Dunántúli Napló, 1965. április (22. évfolyam, 77-101. szám)
1965-04-11 / 86. szám
^AlMéiKV\ú^X, napló Egy születésnapról ülönös és megható, hogy még csak habvan éves len' ne. Pedig már huszonnyolc éve elment közülünk. A költő, képes arra, hogy személyes közelségünkbe hozza mindazt, amit megélt, ami körülvette őt: tért és időt, embereket, társadalmat, nemzetet, az „adott világ varázsait”. Milyen ismerőssé vált az a ferencvárosi ház is, amelyben ,,a kártyás munkásnak fiúként” és Pőcze Borbála életébe „fejkendőbe kötözött gondnak” világrajött. Talán Kiskőrösön vagy Érmindszenten, Debrecenben vagy Rácegres- püsztáe lehetne az ember még ennyire otthonos. Versekben megőrzött szülőházak és dajkáló tájak vallanak ma is a küzdelmes múltról, amelyben a történelem szükségszerűségével készült a mi jelenünk. De ki volt közülük olyan rajta kívül, aki. annyi joggal leírhatta volna még: „Én- bennem öleli meg hősét / az újnak készülő világ?” S annyi igazsággal? Akkor, az első április 11-én, 1905-ben még sokan „hazátlan bitang’-nak titulálták mindazokat, akikben készült az új világ Werbőczy volt a tekintély és ismételten éb- resztgetni kellett Dózsát. A munkásokat jószerivel még a nemzetbe sem fogadták be. Adynak kellett jönni, hogy az orosz 1905-ről érkező kósza hírekben felismerje: „a prole- társág visszaadta a népet a népnek”. Hogy a nép ismét forradalmas, mert új osztály szerveződött erővé benne s hogy a Hadak Utján már nem a legenda, nem „Csaba népe”, de a „fölkelt Nép” hoz újulást a nemzetnek. Ilyen módon készült történelem és irodalom, hogy útjára indítsa az új költőt, aki érzésben, gondolatban már a szocializmus világába nőtt. Ott a ferencvárosi bérházban nemcsak egy „csodálatos kedvességű” férfi, nemcsak egy nagy költő indult el nehéz emberi sorsira. Az a nap egy újfajta költészet születésnapja is volt. Van abban valami mély és csodálatos, hogy József Attila születésnapja „ünnep” lett, hogy ezt a sokáig szürke napot a Költészet Napjává avattuk. Talán azért is. mert alig van költő, aki annyira nem „ünnepi” és ünnepélyes, mint ő. József Attilát nem lehet a régi magyar társadalomban szokásos-hagyományos módon ünnepelni. Költői beszédében nincsenek szólamok, közhelyek, retorikus for-' dulatok. Igaz, számtalan jelmondat, szinte tételes gondolat idézhető a verseiből, de mindezek — a szó magasabb értelmében — közmondások, aforizmák, megkapó képekbe formált emberi igazságok. i mából, e kettős ünnep távlatából visszanézve mind*";azt látnunk és felfognunk kell, amit költészetében példaként, gondolati, emberi és lírai örökségként ránkhagyott. Nefncsak próbáló küzdelmeit, nehéz gyötrődéseit és nemcsak költészete csúcsait, magasba röppenő, egyetemességet . hordozó költeményeit. De azt is. hogy hosszú tíz esztendő érlelő keresése után teljesedett be életművében mindaz, amire már első ösztönös kísérleteiben is vállalkozott. amire élmény és világnézet késztetie-forrnálía: egyéniségében a szocialista költői magatartás és költeményeiben a szocialista realizmus. S hogy e „vállalkozás” folyamán átértékelt minden kialakult hagyományt. Szemlélete társadalmi dialektikájából érthető az az új költészet, amit hozott és amit hagyományként, utána induló költőknek „kezdő sebességként” hátrahagyott. A megSiévőt, a valóság részleteit apró moccanásaiban is pontosan ismerte és kérlelhetetlenül kifejezte: nyomorról, gyengeségről, öntudatlanságról, az „adott világ” borzalmairól szinte természettudományosán aprólékos „látleletet" sűrített képeibe, verseibe De seholsem ragadt bele a valóság töredékeibe, a megállított pillanatba, az egyszeribe, a jelenségek halmazába. Még a mozdulatlanságban is benne látta a mozgás képességét, mint a Külvárosi éj ..kopár rétjein” elhagyott papírban: „Hogy’ mászna! Mocorog s indulni erőtlen ...” S mennyire elevenen érzékelte, hogy az elesettek serege, akiknek szállásain „éhínség, fegyver, vakhit és kolera dúlt”, — ugyanakkor „új nép, másfajta raj” is, akikben megvan a képesség, hogy helyt álljanak ,,az emberiségért az örök talajon”. Tárgyak és dolgok, emberek és osztályok az ő verseiben nemcsak jelenvaló átmenetiségükben villannak fel, de távlataikban is: amit lát és láttat, abban mindig benne mozdul a jövő. Nincs abban semmi csodálatos, hogy József Attila a fasizmus szorításában is így tudott álmodozni: „A szabadság sétára megy, (kit' könny és vér teremtett.) Kezénél fogva vezeti /• szép gyermekét, a rendet.” Ez á pontosság él távlatosság, ez a „dialektikus” „álmodozás” éppen az új költészet lényege. Most, hogy egyszerre ünnepeljük a magyar szocialista líra első klasszikusát és egyre gazdagodó, élő költészetünket, — jó és időszerű a József Attila-i tanulságokra emlékeztetni. Ö, akit egyéni és társadalmi létében a tömény ..pesszimizmus” légkörébe szorítottak, csodálatos emberi erőfeszítéssel teremtette meg a „történelmi optimizmus” költői életművét. Az élet számára már nem adhatta meg a tisztuttabb jövőt, de törhetetlen bizalma a történelem logikájában, a népben, a tömegekben bizonyossá tette, hogy majd rövidesen eljön a kor, amikor „megvilágosul gyönyörű képességünk, a rend”. Mert a költészetet József Attila néra az érdek nélküli tetszés megvalósulásának ítélte: érdek és költőiség, társadalmi haszon és lírai cselekvés nála nincs ellentmondásban egymással. Nem „örök” szép- ég é: ..alkalmi” időszerűség szembeállításáról, hanem mély filozófiai egységéből fakadt az ars poeticá-ja: „Ehess, ihass, ölelhess, alhassl) A mindenséggel mérd magad”. Csak a nagy eleid nyomába szegődő mai lírikusok kezdik '•■teni i szán. hogy ez a mélyen materialista vallomás i ’ennyi; > eleven költői program. Tömör két sorban együtt ’ léi hé. köznapibb „érdek” és az egyetemes emberi „távH r ", lá'fa A kor. amelyben versei tökéletes formákba : -űződ ok, már elmúlt, tovatűnt, de a tájak, a dolgok, ■<iz emb rek, a gondok és távlatok mégis ismerőiek. S aki vele él, aki tanul tőle, annak ezt az otthonos '-arázst kell a mi világunkban is átvennie, újjáformálnia fgyé’emes örökségéből. így lesz teljessé ez az évenként rmétlődő születésnap. Emléke igazán csak költői kezde- n-ir,vezérekben élhet. Mert Józ'ef Attila a világ költői ódításában mindig előre ment. Egyetemes gondja egyetlen vezérlő gondolata: „az emberi főiszabadulás”;. KOCZKAS SÁNDOR Galambos! László rjézie4 cAitUa imkmuát Dárdáit szétnyitotta már a kékingű Tavasz előtt a páncéltalan Tél vitéz. Dongnék hánykodó dobverők a folyók mélyén, bő zene tombol, száguldó üteme táncba hív minden ébredőt. Bő zene tombol. Hallod-e Attila? Emeld fői fejed, a Föld körül hullámzanak a piros-tollú reggelek, a fűzből fölcsapó világ mögött a roppant kalitkák üszkösre marva rengenek. Mulat a Tavasz, lesepri a fagy kőkemény poharát, az örök virág-kupola fényét látod-e odaát? A sasok s a rigók felett támaszd a Naphoz szép fejed, rádnyitja gyémánt kapuját. Takáts Gyula cls o tt ás zik Hunyorgó szilva, fényes macska-szent. Zöld tükrén ciklámen virág. A macska néz s a halvány szirmokat élettel ringatja tovább. Szemében él... Az asztalon halott... Gyökértelen... És köztük én, meglopva őket; félig éberen tűnődöm lényük képletén. A falon három arc ... Száz éve volt... Bezárul főni a mennyezet, és ránk borul a ház. a ránk szabott, testünket őrző szerkezet. Ormáról hull a laska vakolat. Gerendáin a darazsak ................... é pítik száraz mértanuk jelét s azontúl már csupán az ég. Az borítja be lilával, kékkel szivünk, virágaink s a lét sugárral pusztulom belélövi testének tiszta lényegét. * És ott úszik ragyogva mindahány. Minden ciklámen és darázs, vándorló fény ... Fehér időbe tért. Vidíts örök-szép utazás. A szerzőnek a költészet, napja alkalmából megjelent Évek, madarak c. kötetéből. Érik a fény, a Metaars József Attila hatvanadik születésnapjára A ttila 1987 július elején volt nálunk utoljára- Este 9 óra felé állítottak be apámmal. Én akkori — Í1 éves fejemmel még nem rajongtam különösen érte. Lehet, ennek egyik oka volt, hogy úgy éreztem, apám jobban szereti Attilát nálam, sőt teiám mindenkinél jobban, a másik: magamat is köitőneik képzeltem akkortájt és Attila kifogásolta egyszer rímeimet- Ez nekem igen rosszul esett, pedig ugyanakkor a következő játékos sorokkal is üdvözölt: Kedves Zoltán, nem nagyzol tán a költő, ha töltőtollával Íme verset ír nefced, azaz éneket, melynek van ríme. Nem hiszem, hogy finomabban utasítottak volna vensía- ragót valaha is a mesterség szabályainak megtartására. De én mihelyt egyedül maradtam, titokban eltéptem a kis' költeményt, amely annyira elkeserített, hogy utána nem írtam semmit — egy hétig. Attila szokatlanul derűs volt ezen az estén. Elszavalta egyik legújabb versét a „Születésnapomra” címűt. Erőteljesen hangsúlyozta a ritmust, a könnyed rímeket és különösen büszke volt az utolsóira, amelyet egy szón belül költött: „tani-tanl”. Később nyelvlélektani fejtegetésekbe fogott, amelyből én nem sokat értettem. Az élénk beszélgetés közben ettünk is valamit. Attila tréfásan magostul bekapott egy zöldpaprikát. Általában igiem vidám, sziporkázó volt egész este. Lelkesülten beszélt terveiről és arról, hogy rövidesen a Balaton mellé készül. 11 óra lehetett, mikor elbúcsúzott. Anám tartóztatta még, de Attila sietett, mert 9-—10 óra között egy kávéházban kellett volna már lennie, ahol barátai várták. E látogatása után rövidesen kezembe került legújabb (utolsó) kötete, a „Nagyon fáj ..Ezzel végül is ram talált, meghódított. Alig vártam, hegy újra átjöjjön hozzánk és megvallhassam neki. Sajnos e várva várt találkozás örökre elmaradt. Mikor a Kerepesi Temetőben ott álltunk sírja mellett, (második temetésekor) megdöbbentett, milyen kevesen voltunk: a Vasas dalárda, tucatnyi ember s kissé távolabb a csoporttól Radnóti Miklós, sápadtan, soványan, mintegy jövendő sorsának elöérzete- ben. Kevesen voltunk. És nem is a kitartó eső miatt. Az akkori politikai Viszónyok sok embert tartottak távol. Fájdalomig nyomott hangulatban indultunk hazafelé. Mikor kiértünk a temetőka- pun, apám csendesen megszólalt: — A görögök egy szebb korban prytaneionba vitték, volna, hogy nyugalmat és kényelmet biztosítsanak számára. De ő mindig másokra szorult, ha jól akart lakni s iól akart ruházkodni. Pedig férfiösztön élt benne, hogy másokon segítsen, másoknak adjon. Míg nagy dolgokat adott nemzetének, apró örömöket nem szerezhetett egyeseknek. Pedig milyen gondosan unszolta rám utolsó találkozásunkkor, utolsó jó cigarettáját, az egyetlen holmit, amit még másnak adhatott. — És az ananászt! — mondtam én. S egyszerre egészen más jelentőségét láttam ennek a kis ajándéknak, amelyet nekünk „galaimbfiókák- nak” — így nevezett bennünket — küldött, mikor apámé« meglátogatták őt abból az alkalomból, hogy Judit élettársa lett. Feltehetően nem is volt ezen a doboz ananászkonzerven kívül az éléskamrában eev-!' ”’- A Hite 1 ' ■ embertelenül önzetlen lényevei igen jól összhangban állt'az ilyen tett. A tett, amit mindenné) fontosabbnak érzett. A „Nem én kiáltok” . című kötetét is ezekkel a szavakkal zárja: „Én nem azért jöttem, hogy bőgjek, hogy buzdítsak, hanem hogy tegyek. Egy mindannyiunknál szociálisabb ember szinte csak sejtett alakja lebeg a szívek fölött, kell, hogy reárakjam húsomat és beleágyazzam csontjaimat. Hogy ez nem „művészet”? Hát akkor fütyülök a „művészetre”, én többet akarok, én azt akarom, ami kell. Érik a fény, a. Metaars.” Galamb Zoltán Jack London utolsó könyve 1964 végén jelent meg tz USA-ban Jack London utoisó könyve „Intézet a bűnök számára”. Röviddel halála előtt írtá és csak kétharmad részben fejezte be. Jack London még maga adta át a ' késara mt Sinclair Lewisnak, aki azonban szintén nem tudta ne telezni. Jack London halála után a befejezetlen regeny kézirata, az író többi hagyatékával együtt egy kaliforniai intézetnél letétbe került. So« sikertelen kísérlet után most Robert L. Fish amerika1! U%5, számos kalandos regénv szerzője, megírta London művének befejezését. Magazin”-bői) ERDŰSI A In UhAS HÓ v i h. I öSZÜLJÖN. I
