Dunántúli Napló, 1964. október (21. évfolyam, 230-256. szám)
1964-10-25 / 251. szám
NORA BADIA: SENEN, A NÉGER Nora Badta (született 1921-bea) kubai írónő, dramaturg, a kubai rádió és televízió munkatársa. Itt közölt, a kubai nép közelmúltját megelevenítő elbeszélés a Falum beliek című ciklusban jelent meg. M ár rég elkerültem a szülőfalumból, időnként azonban hazalátogatok, hogy teleszívjam magam friss levegővel. A nagyvárosok pora behatol a tüdőbe, marja, égeti a szemet. Falun könny ebben lélegzik az ember, és nem kell örökké sietnie. Lassan lépkedsz csak úgy, egymagádban, és szívedben béke van. Csendes, jelentéktelen Ids fain a mienk. Az ilyenekről sohasem írnak az újságok, azt mondják, itt nem változik semmi. Részben talán így is van. De csak részben, mert néha itt is előfordulnak érdekes események. Az emberek itt is ugyanolyanok, mint egyebütt: gondolkoznak, éreznek, ereikben vér folyik, mell kasukban forró szív dobog. Jól ismerem szülőfalum lakóit: a néger Senent, Lucia anyát, Almádét, a borospince gazdáját és a többieket... Egyszerű, hétköznapi emberek... Vannak közöttük jók is, rosszak is, érdemekkel, hibákkal. Igen, egyszerű, hétköznapi emberek s ha történik velük valami, az is egyszerű, hétköznapi. Elmondok egy ilyen történetet fitt a lk lunkbam egy öreg néger, Senen... * ... Amint már említetten», az én tahim sem különbözik a többitől. Mint mindenütt, itt is van főutca, park, templom, iskola, községháza, vasútállomás és piactér. Senent mindenki ismeri. Naponta végigmegy a falun, s bandulóját pengetve énekli dalait. A dalokat ő maga költi. Nem úgy, mint az igazi költők, akik verseiket heteken, hónapokon, sőt éveken át írják. Nem... Senen rögtönzi verseit... Szabadon fűződnek, folynak egymásba a szavak, s áradnak, mint a zene. Pengetni kezdd a húrokat, s máris szárnyal a dal... A dal a felkelésről, amikor a híres Mateo tábornokkal együtt harcolt népe szabadságáért. És a nép hisz neki — nem mindent, természetesen, de hisz, mert amiről Senen énekel, abból sok minden a tankönyvben is megtalálható. Amikor Senen tízsorosait énekelve lassú léptekkel végigmegy a piactéren, az emberek mosolyra derülnek, tréfák csattannak, és az öreg néger új rögtönzésekkel válaszol a tréfákra... Majd leemeli sombreróját, amelybe csak úgy hullanak a centavók. Így van ez minden nap. Amikor Senen kiér a főutcára, és megáll a községháza előtt, az öreg bíró is megkéri, hogy énekeljen valamit — és mindig dob sombrerojába néhány pesetát. Senent az egész falu ismeri, hiszen majd minden faíkimbeldnél idősebt». Senki sem tudja, hány éves, de sok minden, amiről énekel, több mint száz évvel ezelőtt történt Talán száz évesnél is öregebb, mert a színes kendő alatt, amellyel leköti a fejét te* hér göndör haj rejtőzik, a esokoládéfefcete arcát is hófehér szakáll fecfi. Annikor Senen nevet — és gyakran »evet — sok szenvedésről, jóságról mesélő mély ráncok lepik el az arcát Igen, Senen nagyon öreg. A falu egész történetét ismeri. Már akkor élt, amikor a NÁDASS JÓZSEF: Tj ejzik, mit tenniük kell Szeretem az épület-állványokat. Nem méltatlankodom, ha elállják a járdái, Csendben, bólogatva, kikerülöm őket, Hálás szemmel pillantok vissza reájuk. Némán állnak, tűrik a pallókon a lábak dobogását. Egyre feljebb segítik a falakat-emelőket, Vaskapcsok szorítják őket, így van ez rendjén, Tudják ők jóL Az erdőkre, ahol születtek, csak ritkán emlékeznek vissza, A lomboktól, szülötteiktől, már régen elbúcsúztak, Az emberi város segítői lettek, Ritkán látnak már tarka pillangót Hbegrri. Utcáról utcára vándorolnak. Ha már áll a fal, ha már ragyog a homlokzat, Indulnak, költöznek, új munkára sereglenek, Csapatba összeállva, Teszik, mit tenniük kell. Egyszer, éjszaka, felkelek majd ágyamból, Lebaktatok a sötét utcára Es megsimogatom a szilárdan állót. Amint őrhelyén némán címeren#. templomot, a községházát építették, még air- ra a napra is emlékszik, amikor Lucita született, pedig Lucita vénséges vén asszony már, az évek valósággal kiszárították. Faäumibam mindenki szereti Sesseait, ő vászon bstaereti az embereiket. Egymás mellett élték le életüket, mindennap látták egymást. E zt azonban a kapitány nem tudta. — A kapitány — a falu új csend őrparancsnoka. A csendőrség épülete az Ópiacon áll, Sarat a falu szélén, ahol apró házak sorakoznak egymás mellé. Valamikor régen itt volt a piac. Senen még jól emlékszik rá, hiszen öregebb, mint a falu. Estefelé ér ide, amikor hazafelé tart, a falu szélén álló kis faházikójába. A gyerekeik kint állnak az utcáin. Az anyák a kályha mellett készítik a vacsorát, s hallgatják Senen dalait. A kapitány azonban, akit most helyeztek ide Havannából, ezt nem tudta. Türelmetlenül várta, hogy mindenkinek megmutathassa hatalmát, és kilépve a csendőrség épületéből, megparancsolta Senennek, hogy azonnal hallgasson el. A tér úgy elcsendesedett, mintha az egész falu alávetette volna magát a Havannából érkezett kapitány parancsának. De ha a levegőnek szeme lett volna, az is úgy nézett volna a kapitányra, ahogyan a néger mellett álló gyerekek, a házakból ká- tekámtő anyák, és maga az öreg Senen nézett rá. A csend nem tartott sokáig. Hirtelen megpendültek a húrok a bandáién, olyan hangosan, határozottan, hogy még akkor sem szólt így a hangszer, amikor Senen a dicsőséges Mateo tábornokkal népének szabadságáért harcolt, azokban az időkben, amikor a kapitány még a világon sem volt. A Havannából érkezett kapitány mindenről nem tudott, mint ahogy nem látta soha azokat a forradásokat sem Senen testén, amelyeket a harcokban szerzett. Elvörösödött és kiabálni kezdett: — Hallgass! Nem tudod, hogy ón vagyok az új parancsnok? Senen nagyon jól tudta, hiszen látta a megkülönböztető rangjelzést. Az öreg néger ujjad végigszaladtak a húrokon és csengő hangon énekelni kezdett: — A faluba hozzánk harcos érkezett, Díszes ruhájú, újsütetű kapitány.., Volt revolvere, hosszú kése, De parancsolni nem tudott ám a kapitányi — Börtönbe vele... Börtönbe... Katonák, kapjátok el ezt a mocskos öreget — ordította a parancsnok. Nem lett volna Szabad „mocskos öregnek” nevezni Senent. De hát, amit Senen énekelt „újsütetű kapitány” volt: így hát nem tudhatta, hogy az ordításra előrohamó katonák nem szívesen teljesitik a parancsot. A katonák idevalók voltak. Itt születtek, itt nőttek fel. Még nem is olyan régen gyermekként, maguk is türelmetlenül várták Senent az Opiacon, hogy meghallgassák a dalt, Antonie Mateo tábornok dicsőséges harcairól. Álltak a katonák, mintha földbe gyökerezett volna a lábuk, az „újsütetű” kapitány pedig toporzókolt dühében: — Elfogni az öreget! Parancsolom! A katonának teljesítenie kell a parancsot, akár akarja, akár nem. És akkor a katonák, akiket Senen maga tanított, oktatott fegyelemre, elindultak feléje. D e nem olyan gyorsan, ahogyan a kapitány szerette volna és nem ragadták meg az öreg négert, amint ezt a parancsnok várta. Egyre közelebb mentek Senenhez. nrriköz- ben az öreg szinte átfúrta őket égő szemével. Ami kar előtte álltak, a legidősebb katona ■— nem volt több huszonöt évesnél — halkan így szólt: — Senen, jössz velünk? A beállott csendben még a légy zümmögését is hallani lehetett. A kapitány a csendőrségi épület kapujában várt. Sárga volt, mint a viasz... S én tudom, aki ott volt, mind ezt kérdezte magától: És mi lesz, ha azt mondja: nem? De Senen nem mondott nemet Nézte a katonákat, a’fiatal legényeket, akik a szeme előtt nőttek fel és megértette őket íme miért lágyult el a tekintete, amikor nagyon halkan így válaszolt: — Menjünk barátaim. És karonfogva az egyik katonát. Nem a katona kísérte Senent, hanem ő a katonát. Igen, így történt Amikor Senen már átlépte a csendőrség kapuját, a kapitány ismét ordítaná kezdett: — Nem énekelsz te többé a kapitányról! Erre Senen megállt, ujjal végigfutottak a banduló húrjain és felhangzott a dal, amelyet még ugyanazon az éjszakán megtanult az egész falu: — Dalt énekeltem a kapitányról, és börtönbe vettetett, de szabad leszek, s a tábornokról szól majd újra az énekem. Hiába, a kapitány mit sem tudott az öreg négerről, és így semmit sem értett meg. — Börtönbe vele! Börtönbe! — vesztette el teljesen a fejét a kapitány. — Bocsánatot fogsz kérni, te... te... — És csikorgó, nyikorgó új csizmájával berohant az épületbe. A mi falunk emberei nem mindig voltak hajlandók engedelmeskedni. Bár Senen a börtönben ült, és már éjszaka két óra volt, bandulója hangját még mindig hallani lehetett az Ópiacon. Ekkor a kapitány berohant a zárkába, kitépte a néger kezéből a bandulót, és összetörte a falon. Nem lett volna szabad ezt tennie. Másnap reggel, amikor Senent kiengedték a börtönből és hallgatagon ment át a téren, -mint halott gyermeket szorította melléhez a I széttört bandulót. A bandulót, amely vele és Mateo tábornokkal megtette a hosszú, legendás utat a hegyeken át. Életében először maradt Senenmefc néma az ajka. Egyéb nem történt semmi. Vagy csak úgy látszott, hogy nem történt. Mindenesetre a kapitány semmit sem vett észre. Hogyan is vette volna észre, milyen üresek lettek az utcák! Hiszen a kapitány nem volt odavaló, nem várta Senent minden este, mint ahogyan a gyerekeink várták, zsebükben őrizve az előkészített centavókat. A hét nap alatt, míg Senen nem énekelt, mindegyikük zsebében már hét centavó gyűlt össze, de az öreg néger még mindig nem mutatkozott. Hogy várták pedig! És a sízüleik is várták. Az egész falu várta. Mindenki tudta, hogy Senen visszajön, és ismét felhangzik az utcákon az öreg néger dala. A kapitány azonban .ezt sem tudta. örvendezett, hogy leckét adott Senennek, és már el is felejtette az öreg négert. A kapitány özvegy volt. Minden reggel elkísérte fiát az iskolába és este érte ment. Minden nap. Így ismerte meg a tanítónőt, és szerelmes lett belé. Mert a kapitánynak szintén volt szíve. És ugyanolyan hirtelen lobbant lángra a szeretemtől, mint a dühtől. Egyik este, amikor a fia elé ment, egyszer csak hallja, hogy az a többi fiúkkal együtt Senen új dalát énekli. — A faluba hozzánk harcos érkezett, Díszes ruhájú, újsütetű kapitány ... Fia szájára tapasztotta kezét, de a következő pillanatban a tanítónő gúnyos arca bukkant fel előtte, aki piros ajkaival remegő hangon, amely egyáltalán nem a félelemtől remegett — tovább dúdolta a szöveget: Volt revolvere, hosszú kése De parancsolná nem tudott ám • kapitányi Ettől a naptól kezdve a kapitány nem kísérte el fiát az iskolába, és néhány napig az utcáin sem lehetett látni. A falu lakói azonban tudták hol van, ment dühös ondí- tása még az Ópiacra is káihaMatszott Egy napon aztán örömteli kiáltások töttöfc- ték meg a falut: a távolból a banduló tisztán kivehető hangjait hozta a nyári szellő. Tudták, hogy Senen visszajön — és csakugyan visszajött. Az emberek hallgatagon gyülekeztek az Ópiacon, szemben a csendőrségi épülettel, amelyben most mély csend uralkodott. És bár a katonák semmit sem mondtak el, — a katonáknak hallgatniuk kell — mind !udták, mi történik a kapitánnyal. Látták maguk előtt, hogyan sápad el, válik vérvörösre majd sápad el ismét az arca a banduló egyre közelgő hangjaira. És tud- ‘ák, hogy a kapitányrak most egyetlen kívánsága van, — elpusztítani az egész falut. Várták, hogy kinyílik a kapu és a küszöbön megjelenik. a kapitány fegyverrel s kezében. De abban a pillanatban, amikor Senen alakja feltűnt a téren, a nép átvette a dallamot és énekelni kezdett. A nép. Kívülről tudták az öreg néger összes dalainak szövegét. A katonák és a gyerekek — nagyok és kicsik — születésüktől kezdve énekelték ezeket. És most Sanennél együtt énekelte mindeniki a felkelők dalát. A kapitány nem tudta elhallgattatni őket. Mert nincs olyan kapitány, akinek ereje lenne ahhoz, hogy hallgatásra kényszerítse a népet, amikor az a felkelés himnuszát énekli. A kapitány szólná sem tudott. Némán nézte az egyre növekvő tömeget, és a nép között, a néger mellett, ott látta saját katonáit. ankon fordult, s a csendőrség súlyos kapuja becsapódott mögötte. A nép pedig énekelt... És amikor Senen elindult az utcán, a nép követte. Mert Senen népe vágyainak adott hangot, s a népet nem lehet elhallgattatni. Mert a nép hitte, hogy Senen visszajön, és újból felhangzik a dala. Ha nem hitte volna, meghalt volna a vágyakozástól, a szégyentől. Egy nép azonban sohasem halhat meg. Vincze Ferenc fordítása Tudományos antikvárium lesz Pécsett — Böngészde egységáron — A közeljövőben nagyarányú átszervezés lesz az Állami Könyvterjesztő Vállalat pécsi, Kossuth Lajos utcai antikváriumában. A nemrég korszerűsített, rendkívül szép üzletben most nagyobb részt antikvár könyveket, kisebb részben pedig műszaki szak- irodalmat árusítanak. Mivel műszaki könyvek szaküzletére is szükség van, de ugyanakkor az antikvár művek forgalma is növekszik, a kettőt nem tudják már egyetlen üzletben lebonyolítani. Ezért a műszaki részt átviszik a nagyobb befogadóképességű Széchenyi téri könyvesboltba, s az eddigi üzletben kizárólag régi, illetőleg használt könyvet árusítanak majd. Pécs szellemi élete ezenkívül azt is megköveteli, hogy a régi könyvek között nagyobb választékban álljanak rendelkezésre a tudományos művek. Ezt az igényt akarja kielégíteni az Állami Könyvterjesztő Vállalat, s a közeljövőben tudományos antikváriummá fejleszti a pécsi üzletet. Ez a fejlesztés azonban nem megy majd a szépirodalmi rész rovására. Sőt, Itt Is bevezetik az eddig egyedül Budapesten alkalmazott úgynevezett egy- ságárrendszert. A tudományos, vagy egyéb szempontból kiemelkedő értékű kötetek kivételével minden szép- irodalmi vagy szakkönyv egytől tizenkét, vagy tizenöt forintig terjedő árért kapható lesz. Ebben az egységáron kínált böngészdében nem is műfajok és szakok szerint, hanem az árak alapján csoportosítják a könyveket. LÁZÁR ERVIN: A VAROS! A ködök reggel szekták megülni a tájait. Miikor feljön a Nap. Nem is köd ez, inkább pára, sűrű, tejes. Úsznak benne a jegenyék. a nyárfák meg a háztetők. Ilyenkor szoktunk megállni, reggelizni. Pálinkát is iszunk minden reggel. A lányok is, csak éppen Rozika nem. Rozika még sohasem ivott pálinkát. Titokban sem. Ma a ködben jött meg a teherautó a városi legénnyel. Megállt a traktor mellett, a vezető kiinitett a gépésznek és szélesen nevetett, megvárta, míg a legény hátulról lekászálódik, aztán elhajtott. Nedves, sötét nyom maradt utána a csillogó, harmatos fűiben. A legény ott állt a keréknyom mellett. — Na megjött — mondta az öreg Csepregi, Rozika édesapja, — ő volt a csapatvezető. Rozika meg a legényt nézte. — Ki ez? — kérdezte Ke- szi Imire és nekitámaszkodott a kocsinak, amire a tele zsákokat rakták. Imre egyedül szokta felrakni a zsákokat. A nagyon nehezeket ás. — Ez az új ember — mondta neki Csepregi. — Minek ide új earibe*}' — Kevesen vagyunk — Elbírtuk eddig is. Csepregi erre nem szóit Nem igen szokott sokat beszélni. Imre odaült közénk. Rozika mellé, mert Rozika a menyasz szonya volt. — Nem tudom mit altar az öreg ezzel a nyápiccal Csak tötobfelé megy a rész. — Lehet, hogy nem olyan, amilyennek látszik. Lehet, hogy erős — mondta Rozika. Reggeliztünk. A városi Csepregi mellé ült és zavartan né- zingélt maga elé. Az öreg adott neki enni a magáéból, mert a legény éhes volt. Nem mondta, de látszott rajta, hogy éhes. A gép elindult. Keszi Imre azt mondta, hogy „eső lesz”, pedig egy cseppet sem volt olyan az idő. mégis azt mondta, hogy „eső lesz”. Mikor fölmászott az asztagra, még azt is hozzátette: — Lehet, hogy nem Is akármilyen. A városi is az asztagra került, a gép felöli oldalra, ő dobálta a dobra a kévét. Rozika kévevágó volt és felszólt neki a magasba: — Aztán szépen dobja ám. Ügy mondta, mint aki biztosan tudja, hogy a városi úgyis szépen dobja, nem tővel előre neki a lábának, hanem szépen oldalason simán, úgy, hogy észre sem veszd, hogy melléesett, csak éppen le kell érte hajolni és elvágd a kötelet. A városi tényleg szépen dobta. Csak alulról is így csinálja — gondolta Rozika. Szaladgáltunk a szalmával, mint a futóbolondok, mert csak két pár szalmahordó jutott, a gép meg ezerhétszázas volt, úgy okádta a szalmát, hogy a Sánta gyerek meg Kabóca alig győzték díszed™. De szép, kemény petrencéket csináltak. Különösen a Kabóca értett hozzá, 6 ha kellett, egyedül is tudott petrencét csinálni. Úgy is szerződött, hogy ő mindig szalmás lesz. csak a társa cserélődik, örültünk neki, mert így kevesebb- szer került ránk a sor, és senki sem szeretett a szalmarázó- nál dolgozni, mert ott akkora a por, hogy az ember minduntalan vályogot köp tőle. Kabóca még délben, ebédidőben is köpködött. Olyan feketét, mint a föld. Mégis szalmás volt mindig. Szeretett petrencét csinálni. Fene tudja miit szeretett rajta. Én elől mentem mindig a szalmával, mert kicsi vagyok. Elbírnám hátul is, de a többiek mind nagyobbak, így aztán könnyebben bírják. Mert mikor megyünk fel a pallón, a hátsónak mindig föl kell emelni a feje fölé a rudat. Nem nehéz, de aki nagyobb; annak mégis könnyebb. A városi is biztos elől viszi, mert ő se valami túl magas. Bár nem is alacsony. Azért én mégis úgy gondoltam, hogy majd elől viszi, ha rákerül a sor. A z asztag elfogyott jócskán, éppen a dobbal egymagasságban állt a városi meg Imre. Ilyenkor nem az adogatónak a nehezebb, hanem a másiknak, mert az asztag végéből előre kell dobálni a gép felé a kévéket. Imre úgy dobálta őket, mint a pelyhet. Nagyon erős gyerek volt ez az Imre, gyerekkorunkban is mindenkit odavágott. Engem is odavágott. Sokszor. Rozika átkiabált a városinak. — Nem fáradt el? ^
