Dunántúli Napló, 1965. február (22. évfolyam, 27-50. szám)
1965-02-07 / 32. szám
Lázár Ervin: HIDEG VAX N Ü j szalmát kellene tömni bele. Jó keményre, egyenletesre kitömni. Több napja feküdt már. Maga sem tudta mennyi ideje. Teste mély lyukat vágott a szalmazsákba, érezte a deszkákat a hátgeringén. De nem emiatt akart új szal- mát... egyáltalán nem is akart, csak eszébe jutott, mert nagyon szeretett frissen tömött, kemény sízalmazsákon feküdni. Az ablakon az eget látta meg a folyó túlsó partján álló jegenyék csúcsát. Nagy, fehér foszlós felhők úsztak az .égen, s a jegenyék hegye hajladozott. Az időváltozást mindig megérezte a combjában, ahol a szilánk van tizenötből. De ez a betegség nem a szilánk miatt van. Dél felé mindig megrogyam a hó és az ereszről nagy vízcseppek hulldogálnak. A cigányasszony lába is sárc» volt tegnap, amikor hozta a levest. Havas, latyakos sár. Tavasz lesz nemsokára. Megpróbált felülni, de megint elfogta a g.' engeség, visszaharyatLott a párnára. Délben újra eljött a cigányasszony. Nyitott szemmel feküdt a hátán, nem gondolt semmire, — a csilingélést hallgatta. Órákig tudott így feküdni. Hol egészen kiesd csengettyűk szóltak, hol meg mázsás nagy harangok. De a legszebb mégis olyankor volt, amikor minden összekeveredett s távolról, nagyon távolról hallatszott. A dübörgést nem szerette. Vadul, süketí- tően támadtak rá a hangok, fölkapták és meghimbálták a bizonytalan magasban. Ilyen, kor kapaszkodott és csurom víz lett a teste. A cigányasszonyt csak akkor vette észre, mikor egész közel állt, az ágya mellé... A kutya is bejött a cigányasszonnyal, föltette a pofáját az ágyra, kerekre nyitott, különös szürke szemévei nézte az öreget. A cigányasszony magyarázott valamit, mutogatott a kutyára. Megértette. Azt mondta, hogy nem mert kizavarni a kutyát Intett. Nem is intés volt ez, inkább csak megmozdította a kezét a takarón, de a cigányasszony bólintott és békén hagyta a kutyát. Kisöpört. Minden áldott nap kisöpört, pedig nem volt a szobában egy csepp szemét sem. Ez nagyon jólesett. Nem a söprés. Mikor még egészséges volt, aikkar is megesett, hogy hetekig nem takarított. Piszok meg rendetlenség azért sose volt. Nem csinált 5 piszkot. Az esetit jól, hogy valaki ott tesz-vesz körülötte. Egész nap egyedül feküdt. Éjszaka is. Az éjszakák néha nagyon hosszúak voltak. Alig várta a reggelt. Nappal meg az estét várta. A cigányasszony mindjárt a második nap eljött, amikor nem tudott felkelni. A kutya nem bántotta, az öreg csodálkozott is mikor bejött az ajtón, mert a kutya nem voüt barátságos természetű, a cigányokat meg különösen nem állhatta. Ezt az asszonyt mégsem bántotta. Még aznap levest is hozott az asz- szony. Nagy kék fazékban. Födőt tett rá, meg mindenféle rongyokkal körülcsavarta, hogy ki ne hűljön az úton. Nagyon jó leves volt. Még a csontját is átjárta a meleg. A meleg esett jól, nem az étel Mert nem volt éhe^ Egyáltalán nem volt éhes, mióta megbetegedett A eigánynsszony mindennap hozott levest Eg ; ,:zer sült húst is, de az még mindig ott va,i az asztalon. Nem kívánja. A dgányasszony elvitte az üres edényt. Ép;,an hogy csak elment,. amikor megjött a Sodró gyerek a gazdaságból. Cigarettát meg pipadohányt hozott. Pipadohányt egy hétre valót Pedig az öreg nem kérte — azt hitte, a gazdaságiban nem is tudják, hogy beteg. A gyerek leült az ágy szélére, a cigarettás meg a dohányos dobozokat a székre rakta az ágy mailé. — Láza«? N agyon Jól megértette a gyereket. Lassan, szabályosan tagolta a szavakat, az ajkával külön, jól olvashatóan megformált minden hangot. És nem kiabált. A többiek ha vele beszéltek, mind ordítottak Némelyiknek elkékült bele az arca és a nyakán ki da gadtak az erek. A gyerek nem ordíto+1 Halkan beszélt, alig suttogott. De így sokka jobban megértette az öreg. Sokkal jobb; mint az ordítozókat. Legyintett. Lázas? Fene tudja, talán nem is lázas, csak nagyon gyenge. Néha mozdulni se n tud. Köllene szólni a doktornak — suttogta a fiú s az betűknél erősen előrecsücsörí- tcíte n szájét. Megint legyintett. Sokáig hallgattak, a gyerek a? ablakon bámult kifelé, aztán a zsebébe nyúlt, kotorászott. Cigarettát vett élő. — Kér? Az öreg megrázta a fejét. A fiú akart még valamit mondani. Izgett, mozgott, nagyokat szipákolt a cigarettából, egy helyen fölfeslett a papír, ott gondosan nyálazta. sokkal hosszabb ideig, mint kellett volna Nem is fordult az öreg felé, úgy mondta, gyorsan hadarva: — A szamarakat meg a Horváthnak adták Nem értette. Meglökte a fiút és kérdően biccentett a fejével. A fiúnak nehezére esett mégegysaer elmondani, örült, hogy túl van rajta. Aztán mégis elkezdte szótagolva suttogni. — A szamarakat a Horváthnak adták. Az öreg felhördült. A feje visszahanyatlott a párnára, kezével görcsösen szorongatta a takarót. A fiú látta, hogy kiveri a víz és már megbánta, hogy szóbahcxzta a szamarakat. Tudta ő, hogy emiatt nem jön. Azt nem gondolta, hogy belebetegszik — de már akkor tudta, hogy baj lesz, mikor a vezető este magához hivatta az öreget. A rendőrség megtiltotta, hogy hajtsa a szamarakat, mert süket és nem hallja az autódudát. Süket ember nem hajthait! — Semmi baj se vót. Soha, semmi baj se vót — hajtogatta akkor az öreg és tántorogva ment az istálló felé. mintha részeg lenne. A kalapját leverte a fejéről egy ág. észre sem vette — a gyerek vitte utána. Egész éjszaka ott ült a szamaraknál. Az éjjeliőr mellette gubbasztott — aludni szeretett volna, titokban mindig aludt egy kicsit éjjel — de most nem lehetett az öreg miatt. Szembefordult vele és az arcába kiáltotta: — Menjen már haza, késő van! Oda sem figyelt, a szamarakat nézte. Két. komisz kis állat. Szürke mind a kettő, a gerincükön fekete csík. Mintha valaki fekete festékes ecsettel húzott volna végig a hátukon és a festék kétoldalt lecsordult az oldalukra. Annak idején, amikor rábízták a szamarakat, meg is tapogatta ezt a csikót az ujjával, mert pontosan olyan volt, mintha festették volna. Ezen aztán mindig mosolygott is. A szamarak kövérek voltak és elégedettek. Több abrakot adott ekik, minit amennyi járt — lopott a lovakéból. A vezető észrevette egyszer, de csak a fejét csóválta és nem szólt. Pedig komisz áHaitok voltak. Ha meglátták, hogy hozza a szerszámot, buzgón nekiláttak az evésnek, aztán mikor a kantárt rájuk akarta tenni, elfordították a fejüket. Néha fél óráig könyörgött nekik. Nem bántotta őket — könyörgött nekik. Aztán mindig hagy ták magukat befogni. Néha kiengedte őket legelni. Ez nagyon tetszett nekik, sohasem akarták abbahagyni. Ment feléjük a kötő- fékkel, megvárták, míg egészen közel ér, és akkor meglökték a fejükkel. Kötöfékestül lecsüccsent a földre. És mosolygott. Mindig mosolygott. Még akkor is, mikor megálltak az út közepén, aztán se előre, se hátra. Meg sem moccantak. — Miért nem vág a nyakuk közé?! — Hogyisne, nem szabad — mondta az öreg és addig beszélt a szamaraknak, míg el nem indultak. R eggelente mindig korábban elment az istállóba és este is leült egy kicsit nézni a szamarait Otthon nem volt senkije. Elég messze lakott a gazdaságtól, a folyópartom, a gátőr házában. A gátőr már régen beköltözött a faluba, az öregnek megengedték, hogy ott lakjék. Nehezen jött a reggel, de eljött. Ellátta az állatokat, aztán hozzákezdett a befogáshoz. Ügy mint máskor. A szamarak aznap nem is engedetlenkedtek, csak a Marci bökte tócsát oldaliba a fejével. Mír az istrángokat csat':!'a. mikor jött a vezető. A balkezét fölemelte és rosszallóan integetett. Kivette az öreg kezéből az istrán. got és a szamár hátára dobta. — Mondtam, hogy nem hajthat! Majd a konyhán leap munkát. Nem a konyha felé indult. Hazament. Másnap reggel kiverte a víz és nem tudott felkelni. A Sodró gyetek sokáig ottmaradt. Az öreg egész idő alatt nem szólt semmit, egyszer morogta csak, hogy: — A Horváthnak adták — de ezt is úgy, hogy nem tudta, mit mond. A gyerek meg mesélt, egy darabig oda kellett figyelni. Aztán már csak azt látta, hogy mozog a fiú szája, de nem értette mit mond. Nem is érdékelte. A fiú sötétedés előtt elment. Otthagyta a gyufáját, mert azt elfelejtett hozni. — Holnap is eljövök — mondta — majd hozunk egy kis fát, aztán befűtünk. Még nagyon hideg van. Gépiesen bólogatott, agya nem fogta fel a szavak értelmét, de azért ő is mondta: — Hideg van. Nem bánta, hogy elment a gyerek Jobb így, hogy elment. Feküdt a hátán. Távolról hallotta a csengettyűszót, meg az ünnepélyesen kongó harangokat. Nagyon gyengén hallotta, de tudta, hogy egyre közelebb jönnek, telezúgiák a szobát és a hátukra veszik őt Felordított. Artikulátlan, furcsa hangon, a kutya megrémült az ajtó előtt és vonítani kezdett. Lelépett az ágyról. Nem érezite a hideget. Erőt érzett magában. Olyan elszánt erőt, amilyet fiatal korában és nagy piros csóvákat látott maga előtt — de ezek lehet, hogy a láztól voltak. Fölhúzta a nadrágját meg a bakancsát és kilépett a házból. Megcsapta a. hideg, látta, hogy gőzölög a folyó. A kutya vinnyogva körülugrálita, de ő észre sem vette. Nekivágott a lucemaföldnek. A világos téli éjszakában jól látszottak a major házai és az istálló ablakait is látta. A keményre fagyott hócsomók roszogtak a talpa alatt. Az inge alá befújt a szél. Fehér ing volt, gal- léméLküli, a hátán egy nagy hasadás. Már igian régen elszakadt, de sohasem ért rá megvarrni. Az istállóban egy ló elszabadult. Ott állt a szénakupac mellett és evett. Az első lábára ráakadt az abrakosvödör, mikor megmozdult, a vödör mindig zörrent egyet. Az öreg kiszabadította a ló lábát és a helyére kötötte. A szamarak ekkor már feléje fordulva nézték. Végighúzta kezét a hátukon. Az egyik szamár játékosan meglökte a fejével. S okáig állt ott. Aztán levette a szegről a szerszámokat, befogott. Felült az ülés deszkára és meghúzta a gyeplőt. A két szamár békésen megindult, nagy fülükkel előre kémleltek az éjszakába. Az éjjeliőr meghallotta a kocsizörgósit és kiszaladt az istálló elé. A kis kocsi akkor már messze járt, a két szamár vidáman ügetett — Hé, megállni! — kiáltott az éjjeliőr, de az öregemibeír csak azt érezte, hogy nagyon hideg van. Holnap meg kell varmom az ingemet — gondolta magában. Alt Buchwald: Amerikai töríénefek Az első történet Edward Crumley-röl szól, akiről egyetemi évfolyamtársai egy szavazáson úgy „döntöttek”, hogy „6 a legesélytelenebb arra, hogy valaha is sikere legyen az életben.” Huszonöt év telt el, s egy osztálytalálkozón mindnyájan megállapították, hogy Crumley nincs jelen. — Kíváncsi vagyok, mi történhetett velef — kérdezte egyikük. — Bizonyára belebukott mindenbe, amit csak megpróbált. Hirtelen felpattant az ajtó és ott állt Edward Crumley, kezében egy 45-ös pisztollyal. — Megvagytok csirgefogók. Fel a kezekkel! Mindenki tegye ki a pénztárcáját. Ezután majd kétszer is meggondoljátok, hogy kit neveztek esélytelennek arra, hogy sikere legyen az életben. Crumley összegyűjtötte a pénztárcákat, de miközben az ajtó felé tartott, az egyik volt évfolyamtársa, egy New Yer. sey-i rendőrfőnök kiütötte kezéből a fegyvert és néhány másodperc múlva már rákat- tintotta a kézibilincset. Miközben Crumley a rendőrkocsira várt, körülpillantott évfolyamtársaira és azt mondta: — Oké, lehet, hogy most se arattam le életem legnagyobb sikerét, de ez még nem jelenti azt. hogy nem vagyok boldog. • A tízéves Timothy O’Leary-t egyedül hagyták otthon kedvenc kutyájával, Rouser-al. Este kilenc óra felé tűz támadt, a pincében s a füst betört a ház összes szobáiba. Rouser, a kutya nyugodtan aludt tovább, de Timothy-t felébresztette a füst és köhögve, fulladozva, de felbotorkált a második emeletre kutyájáért és biztonságba helyezte. A hírt közlő újságok azonban azt állították, hogy Rouser mentette meg a kisfiú életét, nem pedig fordítva. Amikor Timothy helyreigazítást követelt, a szerkesztők azt felelték neki: a történetnek nincsen poénja úgy, hogy te mentetted meg Rouser életét. Mi azt akarjuk, hogy az olvasók egy kicsit elgondolkodjanak. Arthur Rubinstein, a kiváló zongoraművész hangversenyt adott. Buffalóban. A koncert végén odajött hozzá egy nő s egy kilenc éves kisfiút vonszolt magával. — Kérem. Mr. Rubinstein, nagyon szeretném, ha meghallgatná a fiam zongorajátékát. — Asszonyom. — felelte a művész — én nagyon elfoglalt ember vagyok. Nem érek rá arra, hogy minden kisfiú zongorázását meghallgassam. De az anya addig makacs- kodott, amíg Mr. Rubinstein beleegyezett a másnap délelőtti találkozóba. A kisfiú lábai alig érték el a pedált, s egy Chopin számot játszott. Amikor a végére ért, Rubinstein kijelentette: — Kétségtelenül ez tx>h « legrosszabb zongorajáték, amit életemben hallottam. ' Az anya bólintott és azt mondta a fiának: — No látod! Most legalább abbahagyod a zongoraleckéket és elmész játszani a Little League base-ball csapatba. • Az utolsó történet hőse egy Joseph Flack nevű festőművész. Flack eleinte házakat, fákat és csendéleteket festett, s nagynehezen sikerült kiállítást rendeznie. A kritikusok gyilkos indulattal ledorongolták. Azt írták, hogy nem érti az idők szavát, ecsetjét áruba bocsátja és nincsen semmi érzés abban, amit fest. Flack megdühödött, visszament a műtermébe, és elkezdett festéket fröcskölni a vásznaira, anélkül, hogy bármi elképzelése is lett volna. Négy nap alatt negyven vásznat mázolt tele kékkel, zölddel, pirossal és sárgával. Azután megbeszélte a galériában, hogy újabb kiállítást rendez. A kritikusok ismét eljöttek, és nem akarták elhinni, hogy a képeket egy és ugyanaz az ember festette. Azután rohantak az írógépükhöz és azt írták: Flack még mindig nem érti az idők szavát, ecsetjét árubabocsátja és nincsen semmi érzés abban, amit fest. Fordította: Zilahi Judit Bényei József: cA szél h eszét A szél beszél a fáknak, jó lenne hallani, mit mondanak az ágak lágy hullámzásai s a vad szárnycsapások mit rejtenek s takarnak. A szél beszél a fáknak, rázza a hideg gallyat. Ideges hullámzással reszket a fiatal fa, vagy állni mozdulatlan, vagy röpülni akarna. de gyökerei tartják. Csak furcsa remegéssel reszket, megdől, csapódik így beszélget a széllel. Aki a földből nőtt ki, marad a föld kötöttje, elszállni soha nem tud, csak reszket mindörökre, mert nincs nyugalma sem már Hajlong a görbe ág, gally örökké mozdulatlan. A szél beszél a fákkal, Rákos Sándor: $ JltiLijeii ois záUj ? Ö, az a nász, az az egykori, mely gúzsban tartja a kettőnk szivét! Tettebb, zengőbb lehetett volna-e, lehetett volna-e még? Ügy ébredtem föl a karodban később, mint csapzott Poseidon. Csend volt bennem, vihar után] csend, fény játszott villáidon. Mondd, azért cirógattál akkor, mert tudtad már, hogy ml következik •> Reánk robog az iszonyú szekér, húsunkba vágja kerekeit. Átkozott a beteljesülés, ha fonákján csapdát rejt a sors. Szívünket mily ősviszály bogozza, mikor átkarollak s átkarolsz? Bórdosi Németh János: Ifjómezú Ez a fehér Nirvána, lásd, megnyugtat engem, elborít, leplébe úgy bújok bele, szakállam hóvirág-csokor, a csönd ujjam hegyére fagy, szívemben nincsen szenvedély, ami közel volt: messze van, s belém olvad a messzeség, egybefoly álom és való, zenébe olvad minden át, fehér hó, versem, szállj te Is, adj bírt a roppant semmiről, hogy ég, föld, minden összeér s halál, vagy élet: csak szavak vakíts meg végtelen havas! i l
