Dunántúli Napló, 1964. október (21. évfolyam, 230-256. szám)
1964-10-04 / 233. szám
Szabó Pál: A BENSÓ EMBER K áplár András még javakorában van, túl már a harmincon, de még jóval innen a negyvenen. Megy az utcán, kezében görbe bot, szeme erre-arra jár, mintha azt vizsgálná, hogy mi változott meg az udvarokon, kerteken tegnap óta. Na lám, Bittóéknál nagymosás lehetett, mert szárítókötélen teméntelen ruha leng, lobog fától-fáig az udvaron. Kis Gáspár most sem egyengette el a gödröket az utcán, úgy maradt, ahogyan a vontató felvágta a múltkori esőben ... igen, ezt az embert be kell hivatni a Tanácshoz. Botját a levegőbe csapja, által akar menni a túlsó oldalra, mert a kisvendéglő előtt egy szekér áll két lóval, de nincs levetve az istráng. Valahányszor, ha valami hanyagságot vagy mulasztást talál a faluban, nagyobbat dobban a szíve. Különösen mostanában, mert elég izgalmas napjai vannak. Kútfúrókat várnak, az első artézi kutat hozzák a kis falunak és az most a nagy kérdés, hogy hová is fúrják a kutat? Majd ő ezt kijelöli.:: Amolyan benső ember. Csak „belül" dolgozik a faluban raktáros és felvásárló a szövetkezetben, tagja a községi Tanácsnak, felügyelőbizottsági tagja a termelőszövetkezetnek, és szőlősgazda. Egyszóval, van neki gondja, abban hiba nincs. A gyerekek már visszamentek az iskolába, az asszony kint terített neki a kertben, a szőlőn innenfelől, ahol rózsák is vannak^ S a szőlő fölött olyan derűs, olyan békességes a délutáni nap. Mert ennek a szőlőnek híre van. Mindössze is háromszázhúsz négyszögöl, s az elmúlt évben tizenhét hektoliter bor termett rajta. Ez annyira hihetetlen, hogy még a finánc se akarta elhinni a szentnek se. — Nem lesz ez annyi, hájjá, elvtárs! — okoskodott, amikor a bevallás alatt benyitott az elmúlt év őszén. — Vakuljak meg, ha nincs tizenhét hektó — érvelt a gazda. — Hátha maga ennyire állítja — nyugodott meg a finánc, de elég az hozzá, hogy csak úgy este nyolc óra tájban ment el s ült fel a biciklire. Nem volt különösebb baj, csak tán any- nyi, hogy a saját biciklijét egész úton, amíg csak haza nem ért, folyton-foly- vást Csillagnak, gyermekkorában az édesapja kedvenc lovának nevén szólította. — Jönnek ezek a kútfúrók, vagy nem jönnek? — ült le ezen szókkal az asz- szony a kerti asztal mellé, amikor a rakott-palacsintát férje elé tette. — Tán ... jönnek. Az előleget felvették, a szerződést aláírták, — Azért kérdem, mertaz egész falu azt mondja, hogy lesz is itt artézikét? Hörbölhetünk továbbra is az itatókútból. j s — Ne féljen a falu, amíg engem lát, mindja Káplár András. Kicsit gondolkozik, aztán mondja tovább: •— Te csak arra ügyelj, hogy legyék kéznél őrös, terítő, szalonna, kenyér, meg poharak, mert.;; itt lesz az artézikút, ni — s fejével a szőlők fölött az utca felé int. — Hol? — Hol? Hát itt, ni. Mi előttünk. A sarkon. — Villáján jó fél túróspalacsinta, s vele egyet kavarint, s befalja. Így néz az asszonyra. A z asszony, Hajdú Sári csak néz. ö is, mint az ura, együtt nőttek embernyi emberré a faluval. Hiszen Kökényes, negyvenöt előtt egy több ezer holdas birtoknak volt a birkatenyésztő központja, három nagy ho- dállyal, juhászházakkal, cselédistállókkal, s közelebb-távolabb vagy három mély kúttal. A férje faragóbéresnek a fia, ő valamivel több: a magtáros és éjjeliőrnek a lánya ..; és most artézikút ... meg... a néhány lézengő juhász helyett négyszáz lélekből van a környezet! — Ö, kedves... — mondja meghatódva és mást mit tehetne? Minthogy a férje kezére teszi a kezét. Ott, ahol most a tizenhét hektó bor termett, a cselédházak tyúkketrecei álltak, s ahol a ház van... igen, minduntalan felvillan a lélekben a múlt. Egy férfikalap bukkan fel a szőlősarkon túl. Aztán bicikli csörren, utcaajtó nyílik, fiatalabb ember jön, Serfőző János, brigádvezető. •— Jónapot kívánok! — Szerbusz! Mi szél hozott erre? Ölj le, na — s odább húzódik a lócán. — Csak úgy.;. jöttem. — Leült s nagyot fú inkább, mint sóhajt. — Ahá! A kútfúrás... gondolja, de tán inkább tudja, Káplár András a szemével a feleségének int. Ami azt jelenti, hogy hozzál csak egy órossal. Az asszony szó nélkül megy. Serfőző rágyújt s utána erre-arra nyújtogatja a nyakát: — Nem jöttek még? kérdezi. — Kik? ■— Hát a kútfúrók: — Szóval téged is nagyon érdekel? — Hát persze. Mert az úgy van András bátyám, hogy.;; mégis csak ott lenne az a kút jó helyt, mielőttünk. Onnan erre is vezet az utca, aztán, ha négy, vagy öt házzal feljebb megyünk, szinte központon van, hát nem igaz? — Kezével mutogatta az irányt, de a kéz most megáll az asztalon, mintha rajzolna. — Jó, jó, majd meglátjuk, de most vedd fel csak. Kóstold meg — s teleönti poharát Koccintanak. S erfőző felhajtja a bort, utána kissé derűsebben néz belé a délutánba, s kezdené megint a saját házuk előtti bizonygatását, amikor most nem kalap, hanem egy hajadon- fej bukkant által a szőlők felett. Ö is biciklivel jött: az állami gazdaságban dolgozik, fejősjuhász. — Aha! — gondolja megint a benső ember, vagyis Káplár András, mit is akarhat? A kutat. Ez is a kutat! Baj lesz itten, ha ő nem áll erősen a talpán .:: S szeme megint a feleségének int. Ami azt jelenti, hogy bort, poharat. Mert a bor jó. A bor nagyon jó. A bor, árkokat temet bé, haragosokat békít ki, sírt ás, de lakodalmakat is csinál, ó, a bor annyi mindenre jó. Miért ne lenne arra is jó, hogy kijelölje, hova is fúrják azt a kutat? Igenám, de..: ha Káplár András bort iszik, nem tehet róla, de mindég balra, vagyis az igazság felé iszik, és mennél többet, annál inkább közelebb ama ... „végső igazsághoz”. Most is az történt. Amikor már lehettek úgy hatan, vagy heten, és mindenki próbálta megmagyarázni a maga igazát, felállt, s valameddig szótlanul forgatta erre, arra a poharát. Csend lett. — Egyszóval, — mondja — az iskola előtt lesz az artézikút, a gyerekeknek is jó, meg úgy is illik. — Az emberek meghökkennek. S csak pislognak. — Hiszen az;:: kint van a műút mellett és,,: ott vágjanak a kölykök pocsolyát? — Tényleg, a pocsolya ... meg a műút... gondolkozik Káplár András és szinte hallja, hogy a gyermekek lármája közt szelíden, vígan ragyogóan ömlik le az árokba a víz. — Községfejlesztési adóból gyűlt a kút ára össze, legyen csak ott, a falu legközepén — zengi egy ember, Csiklód Sándor érthetően. Hiszen az ő háza van pontosan a falu legközepén. — Ami ma közepe, holnap már széle lesz — emeli fel más ember a hangját. — Igaz! Már is kezd a falu amarra, keletre nyúlni... — Jobb is, mert hamarabb feljön a nap! — kiáltja valaki. Káplár András röviden szeretné végre tisztázni a helyzetet. — A tanácselnök háza előtt legyen — mondja ki megfellebezhetetlenül. — Na de miért? — kérdik szinte mindannyian. — Azért, mert.;: valahol csak lennie kell, és a tanácselnök se rossz ember éppen, megaztán ... >— De ha még egyszer választás lesz és ő bukik, de ott marad a kút! — Tényleg — rebegi letérten és leül. Törölgeti a nyakát, homlokát. Egyszerűen beleizzad már. Motorzúgás robban belé a hirtelen támadt csendbe. Fék reccsen, nyereg nyekken, két ember jön be. Egyik a tanácselnök, a másik az iparosztály előadója a járástól. Az elnök már jöttében lebegteti a papírt: — Megvan a falu távlati terve, András! — Igen? Hát most mégis :;: az artézikútról lenne szó .:: — lép elébe bizonytalanul. I — Hát az is itt van. Ide nézz! Itt megyen le mellettetek az utca, itt van előttetek ez a gidres-gödrös hely jobb- felől, eszerint... ezt a helyet parkosítani, a kút meg aztán vagy ide kerülne ti elébetek, vagy pediglen egy kicsit lentebb és túlfelől, ahol mi lakunk .;; — s kérdőn, némi szorongással néz Káplárra. K áplár Andrásban felvillan még egyszer régebbi vágya, ábrándja, hogy itt lenne a ház előtt a kút, de aztán mindent elborít a víz csobogása, csattogása és a faluját látja, messzebbről, fénylőn, kémények füstölögnek, esti villanyégők égnek és nyárfák nőnek belé az égbe és estébe. Valami nagyot szeretne mondani az embereknek: ■— Nem minden prófétának hajlik maga felé a keze, és éppen ezért a kút nem itt lesz, hanem itt ni! Ahol kezdődik a libalegelő. De miért? Azért, mert egy év, vagy tíz év, de törpevízmű viszi bé a vizet minden konyhába, házba, udvarba, aztán meg ... csinálhatnánk fürdőt. Tíz, vagy tizenkét kádas fürdő elég, nagy, szabad medence, vagy tó, egyrészt az ártérvíz, másrészt az Ér vize..: ahogyan beszél, ujjal matatnak a papír ábráin, vonalain. Az emberek néznek, hallgatnak, aztán szinte egyszerre nyúlnak a pohárért, hát így is jó, persze. Dehát... ha már le kell mondani a házuk előtti ártézikútról, legalább igyanak egy kis jó bort, hát nem igaz? Lázár Ervin: cA kisfiú meg az úeoszlúa&k Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest, 1964. A könyv hátlapján az áll, hogy nyolc éven felülieknek. Ha rám lenne bízva, akkor úgy módosítanám, hogy 8 és 12 év közöttiek, valamint felnőttek számára. Lázár Ervin könyve azok közé a ritka meséskönyvek közé tartozik, amelyek mindkét réteg számára szolgálnak mondanivalóval. A könyv a gyerekkornak abba a világába visz el, amikor a valóság és a mese között még nincs éles határvonal. A tárgyak megelevenednek és mások, mint a valóságban: a gyufaskatulya autóvá válik, az orvosságosdoboz házzá, a gombok katonákká és a sarokban képzeletbeli lények ülnek. Hogy ezek a lények micsodák, az majdnem teljesen mindegy. Régen a vasorrú bába, vagy Winnetou, az öreg indián, esetleg a féllábú kalózkapitány; Lázár Ervin meseregényében főleg oroszlánok szerepelnek: Bruckner Szigfrid a kiérdemesült öreg cirkuszi oroszlán, élete párja Szilvia, két másik oroszlán dr. Kiss János és Láz Jenő, valamint Arabella, a táncosnő. És per- ize a kisfiú, aki mindezeket látja és akivel mindez megtörténik. Mellettük van még egy főszereplő, a szerző. A kisfiú számára ez a világ valóságos, az író, vagy a felnőtt számára már nem; de attól függetlenül, hogy a felnőtt számára nem ül a sarokban Szigfrid, az öreg oroszlán, ez a világ nagyon fontos. Ez a gyerekkor sokszor elfelejtett, sokszor elveszett világa, ahol óriások és törpék, jók és gonoszak keverednek együtt és amelyeket csak egy-egy olyan író tud felidézni, aki jó író. Ilyen könyv Alain—Fournier: A titokzatos birtok-a, vagy Sain—Exupery: Kis herceg-e. És ilyen Lázár Ervin könyve is. Ilyenkor az olvasóban újra feltámad ez az elveszett paradicsom és így válik valóságos lénnyé Arabella, a cirkusz tündére és Szigfrid az oroszlán. Különleges tudomány kell ahhoz, hogy jó meséskönyv szülessék. Ha megvizsgáljuk az irodalmat, akkor kiderül, hogy nagyon sok írónak a legjelentősebb munkája önéletrajzi regénye. Saját élete és ebből is főleg gyermekkora az az arany tartalék, amelyből egy életen át él, és amit ha egyszer őszintén, igazán megír, akkor ehhez az íráshoz lesz a legtöbb köze. Ennél egy fokkal több, vagy más, amikor az író ugyanolyan szemmel tudja még nézni a világot, mint gyerekkorában. Az önéletrajzban is meg van a nosztalgia az elvesztett gyerekkor után, de már nincs meg a képesség arra, hogy a saját életén kívüli világot ugyanúgy lássa, mint gyerekkorában. Nagyon kevés jó író tud jó gyerekkönyvet írni. Ezért összehasonlíthatatlanul szegényebb a gyerekirodalom, mint a felnőtt. Csak egy példát: manapság sorban jelennek meg a fantasztikus ifjúsági regények és Verne Gyula fantáziáját a valóság már régen felülmúlta. Viszont Verne ma is a legnépszerűbb ifjúsági regényíró és feltehetőleg akkor is az lesz, amikor az azóta megjelent fantasztikus könyvek java része már olvashatatlanná válik. Mert ha a technikai kellékek az ő regényeiben gyakran avulttá is váltak, írójuk változatlanul jó író. Azzá tette az, hogy az előbb említett adomány meg van benne és alakjai élők. Lázár Ervinben is meg van ez az adomány. Alakjai élők, mindegyik más, egymástól különböző jellem, de ez a különbségük csak annyira bonyolult, amennyire a gyerek lélek számára még követhető. A gyerek világa a felnőttétől nem elsősorban bonyolultságában különbözik, hanem inkább abban a képességben, hogy az abstraktot kevésbé tudja követni, mint a felnőtt, ezzel szemben a konkrét dolgok iránt érzékenysége nagyobb. Lázár Ervin is úgy játszik alakjaival, mint egy szi- nes fantáziájú gyerek. Más ilyenkor bélyeggel, kártyával, vagy más játékszerekkel játszik, ő gyerekkorának emlékeivel és érzéseivel, gyerekekkel, állatokkal, groteszk nevekkel és helyzetekkel, de mindenkor a jó mese belső törvényei szerint. Külön szerencse még, hogy ezt a szép kiállítású könyvet az egyik legjobb és talán leg- eretibb magyar illusztrátor, Réber László illusztrálta. Szőllősy Kálmán , Bárdosi Németh János: Madách estéje Falusi álom, zordság és magány borult rád, mikor minden veszve már; a gazdag élet, asszony és remény és csillag se volt életed egén. Csak leroskadtál magadba, borús álmokat látva, zordon koszorús, s a sztregovai köd, a gyilkos éj üldözött, mint a fojtó szenvedély. S mikor fogytán volt a gyertyád és erőd megálltál akkor a végzet előtt, s a költemény, az Ember végzete fölcsendült, mint a végzetes zene, a kőbedermedt dallam, a titok, mit rejtenek a folyók, dolomitok. Hallama Erzsébet: Város A város a hegy lábánál dorombol, borzolgatja lágykezű szellő, a fény hátán a messzi erdő mélyéről jött. s most itt csatangol, akár a sóvár gondolat. A téren vén, napsütött kövekbe botlik, útjába kék felhő hanyatlik, pezseg az utca, s áttetsző-fehéren libeg a könnyű ég egy gyárkémény hegyén. Ez itt talán egy lomha, bosszús, szívedbe tipró kőkolosszus, de erdőszagú szélbe, nézd, a nagylegény hogy elcsitul. Hej, városok, világok, ez a varázslatok százada, s ki nem barangol néha egymaga, hogy sejthetné e szertelen világot? Ladányi Mihály: Szép húgaim Szép húgaim, grundokon felnövök, vasúti töltés mentén csókolozók, egy ágyban négyen alvók, ! vidáman keserűek, szép húgaim, akiknek a lepattogzott lavór volt a fürdőszoba, ; zsíroskenyér a vacsora és öt gyerekkel jött a szerelem, szép húgaim, proletár-angyalok, akik nem jártatok divatszalonokba, s nem alkudott rátok az idegen, nem láttuk sápadt, szeplős kis arcotokat a filmeken és olcsó taft-ruha a megálmodott elegáncia, szép húgaim, akikről nem beszélt lelkesedve senki sem, s akik, ha jött az este, ugyanúgy ültetek, kezeteket ölbeejtve, akár a régiek, és álmosan vártátok a jövőt haza a kocsmából, a meccsről s a vacsorát tízszer feltettétek, szép húgaim, tele van a szívem örömmel, szánalommal tele van veletek a szívem! Káldi János: Parázsló tündér E délutánokból csak ő marad meg: így, a majdnem-fehér ég alatt, szálló hajával, ahogy elsiet a végtelen dűlőúton, ahogy elszórja mosolyát minden megfontoltság nélkii és nem gondol semmire. A fákat majd kidönti a szél, az utakat benövi majd a fű, por lesz minden emberi szomorúságból, de ő megy már szüntelen, táj nélkül is, kiszakadva télből és nyárból, parázsló tündérként, egyre magasodva.
