Dunántúli Napló, 1964. szeptember (21. évfolyam, 204-229. szám)

1964-09-13 / 215. szám

(ivo ä Defies

A

A csillagos éggel meg az emberi arccal nem tud betelni a szem. Az arc világa annak a növénynek, melyet embernek nevezünk. Örök mozgásban lévő virág: a nevetéstől, rajongástól vagy mélabútól a csüggedésig, a holt természet mozdulatlanságáig folyton változtatja vonásait.

Számomra, mióta az eszemet tudom, az emberi arc volt mindig a legvonzóbb, a leg- tündöklőbb paránya környező kis világomnak. Emlékszem tájakra és városokra, de az emberi arcok — akár ébren láttam őket, akár álomban — maguktól bukkannák fel s kínosan sokáig vagy fájdalmasan rövid ideig időznek lelki szemeim előtt; gyakran velem együtt élnek, vagy szeszélyesen eltűnnek végképp és mi sem idézheti őket vissza emlékezetembe. Az emberi arcokban tükröződik a világ minden útja, az emberiség minden képzete és cselekedete, minden vágya és szüksége, az ember vágya és esélye, mindaz, ami megtartja és emeli őt, minden, ami lerontja és vesztébe dönti, az is, amiről ébren álmodik s ami csak nagyritkán válik valóra, de ha mégis, akkor benne ölt formát, az emberi arcban nyer kifejezést.

*

H

ajlott korú paraszt. Arcát a munka, a földdel járó gond, az időjárás viszontagságai barázdálják keresztül-kasul. A fogak összeszorítása, a görcsös erőlködés, a hunyorgás és pil- logatás, amint a szemek és arc izmok is védekeznek a könyörtelen hőség, a fagy és hóvihar ellen: kusza barázdákat rajzol a paraszt arcra, mely lassacskán magára ölti barna vagy sárga színét a földnek, melynek untalanul gömyedez fölébe. És mire a parasztember betölti életének negyvenedik évét, arca már másíthatat- lanul befejezett. Bőre kemény és barna, vonásai élesen kirajzoltak. Ádámcsutkája kiugró, nyaka ráncos és erős. A két szem nem néz már teljesen párhuzamosan: kissé a maga útján jár mindenik. M'nden vonása kialakult és egymástól elhatárolt már: az érett évek egyensúlya és nyűge hrv "7 egész arcon.

*

H 'r mért küldene el?

Ezt hallom, de látom is. Látom az öreg kádárműhelyt: elfeke- tült kormos falakkal, az egymás hegyén-hátán sorakozó hordók és a halom hulladék előtt törköly és száraz mag szétszórt törmelékével. Széles ajtajában a gazda. Csak a hátát látom s még inkább a hali nadrágja két szárát s törö- kös félcipőjét. Alig vagyok hat éves s egy jókora gerendán ülök. egy marék aszalt szilvává1 Annál jobban látom a töpörödött napszámost, foltokIVO ANDRICS Nobel-díjas Ju- goszláv író. Trávnikban született 1892-ben. A szarajevói merénylet után, mint gimnazistát, börtönre ítélték. Jogi doktorátust szerzett Grácbagi, majd diplomataként működött 1941-ig. Két lírakötetén kívül számos novellagyűjteménye és négy regénye jelent meg eddig: A Híd a Drinán, a Trávniki krónika, a Kisasszony és Az elátkozott udvar. Valamennyit kiadták magyar nyelven is.

ban, rongyokban. Gunyhájábói és tartásából ítélve ez az ember nem paraszt, nem városi munkás, nem koldus és nem félkegyelmű. Nincs meghatározható helye a társadalomban. Arca is erre vall; főképpen az arca: ráncos és fakó, ha színnek mondható egyáltalán ez a szürkeség. Az életkort nem lehet megállapítani erről az arcról, mely szelíd bárgyúságon kívül aligha árul el egyebet. Megvan rajta minden, csak éppen közös kifejezés nélkül, az egy nyomorúságot kivéve. Ami nem betegség, nem Is éhség, nem szegénység, hanem mindez együtt, nemzedékről nemzedékre felhalmozódva s belesűrítve az elesettségbe, melynek meg száz oka van s ezért se

orvosság, se neve

__

— Miért?

Mire a gazda nyugodtan és kurtán: „Nincs rád szükségem”. „Nincs rám szüksége, tudom, nincs rám szüksége” — feleli az ajtó előtt álldogáló megsemmisült ember alázatosan, aki az áltálunk taposott földnél is alacsonyabb. Hunyászkodásában nem is a gazdája előtt alázkodik szinte, hanem a százados, beláthatatlan nyomor előtt mélységesen. „Nincs rám szüksége” — ismétli meg tétován, mintha két egyszerű fogalmat sem tudna összekapcsolni, sem következtetésre jutni s így hát szomorúan, tompán hozzáfűzni: „Már mért küldene el?”

A beszélgetés folytatását vagy a dülőrejutást — ha volt egyáltalán — nem jegyeztem meg. Bennem így rögzítődött örökre a gazda és a napszámos, amint állnak az ajtóban, a novemberi szélben az egyik háttal, a másik velem szemközt, arcán az emberi nyomorúsággal, amit leírni, sem kitörülni az emlékezetemből nem lehet.

*

M

ég egy arc.

— „Ments isten!” — mondja valaki. A hang nem a vázolandó arcot hagyja el, hanem valamelyikét a hajlott hátú asz- szonyok közül, akik az udvaron álldogálnak a fejüket ösz- szedugva súgnak-búgnak. Ezt az arcot nem kíséri hang, se mozdulat: némának és mozdulatlannak látom.

Színésznő volt. Egy emeleten lakott velünk. Nyolc vagy kilenc éves lehettem. A csinos nő el-elküldött olykor hol cigarettáért, hol a postára, agy- agy feladandó levéllel. Jutalmam egy szem illatos bonbon volt mindig a varázsdóbozból, no meg a művésznő jelenléte, j Mert olykor megengedte, hagy elüldögéljek nála, a pamlag tövében, a sárga bársonyiilő- ' kén. Ha odahaza volt, rendszerint azon a pamlagon hevert. Én meg csak ültem és ! rajongással néztem az arcát, kissé csüggetegen is, hogy töb- né soha el ne felejtsem. Kifejezésében valami álmatag szórakozottság borongott, holott a szemek uralták azt az arcot. A sötét, nem egészen fekete szemek, melyeket ismeretlen forrásból sugárzó lénynek hol zafírkék, hol láng- irany visszfénye hatott át. Majd egy-egy pillanatra kialudt az a fény és a kissé dül- edt szemek megfakultak, mini 1 az antik szobroké.

Ritka szép csillogásé, csaknem mozdulatlan volt az a szempár s belülről világította neg és oltotta ki a tulajdonosa rejtelmesen, a csupán ál- ;ala ismert rendezői szabályok szerint: mert mintha nem is

nézni és látni akartak volna azok a szemek, hanem másokat elvakítani, elkápráztatni, megbűvölni. Ártatlan gyermeki csodálattal néztem, de nem sokáig láthattam azt a szempárt. Még ugyanabban az évben, hogy odaköltözött, meggyilkolták a művésznőt.

Az udvaron súgtak-búgtak az asszonyok. „Ments isten!” Az egyetlen ami a művésznőből még sokáig megmaradt: a tüneményesen szép szempár.

*

És így sorjában, egyik jarc a másik után. Szeretnék mindegyikről mondani valamit, csak egy pillanatra megállítani mind, de mielőtt rájuk nyitnám fürkésző szememet, már homályba vész ez is eltűnik az is. Aztán mások villannak elém, egymást előzve, tolongva, lebegve, versenyt vál- tógátják egymást — és mind * mind belémhatolnak. Kezdet i és vég nélküli megvilágított ( szalagon vonulnak átal az emberi arcok s én beleveszem e sokaság forgatagába, némán és alaktalanul, mint kavargó hóviharba.

Dudás Kálmán fordítása

Káldi János:

cnqetés

Szói a szeptemberi csengő.

Mintha

több-száz évnyi messzeségből jönne a hangja, hegyeken, szenvedések“!' n’ékeken túlról'

mcr(CT- esendő és halk,

de derűs, fiatalos., szívdobog'ató: szinte füstölög; húz az utcák fölött, becsapódik az ablakokon

lobognak hangjára a lombok e njárutói. tarka kendők: mondja

a halálig megszívlelendőt, a félre nem tehető tanítást, a derék

helytállást s a kis-cselekedet szigorú szeretetét; azt, hogy

csak az állhatatos, tiszta tett nyerhet örök életet; azt, hogy

csak az egyszerűen és mindcnnaplan páldává magasuló em béri tartás

hat, nő túl időn-teren, azt emeli a csillagokig, azt őrzi meg a történelem.

Kiss Dénes:

t

*

I

i

i

t

\

s

I

»

I

I

s

I

I

i

1

i

!

I

I

I

\

I

i

I

I

I

I

I

I

I

!

t

I

I

I

I

I

I

I

i

$

I

»

t

I

Fürtös György: Beszélgetés

Őszi szerelem.

Már dinnyeillata van a nyárnak!

Kurtább a nappal, végtelen az éj —

Az alkony kora-délután elér.

Már csak a szerelmesek nem fáznak, ha este egytestté forrva járnak.

Utcákon árnyék-emléked kísér s vélem: hogy leheteted a szél és felmelegíti éjszakámat.

131

Hulló levelek vörhenye fedi arcom, mint a láz kiütései.

Lódulnék utánad, hogy megkeressem tenálad magam, mint a megtérők.

Már hiányoddal mérem az időt- s ősz hajszálakként ragyog fel türelmem.

Lint a lakásán üldögélt és türelmesen hallgatta a barátját, aki Hegelről magyarázott valamit.

— Teát kellene főzni — mondta aztán később és nyújtózkodva feláll. Ekkor csengettek.

Lint az ajtóhoz ment és megkérdezte:

— Ki az ...?

— Én — hallatszott a lépcsőházból, s Lintnek fogalma sem volt róla, hogy miféle személyiség támaszkodhatott a csengőjének. Kinyitotta az ajtót.

Az öccse volt.

— Sziaa — üdvözölte az öccs a társaságot és besomfordált a szobába.

A külseje nem volt éppen megnyugtató. Megjelenése, eszményeihez hasonlóan elég vegyes volt. Beatles hajjal és hobó arccal érkezett, kinőtt nadrágban és egy dolmányszerű kabátban. A markában egy festékszagú pipát szorongatott, s zavarát igyekezett eloszlatni.

— Átutazóban vagyok — közölte.

— Azt hittem Keszthelyen vagy és melózol.

— Ügy is volt, de most átmenetileg utazgatok egy keveset... Az üzem tele volt hülye fejekkel és az idegeimre mentek. Gondoltam lemegyek délre és kipihenem magamat.

— Délre? ... Nocsak ... Konstantinápoly, Palermo ...?

— Nem ... Hát gondoltam itt leszek Pécsen egy-két napig, aztán átnézek az Alföldre. Lakik ott egy haverom.

— Apád persze nem tud az ügyről?

— Az öreggel nem lehet tárgylani. Nem érti az embert, hiába magyarázom neki a helyzetet... Mert az a helyzet, hogy a fiatal fejeket nem értik az öreg fejek. Azt hiszik az az élet, hogy az ember hülyére melózza magát, aztán nyakára ültet egy mamuskát és szépen megöregszik... Az igazi élet más... Külföldön autóznak a fejek és üzletelnek .. . Egy ilyen fej. mint én megcsinálhatja a szerencséjét... Mert mi a helyzet...? — Lint a barátjára nézett, aztán vizet engedett a teáskannába és a rezsóra tette, Az öccs a szo/

äCAVIAR

ba közepén állt és hadonászott a pipájával. — Engem például az országúton nem vernek át. Stoppal járok már két éve, de a fakabát még nem kapcsolt le... Engem az életben nem vernek át, mert én egy olyan fej vagyok...

— No persze — mondta Lint és kenyeret, szalonnát, vajat és kaviárt tett az asztalra.

— Gyertek .zabálunk — mondta a társulatnak és az asztal mellé ült. A barátja és az öccs csatlakoztak.. Lint kenyeret szelt, aztán a bicskája hegyével lefeszítette a kaviárról a fedelet.

— Mi van abban a pikszisben? — kérdezte az öccse.

— Kaviár.

— Ne hülyéskedj . . . Tényleg ...?

— Persze.

Az öccs felkapta a pikszis sokszínű födelét és a szövegre meredt: „Sam- band seafood Reykjavik. Perles du Nord, oeufs de poisson lumpfish ..

— Állati, te ilyeneket zabálsz?

— Csak esti étkezéseknél...

— Képzelem mibe kerül...

— Két darab százas egy ilyen dobozzal.

Lint a szalonnából, vajból és a kenyérszeletekből kellemes formájú szendvicseket épített, aztán valameny- nyit feldíszítette kaviárral. Az öccse megmarkolt egy szeletet és beleharapott. Érdeklődve rágcsált egy kicsit aztán megszólalt:

— Ez aztán jó öregem... Ez a kaviár marha drága de megéri ...

Lint levette a teát a rezsóról és csészékbe töltötte. Az öccse felkapott egy kávéskanalat és egy komolyabb kaviár adagot szállított vele a kenyerére.

— Príma ... A srácok idegbajt kapnak ha ezt a vacsorát leadom nekik.

Lint a barátjára nézett, s mindketten nevetni kezdtek. Lassan keverget- ték a teájukat, haraptak a szendvicsekből és megint csak nevettek; Az öccsnek hirtelen gyanús lett ez a csendes nevetgélés és gyanakvó lett az arca.

— Mit röhögtök?

Lintnek ekkor megfogamzott valami az agyában. Talányos arccal felnézett és az öccséhez fordult:

— Tudod mit eszel?

— Hát... Kaviárt..:

— Nézd csak meg mégegyszer azt a dobozt, hol van azon. hogy kaviár?

Az öccs újra kézbe vette a doboz fedelét, megforgatta: „Samband seafood Reykjavik...” — Fent akadtak a szemei.

— Hát akkor mi ez?

— Zselatin... A fotósunk dolgozik vele a laborban.

Az öccs lenyalt a kenyeréről két szem kaviárt, és komoly arccal ízlelgette.

— Tényleg nem kaviár — közölte aztán — átvertetek ... Piszokul átvertetek ... Nem tudom, hogyan lehetek ilyen hülye ... Nem is volt jó ... Csak arra kérlek, hogy a faternak ne meséld el ezt az esetet, állatian örülne ennek az átverésnek — mondta Lint öccse és a kávéskanállal gondosan letakarította a kenyeréről az összes kaviárt.

Lint és a barátja ekkor már fuldokoltak a nevetéstől.

Az öccs ekkor dühösen letette a kenyerét és Lintre nézett:

— Tudom, hogy mit röhögtök. Ez a rondaság nem is zselatin volt... Na mivel etettetek meg kivele!... Ha zselatin volt az már nem is érdekel de ez valami rondaság lehetett... Ne röhögjetek ilyen rondán Lint... Hu megmondod mivel etettetek meg fizetek neked tíz ezer forintot, persze csak később, ha már menő leszek... Na 'ni volt ez a rondaság Lint?

■— Kaviár — mondta Lint és abbahagyta a nevetést.

— Dehát...

— Látod, te egy ilyen süke! tói vagy — mondta Lint. és be1?'’-’- • egy jó formájú szendvicsbe.

Berth.;