetszett, volt akinek nem, és ezzel az ügy el volt intézve. Ott. Itt azonban óriási vita tört ki fölötte. Egyesek harciasán kinyilatkoztatták, hogy márpedig nekik nagyon tetszik a Zabhegyező nyelve és szemlélete, mások viszont harciasán közölték, hogy márpedig nekik egyáltalán nem tetszik a Zabhegyező nyelve és szemlélete. Majdnem ölre me tek. Mígnem azután kiderült, hogy a Zabhegyezőnek nincs <s olyan nyelve, amely egyeseknek nagyon tetszhet, másoknak nem, és nincs is olyan szemlélete, amely egyeseknek nagyon tetszhet, másoknak nem. Továbbá ' Zabhegyező sincs. Mert nem is ez a címe. Csak a fordító elferdítette a címet És most mi van? Semmi. Bosszankodnak a vitatkozók ° Szégyenkezik a fordító? Intézkedik a kiadó? Minek? :in- denki elégedett. Mert lehet, hogy rossz a fordítás, hibás az ellenőrzés, alaptalanok a cikkek, de milyen jó kis nyári vita volt! És nálunk ez a lényeg. Meg hogy bírálni lehessen Egyesek szerint ez a szólás- szabadság lényege. Vannak ma már humoristák, akik hónapokig törik a fejüket, hogyan lehetne olyan szöveget kitalálni, amelyben minden mondat egy-egy beolvasás fölfelé. De hát felfelé bírálni, ahhoz miféle bátorság kell? OHqirs bírálni meg lefelé, az igen! Beolvasni az iparvezetésnek, hogy lassan szerelik az erő-
