Dunántúli Napló, 1964. november (21. évfolyam, 257-280. szám)
1964-11-22 / 274. szám
Beszélgetés Tillai Auréllal Vtem tál megás teamet*, halkbeszédiű, nehezen visszaidézhető arca — úgy tűnik — csak a pódiumon teljesedik ki igazán. Láttam már kórust vezényelni: szinte beleolvadt a zenébe, részévé vált annak, részévé vált a kórusé, nak is, bár mégis világosan fölismerhető, lényeges részévé. A zenével együtt, vagy ha úgy tetszik, a zenén keresztül egy érdekes egyéniségre lehetett felfigyelni. Ez a zenében oldódó egyéniség azonban így, „prózában” először mindenképpen oldat- lannak tűnik. Aztán egymásmellé illeszkedő szavai lassacskán valami szigorú rendbe, egy-egy gondolat érdekében meghatározott, s úszta képletbe sorakoznak. Ügy min t a zenében. A zene sose önmagáért születik. Sosem csak azért, hogy a zeneszerző önmagát kifejezze. Mindig kilencven százalékban a közönségnek születik. Vagy azért, hogy egy társaság éljátszadozzon vele, hogy úgy mondjam. Például egy vonósnégyes, Ilyenkor a zeneszerző maga is beült közéjük és játszott Vagy azért komponált, hogy nyilvánosan előadják művét a közönségnek. Ezek szerint a zene még közelebb áll a közönséghez, mint más műfajok? — Véleményem szerint «1- választhataitlan tőle. Ezt bizonyítja az is, hogy a zene az egyetlen művészet, ahol feltétlenül szükség van közvetítőre. S ahol a közvetítőre jóval nagyobb feladat hárul, talán úgy fejezhetném ki: újra alkotja a művet. A zeneszerző sosem tudja a maga gondolatait teljes egészében papírra rögzíteni. Sok függ a tolmácsolástól. Ezért a nagy- közönség néha nem is annyira a zeneszerzőt, mint inkább az előadóművészt tartja számon. Akkor a zeneszerző és m közönség kapcsolata sorsdöntő jelentőségű? — Azt hiszem. Ezért őrülök többek között annak, hogy amikor a Kamarakórust, majd a baráti kört létrehoztuk, a közönséggel olyan sokoldalú kapcsolatiba kerülhettem. A legkisebb dologban is: meghívók gyártása, műsorközlő szövegek írása, szervezés, előadás, beszélgetés. A zeneszerzőnek keresnie kell a kapcsolatot a közönséggel, azután az érdeklődést honorálnia írell — folytonosan megismétlődik ez, s a kapcsolat így lesz termékeny. Emlékszem, évekkel ezelőtt úgy találkoztam Tillai Auréllal, hogy éppen nyakig merült ezekben a tevékenységekben. Egy alkalommal az akkori szakszervezeti kultúrotthon udvarán találkoztunk: Tillai, a kórus, a gyertyák és az újságíró. Nem volt másutt próbalehetőség, a villany se égett, így énekeltek tehát. A gyertyák romantikus fényében gyönyörűen szóltak a madrigálok, és az egész fiatal kórus roppant boldog volt. Igaz, ma már kényelmes otthonuk van a Nevelők Házában, de a boL dogság nem múlt eL A szüntelen munka • a szüntelen találkozás a zenévél okozza ezt a boldogságot. Nem tudom, talán az is, hogy azóta sikerült „nevet” szerezniük. A Pécsi Kamarakórus ea év tavaszán megrendezte Pécsett az L Országos Kamarakórus Fesztivált Sok helyen bemutatkozott és országos minősítésen arany fokozatot kapott De a Tanárképző Főiskola Vegyeskara, amelyet szintén Tillai vezet — tíz esztendeje —, ugyancsak aranyérmes lett, az L Debreceni Nemzetközi Kórusversenyen bejutott az öt legjobb ifjúsági kórus közé, az ország összes egyetemének és főiskolájának kórusversenyén megnyerte az első díjat, meghívásra új műveket adott elő a Zeneakadémiáin, és így tovább. S ha már az eredményeket sorolom: Tillai Aurélnak most adják ki a tizedik kórusművét. Irt vonósnégyest, táncjá. ték- és bábjáték-zenéit, egy oancertino-t Most kapott megrendelést az Állami Népi Együttestől egy kórusmű megírására Melyik m legkedvesebb « titánéi közül? — Nem tudnék ilyet mondani. A legelső talán épp azért kedves, mert as első. Weöres versére írtam: „Nádi csibe fészken hál, Kel a szellő, suttog már.. Kit tekint mesterének? — Kodályt és a reneszánsz kórusmuzsákát. Kodály volt az, aki a reneszánsz kóruszene szerkesztés módját, anyagszerűségét és az általa feltárt magyar népi dallamvilágot ötvözte a modem zene kifejezőeszközeivel, s ezzel megteremtette az új magyar zenei nyelvet. A kóruszenében megkötöttséget okoz a művek énekelhetősége, s így talán kevesebb „modernségre” van lehetőség. Hogy illeszkedik a zeneszerzői és az előadóművészi munka? — Jó, ha az ember kórust vezet, miközben komponál. Jó műhelynek lehet tekinteni a kórussal való foglalkozást Bár, ha saját műveimet dirigálom, mindig nagyon ideges vagyok. Ha mások művét adjuk elő, nyugodt vagyok, mert tudom, hogy a kiválasztott mű jó. Így viszont az ember egy- személyben viszi vásárra a bőrét, mint dirigens és mint szerző. Ezért várja úgy, miként reagál a közönség. Kedves zeneszerzője? — Bach. Sablonos felelet majdnem mindenki ezt felelné. De Bach hatalmas, és amúgysem lehet választant Egyikben ezt szeretem jobban, másikban azt 5 mint zeneszerző, kinek a versei ihletik meg leginkább? — Ihletésről szó sincs, inkább arról, hogy nagyon sok vers elolvasása után egy-kettő alkalmasnak látszik zenei gondolatok kifejezésére. A tudatosságnak nagy szerepe van. Mégis előfordul, hogy egy-két verssor azonnal „zenélni kezd”. Leginkább Weöres Sándor ver. sei ilyenek. , Elégedett a közönséggel? — Arra a Liszt-anekdotára utalnék; amelyet sokan ismernek: egy hangversenyén abbahagyta a játékot és a fecsegő főméltóság felé fordulva azt mondta „Amikor a fenség beszélget a szolgának hallgatnia kell”. Manapság viszont kicsit ezt csinálja az egész társadalom. Miközben Bach, Beethoven vagy Bartók szól hozzájuk, az emberek vacsoráznak, beszélgetnek, végzik mindennapos teendőiket. Ez a rádió átka. Elveszett a muzsika ünnepi jellege. Sok eredményünk ellenére a zene emberei ezért nem elégedettek. Csak ezért? — Meg azért sem, ha Iáit- í ják, hogy a muzsika beszél- 5 getésd témává zsugorodik. Ügy < értem, sokan azt képzelik,! hogy ismerni a zeneszerzők í életrajzát a művek születésé-) nek körülményeit, zenerórté- S nett adatokat és storykat eztí jelenti a zenei műveltség. Pe- < dig az volna jó, ha minél töb- í ben művelnék, de legalább \ hallgatnák és élveznék a muzsikát. Összejönni, zenét hall- í gatni, muzsikálni, énekelni úgy i hogy a zene mindig kicsit ün-! népét jelentsen — ez lenne az í ideális. Mit tartana még fontosnak í elmondani? — Mint mondtam, a zenétől j nem beszélgetni kell, hanem! közvetlenül találkozni vele __j I gaza van. A szavakkal ki < nem fejezhető muzsika szen- tebb s gazdagabb is annál, { semhogy rövid mondatok se-; gítségével megközelíthető lenne. Tillai Aurél sem egészen ] önmaga, ha hiányzik körülöt- f te életeleme, a zene. Bár nem sokáig hiányozhat í Kezében ott libeg egy papírlap most is. Gömbölyű kottafejek kísérik titokzatos csoportokban a vers gyönyörű ritmusát: „Nádi csibe fészken hál...” — No, — mondja sugárzó arccal a zeneszerző — olvassa ; el a szöveget. Kész muzsika. Hallania Erzsébet Lovász. Pál: Őszi prehi diurn A nyár aranyban hempergő világa új rendnek adta át helyét. Kövön, fűszálon tespedt fényre, mázra nyers változás sújt szerteszét. Zászlót cserélt fönn mindenütt az erdő, a bíbor győztesen lebeg. Fák, bokrok, cserjék megváltást remélő harcos színűkben boldogok. A hegy bölcs homlokán derű sugárzik szét, s ősidejű bittel tekint a megváltó magosba. Tudja: töretlen éli át a tél korbácsát, kínpadát, s lát majd tavaszi, tiszta csillagokra. Káldi János: Qlíjúle sor, tetőim s ző m ű ríi s ii qgaL A szemeim ma nem szólnak semmit, oly tűnődőek, örömtelenek. A tél nagy, lassú függönyét nézik, amely ott alant félénken lebeg. ö, szólnának ők, csak szállna már itt virág-szoknyádnak reggeli röpte. Énekelnének, mint a madarak — némíthatatlan és mindörökre. és az oroszlánokra gondolt, amiket a legjobban szeretett az egész világom, meg a zárkózottságra, amivel örökre szakítani akart, mert a szákiak, az oroszlánok, meg a kanyonok helyett ezentúl az embereket szerette volna szeretni. Azután valaki egy zseblámpával. ellenségesen az arcába világított, egy pillanatig a bölcs, kékfénj ű gúny megdermedt rajta, azután elérkezett a döntő pillanat. amikor kínosan tehetet- ler k érezte magát, s a riadó- atf megérkezése előtt leug- rct n garázs tetejéről, az em- bc közé, A Vadembert betwszfcolták e T.unusba, valaki azon- r tv-kaimerák elé akarta ni, de egyelőre az az ont érvényesült, hogy hoz kell vinni, mert le- ■?, hogy valamelyik ei- : ntézetből szökött A Vadember nem sze- az elmegyógyintézetek yzékébem, egy profesz- mmdenesetre azonnal " Usigálta és megállapífcot- hogy makkegészséges és c l . írni képességei teljesem hibátlanok, a típusa hegyi :h mazásra váll, a mozgása, m ^tartása viszont telje- • i elüt minden más emlier- . l okozta a helyzet bizonytól - igát, hogy nem tudtak ve " beszélni, mert a Vadember nem ismerte a szokásos művelt nyelvj árasokat, és hiába hozták ki a központi könyvtárból az összes fellelhet") szótárt, egyelőre nem tudták lefordítani, amit a Vadember mondott, csak bámultak rá, anélkül, hogy egyetlen szavát is megértették volna. A Vadember fokozatosan ismerkedett meg a civilizációval, a cipővel, az ügyiratokkal, a hivatalnokokkal meg a szempontokkal és közben állandóan türelemre intette magát, mert tudta, hogy az emberek meg a saját addigi élete miatt súlyos áldozatokat kell néki hozni, és gyakran eszébe jutottak azok a pillanatok is, amikor a garázs tetején állt és megadta magát. Időnként felködlöttek benne az ősi intelmeik, az anyja, a szerelme meg a remeték, akik többször figyelmeztették, hogy kerülje az embereket, de a Vadember ilyenkor mosolygott, és a civilizált fogalmak megfelelőjét kereste: például, az utcák száraz kanyonok, a toronyházak szürke sziklák, a repülőgépek pedig dühös sasok voltak. A Vadember pontosan tartotta magát az eredeti fogadalomhoz, igyekezett mindennel szakítani, ami a szikláikhoz meg az oroszlánokhoz fűzte, de eljött egy szituáció, amikor az embereknek feltűnt a Vadember mozgása, — Miért akar ez minden áron egyenesen járni? — kérdezték az emberek csodálkozva egymástól. — Talán valami testi hibája van? ...t — Fel kellene világosítani... — Tulajdoniképpen a nevét se tudjuk... — Egy általába« mft akar tőlünk? A Vadember ekkor érezte először, amióta elhagyta a kanyonokat, hogy valami bizonytalanul megmozdul alatta, és nem tudja felfogni a mozgás irányát. Ezt követően hibát hibára halmozott, nem voltak ezek döntő jelentőségű hibák, csak kissé kellemetlenek, és teljesen megzavarták a Vadembert Egyre jobban elkomorult egy hajszolt vad benyomását kelltette, időnként rémülten az emberekre meredt, mintha valaki a halálos ítéletét mondta volna ki fölötte. Kilencven nappal azután, hogy leugrott a garázs tetejéről, a Vadember megbetegedett. A professzor az emberek kérésére többször alaposan megvizsgálta. — Mi baja van? — kérdezték. A professzor tófordította a tenyerét — Ki tudja? A Vadember csukott szemmel feküdt az ágyon, különös, nehéz víziók gyötörték, és nagy belső kínokat élt át mintha valaki szörnyű bosszút akart volna állni rajta. Rövidesen meghalt Ostobán és romantikusan halt meg. Nem ismerte a műveltebb nyelvjárásokat, ő egyelőre csák a kanyonok meg a sziklák nyelvét beszélte, s így tulajdonképpen egyetlen szavát sem értették meg. Néhány igaz és fontos ember kivételével lényegében senki se gondolta komolyan, hogy tényleg vadember volt 1964. november. Déryné késői követői... Hétmillió ember színháza — A kezdet: bohócok, bűvészek „Tartuffe" diadalútja — Miller és Donizetti — Illyés Gyula új darabja A londoni Daily Worker a minap érdekes cikket közölt „o világ egyedülálló színházáról, amelynek nézőterén esténként 6—8 ezer ember kiséri figyelemmel a színpadi hősök sorsát.” Kevesen tudják: az „egyedülálló színház” számunkra olyannyira természetessé vált, mint akármelyik más „testvére”, a tizennegyedik évadjába lépett Állami Déryné Színház — amelyről az említett londoni cikk szólt — meghódította magának a magyar falu apraját-nagyját. Estéről estére az ország legkülönbözőbb részén 12 társulata lép a közönség elé: eddig körülbelül 30 ezer előadást tartottak hét millió néző előtt! Autóbuszaik esőben és sárban, hóban és fagyban több mint 7 millió kilométert tettek meg: tehát minden egyes látogatóért ezer métert! Játék a számokkal? Igen, az: a meghökkentő statisztika azonban gondolatébresztő Maliéret, élmény- fakaszitó Shakespearet, mesés kedvű Jókait, drámai ihletésű Katona Józsefet, klasszikus Sophoklést, modem Arthur Millert jelenít. 1837 óta például Magyarországon a „Tartuffe”-ot 591-szer mutatták be: a Déryné Színház azonban egymaga majd 700 alkalommal játszotta- Az ,rAhogy tetsziks”, s az Aranyember” hasonlóképp csaknem kétszer annyiszor szerepelt műsorukon, mint másfél százada az összes többi hazai színházban együttvéve. S amit képtelenség számokba foglalni: százezreket formáltak érzelemgazdagabb, műveltebb emberré! JÓKAITÓL LORCAIG Az első előadást 1951. augusztus 20-án tartották a dunapentelei általános iskola udvarán. Az esztrádműsorban bűvészek, bohócok is felléptek. Nehogy a színfezek magvasabb versei, jelenetei, darabrfezletei „unalomba fulladjanak”.... A második évadban már hódított Jókai, s persze az „elmaradhatatlan” operett. A közelmúlt sikered: , Sophoklés, Lorca, Shakespeare. Hosszú az út Jókaitól Loncáig. Az előbbi manapság főleg az iskolások, utóbbi a fogékony fiatal értelmiség kedvence. Az igények differenciálódtak: hanyatlóban az operettkultusz — inkább a modernebb hangvételű zenés vígjátékot szeretik — s aligha akad olyan klasszikus, vagy XX. századi darab, amelyet „nem értenek vidéken”. A Déryné Színház tényekkel bizonyította: az igazi művészet nemcsak a városi kőszinházakban, hanem a művelődési házak „szerényebb” színpadán is utat talál a közönséghez. A darabválasztás szempontjából fejtörést okoz az a bizonyos „szerényebb” színpad, amelyen öt-hat szereplőnél több nem fér eL A kényszerűség törvénye késztette — elsősorban Kertész László Jászai-díjas főrendezőt — a kamara-előadások Déryné Színházra olyannyira jellemző művészi koncepci k kialakítására. Sallangmentes tömörség, világosságra és közért" hetősé^e törekvő egysaérűség e stüus fémjel, zője. Eszközei a klasszikus színészi iskola kifejezésvilágának, s a modem technika legegyszerűbb vívmányainak ötvözéséből alakultak ki. Csoda-e, hogy Larcánafe — s századunk többi, igazán korszerű művészének — népi ihletésű, modem formavilágú alkotásait sikerült a Déryné Színháznak megértetnie és megszerettetnie a vidékkel?... MI LESZ HOLNAP? íme, dióhéjban a kővetkező idei bemutatók: „Édes fiaim". Az első Miller-premier. Pár évvel ezelőtt még meglepődtek, amint egy tanyai vendégszereplés alkalmával „Nagy- világ”-öt láttak a nézők kezében. Most már senki sem csodálkozik a Miller-bemutatón. Jókai: „A szerelem bolondjaiElső előadás november 28-án Komáromban. A fam- táziadús mesemondó születésének 15(k évfordulója alkalmából sírjának megkoszorúzása vaL csehszlovák—magyar baráti találkozóval egybekötve. Gyárfás Miklós „Kisasszonyok a magasban” című darabja az utolsó 1964-es bemutató. Ve- reczkey Zoltán vezetésével már javában tartanak a próbák: ő egyébként nemcsak színfez, rendező, hanem szerző is. Az előbbi Jókai regény színpadi változata ugyancsak az ő munkája. Mi lesz jövőre? Két felújítás: Mikszáth, „Tavaszi rügyek” és Mark Twain „Koldus és királyfi” című darabját játsszák — utóbbit ifjúsági előadásként Valószínűleg az „Ilyen nagy szerelem”, s a „Volpone” zárja az évadot A színház mind jelentősebb részt vállal a mai magyar dráma népszerűsítéséből. (Eddig csaknem száz ősbemutatót tartottak!) Sikerült Illyés Gyulát is megnyerni: az évad során új darabját láthatják a faluszínház nézői. A másik meglepetés egy ismeretlen pápai pedagógus, P. Horváth László drámája lesz. A „ViaszrózsákV kalandos úton jutott el a dramaturgiára, amely tehetségesnek s bemu. tatandónak ítélte a vidéki pedagógus-házaspár konfliktusát kibontó színdarabot. A premiert jövő tavaszra tervezik. Mert új szerzők felkutatását is feladatuknak tartják, szeretnék, ha a klasszikusok mellett Illyés Gyula és több mai magyar szerző ihlető-patranáló műhelyre találna a Déryné Színházban... S megpróbálkoznak az operával is! Így került a műsortervbe Donizetti dallamos, vidám hangulatú kisoperája, ,Jiz ezred lánya”. Az úttörő jellegű előadás rendezője, szereplői bíznak abban, hogy a vidéki színházlátogatók együttérző elismerésével találkozik az igényes, zenei közönségnevelfet is magáénak érző színház szándéka. Veszprémi Mikié»
