Dunántúli Napló, 1964. december (21. évfolyam, 281-305. szám)

1964-12-20 / 298. szám

AfMÁWxóMÁ, napló cA szép hfitujoek dicsércfe IT ezdetfoen volt a kép, az- lv tán jött a betű. Törté­nészek azt tanítják, hogy egyik-másik ábécé írásjeled magából a képírásból fej­lődött ki. Később aztán a kép és a betű, mint a tá­volról induló utak, eltávo­lodtak egymástól, s a kép­zőművészet és az irodalom, mint az emberi érzések és gondolatok kifejezésének önálló, sajátos formái élték, növekedtek tovább. Ez az önállóság és eltávolodás azonban nem oly mértékű, hogy az utak ne találkoz­nának alkalmanként, s hogy a rajta haladók ne kiálthat­nának át néha egymásnak. A kézzel írott könyveket, a kódexeket is rajzzal díszí­tették, s a nyomtatás útján való sokszorosítás első ter­mékei is képek voltak. A képek, a metszetek a legel­ső nyomtatott könyvekből sem hiányoztak. (Gutenberg nem a nyomtatást találta fel. Nyomás útján már előt­te is sokszorosítottak. Gu­tenberg találmánya a moz­gatható betűtípusok útján történő nyomtatás volt!) A legelső nyomdászok szinte egyszemélyben voltak írók, grafikusok és mesterembe­rek. Sokszor a hátukon ci­pelték a kis officinát, ma­guk tervezték és metszették a betűk formáját, s ha va­lamelyik főúr udvarába fo­gadta őket, gyakran a saját munkájukat nyomtatták ki először. Nálunk a reformá­ció idején bukkant föl ez a típus. A prédikátor több­nyire író, nyomdász és ipa­ros volt egyscsemélyben. Helységről-helységre járt, s ahol sátrat verhetett, hir­dette az igét, s házi nyom­dáján — ha volt neki — mindjárt könyvekben adha­tott testet a szónak. Ezek között a vándorló prédi- kátor-író-nyomdászok kö­zött voltak névtelen kis­mesterek. de voltak olyanok is, akik királyi udvarok fé- nyét-pompáját élvezték. Az irodalomtörténet leg­jobb pillanataiban az embe­rek sosem feledkeztek meg arról, hogy a betű, az írás. a könyv nemcsak a gondo­latközlés eszköze, nemcsak keret és forma, amelyet ki­tölt az író mondanivalója, hanem képzőművészeti al­kotás is. S éppen a könyv az a terület, ahol a két mű­vészet, irodalom és képző­művészet találkozót adhat egymásnak. A különféle fel­adatok specializálódhatnak — az író többnyire még azt sem tudja, hogy milyen pa­pírra nyomják könyvét, a szedő azt sem ismerheti, hogy lesz-e a könyvben il­lusztráció avagy sem, s a kötészet már semmit sem változtathat azon, amit a szedő esetleg elrontott, — de mindig lesz valaki, aki előre megálmodja a könyv testét, ilyennek vagy olyan­nak képzeli é! a ruházatot, amelyben a gondolat meg­jelenik. A * író mindig aggódva gondol arra a pilla­natra, amikor könyvét ke­zébe veszi. Kosztolányi így fohászkodott: „Betűszedő úr, gondolat bábája ..Bi­zonyára a sajtóhibáikra gon­dolt, amelyek álmában is üldözik azt, akinek egyszer kéziratát nyomdászok vet­ték a kezükbe. Ám a sajtó­hiba még csak nem is esz­tétikai kérdés. Milyen lesz a címlap? A könyv formája, a papír minősége? Lesz-e benne illusztráció vagy nem? Melyik nyomdában nyomják? Sfb. — ezek az író igazi gondjai.. Kivételes alkalmakkor ma' is előfor­dul, hogy a szerző maga tervezheti meg könyvének tipográfiai adatait. Ehhez persze az kell, hogy az író képzőművész is legyen. Kassák Lajos az az író, aki maga készíti el könyveinek címlapját, belső díszítését, s még arra is ad utasítást, hogy a lapszámokat hol he­lyezzék el. Gondol-e minderre az ol­vasó, amikor egy könyvet kezébe vesz? Gondol-e ar­ra, hogy az írón kívül ki mindenkinek az ötletére, tehetségére, munkájára volt szükség ahhoz, hogy a könyv megszülessék? Meg­simogatja a könyvet, s leg­följebb arra gondol, hogy szép és* ízléses, vagy ked­vetlenül félreteszi, mert megriasztotta a címlap, vagy az a kép, ahol a könyvet fölütötte. Azt hiszem, nincs igaza annak, aki a könyvben csak a pőre gondolatot, a nyers szöveget keresi. A képes­könyv nemcsak a gyerek kezébe való. Az a jó, ha a képek a könyvekben egész életünkben elkísérnek. Per­sze, ahogy képzőművésze válogatja, az illusztrációk értéke is különböző lehet. A rajzokkal ékített könyvet szeretni azonban a felnőtt­nek is szabad. A képek olyanok egy könyvben, mint az ablakok a házon. A raj­tuk beáramló fény más megvilágításba helyezi a tárgyakat. A színes illuszt­rációk: színes üvegablakok. \I indezek végiggondolásá- ra és elmondására két ok is késztetett. Az egyik az, hogy a napokban kiál­lítás nyílt Pécsett, ahol az üvegtárlókban az elmúlt esztendő legszebb könyveit, a falakon pedig a magyar illusztrációs művészet több rangos képviselőjének a munkáját, eredeti rajzait láthatjuk. A másik ok pe­dig az, hogy olyan napok következnek, amikor az ün­nep fényét, az ajándékozás örömét sokan éppen könyv­vel szeretnék megszerezni. A kiállítás is, meg az aján­dékozásra választott köny­vek fölötti töprengés is ar­ra int, hogy a könyveiknek nemcsak gondolati-tartalmi megjelenése, hanem esztéti­kai-képzőművészeti értéke is van. Örömünkre — mert a kiállítás is azt bizonyítja, s a karácsony előtt pultra került könyvek is ezt az örömet fokozzák — a mai könyvkiadás nagy gondot fordít a könyvek mutatós, a mondandóval összecsengő megjelentetésére. Ezekben a napokban úgy álljunk meg a könyvesboltok kirakata előtt, mint egy kiállítás ké­pei előtt; a Rákóczi úti ki­állítás rajzai pedig arra int­senek, hogy ezek a képek könyvekben testet öltő gon­dolatok, irodalmi szövegek dajkáiéivá szegődtek ... Szeressük a szép könyve­ket! Tüskés Tibor Emlékezés Faiudi Ferencre halálának 185. évfordulóján Száznyolcvanöt esztendeje annak, hogy Faludi Ferenc író és költő, 1779 december második felében, Rohoncon a szegényházban örökre lehuny­ta szemeit. Az élők sorából akkor távozott el, amikor a magyar nemzeti mozgalom Is­mét s már legyőzhetetlenül indult ed aiz 1848 félé vezető úton. Osztrák földön töltött 12 év után, 1740-ben érkezett meg Rómába s melyen élt benne a néphez közeli, kisnemesi származásnak tudata s az a gyermekkori élménye, hogy rokonai anyai ágon Rákóczi hadában teljesítettek szolgála­tot. Az „örök város”-ban buj­dosónak érezte magát. „Távul bujdosva irdogáltam" — írja könyvei előszavában. „Amit írtam, azért írtam, hogy mesz- sze bujdosásimban ki ne kop­nék élő nyelvünkből, példát adnék sok heverő pennának...” Amikor Rómából hazatért, abban a hitben élt, hogy ered­ményesen harcolhat a fény­űzés, a jobb ágy nyomorítás el­len a patriarchális erkölcs ne­vében. Ezért írásainak túlnyo­mó része a nemesi társadalom tagjai részére erkölcsi tanítá­sokat nyújtó, vallásos szemlé­letű. moralizáló külföldi pró­zai művek átdolgozása („Ne­mes asszony", „Nemes em­ber", „Nemes úrfi”). Hamarosan kiábrándult a nemességből és a népben ke­reste a romlatlansá got a nagy tisztaságot, amit romlott ko­rával szembehelyezhet. így lett Faludi Ferenc a később kibontakozó magyar irodalmi népiség ősévé. A népköltészet propagandája Európában még meg sem kezdődött, amikor Faiudi Ferenc már szorgal­masan eljárogatott „a köznép és a cseléd közé. csak avégett, hogy őket szabadabb beszéd­re felbátorítván, igazabban kitanulhassa a tulajdonabb magyar szóejtéseket” — írja róla Révai Miklós, a nagy nyelvész. Sok népi szólás- mondást, közmondást ő jegy­zett fel először. A virágok, a mező és erdő, valamint a haj­nal szépségeit népi színekkel festi meg verseiben. Verseiben új ritmikai formákat fejlesz­tett ki. A jezsuita rend'' eltörlése után, Faiudi Ferenc teljesen elszegényedett. De éppen eb­ben a helyzetében írta leg­szebb népies verseinek egy ré­szét. Tulajdonképpen élete vé­ge felé kezdődött meg felsza­badulása. Ebben az időben fordult a világi szépprózai, az elbeszélés felé. Legjelentősebb saját prózai műve, az élete végén írt' „Téli éjtszakák” (1787) című keretes elbeszélés gyűjteményében már szaba­dabb, világihb szellem jut ki­fejezésre. Ebben az idegenből fordított elbeszélésgyűjte­ményében még ma is találha­tunk szép, olvasható résziete­ket. Párizs életét írva le, már az Európaszerte megpezsdült polgári élet képeire figyelt fel. ( Ezt a könyvét is, verseit is! csak halála után adták ki: I először Révai Miklós, azután j a nagy jakobinus költőnk, j Batsányi János fordult vissza! őhozzá, mint elődéhez. Faiudi Ferencnek nagy irodalmi ér­deme tulajdonképpen nem is az amit írt, hanem ahogyan írt korában. Kétszázharmdnchat évvel ezelőtt Faiudi Ferenc mint fiatal tanár itt Pécsett, a mai Nagy Lajos Gimnáziumban tanított. Emlékét ma is egy zöldkeretes barna márvány­tábla őrzi a gimnázium ma- gasföldszintjének falán. Rajta, arany betűkkel a következő felírás szerepel: FALUDI FERENC S. 1704—1779 J. íanyatló korának legbuzgóbb munkása és irodalmunk örök üszkesége az intézetben tanított az 1728—29. és 1758—59. vekben, Ezt az emléket kegyelettel állította 1941-ben a ró­la nevezett önképzőkör. Jegyzetek a fiatalok kiállításáról Egy esztendővel ezelőtt ren­dezték meg első ízben a fia­tal baranyai képzőművészek seregszemléjét. Egy év nem nagy idő, nem elegendő arra, hogy igazoljon vagy bizonyí­tékokkal szolgáljon, de arra éppen elég, hogy egyes voná­sokat elmélyítsen, másokat el­mosson, hogy biztató kezdete­ket gazdagodva megmutasson és reményeket megerősítsen. Ez a mostani, második közös kiállítás persze mégsem első­sorban ezért érdekes. Nem is elsősorban az egyéni alkotá­sok értékelésére buzdít. Bár­mily fiatal valaki, • s így bár­milyen gyors ütemben bonta­kozik is a tehetsége, egy esz­tendei fejlődése alapján nem lehet meghatározni a helyét. A kiállítás elsősorban in­összekapcsoló, lényegkeresó alkotókedvé az emlékezetes Állat. Swierkiewicz Róbert nevé­vel először találkozhatunk, de ez a találkozás nagyon kel­lemes. Fametszetei többféle érdeklődésről tanúskodnak. A Maszkok és Marionett fi­gurák a kompozíciós készség erőpróbák a Leányfej, ár- fcolt. mélyenülő szemeivel, markáns vonásaival kitűnő jeU.emraj.znak is beillik, a Rom,ok és a Madárijesztő mór távolabbra mutató mondani­valót közvetítenek. A Madár­ijesztő például szimbolikus értelmezést sugall az élő és a hölt madár képével, a gro­teszk figura belsejét nyugta­lanítóan megtörő, éles for­mákkal. Sajátos hangot képviselnek a kiállításon Kováts Éva il­lusztrációi. Finom, hangula­tos képek, amelyek általában híven megragadják és festői eszközökkel újjáteremtik az irodalmi mű mondanivalóját. Zágon Bertalan wetmari 'us- rajzai szintén egyfajta be­csületes törekvésről tanúskod­nak. a valóság és az. ál me­nyek minél pontosabb Meg­ragadása érdekében. A kiállí­tás többi szereplője, Molnár Imre, Szabó Margit, Bérces Gábor, Pandur József. Nádor Judit és F. Nagy Ilona — mind más-más egyéniség, s kiállított műveik figyelemre­méltó bdzonjdtékai egy tehet­séges fiatal nemzedék alkotó­kedvének. kább közös jellegével hat, az- Bocz Gyula. szobrai az zal, hogy egy csoport mun- anyaggal való küzdelem egy­kéjének, létezésének doku­mentuma. Magyarán az itt a legfontosabb, hogy ebben a városban s megyében jóné- hány ígéretes fiatal él, aki­ket, íme, egybegyűjtve láthat végre mindenki. S ugyanakkor mégsincs semmiféle csoportról szó. Ér­dekes ellentmondása ez a ki­állításnak, de talán nem sú­lyos ellentmondása. Ezek a fiatalok rendkívüli módon különböznek egymástól, egyik gyárban dolgozik, másik tar­tót, egyik frissen jött a fő­iskoláról, másik munkásként kezdett a képzőművészettel foglalkozni, egyik keveset tud az életről, másik többet, egyiket erre vonja az érdek­lődése, másikat amarra. Nem is mind ismerik — vagy legalábbis ismerték a kiállí­tásiig — egymást. Mindez azonban édeskeveset változtat azon, hogy közös kiállításuk­nak mégis az a legnagyobb jelentősége, hogy őket, vaJa- mennyiüket, együtt mutatja be. A magyarázat aránylag egyszerű: művészetpolitikai jelentősége és súlya van an­nak, ha egy művészeti ág művelői ilymódon találkozhat­nak a kiállítóteremben. Ne felejtsük eil, hogy kezdőkről van szó, a legifjabb képző­művész-generációról, akiket azonos célok, művészi elkép­zeléseik még nem is fűzhet­nek egybe. Fiatalságuk azon­ban valahol közös nevezőre hozza őket: mindnyájan ke­resik útjukat, kifejezési lehe­tőségeiket, kísérleteznek, pró­bálkoznak, szenvedélyes kí­váncsisággal kutatják az élet összefüggéseit és az egyes je­lenségeket, amit pedig tapasz­taltak, megkísérlik minél ma­gasabb szinten kifejezni. Ki­ki tehetsége, érettsége, alkata arányában. Mert a kiállításon bemu­tatkozó fiatalok természetsze­rűleg a művészi érettség és kifejezőkészség különböző fo­kán állnak. Életkorukban, az intenzívebb alkotómunkával eltöltött éveikben is különböz­nek. Kár lenne azonban bár­milyen összehasonlítás — ha a kiállítás egyes darabjait vesszük szemügyre, akkor minden egyes alkotásnak már önmagáért kell felelnie. Erdős János festményei kö­zül talán az Üt pohár című valósítja meg legjobban azt a fajta elképzelést, amellyel ő kísérletezik. A kép lemond a tér érzékeltetéséről, ám az erős fehérrel hangsúlyozott poharak mögött mégis mint­ha a háttérben helyezkedné­nek el a rücskös üvegek, sötét- szxnű kancsők. Az egész csend­élet az elrendezés átgondolt­ságával imponál, de ugyan­akkor sikerült példája a sö­téttónusú Erdős-képek szín kísérleteinek. A súlyos, férfias formák dominálnak két ro- kon-jellegü képén, az Eszéki óváros és a Házak címűn is. A tehetséges Dombay Győ­ző ezen a kiállításon csak két művével, méghozzá szé­lesedő skáláján egymástól nem is túlságosan távcéeső | két képpel szerepel. A já­tékos, kutató fantázia produk­ciója a Szörnyeteg, s a már egy állomásáról adnak számot. Fürtös György kerámiái már a fiatal művész önálló kiállításáról is ismertek. Itt kiállított műved közül a Kék fej a legmegkapóbb és leg­szellemesebb. A kiállítás jelentősége első­sorban ebben áll Ha további erőfeszítésekre, becsületes mű­vészi munkára ösztönzi a fia­talokat, akkor a legmesszebb­menőkig elérte célját. Hallatna Erzsébet AFORIZMÁK - GONDOLATSZILÁNKOK A JÓSÁG néha nem egyéb, mint a bűn alkalmának a — hiánya. SZERÉNY vagyok, mert más értéket is elismerek — a magami mellett! A BÍRÁLAT az a fegyver, amelynek jogosságát addig ismerjük el, amíg magunk is nem válunk bírálat tárgyává. AZ EMBER azt gyűlöli a legjobban — amit nem érhet el. A LÁNY, ha odaadja magát valakinek, azért teszi, hogy adhasson. Az asszony — hogy neki adjanak! NEM ... dicsérem soha magamat, de elvárom, hogy masak — di­csérjenek! MŰVELT EMBER — eleget olvasott ahhoz, hogy legyenek gondolata:.' A DICSŐSÉG sokszor olyan fejőstehén, aminek levágták a tőgyét s nen: ad — tejet! NE LÉGY önző, mert :— önzésed árt — nekem'. GONDOLKODOM, tehát van felesleges időm. AZ EMBEREK szívesebben megbocsátják, a kedélyes csirkefogói: bűnei. mint a mogorva erkölcs-csőszök erényeit. Annál a maguk gyarlóságaira keresnek mentséget, ennél a maguk alacso- nyabbrendűségére neheztelnek. TÉGY JÖT velem! — Talán visszafizetek valamit az — unokádnak! A PAPOK olyan orvosok, akik maguk használják legkevésbé gyógy­szereiket AKI mindenkit megvet, azért teszi, mert túlbecsüli—önmagát! SZERETNI igazán, csak egyszer lehet. Elzárt a sok kísérletezés, hogy erre az egy „igazira” ráakadjunk. Ki tehet róla, hogy mindig a másik az igazi? MI A ZSENI? Híd a lehetetlen és a valóság között! AZ EMBERRE a múltban nem annyira a gondolkodás, a munka, a mű vészét, vagy az erkölcs a legjellemzőbb, hanem — az, ahogy visszaélt velük! ASSZON YI hűség: ágyúkkal, faltörő kossal vívott vár, melybe alagú Ion másvalaki már behatolt. A HALÁLBAN az a vigasztaló, hogy nem folytatása az életnek! AZ ASSZONYHOZ kötő láncok erősebbek a bilincsnél s ugyanakkor gyen­gébbek mint a bokor ágaira kötődött pókfonál. Ez a sze- • relem hatalma és gyarlósága. MINDIG azok az erkölcsbotrányok az elítélendők, amelyeknek tót sok a hősei! Zsikó Gyula A i

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom