Dunántúli Napló, 1965. január (22. évfolyam, 1-26. szám)
1965-01-17 / 14. szám
Bárdost Németh János Bogy előre szaladt a isseket, per-felhő as egekig felér, se előre, hátra nincs határ, szegény lovam haza hogy talalv Ezeréve, talán annyit fut, elkopott a holdas kocsiút, vadvirágok lánca elszakadt hogyan hajtom tovább lovamatV Fain Tamás Tjágul az éld ragul as élet szűk határa. Megnőtt köröttünk a világ. Közelebbre jön fényt szitálva A titkos esillagmiriád. Az ember kolduskalap ja ba Csak alamizsna-fényt kapott. De szárnya ma az eget szántja. S holnap eléri a Napot. Felszáll a Marsba és a Holdba. Ez nem álom és nem mese, Uj világot lát kihajolva A tudás hős szerelmese. Nem áll meg képzelt határoknál Már nem a földön andalog, Eddig ragyogtak néki, most már Tapsolnak is a csillagok. küldi János 'Jőárem kmát kasangizó Falumban élt Csordás János kecskét őrzött harminc évig. egyik őszön elment szegény, sírján most a dús csönd élik. Harangszó volt az öröme, ami szép volt, puha, meleg, s úgy hullott az árokpartra mint a sárga falevelek. Amíg szegény kecskét őrzött, a harangszót gyűjtögette: tele is lett három kosár, s illatot vert körülötte. Az évek, mint rossz gyerekek, már a nyomát is elszórják — s az őszi szél tépi, hordja három kosár harangszóját... Szép ifjúság, nyár, ha ietmgút ami itt van, minden olyan máé: sötét lepke a zord messzeség, rám szakadnak a hallgató esték. Rladozva mégse nézem én ami elszállt: évek és remény, de a többi az se lehet más, ha te kísérsz édes dalolás. Símonyi Imre .Megyünk ketten Megyünk ketten, megyünk égve föl északi hóra, jégre: havat, jeget olvasztani, magunkat megfagyaaztaai Megyünk ketten, megyünk fagyva, gynjtogatő dóü napra: sugarát megdermeszteni magunkat felmelengetni. Megyünk ketten marakodva , egymás ellen hadakozva s egymásért megseb'esedve ha ki ellenünkre kelne. Megyünk ketten egymás ellen s egymásért ha kettőnk ellen valami harmadik támad: akár öröm, akár bánat. Megyünk ketten — ez a sorsunk: olykor hogy egymásra rontsunk, olykor hogy örömmel teljünk langyos tűbe keveredjünk. Megyünk ketten, s aki látja: lassú fejét megcsóválja: ilyet se látott még ember ezek törnek egy más ellen tépik egymást vad örömmel, védik egymást tíz körömmel, langyos fűbe keverednek ottan is csak verekednek. $ megyünk ketten... S nem lesz vége se hajnalra, se estére: tépjük egymást vad örömmel, védjük egymást tíz körömmel. Albert Schweitzer 90 éves Jk héten ünnepelte 90. szü- letésnapját Albert Schweitzer, a nagy emberbarát, a Nobel-díjjal kitünteteti békeharcos, a leprás, álamkó- roe négerek gyógyítója, Bach művészetének egyik legalaposabb ismerője. Az Egyenlítői Afrika Lam- baréne nevű helységében élő művész páratlanul gazdag és sokoldalú életútra tekinthet vissza. 1875. január 14-én született Németország és Francia- ország határán. Az orgona kis gyermek kora óta társa életének: még alig tízéves, amikor Bach műveinek ihletett tol- mácsolója. A strassburgi, párizsi, beriánd egyetemen tanul, megszerzi a teológiai profesz- szori képesítést és az organa- művészj diplomát. Megírja hatalmas művét a Tamástemplom karnagyáról, aztán harminc éves korában orvosi tanulmányokat kezd azzal a oéllal, hogy Afrikában saját költségén kórházat alapítson, gyógyítva a börfékélyes, malarias, álomkóros, leprás négereket. „1913 tavaszán — írja könyvében — feleségemmel, aki megtanulta a betegápolást az Egyenlítői Afrikába mentünk, az Ogovue folyó vidékére, De a vállalkozásunkhoz szükséges anyagi eszközöket magamnak kellett előteremtenem. Rászántam azt amit Bachról szóló könyvemmel és orgonahangversenyeimmel kerestem”. Míg Lambarénéban beteg, öreg négereket, európai útjai 9arán öreg orgonákat ment meg a pusztulástól. A gyógykezelés munkája mellett idejét Bach orgonaműveinek elmélyült tanulmányozására fordítja. A párizsi Bach-társaság egy remek, orgonapedállal ellátott zongorával ajándékozza meg. Az őserdei esték felejthetetlen perceit jelentette Schweitzer orgonajátéka. Az orgonát azóta visszaküldte Európába, mert az egyenlítői éghajlat már kikezdte a hangszert. De életének páratlanul nagy célja valóra vált: működik a leprakórháza, melyet; könyvei, Európa-saerte tartott orgonahangversenyei bevételéből, a Eóke Nobel-díj összegéből tart fenn, immár közel fél évszázada. Közben az első világháború alatt a franciák internálták, 1940-ben pedig megtorpedózták azt a hajót, mély az utolsó gyógyszerküldeményt vitte Európából Schweitzer kórházába. De rendkívül szívós akaratereje^ töretlen emberi hite átsegítette minden nehézségen.. jJWa, 90 évesen is táradba- tatlan energiával dolgozik: gyógyít, hallatja szavat a világ számos rádióállomásán a béke érdekében és Bach fugáinak művészi megszólaltatásával szerez felejthetetlen perceket a zene rajongóinak. *T- ttt — fürdőszobában csöpögött a víz. Az orvos az előbb kezet mosott, de senki sem ment ki utána, hogy alaposan elzárja a csapot. Csend volt a lefüggönyzött szobában, sűrű, meleg, orvos- ságszagú csend. Rátelepedett a faragott barna bútorokra, az emberekre, a régi, vastag szőnyegre. Dékány Lajos a folyosóig ki sérte az orvost, ott kérdezte halkan:.. i — Van még remény? Nagy, tohonya ember volt a doktor, ő megtette a magáét, ami tőle tellett... és a tudomány mai álláspontja szerint ... Mit kínozzák még ilyen kérdésekkel is? Különben, neki is fáj a lába, asztmás, tavaly szívtrombózisa volt... Csoda, hogy bírja ezt a strapát. Dékárjy Lajos kiváló mérnök ... tudhatná ... mit nehezíti a kérdéseivel? Mindnyájan isten kezében vagyunk... — ezzel szokta megkerülni a választ évtizedeken át. Most mit mondjon? — Hány éves a kedves papa? Hetvenkettő ugye... ez manapság még semmit sem jelentene. Statisztikailag ugyebár... Volt rá példa, hogy hónapokig... sőt évekig... Dékány Lajos tudta. Miért is kérdezte? Hiszen a kórházból már hazaküldték... Visszament á lakásba. Az öregek lakására. Nem furcsa? Itt nőtt fel, itt volt gyerek És mégis olyan idegen. Vendég. Itt vannak mind, a család- vendégek ..; Kényelmetlenü 1 ülnek, várnak... Mire? Papa alig beszél, a lélek- zete is olyan halk. És milyen keskeny lett az arca! Fehér, mint a haja, mint a párnája, szinte beleolvad. Csak a szeme a régi, az követi mama minden mozdulatát. Ahogy a teáscsészét nyújtja néki, ahogy a vizespoharat... Ahogy a homlokát megtörli, a párnáját igazítja, s utána a kezét fogja, gyengéden simogatva. Mindig így volt ez, több mint négy és fél évtizede Mama mindig tudta, mikor kell a papának tea, mikor egy pohár víz, mikor a vacsora, mikor egy bíztató mosoly, egy símogatás. Derű és boldogság sugárzott körülötte, papa hálás mosollyal, csendes megadással hagyta magát kényeztetni. Talán még a gyerekeket sem becézte annyira... Feri a kályhának támaszkodott. Érdekes, gyermekkorában is ehhez a kályhához szeretett húzódni, órák hosz- szat kuporgott máriaüveges ajtaja előtt és bámulta a lángokat. Doktor Dékány Ferenc, közgazda ... Egy hónappal ezelőtt nősült. Vagy már kettő? Csak a középső testvérük nincsen itt. Edit. Svájcban turnézik; még két koncertje lesz L»raem~ ben, egy Berlinben. Vagy mégis táviratozni kellene? Ki tudja ... Megbeszéli Lacival, Edit férjével. Átment a szomszéd szobába, az ebédlőbe. Amikor az orvos jött, oda húzódtak a többiek. Mármint Olga, meg Feri ifjú félesége, Irén és Laférje döntse el! — De nem mondta; felálltak, halkan, nehézkesen átmentek a betegszobába. — A halál.;: — suttogta Irén áhitatos borzongással. Az ebédlőasztal kopott plüss-teri- tojére könyökölt. A szeme álmodozó. fekete. Fiatal volt, EMES LÁSZLÓ mm) if.' ci a megszeppent las Editr kével. De jó, hogy ő megmondta otthon Olgának: el ne hozzák a gyerekeket! Emlékezzenek úgy a nagyapára, ahogyan utoljára látták... Odaült a hosszú ebédlőasztalhoz, a sógora mellé. Milyen Itenyelmeöenék ezek a magas támlájú székek! S újra kellene kárpitoztatni őket. Minek? Kinek? — Laci, — kezdte végül, — ne táviratORzunk Editnek? — Gondolod? — Tanácstalanul nézett rá, — És Feri is? Mm* ohbas Jtt« M nagyon félt a haláltól. Tisztelte is. — Milyen kegyetlen a halál! — Boldogok voltak, majdnem ötven évig — súgta visz- sza neki Olga. — Ki kérhet ennél többet az élettől? És milyen véletlenen múlik minden. Ki tudja, milyen lett volna szegény papa első házassága. . i — Hogyan? Ez nem az első házassága? Zavartan és feszengve hallgattak mind, de Olga mondta tovább: “ De még mennyire oemS Ha ugyan az elsőt egyáltalán házasságnak nevezhetjük.. Feri nem mondta el neked? Igaz, talán eszébe sem jutott, én is csak tíz évvel ezelőtt hallottam egyszer, véletlenül... Tudod, a papa húsz éves lehetett, vagy huszonegy, amikor beleszeretett egy táncosnőbe. Adélnak hívták... akkor még lehetett egy fiatal táncosnő Adél. Szóval, ez a kis Adélka elcsavarta úgylátszik az ifjú ember fejét; a család persze ellenezte, de ő egy szép napon mégis feleségül vette. — Egy hónapig, vagy kettőig tartott csak az egész, a táncosnő megfázott, tüdő- gyulladást kapott, két nap múlva meghalt. Aztán idővel bemutatták a papának a mamát, szerelem, házasság, sikerült gyerékek és unokák, fél évszázados derűs élet... látod írónké, ilyen véletleneken fordul meg az élet... Gyere, nézzünk be hozzájuk ... A mama most Is az öreg kezét simogatta: — Drágám, egy kis vizet? — Milyen megható, hogy beszélnek most is egymással, — sóhajtotta Irén. — Mást nem is hallottunk soha, — mondta Lajos, a legidősebb fivér. Igen. Mindig így volt. Körülnézett. És minden ilyen volt, — itt semmi sem változik. Sem a bútorok, sem a hang, sem a szeretet KflrQrkörül minden csupa emlék: ezt a képet, jaj de szörnyűséges, ők, a gyerekek vették egyszer a szüleik házassági évfordulójára, azért nem kerülhet le soha ít falról. Azt a kagylót, a vitrinben a papa hozta valahonnan; a plüssterítő bojtjait <i vágta le egyszer kölyökkqrában. , s ott a szőnyegen a kopás, ott állt mindig az ablak előtt Edit a hegedűvel. Ott gyakorolt ... . A papa ivott néhány csepp vizet, s erőlködve kissé fel- emelkedett. A mama meghaló igyekezettel és meglepő ügyességgel tolta feje aló a párnát. — Jó lesz így, drágaságom? — És fogta a kezét. Mosolygott, bár roppant erőfeszítésébe került. — Jó. Már mindén jó. — Most érthető volt a papa hangja. H a meghalok ..;--Ne! Csak intett, és folytatta — Ha meghalok .. . azt akarom: Adélka mellé temessenek. Fáradtan lehunyta szemét. A szobára megint csend telepedett; kínos, félelmetes ”'.h- ledt, orvosságszagú csend vá- ereszkedett a családra, az ágyra, a szőnyegre, a bútorokra; köröskörül ócska bútorok, siralmas lim-lomok, romok, romok ... Csak a fürdőszobából hallatszott, hogy csöpög a víz« És feltartóztathatatlanul kezdtek ömleni a mama könnyei« / 4 (ÜLztaia magamnak
