Dunántúli Napló, 1964. augusztus (21. évfolyam, 179-203. szám)

1964-08-20 / 195. szám

1984. AUGUSZTUS 2a 5 Pislákoló fények Nyolcszázan tesznek vizsgát írásból, olvasásból Cigánygyermekek is részt vesznek az oktatásban ' Anakronizmusként hat ma­napság hatalmas kulturális eredményeink mellett, a tudo­mány és technika virágkorá­ban az írástudatlanságot em­legetni. Pedig a mind nagyobb számban művelődő emberfők sokasága között nem ' csekély számban élnek még ma is olyanok, akik még mindig nem jutottak el a Iműveltség alapfokára: az írás, olvasás el­sajátításáig. Szomorú tény, hogy amikor az emberek túl­nyomó többsége még soha nem tapasztalt mohósággal veti ma­gát a- különböző művelődési alkalmakra, a másik véglet = az I960, évi népszámlálás sze­rint csak Baranyában közel 13 000 analfabéta — szinte ön­magát zárta ki a betű által nyújtott közkincsekből. Széleskörű felmérés Bár számuk az iskolákban bevezetett alapismereti tanfo­lyamok hatására az utóbbi években örvendetesen csök­kent, a kérdés rendezése más mogldást is kíván. Az iskolák egyedül nem vállalkozhattak az analfabéták felkutatására, meggyőzésére, az egyénekkel való külön foglalkozásra s a kérdés nem is maradhatott ki­zárólagos ügyük. A társadal­mat kellett sorompóba állí­tani. A Művelődésügyi Miniszté­rium kezdeményezésére Ba­ranya megyében a Megyei Művelődésügyi Bizottság által kidolgozott irányelvek alapján a társadalmi és tömegszerve­zetekből alakult széleskörű ak­ció-bizottság vette kezébe a munkát. Kettős feladatot tűz­tek maguk elé: az érdekeltek felkutatása és pontos számba­vétele után minél nagyobb számban benépesíteni az isko­lák alapismereti tanfolyamait, másrészt az önként jelentkező alkalmas társadalmi aktí­vák útján > az embreket egyé­nileg felkészíteni a sikeres vizsgára. Az indulást megne­hezítette, hogy az ími-olvasni nem tudók szégyenérzetből legtöbbször eltitkolták ezt a tényt, csak kis százalékuk állt elő önként problémájával. Zö­mét a szó szoros értelemben úgy kellett felkutatni és meg­győzni. A községekben az is­kolák. és helyi tanácsok, na- gyob helyeken a Népfront, a KISZ, a Nőtanács és az SZMT aktívái folytatták a munkát felosztva maguk között a terü­letet. Bekapcsolúdott a tanulóifjúság is A vázolt módszerekkel tár­sadalmi úton két hónap lefor­gása alatt 561 ími-olvasni nem tudót sikerült a megyében a művelődés számára megnyer­ni. Számuk azóta is egyre nő, csak Siklóson az első össze­írás óta 61 fővel emelkedett az oktatásra jelentkezettek lét­száma. Így remélhetjük, hogy az év végéig — az elkerülhe­tetlen lemorzsolódással is szá­molva s a munka kampány­jellegét elkerülve — mintegy 800-an tesznek majd magán­úton vizsgát önkéntes oktatókban kezdet tői fogva sem volt hiány. Je­lentkeztek az írástudók, akik szabadidejüket áldozták erre a célra. Nagy részük pedagógus, azonban szinte a társadalom minden rétegét megmozgatta a felhívás. így a siklósi já­rásban például 12 legkülönbö­zőbb munkaterületről verbu­válódott önkéntes oktató mű­ködik: vb-titkár, tsz-dolgozó, bányász, kubikus, elárusító, varrónő, adminisztrátor, stb, \ ___________________ ö rvendetes a tanulóifjúság bekapcsolódása az akcióba. Kezdetben sokan fenntartással fogadták ezt a „manitor” mód­szert, a gyakorlat azonban be­igazolta, hogy ott, ahol az is­kola megfelelő felelősséget érez a diákoktatói munkája iránt, felkészíti őket, segíti és ellenőrzi munkájukat, ott nem történhet különösebb hiba. A megyében éppen a sellyei gimnazisták által patronált analfabéták tettek először vizsgát, eredményük is pozi­tív volt. 568-an az alapismereti tanfolyamokon A felhívás a szervezett is­kolai oktatásban résztvevők létszámára is kihatott. Míg 4 év leforgása alatt csupán 392 fő tett alapismereti tanfolya­mi vizsgát, addig az idén már 568 látogatja a tanfolya­mokat, folyamatosan vizsgá­zik s a társadalmi úton fel­készítettekkel együtt a megyé­ben több mint ezer ember kapcsolódik be ebben az esz­tendőben a művelődés áram­körébe. Falusi építőmunkások Mielőtt beértem volna Pécs- váradra, még egyszer össze­geztem magamban a korábban szerzett tapasztalatokat: az ál­lami építőipar és a termelő- szövetkezet, képletesen szól­va, úgy húzza a szakmunkást kétfelé, mint azt a bizonyos Guttmamn-nadrágot. Az építő­ipar panaszkodik: „A szak­munkások elvándorolnak a termelőszövetkezetekbe”. Ez igaz. A szövetkezet azt mond­ja: „Most mindent ránk nyom­nak. Nem csalunk sekit, leg­följebb többet fizetünk. Külön­ben pedig mi is munkaerő- hiányban szenvedünk”. Ez is igaz. És mindkét „fél” igénye — ami a szakmunkás-foglal­koztatást illeti — reális. Ért­hető az elvándorolt kőműve­sek, ácsok álláspontja is: ott vállalnak munkát, ahol töb­bet keresnek. Kellenek a szakmunkások A pécsváradi Dózsa Tszí elnö­ke elmondotta, hogy az építő­brigádban dolgozik: 9 kőmű­ves, 4 ács, egy festő és mázoló, plusz segédmunkások. Ez utób biak létszáma változó.' Jelen pillanatban a brigád épít egy istállót, egy sertésfiaztatót, ezenkívül felújítanak egy is­tállót, a gimnázium részére leánykollégiumot létesítenek. Kiváló n£panűvelők Augusztus húszadika alkal­mából kitüntetéseket kaptak a megye és a város népművelői kiemelkedő munkájuk elisme­réseként. A M űvelődésügyi Miniszté­riumban Molnár János mi­niszterhelyettes adta át a ki­tüntetéseket. Pécsiek közül ketten kaptak Kiváló Nép­művelő kitüntetést: Tímár Ir­ma, a Pécs-Barainyai Népmű­velési Tanácsadó vezetője és Baló István, a Pécsi városi Művelődési Ház igazgatója. A megyei tanácson Palkó Sán­dor a megyei tanács elnöke nyújtotta át a kitüntetéseket. Pál Ferenc, a Szigetvári Já­rási Tanács népművelési elő­adója és Banna Lajosné, a Sásdi Járási Tanács Művelő­dési Ház igazgatója Szocialista Kultúráért kitüntetést kapott, Auth András, a Nagypeterdi Körzeti Művelődési Otthon igazgatója pedig Miniszteri Di­csérő Oklevelet kapott. A vá­rosi tanácson Gócz Béla a Városi Tanács vb-eümökhelyet- tese adta át a kitüntetéseket dr. Borjáti Józsefnek, a Me­cseki Kulturpark igazgatójá-j o i n n n Rfi ni n1!]11 n ^ i iwii Sokát irtunk róla az ötvenes évek derekán. Ahogy lapozgat­tam az 1954-es példányokat, szinte minden számban oi- vashatlam a nevét Miltner Ferenc és brigádja első az országos versenyben. Miltner Ferenc Vörös Vándorzászlót nyert a , traktoros brigádjával, aztán megintcsak Miltner Fe­renc tovább tartja az első he­lyet az országos versenyben. Mi lett vele, hogyan él a ti* év előtti falusi versenyek egyik hőse, akinek a neve évek során összeforrott a trak­torral, a szántással, vetéssel, betakarítással? * ötveh fillérért bemondták a harkányi strand hangoshír­adóján: Miltner Ferencet Pa- lotabozsokról sürgősen várják a főbejáratnál! A „sürgősen” jelző megtette a hatását. Milt­ner Ferenc perceken belül „jelentkezett” a főbejáratnál. Nem egyedül jött, magával hozta tizenegy éves kislányát is, aki a beszélgetésnél őszin­tén sokat segített okos kijzbe- szólásaival. — Már ekkora lánya van, hiszen olyan fiatal még. — Harminchat éves, igazán lehet már ekkora lányom, "de talán gyerünk a hűsre, mert megkapott a nap és fáj a hátam. A színhely egyáltalán nem az a kimondott traktoros­riporthoz illő. Szemben a fő­bejárattal, a harkányi park sétánya mellett, egy pádon ülünk. Miltner Ferenc, a többszörös országos első trak­toros és brigádvezető fürdő­ruhában, én nyakkendőben és verejtékezve. Még mindig brigádvezető? . — Nem, már régen nem, a brigádunk feloszlott tavaly decemberben. Akkor bevo­nultunk a gépekkel a palota­Régi riportok nyomában: bozsoki gépállomásra és a ta­vaszon eladtuk őket a terme­lőszövetkezeteknek. — Sajnálja? — Gondolhatja úgyis, na­gyon szerettem a traktoros­munkát, az jobban megfelelt nekem, annak volt látszatja. Azért is mentem 1950-ben, huszonkétéves koromban trak­torosnak. Amennyit szántot­tam, végeztem, azután becsül­tek. — És most? — Most? Hibafelvételező vagyok. — Mi az a hibafelvételező? — Ha behozzák a gépeket a termelőszövetkezetekből, én vizsgálom meg és szedem össze a gép hibáit. Ismerős gépek ezek, a legtöbbel ma­gam is dolgoztam vagy a bri­gádom. A brigádom, a Miltner-bri- gád, amelyik csak az elsősé­get tűrte, nem szeretett má­sok háta mögött állni. Ami­kor összeálltak, tíz gépjük volt, amikor leszereltek, ti­zenkilencet adtak át. Nagy területen dolgoztak, hat köz­ség tartozott hozzájuk: Palo- tabozsok, Somberek, Feked, Szebény, Véménd és Gör- csönydoboka. Nagy terület, nagy és jól működő termelő-“ szövetkezetekkel, ahol nem lehetett akármilyen munkát végezni, ahol — ezt régen is megírtuk már a brigádról — követelték a Miltneréket a gépállomás igazgatójától. Miltner Ferenc mindig megbecsült ember volt a munkája után. A „Szabadság- harcos” brigádban több or­szágos elsőséget szerzett és amikor átnyújtották nekik az egyik traktorosnapon a KISZ Vörös Vándorzászlaját, min­den egyes brigádtagnak az aranykoszorút és az egész kollektívának összesen húsz­ezer forintot — nagyon bol­dogok voltak. Az sem fájt Miltnernek, hogy egyszer — az ellenfor­radalom után közvetlenül be­hívatta az igazgató. — Nagyon nehéz erről be­szélni, de maga, maguk bri­gádvezetők értelmes és meg­értő emberek. Csak ennyit válaszolt: — Miről van szó, igazgató elvtárs!? — A kihelyezett agronómu- sok státuszát megszüntették, de nem akarom ezeket az embereket elveszíteni. Ma­gukra is nagy szüksége van a gépállomásnak. Tapasztalt, kipróbált emberek, de ... Szó­val, azt szeretném, ha meg­értenék, közérdekből brigád­vezetőknek teszem az agronó- musokat, maguk pedig ... Miltner közbevág: , — Mehetünk újra a gépre? — Úgy van, ahogy mondja! — Mikor? Holnap? Vagy még ma, én vállalom.:. — és a sok dicsőséget megélt brigádvezető ismét egy Lanz Buldogra került, váltótársa a bátyja • lett. És semmi válto­zás, megintcsak országos első, nemcsak a brigádvezetésben, az irányításban, a gépen is bizonyít. Még ebben az évben — 1957-ben — Csehszlovákiá­ba küldik jutalomüdülésre. — A fizetés? — Most csak 1900-at kere­sek, a gépen megvolt mindig a háromezer havonta, sőt, nem ritkán még fölé is volt a háromezernek. Mehetnék gép­re most is, hívnak többfelé, legjobban a sombereki Egye­sült Béke Őre Termelőszövet­kezethez, de nagyon gondol­kodok rajta. Tudja, nem mindegy az, hogy valaki csak­nem húszéves korától egy­helyben lehúz tizennégy évet. Mégiscsak ide fűz minden jó és minden rossz, nem lenne könnyű otthagyni. A beszélgetésnek a feleség vet véget. Nem tudta elkép­zelni, ki hívatja a férjét, ami­kor Harkányban nyaral a gép­állomás kétszobás, összkom­fortos üdülőjében, a reumát gyógyító vízben. — Érzem ám a tizennégy évet, a vállaim reumások, de ez a víz jó rá, azért is jöt­tünk ide, napi tíz forintos té-‘ rítés mellett. • Úgy mondja, olyan bágyadt hangsúllyal, hogy kiérződik belőle a titkolt „keserűség”: Ö — Miltner Ferenc — mun­kaidőre dolgozó, kiszabott munkát végző ember lett, aki­nek még arra is van ideje augusztus derekán, hogy a traktoron szerzett reumáját Harkányban kúrálja. Gáldonyi Béla S amíg ezt felsorolja, többször is megismétli: — Kellenek nekünk a szak­munkások. Ez a mi álláspon­tunk. Nem értettem, miért hang­súlyozza minduntalan a veze­tőség álláspontját, mintha bi­zony szándékomban állana a munkások elvándorlása ellen szót emelni. Megakadályozni ezt úgysem lehet, nem is cél­szerű, egyébként pedig a munkaerőhiány okozta gondok (mindkét félnél!) merőben más intézkedést igényelnek, amiről ebben a .riportban szó lesz. A termelőszövetkezet főmajorja a 6-os műút túlsó oldalán van, a szederkényi országút torko­latában. Újonnan épült és épülő gazdasági épületek áll­nak egy meglehetősen kopár lankán. Nádpallóval körülha­tárolt kis irodában találom az építésvezető Tóth Józsefet. Tőlünk 200 méterre állnak a 80 férőhelyes istálló falai, a tetőszerkezet gerendáin ácsok hajlonganak, kopácsolnak, fű­részelnek. — Honnét származtak ide az emberei? — Jöttek más termelőszö­vetkezetekből, aztán ktsz-től, néhányan az állami építőipar­ból. — És ön? — Véménden az Építő Ktsz- ben dolgoztam, aztán amikor a mohácsiakkal egyesültünk, én nem mentem át, hanem itt a Dézsa-szövetkezetben vál­laltaim el a munkát. Pécsvá­radi vagyok, itt lakom, itt születtem ... Megértheti, hogy semmi kedvem nem volt 38— 40 kilométert utazgatni Mo­hácsra. Naponta ez fárasztó lenne, ha pedig hetente jár­nék haza, akkor távol vagyok a családtól. Anyagilag is jobb. — A többieknek is? — Persze. Nincs fegyelmezetlenség Mutatja a Földművelésügyi Minisztérium által kibocsátott normakönyvet. Amit korábban — néhány nappal ezelőtt — hallottam, egyik komlói álla­mi építkezésen, igaz: 68—72 forintot fizethet a szövetke­zet a kőművesnek és egy se­gédmunkásnak eav köbméter fölmenő fal megépítésére. Az állami építőipar csak 36—38 forintot fizet. Ha jól „meg­hajtják” a munkát, naponta két-két és fél köbméternyi falat felhúznak. „Van benne pénz” — jegyzem meg Tóth Józsefnek. — Igen. Bár az is igaz, hogy ebben a normában ben­ne van minden. Vagyis a mun karuha-szolgáltatás, fagypót­lék, vagy ebédidő, azaz mind az az előny, amit az állami építők külön megkapnak. De így is jól kijövünk. Normakönyv. — Egy évvel ezelőtt — amikor Tóth József idejött — a kőművesek és az ácsok éppenséggel nem na­gyon rokonszenveztek a nor­mával. Mindenképpen óra­bérben akartak dolgozni. — Volt itt olyan kőműves, aki egy nap alatt harminc téglát pucolt meg. Ez volt a napi munkája, órabérben. — Ennek végetvetettünk. Meg­mondtam: órabér nincs! A norma sokkal több keresetet biztosit, de persze, meg is kell dolgozni érte. Néhányan el­mentek, jöttek mások, marad­tak. Óvatosan érdeklődöm: ho­gyan tud munkafegyelmet tar­tani? Mert itt a szövetkezet­ben az iparosok ... Érti úgye miről van szó? Az állami iparban szigorúbbak a köve­telmények, „ki kell dolgozni a nyolc- órát”, viszont itt a lazaságra esetleg több a lehe­tőség. Élénken tiltakozik: — Volt ilyen, de most nincs. Nagyor szigorúan kezdjük a műszakot. Napi kilenc óra, egy óra ebédidővel. Nincs fegyelmezetlenség. — Mi előnye származik a termelőszövetkezetnek abból, hogy építőbrigádot tart fenn? Kis munkák Tóth kivezet az építkezésre. Mit építettünk eddig? Nézzem csak meg — a 6-os műút irá­nyába mutat — ott áll a gép­szín. Kész. Mutat a kazlak irányába: ott a szénaszárító ventillátorral felszerelve. Kész. Itt az új istálló, ott pedig nézze csak, elkezdtük a ser­tésfiaztatót, csak állunk a munkával, megvárjuk, míg’ \a gépkocsik leszállítják az ösz- szes téglát. A régi fiaztatót is helyrepofozzuk egy kicsit. — Mit gondol, melyik ál* I lami vállalat, vagy ktsz vál­lalta volna el ezeket a mun­kákat csak úgy, szinte egyik napról, a másikra? Nem ehe- tik és nincs is értelme, hogy egy nyavalyás fiaztatóért ki­vonuljon ide az állami építő­ipar. De el sem vállal'ík. Mondok egy példát ami rész­ben nekem bosszantó, de más megoldás nincs. Elmondja: az istálló falai ipár áprilisban álltak, akkor jön az elnök, mondja, építsük meg gyorsan a szénaszárítót, mert itt a szénakaszálás ide­je. Gyorsan átálltunk arra a munkára. Más alkalommal: a szövetkezet kapott vagy száz­ötven sertést. Hová tegyék? A régi sertéséi tönkrement, az állatok feltúrták a padló­zatot. Jön az elnök: hozzuk rendbe. Megcsináltuk a padló­zatot, lett helyük az állatok­nak. Ugyanilyen gyors, szük­ségszerű ütemben építették meg annakidején a gépszínt is. Ha ezt állami építőiparral végeztetné el a szövetkezet, évek telnek el, ha egyáltalán elvállalják. Várhatunk ad­dig? — Én is azt mondom, hogy ez így jó — fedelem. — De mi ebben a bosszantó? ön mondta. — No igen... Az, hogy gyakran félbe kell hagynunk egy-egy munkát, viszont a szövetkezet érdeke mindig az — és ebben a vezetőségnek igaza van —, hogy a leg­sürgősebb munkákat kell el­végezni, esetleg a másik ká­rára, ami pillanatnyilag nem fontos. Magyarán szólva, ru­galmasan kell átcsoportosíta­nunk, csupán nekem, mint építésvezetőnek okoz ez gon­dot, mert szeretném, ha egy munkát elkezdünk, azt végig­csináljuk. egészen a befeje­zésig. Engem is megérthet, nem? A következő lépés Tóth József is panaszkodik persze a munkaerőhiányra. Több emberre lenne szüksége. És kimondja azt, ami az épí­tőipari szakembereket már rég óta oly hatékonyan foglalkoz­tat: ezen csak okos, át­gondolt munkaszervezéssé' le­het segíteni. Tóthék esetében: meg kell alakítani a „Tsz-közi építőipari társulást.” Ezt egyszerűen az igények megkövetelik már. Nem tér­hetünk ki előle — mondja az építésvezető. Nézze csak, van egy betonkeverőgépünk. Har­minckétezer forintért vásárol­ta a szövetkezet. Nekünk most nem kellett, kölcsönadtuk a berkesdi termelőszövetkezet­nek. De a munkaerővel is ha­sonlóképpen lehetne gazdái* kodni, ha az összes építő- brigádot összevonnák a járás­ban. Tavasszal például nekünk volt anyagunk, de nem volt elég munkaerőnk. Berkesden, Kátolyban nem volt anyaguk az építőknek, ráérték, volt munkaerő feleslegben. De én nem mondhattam nekik, ehhez nincs jogom, hogy adják át embereiket néhány hétre, hogy mi dolgozhassunk és viszon­zásul mi is segítünk, ha szük­ség lesz rá. A Dózsa Termelőszövetke­zet elnökének aggodalma. jut eszembe, amikor Tóth Józse­fet hallgatom. Az elnök na­gyon ragaszkodik a szakmun­kásaihoz. Éppen e fenti té­nyek alapján ezen cso­dálkozni nem is lehet. Tea- za van. Tóthnak pedig ab­ban, hogy lépni kell egyet előre, egy fejlettebb formára: a tsz-közi társulásra. Jobban lehet gazdálkodni emberrel, anyaggal, idővel és a jöven­dő gépparkkal is. Ezekben a napokban egyéb­ként éppen a társulás ügyét tárgyalja a járás vezetősége. Nem kell sokáig húzni az időt. A termelőszövetkezetek ! szak-gárdája előtt érdemleges jövő áll. Rab Ferenc « i nak és Bécsi Tamásnénak, Pécsi városi Művelődési Hí lűvészeti vezetőjének. Képen: Palkó Sándor elvtárs nyújtja át a kitüntetést Banna Lajos- nénak.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom