Dunántúli Napló, 1964. november (21. évfolyam, 257-280. szám)

1964-11-15 / 268. szám

A pécsi kórház lengyel orvosa I hiszen 1942, május 8-áa — a frontra indulva Kariin pereik rábíztak egy csomagot, hogy i adja fel Lengyelországban Rolski feleségének. A háború vége felé csökkent - a németek ereje. A hitleri i hadsereg mellé egyre több ma­gyar katonára volt szükség, s j vittek mindenkit, aki csak jár- ! ni tudott. A katonáik pedig I özönlöttek a honvédkórháa- | ba. remélve, hogy ezzel meg­szabadulnak a fronttól. A Rolski—Radochay kettős az emberi-orvosi méltóság her­vadhatatlan példáját nyújtot­ta. Soha annyi visszeret nem I operáltak, soha annyi kisebb i golyvát nem irtottak ki mint j akkor. Naponta húsz műtétet hajtottak végre kerten. & a betegek megúszták a front vá­góhídiét. De Rolski tovább is ment. Amiért Radochay Lajost fel­akasztották volna, azt 6, mint fogoly a „nekem már minden mindegy" alapján megkísérel­te. Zsidó munkaszolgálatosok érkeztek Pécsire és Tadeusz Rolski egyszerűen összekever­te kórlapjaikat. Mire aláírás­ra vitte Radochay hadnagy­hoz, a hatalmas névretngeteg- ben már nem voift egyetlen zsidó sem. És Radochay dok­tor •semmit „sem vett észre”, aláírta mind! Egy egész mun- kaszolgálatos századot mentet­tek így meg. Tadeusz Rokski, összefogva magyar kartársai­val megint győzött! A kórházba érkező .Niüri­' tési parancsnak Rolski már nem tett eleget, össze­szedte holmiját, aztán kiköltö­zött Vargáékhoz, a Rákóczi ót 34 számú háziba. Varga Gyula autószerelőt — ma az Autója­vító Vállalat osztályvezetője ■— ugyancsak Rolski operálta, sőt a kórházban egy szobában feküdtek. Az 6 pincéjükben bújt meg a legveszélyesebb napokban. Pécs felszabadulá­sa után a vöröskeresztes kór­házban dolgozott, majd június 26-án búcsút intett a Mecsek­nek. A háború után est írta Kariinger professzoimake „Látod Tihamér, ilyen a sons! 1940. június 26-án érkez­tem Magyarországra. 1945. Jú­nius 26-án hagytam el Magyar országot. És 1946. Június 26- án fájdalom nélkül apa let­tem!” Dr. Radochay Lajos, az I. st, pécsi sebészeti klinika adjunk­tusa meséli, hogy már kétszer volt dr. Rolskinál Lengyelor­szágban, jól van, Jelenja Go­rában kórházigazgató, Dr. Rolski is volt már Pé­csett, tavaly augusztusban, egy lengyel turista csoporttal. Nemsokára ismét ellátogat Pécsre, s ha majd végigmegy az utcán, régi katonaarook után kutat... Földcssy Dénes Húsz éve történt \A Dunántúl irtai „Bevetették az első levente páncélromboló egységekéi* J Jutalmuk lesz a nemzetnek adott áldozat boldog tudatúd ! kívül a magyar föld.. * „Menekültügyi hivatal kezdte meg működését Pécsett. A. menekültek segélyezésére menekültügyi alapot létesítettek.’* * „Dr. Mogyoróösy Imre, a déli hadműveleti terület kon- mánybiztosa elfoglalta hivatalát és bejelentette, hogy igénybe« veszik a lefoglalt zsidó boltok és lakások árukészletét.” „A ,Hunyadi’ SS-páncélgránátos hadosztály keretében kü­lön síosztagot szerveztek, téli viszonyokhoz edzett, rátermett 17—40 éves önkéntesekből. Jelentkezhet mindenki aki magá­ban lelkesedést és rátermettséget érez résztvenni a mai sors­döntő nagy harcokban.” 7őúji napúk j deusz Rolski nem a németé j látta benne, hanem a beteget | Egyszer levelet hozott a postá; és éppen az ő címére. Sápad­tan bontotta fel. mert a Har­madik Birodalom sasos címere volt rajta, s a német katonai posta jelzései. De csak egy SS őrmester köszönte meg életét Rolski doktor ekkor aratta el­ső győzelmét az ellenség fe­lett! Közben jöttek a sürgető le­velek előbb SikLósról, majd a mozsdósi lengyel fogolytábor­ból: — Mi van Rolskival, nem lé­tezik, hogy még mindig be­teg?! Kariinger Tihamér húzta a dolgot a végtelenségig. A len­gyel kollégának szabályos kór­lapja volt, időnként bejegyzé­séket írtak rá, s válaszoligattak a tábarparancsnokságoknak, hogy majd meggyógyul. De minden határidő lejárt és Rolskiért most már nem levél jött, hanem fegyveres kísérő. — Ma is előttem áll Tádé — mondja Karlinger professzor —, ahogy kikísértem az állo­másra. Még most is szinte könnyezve gondolok a pilla­natra, amikor úgy látszott, hogy örökre el kell válnunk. Kis bátyúját a hátán . vitte, ölelkeztünk, és én biztattam: „Fel a fejjél, Tádé, elintézem az öreggel, hogy a miniszté­rium engedélyezze a visszaté­résedet!” A jóbarát kérésére aztán dr. Csongor György orvosezredes, a kórház parancsnoka elintéz­te a minisztériumban, hogy Rolski doktor mint orvosi se- gédszóligálatos hivatalosan is dolgozhassák a sebesültek kö­zött. Sugárzott as arca, amikor megmenekült a munkátlanság- tól. Éjt nappallá téve dolgo­zott, rá lehetett bízni az egész sebészetét Szabad kijárása vollt a városba, de legfeljebb a strandira járt, vagy itt-oft egy-két ráérő órában az új­donsült barátokhoz, ismerő­sökhöz. Persze, ez sem volt fenékig tejfel. Kariingeréknél egyik este vacsora után így panasz­kodott: — Figyelnek! Állandóan ugyanazok az arcok járnak utánam! Tudod, ez nagyon rossz érzés! S a nyomozók csak akkor lepődtek meg, amikor egy si­keres közös műtét után a Pannónia pincében együtt va­csorázott a „gyanús” lengyel Karlinger Tihamér orvoshad- naggyal és az akkor már tá­bornoki egyenruhát viselő dr. Csongor Gyöngy kórházpa- rancsnolkikail. S Tadeusz Rolski elkönyvelhette a második gvő- zétonet, ezúttal a nyomozók fe­lett! 1944. augusztus 16-án 1 Rolski Tádét szíven ütöt­te két szó, Karlinger Tihamért ugyanis ellőtte egy nappal a frontra vezényelték és helyet­te az onnét hazaérkező dr. Ra­dochay Lajos orvoshadnagy vette át a honvédkórház se­bészetének vezetését. — Dr. Tadeusz Rolski! — mutatkozott be új főnökének, miire az, hallván a lengyel ne­vet, megkérdezte: — Pan polák? Tádé körül megszédült a vi­lág. Pedig nem csoda történt, hanem Radocsay doktor 1936- ban és 39-bea Lengyelország­ban tanult, s ezért beszél jól lengyelül. Persze még így is új ember volt, ezért Tádé vigyá­zott. A barátság a cigaretta­üggyel kezdődött. Amerikai repülők is feküd­tek egy zárt . kórteremben, s a vizitnél elől haladó Radocsay doktor egy gyanús mozdulat­ra hirtelen hátrafordult. A fülig vörös Rolski vagy két­száz cigarettát dugott éppen az egyiknek. — Késnek a vöröskeresztes csomagok! — védekezett utá­na. A dolognak három követ­kezménye lett. Először is ez­után nem kellett dugni a ci­garettát. aztán Radochay dok­tor elintézte, hogy a vörös ke­resztes csomagok ne késsenek és végül egy azóta is tartó meleg barátság szövődött ket­tejük között. A végén kiderült, hogy Radochay hadnagy tu­lajdoniképpen már egy titkos szolgálatot is tett Tádénk, Reinhardt András, Csizma­dia. Gyula harcostársa, csodá­val határos módon hazakerült 1944 nyarán. Valahogy meg­úszta a 442-es büntetőtábor rémségeit átvészelte a nagy doni áttörést, a csonttá. ' bőr­ré aszaló éhínséget az ütlege- ket és hazabotorkált KomkAia. Az ötösok Más az ő helyében' messze elkerülte volna. meg a tájékát is, az akikor,..még mindig ' tob­zódó csendőrterrornak, ő még­is hazament-.-" Háza a komlói Sóstó.-a Kaszárnya-patáik és a kolónia környékére, pedig egyáltalán nem .volt. biztos benne, várjá-e a család, vár­ják-e a régi harcostársak. Azok, akik azon a szörnyűsé­ges július elsején, az interná­lás napján valahogy- kikerül­ték a hadiüzem'"paranoshok Kovács százados „behívóit”. Hetek telteik belé, amíg meg találta, sárra vette őket,- de amikor már együtt voltak, óra sem kellett ahhoz, hogy hatá­rozzanak: előkeresni és felújí­tani a régi tankönyveket, az Országos Bánya- és Kohómun­kások Szövetségének tagsági könyvecskéit, mert csak szer­vezetten, szövetségben boldo- 'gu Ihatnak újra Szelték,/ Ková­csék ellenében. , ... Mi adott mindezekhez'bátor­ságot? Elsősorban azok a na­piparancsnak is beillő hírek, amelyekéit éjszakákon át vlr- rasztva hallgattak ' végiig a moszkvai rádió magyarnyelvű hadijélentéseibeD: .-A szovjet csapatok Turn Szeverinnél szétverték a fasiszta hegyiva- dósz alakulatokat.” — „Pa- láinka a miénk! Tovább foly­tatjuk a dunai átkelést.” — „Csapataink Makó, Gyula. Me­zőhegyes térségében -üldözik a szétvert német páncélos egy­ségeket.” Mindez még szeptember utolsó napjaiban történt, s Reinhardték kicsiny tábora máris a felszabadítók fogadta­tására készülődött. Czéder Fe- renerié arannyal hímezte ki a | filléreken összegyűjtött vörös zászló feliratát: „Éljen a füg­getlen demokratikus Magyar- ország!” De a fogadtatás soká­ig váratott még magára. A komlói bányahatalmassá­gok a budapesti központtól utasítást kaptak: „A legkisebb ellenállást, a legártatlanabb­rJ''adeusz Roiski orvoszasz 1 lóst hadifogolyvona hozta 1940-ben Magyarország ra. Itt bajtársaival együt megszökött, hogy Franciaor­szágban harcoljanak tovább de elfogtak őket és a lengye hadifoglyok szigorított táborá­ba. Siklós várába zárták. — A íogóly tisztekre — zömé­ben a lengyel hadsereg elitje — Siklóson az unalom pokla várt. Persze a lengyel tisz! Magyarországom még akkor sem lehet hét lakat alatt tar­tott rab. ha éppen szigorított táborban van. A Mohácsnál elesett harmadfélezer lengyel lovas, a Báthoryak szelleme, Bem József emlékét — Hitler nem feledtethette el a magyar néppel. Á baráti ország tiszt­jei érintkezhettek a várba be­járó siklósi és környékbeli la­kossággal, s a siklósiak vitték nekik a hírt, hogy a németek akcióra készülnek ellenük, az SS veszi át őiket. Másnap hajnalban hosszú fehér kötél lógott a siklósi vár falán. Mire észrevették, a len­gyel katonák már túl voltak a Dráván. Kivéve -Tadeusz Rolsfcft. A negyven éves orvostiszt már korábban bekérte magát a pécsi honvédkórháziba, s ezt mondta dr. Karlinger Tihamér orvóshadinagynak; — Porcleválás van a térdem ben. és időnkén* nagyon fáj! Ravasz dolog az a térdfá­jás. Lehet olyan apró parcie- válás. aimit kiliniikailag alig le­het kimutaíSnii, mégis annyira fáj, hogy a legerősebb katona is fel szisszen tóié. Aztán lehet mese is. Karlinger hadnagy nem tö­rődött azzal, hogy a fogoly szimulált-e vagy valóban be­teg! Eljött, panaszkodik, tehált fel kell venni. A posztóruhás írnok már rótta is a papírra a nevél: Tadeus Rolski — Született? — 1901-ben. — Foglalkozásai? A válaszra mindenki meg­lepődött: — Sebészfőorvos voltam. Tádeusz Rolski nem sokkal később mér fehér köpenyben járta a kórtermeket. Dr. Karlinger Tihamér egye­temi tanár, a TI. számú pécsi sebészeti klindka igazgatója, aki orvoshadmagyi rangban a honvédlkórház sebészeti osztá­lyát vezette, így emlékezik Tadeusz Rolsidra: — Kiváló orvos, nagyszerű ember és melegszívű jó barát volt. Először persze kezelget- tük a térdét, azitán lassan se­gíteni kezdett nekünk. Akkor ugyanis nagy volt a honvéd­ségnél a szakorvoehdány. Az egész pécsi honvédkórházban egyedül ón voltam sebész. Rolski látta ezt és azonnal fel­ajánlotta segítségét. Eleinte a betegek között feküdt, aztán a hadapród-orvosok szobájába,, kapott helyet. Hihetetlen mun­kabírással és akaraterővel dol­gozott. A szakrendelést végül már tel jes egészében ö látta el, de operáit is, méghozzá reme­kül. — Fogoly létére hogyan vál­lalta a felelősséget a műtéte­kért? — Nappal az én nevem alatt műtött. ha pedig éjszaka volt szükség sürgős műtétre, akkor telefonált a lakásomra, s én is bementem. Egy sebész számára a hábo­rú minden klinikánál nagyobb iskola. De Tadeusz Rolski ki­állta ennek a nagy iskolának nemcsak á sebészi, hanem az emberi próbáját is. Dr. Varga Károly, a Pécsi Tanárképző Főiskola docense — akikor ugyancsak a lengyel orvos be­tege — meséli: — Egyszer lábaitörött kato­nát hoztak a frontról és a gipszcsizmában csak úgy hem­zsegtek a poloskák. Ráérő or­vos azonban nem volt a kór­házban. Mikor Rolski este nyolckor vagy tizenkét órás műtétek után holtfáradta-n ki- tántorgott a műtőből és az ágya felé indult, látta, hogy a sebesüli vadul vakaródzik. Robiki étert hozott és beleön- tötte a gipszcsizmába, hogy a poloskák elpusztuljanak. I? olsiki doktor gyűlölte a németeket. Elpusztítot­ták hazáját, tönkretették kór­házát. nyomorba döntötték családját. S mégis! Ha egy német katona került a honvéd kórházba — az eszéki német kórház körülzáró,sa után gynk- »ftn volt erre példa — Ta­Pécstől a Reichstagig Grigorij Karpovics Kulik részt vett Pécs felszabadításá­ban. A -levelet — amelyben a fényképe érkezett —, Nyikolaj Szahno kubanyi iskolaigazga­tó küldte szerkesztőségünk­nek. Kulik elvtárs egy kuba­nyi ünnepségen számolt be a város lakóinak á baranyai­pécsi felszabadító harcokról és akkor figyel! fel rá az isko­laigazgató. Grigorij Karpovics Kulik — a Szovjetunió Hőse — egyike volt azoknak, aki Pécsről eljutott Berlinig és részt vett a Reichstag ostro­mában, majd az elsők között kapaszkodót fel „egy szűk, cikk-cakkos lépcsőn” annak tetejére. Most Kubantoam él és jkubani szívélyes üdvözletét” küld a pécsieknek. nak tűnő demagógiát is csírá­jában kell elfojtani!” Erőlködtek is rajta majd egy hónapon át, de az „első számú utasítás” írott malaszt maradt. Reinhardt János, Deák Ferenc, Schreiber István, Czé­der Ferenc, Czéder János be­fészkelte magát a mániái, a kökönyösi erdőségekbe, s on­nan óvatoskodtak be éjsza­kánként Komlóra. Bezörögtek a sóstói, a gesztenyési ablako­kon és mindannyiszor híreket vittek utasításokat hoztak ma­gukkal. Viszik a gépeket így történt ez november kö­zepén is, a legaggasztóbb hí­rek éjszakáján, amelyek közül mindennél ijesztőbb volt az a hír, hogy pakolnak a bánya vezetői. Parancsra pakolnak. S csak a vonatszerelvényt vár­ják, felrakják a drága gépek legjavát, amelyek nélkül béna marad a bánya is, az erőmű is. Az „ötösök” még aznap es­te tanácskozásra ültek össze, s másnap regigei már küldöttet menesztettek Varga János bá- nyafönökhöz: beszélje rá a tisztikart arra, hogy akadá­lyozzák meg a gépek, a lét- fontosságú gépalkatrészek le­szerelését. Az bele is ment az alkudozásba, de azt mondta, csak azzal a feltétellel tárgyal az „ötösökkel”, ha megvárják a sötétedést, mert ő húzná a legrövidebbet, ha valaki is le­fülelné a tárgyaló szándékát. Nem csalódtak a bányafő­nökben. Még a biztosítékokat is jó előre kicsapatta, hogy vé lettemül se gyűljék fény a bi­zalmas tárgyú beszélgetés alatt. Aztán megígért minden tőle telhetőt: turbinákat sér­tetlenül hagyja és a szállító- akna gépházába sem enged be avatatlanokat. Élelmet is csalt annyit visznek magukkal, hogy a kecske is jóllakjék, a káposzta is megmaradjon. „Ennyit megteszek magukért, de a bajban maguk se feled­kezzenek meg rólam.” Mégis, amikor november 25- ém a komlói állomásira beállt a nagy szerelvény, minden megmozdult, arra megmozdít­ható. A cenitrálé főmérnöke a turbináit, a bánya vezetői meg a szállítógépek szívét, lelkét szerelték ki és a hosszú vonat még aznap éjjel továbbállit, ki tudta hová, ki tudta med­dig. November 27-én szeleitek el a bánya, a villamosüzem ve vetői népes sleppel a nyo­mukban. 26-án elnéptelene­dett a komlói üzemeknek még a környéke is. Leállt a munka, leállt az élet a fold alatt, föld felett. Sziporkázó villany- lámpák S ezekben a tragikus órák­ban már legálisan is színre lé­pett Reinhardlték ötös bizott­sága. A Templom téren tar­tották meg az első gyénszámú, de már nyilvános „nagygyű­lést”, a hogyan továbbok meg­határozására. Mindenekelőtt leltárba vettek a bányaikon- zum roegdézsmált, de még mindig jelentős éLelmisziertar- talékait, s azon mód polgári őrt állítottak az oltalmazására November 29-én a mánfaiak, zabáknak hozták meg a legiz­galmasabb üzenetet: Mánián, Zóbákon már szovjet csapatok vannak, azok küldték őket de- putációba. — Ha már nincs fegyveres fasiszta Komlón, akkor ma éj­szaka világítsák Itt az egész bányatelepet. Schreiber István már utasí­tásként adta tovább az üzene­tet a villamosüzembe, s este nyolckor már „szolid” fényár­ban derengett Komló fölött az ég. A bányászok délután szál­lították hozzá a szenet, az ipa­rosok meg csodáit műveltek, az egyik, úgy ahogy épségben maradt turbinával. Szóval égtek, sziporkáztak aznap este a viillanylámpák a komlói utcákon. S a fényüknél útra kelt Reinhardtek csoport-, ja* hogy személyesen is jelent­se a szovjet tiszteknek: „Sze­retettel várja őket Komló né­pe.” November 30-án délelőtt TI órakor riadót fúj a komlói erő­mű dudája. És alig fél óra alatt 260 bányász gyülekezett össze a jelire a belvárosi isko­la udvarában, termeiben. A „parancsnoklást” az ötös bi­zottság vette át, s delet sem mutatott még a templom to­ronyórája, amikor megtörtént az elosztás. A 60 tagú polgári őrség, leventéktől ittmaradt flóberpuskákkal felszerelve* szakaszokra osztva, őrhelyre vonult az üzemekbe. A „civi­lek” meg négyes sorokba állva elindultak a szovjet csapatok fogadására. A menet élén Czé­der Ferencné arannyal hímzett vörös zászlaját az ötös bizott­ságiak egyike tartotta a ma­gasba, amikor elhangzott a menetolési vezényszó. A bánya az önöké Gesztenyésnél találkoztada össze a szovjet tisztekkel, ka­tonákkal. Egyszerű, cseppet sem látványos, mégis könnye­kig ható találkozás volt. Ke­mény kézszorítások, néhány kurta, de barátságos köszönő­szó, s egyetlen mondat: *— Aztán elvtársak nagyon vigyázzanak a bányára az üzemre, mert az a mai naptól az önöké. És a komlóiak bebizonyítot­ták, hogy valóban az övék a bánya, a villamoseentrálé, s a fő érdem megint csak az ötös bizottságot illette meg. Őket dicséri az, hogy a találkozás után 48 órával már üzembe lépett az akna és a villanyi e- tep. Az ő példájuk nyomán született meg Komló hős törté­nete, amelyben már bányászok százai szereztek soha nem hervadó érdemeket. Amikor már fogyatkozott a bánvata, zsugorodott az élelmiszertar- talék, az agyonfáradt bányá­szok maguk keltek útra után­pótlásért. Maguk termeltek ki a bányafát, maguk szabdallak fel és maguk építették be az új bányavágatokba. S maguk állították össze azt a ,pon- váglit” is, amelyen munka előtt, munka után szenet, gép- alkatrészt szállítottak gyalogo­san a magyarszéki malomba, hogy meginduljanak a bn rek. Komló élelmezését Ti­zenegy bányász tolta 20 : ló­méteren át a sínekre sze­relt oda-vissza teld „ponvág- lit”, hogy tejet biztosítson a bányászgyerekeknek, lisztet* zsírt a munkásoknak. És odafönt az „Űj akna” rakodótérségein gyűlt, gyülem- lett, hegyekké tornyosod ott a verítékkel szerzett szén. az új élet gyémántcsillogású követe. A 1

Next

/
Oldalképek
Tartalom