Dunántúli Napló, 1965. április (22. évfolyam, 77-101. szám)
1965-04-18 / 92. szám
Walter Kaufmann: LEOMLOTT HÍD H ajnali két óra volt, s hifleg. A köd beszüremlett a Ruhr-vidéki város pályaudvarának kihalt várócsarnokába, és sárga fátyolba burkolta a neoncsövek fényeit. Az utas, alá tizenhét év után érkezett haza külföldről, most tévelygés nélkül tartott a kijárathoz, mintha csak tegnap távozott volna. Csalóka biztonsággal. Szíve a torkában dobodott, egyszerre ismerősnek, és idegennek látszott minden. Majd holnap reggel, ha megtalálja azt az asszonyt, akkor, de csak is akkor próbálhat hidat verni a múltjához. Odakint hosszú sorban álltak a taxik, az első kocsi vezetője reménykedő pillantást vetett rá a lecsavart ablakból. Amikor észrevette az utast, aki idegenszabású öltönyében, bőröndöket cipelve tartott a kocsi felé, kiáltott: — Bitte sehr, mein Herr! — Vigyen egy olcsó panzióba, valahová itt a környéken. Tud ilyen helyet? — Natürlich, mein Herr. A panziós pizsamában nyitott ajtót, vacogott a hidegtől, de láthatóan örült a vendégnek. — Szobát? — Natürlich, mein Herr. Pirkadatkor eleredt az eső, a cseppek egyhangú dobolása riasztotta fel álmából. Megmosakodott, megreggelizett, azután várt. A taxis a megbeszélt időpontban csengetett érte. Keresztülhajtottak az esőáztatta városon. A kocsiban kellemes meleget árasztott a fűtőtest, a rádióból amerikai dzsessz szólt. Az új irodaházak, a ragyogó üvegablakokkal hivalkodó üzletek jócskán megváltoztatták a város arculatát. Innen, a bankok és üzletházak környékéről a háború utolsó maradványai is eltűntek már. — Vigyen a Moltkestrasse végére. — Jawohl, bitte sehr. — A gyárnegyedig rövid volt az út,, a taxióra jelentéktelen összeget mutatott. A férfi busás borravalót adott a vezetőnek, amire az várakozóan fordult felé: — Óhajtja, hogy megvárjam? — Egy óra múlva visszajönne ide a sarokra? — Natürlich, mein Herr. Kilépett a kocsiból a nedves járdára. Az út túlsó oldalán előtűnt három földbe süppedt'házikó és egy töredezett téglakerítés, amely mögött fészerek, dohánypajták húzódtak. A füst alacsonyan szállt az esőben, s a zajok olyan tompán, erőtlenül jöttek a gyár felől, mintha nem tudnák átszakítani a füst palástját. Látszatra semmi sem változott. De mégis: az innenső oldalon az üres telek helyén valaha bérház állt. Most fű nőtt a tetőnélküli romok, a bomba- lyuggatta faldarabok között. Közvetlenül a föld fölött, a pinceablakokon függönyök lógtak. Gyerekek bámultak rá az esőpettyezte ablakokból. Átment az utcán, belökte a gyárkerítés melleti ház kertkapuját és kopogott az ajtón. Feszülten várakozott. Az ajtót nyitó asszony alig hasonlított az egykori cselédlányukra, alig emlékeztetett arra a képre, melyet tizenhét éven át dédelgetve Őrzött magában. — Nem ismer meg? — kérdezte lágyan. — Stefan vagyok. — Nem ismerem magát. — KSt« A z asszony ijedten nézett rá, s egyre jobban szeretett volna szabadulni tőle. — Mit akar tőlem? — Nem ismeri meg a maga kis Stefániát? Stefan Hermannt? — Óh! Szóval maga él! — suttogta döbbenten, majd a megrendülést hirtelen páni félelem váltotta fel. Berángatta a férfit a házba, s az ajtót kulcsra zárta. — Látta magát valaki, amikor érkezett? — kérdezte. — Mit számít az? — A férjem nem szívesen veszi, ha jönnek hozzánk. — De hát Gerhardt ismer engem. Káté. Miért hara ... A nő tenyerébe rejtette arcát. — Én nem Gerhardthoz mentem feleségül. ő meghalt Dachauban. Én ..; — Mi baj van Káté, miért nem beszél? a férjem ;.. — Jöjjön be egy kicsit. És bocsásson meg. Kicsiny, ódivatú nappaliba vezette, melybe csak egészen kevés fény hatolt be a nehéz függönyökön át. Mégis rögtön észrevette azt az egyetlen dolgot, ami megváltozott a szobában. Gyászszalag keretezte Káté szüleinek arcképét. Két más fényképet is megcsillantottak a beszüremlő napsugarak. Az egyiken egy szőke kisfiú, a másikon nyurga férfi Wermacht egyenruhában, horogkeresztes jelvénnyel. A férfinak keskeny ajka volt, a pillantása kemény és hideg, mint a márvány. — örülök, hogy a kisfiam óvodában van — szólt az asszony — mert, ha találkozik magával és elmondja Fritz- nek, hogy maga ... Láthatólag mindent legyűrt benne a férjétől való félelem. Nem is kérdezett semmit, egy űzött vad tekintetével leste a férfit. Arató Károly: ŐSZI CSAVARGÁS Cserkék közt a fény kilobban, a nyárnak, a pokolmélyi sugaraknak vége, szél fúj, a szekerek nyikorogva hordják a tengeriszárat, réteken, utakon zápor, lovasok jönnek a síkon, gyűjtik a ménest karámba, kavarognak már a varjak, röpködnek puszta határban. A merengöt múlt Ígéri, szebb kora fák mögül csillan, lombok közt egykori arca, szerelmeket zúz az évszak, álmok fognak odaveszni, a ködben angyalok járnak, végül kocsmába betérnek s álmos cimbalomzenére nótájukat eldúdolják. Vajon hová tűnt az a lány, akire emlékezett: az a szelíd, kedves teremtés, aki átsegítette őt, a kisfiút, a hitleri idők borzalmain? Talán nem is kellett volna idejönnie? Döbbenten állt a kérdések előtt. — Mikor ment férjhez? — A háború utón. — Ö az ... az egyenruhában? — ö. Nemsokára megint abban jár. Jelentkezett a hadseregbe, örülök neki, akkor nyugtom lesz tőle egy kicsit. Majd, mint aki évek óta várta az alkalmat, hogy könnyíthessen a lelkén, — hatalmas erővel törtek föl belőle a múlt emlékképei. Beszélt a szülei haláláról, a háborúról, s arról, hogyan halt meg Gerhadt. a vőlegénye. Elmesélte, hogy heteket töltött kórházban, azután gyárban dolgozott, de annyira legyengült, hogy nem bírta tovább, s akkor pincérnek állt egy német tiszti étkezdébe. Ez később, a háború után az amerikai megszállócsapatok klubja lett. — Rövid, fekete selyemruhát viseltem — mondta — és fehér kötényt, és megtanultam néhány szót angolul. Például ezt: „Keep your hands of me, please sir!” Vigye rólam a kezét, uram! A vendég kerülte az asszony pillantá sát, nem is nézett rá, csak a hangjára figyelt — s ez éppen elég volt. Kint az eső konokul verdeste az ablaküveget. Egy tört fénynyaláb vetődött a katona arcára. — Miért fél a férjétől —kérdezte Käte-t. — Most már jobb lesz, ha elmegy. Ha véletlenül hazajön,... és magát itt találja, akkor agyonver. Széthúzta a ruhája kivágását és megmutatott egy kék foltot a melle fölött. — Hogy mehetett hozzá ilyen emberhez Käte? — Mit tudja maga, hogy mi volt itt a háború után —, sivította — hogy mi volt az egy magamfajta asszonynak egyedül lenni, egyedül. :. A kitörést csendes, megadó hang váltotta fel. — Bocsássa meg, hogy kiabáltam.. merően. révén a férje fényképére bámult. — Nemsokára visszatér a hadseregébe. És akkor — rrosolyo- dott el — akkor minden egészen másképpen lesz. Akkor, ha még mindig így érez, eljöhet újra látogatóba. De most . ; : Kilépett a házból, s még látta maga előtt a mosolyt, mely szomorúbb volt, mint a zokogás. A gyári sziréna belehasított az állhatatosan kopogó esőbe. A férfi becsukta a kertkaput, s hallotta, hogy kulcsra zárják mögötte a? ajtót. Aztán átment az úttesten, a sarokra, ahol a taxi várta. Fordította: Zilahi Judit * Walter Kaufmann 1924-ben született Berlinben. A nád üldöztetés elől 15 éves 'korában Ausztráliába menekült és ott élt 1955-ig. Eközben sokféle munkát végzett: dolgozott egy gyümölcsgazdaságban, dokkmunkás volt, később fényképész, a második világháború idején pedig harcolt a japánok ellen. Ezekben az években kezdte irodalmi tevékenységét, s azóta is termékeny regény- és novellaíró. Jelenleg az NDK fővárosában él. fényben, Novella a ködről). A cselekmény az utóbbiakban észrevehetően fogy, a jellemek mindinkább sziluettsze- rűyé válnak, mintegy arctalan hősökké, akiknek azonban hallá Hajiul erős az asszociáció-fo- kozó, kisugárzó hatásuk. Az új kötet, a Harlekin és szerelmese világosan mutatja, hogy az első kötet kettőssége után Bertha Bulcsu döntött: a hagyományos utat elhagyva a göröngyösebbet1 járja. Az utóbbi csoporttal jellemzett ábrázolás módot fejlesztette tovább, s teremtett különböző, főként modern huszadik századi elemekből olyan egyéni novellatípust, amely a móriczi naturalista-realista iránnyal szemben, magyar előzményeit tekintve a prózáiban ritkább krúdys ámpressiáonista-szám- boliS'ta színezetű realizmussal rokonítható. Az új kötet konfliktusainak természetét, vizsgálva feltűnő a háború motívumának megerősödése, annak felismerésé, hogy a mai ember tudatának egyik legalapvetőbb meghatározója az előző háború morális sérüléseinek feloldása vagy betokozódása és az egész emberiség létét fenyegető atomháború lehetőségével szemtan tanúsított belső állás- foglalr.sa. A legjelentősebb novellái'. Az öthey lány, A fehér csend, a Változatok egy témára, a ázomjan haltak a szilvr'"’ <• a Nyugtalan Európa r ' n ehhez a körhöz ■kapt.o ódnak. Aligha vitatható, hogy Bertha Bulcsú korunk egyik legalapvetőbb kérdését feszegeti morális síkon, s hogy állásfoglalása a belülről átélt szocializmus talajáról történt. Figyelemre méltó azonban, hogyan ábrázol az író. Az egyik szembetűnő jelenség, hogy előtérbe kerülnek gvermekkor: emlékei. A háborúnak a bevezetésben említett érzelmi beágyazottsága legtisztábban a Szomjan haltak a szilvafák-ban érzékelhető, de felvetődik a Nyugtalan Europa hősének kulcs-jelentőségű múlitkeresésében is. S ehhez kapcsolódik a másik alapvető jellegzetesség: Bertha Bulcsú gyermekkorával együtt felfedezi a gyermekkori tájat, a Balaton környékét is, amely azonban nemcsak a Dunántúlhoz kötődésének, hanem absztrakciójának is egyik legfőbb eszköze. S úgy érezzük, hogy éppen a táj lényegiének újszerű megragadásával tud egyetemesebb szintre emelked ni. A Balaton vagy a Marcal nemcsak háttér, kulissza az írásaiban, hanem fontos funkciót hordoz. Mindig többet jelent, mint egy tavat vagy folyót. A Fénytestű szerelme- sek-ben ezt olvashatjuk: „Mindenki megérezte, hogy a Balaton nem a hulíámtörőkig ér, hanem sokkal tovább, mert a fák zöldje, a levegő, az ég színe és a hegyek színe, s a szél is, amely elindul a távoli nádasok közül, magába * szívta a víz ragyogását. A partokra áradó fény is a Balaton, s a fény lehet, hogy néha túlcsorog az őrt álló hegyeken.” E szemlélet tudatos funkcionálás alkalmazásét mutatja például az öthey lány befejezése, melyben anyának és lányának konfliktusa a természetbe vetítettségével emelkedik ki az esetlegesség köréből. De A fehér csend befejezésében is a víz tükrében emel ked’ik meg a táj s az egész novella. A Nyugtalan Európa főhősében akkor oldódik fel a „háborús feszültség”, amikor visszatalál a világ alap vető dolgaihoz, amely a gyermekkori tájjal együtt jelenti az elbocsátó emberi közösség melegét is. Gondoljunk az egész írás koncepciója mellett a következő sorokra: „Öva tosan átment a folyó felett. Amikor a palló közepetáján tartott, belepillantott a vízbe. A folyóban elfefcüdtek a hi- narak és a füvek. A víz mély volt és kristálytiszta. A surrogó folyóra, a házakra és a nyárfákra nézett. Különös nosztalgia kerítette hatalmába, alig tudott továbbmenni. Tétova gondolataival a világ alapvető dolgaihoz tapadt, nyárfákhoz, sebes iramú folyókhoz s ahhoz az emberi melegséghez, mely az istállók és egyszerű házak között olyan magátólértíhetődöen áramlik.” Nőm véletlen. hogy a Balaton a színtere a kötet címadó ciklusának is. A Harlekin és szerelmese három novellájának belső magja kita- pinithatóan egy társadalmon kívül maradt szerelem fokozatos felbomlásának sajátos varázsé rajza. A Balaton — kissé hasonlóan, mint „Az öreg halász .. ”-nól a tenger >— az emberpár elszigeteltségének, parányi voltának érzékeltetésére képes, emellett azonban azt az általánosító funkciót is betölti, amely minden, a társadalommal szembeszegezett szerelem csődjét sugallja. Bertha Bulcsú sokkal tudató sabb művész annál, hogy ne látná ábrázolásmódjának, tech tokájának veszélyeit, buktatóit, korlátáit is. Az eddigi egye netlenségeket is csak akkor lenne jogos felemlíteni, ha a két kötet nem mutatná az állandó továbblépés, mélyebbre hatolás szenvedélyes és fegyelmezett igényét. Bizonyára azt is tapasztalta, hogy a művészetben nemcsak a legelső lépcsőfokért kell megszenvedni: — nem könnyebb a többi sem. Ezért érdemes talán a pályája elején álló írónál is azokat az erényeket és eredményeket felmutatni, melyektől a legtöbbet remélhetjük a természet és az emberi élet igazi valóságához kötött, de egyetemes érvényű szocialista irodalom kibontakozása szem- porijából. . SZEDERKÉNYI ERVIN Baranyai képzőművészek galériája A SIKLÓSI VÄRMÜZEUMB AN LÉVŐ KÉPZŐMŰVÉSZETI KIÁLLÍTÁS ANYAGÁBÓL MUTATUNK BE NÉHÁNY ALKOTÁST Pandúr József: Ipari táj Tarai Teri: Interieur ... ....................... S zabó Margit: Vitorlások Makai Ida: Q&zief cAUiláhúz A Héttoronynak minden zárja nyitva ( Végre elrejtett: szent menekülőt Áramló rét, a lepke és a csillag, párnádul adta Néked az időt a hóhér angyal, a szelid halál j ki úgy dajkált el, hogy felénk emel ! Nagy kék kötényét az ég nyújtja már j De kezedet'többé nem éri el í i Már minden réten meghajló füvek: J bűnbánó Flórák, megkövetnek Téged, ) Versek ölelnek: fénytestű szüzek ; költők kórusa mond zsolozsmát Érted Márványnál ragyogóbb ivü a csend t arcod fölött, amely jelképpé szépült Sugárzó csontodból, íme a Rend: örök hazád és őrlződ megépül. 1964, V. 12. *
