Dunántúli Napló, 1964. május (21. évfolyam, 101-126. szám)
1964-05-24 / 120. szám
D o» fttUMflu Juno Sun. vedra Maria de Fuen- tetodos y Catun nagyszerű hajós volt, vérbéli spanyol és hívő katolikus. Mint nagyszerű hajósnak, szüntelenül sajgott a szíve, amiért mindig csak a más hajóján járhatta a tengereket Ezért hát harmincegynéhány esztendős korában házasságra lépett Dona EstreUával, akihez ellenállhatatlanul vonzotta az a két karavella, amit a leány atyjától örökölt, s aki viszont ellenállhatatlanul vonzott hozzá nemesi származását tükröző hosszú neve. Dona Estrella nem volt szép, fiatalnak sem volt mondható, de Don Fernando jó keresztény veit és így tudta, hogy az eredendő bűn óta az ember firhák rorsa, nem lehet maradéktalan boldogság. A féltékeny és igényes Dona Estreílá- vnl töltött napokért azonban bőven kárpótolták azok a hetek, amelyeket egyik vagy másik karavelláján töltött az örökifjú és örökszép tengeren. Dehát vérbeli spanyol is volt Don Fernando, lobbané- k-y&n érzékeny a női bájak iránt, s elthatatlanul szomjas a gyönyörökre, amelyeket Andalúzia, Kasztilia, s a többi spanyol tájak leányai a világ minden más teremtményénél tüzesebben tudnak fellobbantam a férfiakban. S ha áldozatul esett a vágy csábításainak — márpedig ez a Dona Estrella által rendezett hét tengerre szóló botrányok ellenére is elég gyakran megtörtént —, mint hívő katolikus és nagyszerű hajós, mindent elkövetett, hogy lelkiismerete nyugalmát visszaszerezze: hol töredelmesen meggyónta botlását. a hitben keresve felol- dozást, hol a sárga földig leitta magát, a mámorban találva megnyugvást. E z az eset azonban most, I Conchitával nem volt ilyen egyszerű. Akkor kezdődött, amikor még nem is sejtette, hogy az éjfekete hajú lány egyáltalán létezik. Már elvégezte utolsó tennivalóit nagyobbik karavelláján, a Santa Felicián, hogy holnap, a hajnal első sugaraival kifuthasson vele Pálos kikötőjéből s Kanári-szigetek felé, ahonnan déligyümölccsel és más értékes áruval megrakva tér majd vissza hazájába. A kisebbik hajó amit Estrella szülővárosáról Melun Csillagának kereszteltek el. szintén teljesen felszerelten állt a kikötőben. de ezúttal nem készült felvonni vitorláit. Don Fernando tehát elhagyta a Santa Felicia fedélzetét, hogy ezt az utolsó éjszakát még a parton tölthesse. Elsétálgatott, elnézelődött a kikötőben, ahol még három büszke hajó készült a másnapi indulásra: a kitűnően megépített Santa Maria, a kisebb Nina és Pinta, és ahogy Don Fernando a lázas sürgésforgást figyelte, a szíve keserűséggel télt meg. Lám, neki el kellett adnia nemesi nevét és fel kellett áldoznia éjszakáit Dona Estréllának, hogy két nyomorult hajót mondhasson a magáénak, ez az olasz pedig — hogy is hívják? valamiféle Cristobal, vagy Cristo- foro igen, spanyolosán Cristobal Colón, eredeti olasz nevén Cristoforo Colombo — pedig három hajót is kap ő katolikus felségeiktől, Izabella királynőtől és Ferdinand királytól, hogy megkeresse nekik, ami talán nincs is, az Indiába vezető nyugati utat. Mintha büszke spanyol vére epévé vált volna ereiben, úgy mászkált Rio Tint» partján fel és alá, s irigykedve figyelte a Santa Maria, a Nina és a Pinta készülődését. És amikor kormányosa, Don Miguel csatlakozott hozzá és véle együtt kesergett a kegyetlen sors felett, elhatározták, hogy még, nem mennek haza. hanem betérnek az Aranyhorgonyba, hogy bánatukat megöntözzék egy kis, a Sierra Moréna déli lejtőin termett borral. Ott látta meg Conchitát Először nem túl élesen formálódtak ki szemében arcvonásai, mert ami a Sierra Moréna déli lejtőinek termését illeti, már .túl volt a második kan- csón. de aztán fent, az emeleti vendégszobában, amikor közvetlen közelről vehette szemügyre, már pontosan megállapíthatta, hogy ilyen szépség még sohasem volt a karjai között A haja éjfekete volt és a szeme éjfekete volt, és az ajka telt és piros és csupa kacagás, és a bőre mint a bársony és a selyem, és a keble telt és feszes, és az ölelése — cordo- baS Szent Lőrinc, imádkozz érettünk! — olyan volt, mint RÉVÉSZ GY. ISTVÁN cÁ Santa CJztUeia útja maga a mennybéli üdvösség. Don Femando eszét annyira elvette, hogy elfeledkezett még aiTól is, aminek tudata pedig egész napjára nyomasztóan ránehezedett, hogy ezen az éjszakán hitvese, Dona Estrella várja otthon búcsúcsókra. Sőt, amikor a hajnalpír keltével a hűséges Don Miguel bekopogtatott, hogy elérkezett az indulás ideje, akkor sem tudott megválni Conchitájától. Rövid alkudozás a lánnyal, rövid magyarázkodás a csodálkozó Don Miguellel, és máris elhatároztatott: minden hajószabályt sutbadobva. s a kapitány mindenekfölött való hatalmával élve, Conchita kisasszonyt magával viszi parancsnoki kaj ötjébe a Santa Felicia fedélzetére. Amikor a horgonyokat felhúzták és a vitorlákat nekifeszítették a kedvező keleti szélnek, Don Fernando ott állt karaveúája parancsnoki hid- ján. Még egy utolsó fájdalmasan irigykedő pillantást vetett annak a jött-ment Colónnak ugyancsak vitorlafelvonásra készülő három hajójára, még egyszer körülölelte tekintetével a kikötőben veszteglő másik hajóját, a Melun Csillagát, s még egyszer végigsimogatta szemével a lassan távolodó hazai partot. És ekkor belényilalt a felismerés, a rémület, a döbbenet és a lelki- ismeretfurdalás, mert ott, a búcsút intő kikötői sokaságban meglátta Dona Estrella szikár alakját, amint vállken- dőjének göbjét szokott mozdulatával erélyesen megrántja aszott mellén. Mit tehetett volna? Átadta a kormányt Don Miguelnek, lement kajütjébe, ahol ott várta az öblös fiaskó, benne kedvelt rumja, s vetett ágy, benne kedvelt Conchitája. Az átal- vatlan éjszaka után Conchitával ezúttal hamar betelt, az imént átélt döbbenet és a lel- kiismertfurdalás azonban újra meg újra rumot kívánt. Délelőtt ébredt, szokatlan csendre. Gyakorlott füle felriasztotta, amint beállt a teljes szélcsend. Conchita, alá nem kevesebbet fáradt, s nem is kevesebbet ivott nála, de az ilyen jelenségek nem érdekelték, nyugodtan és mélyen aludt mellette. Ez ismét csak felébresztette benne a hívő lélek mardosását S mivel a Santa Felicián nem volt pap, aki bűnétől feloldozhatta volna, ismét a rumban keresett lelki békét. Így aztán már alkonyodott, amikor újra magához tért. Zúgó fejjel kászálódott ki ka- j ötjéből, s kapaszkodott fel a parancsnoki hidra, ahol Don Miguel szemrehányás nélkül, de eléggé elcsigázottan köszöntötte. Átvette a kormánykereket, helyettesét pihenni küldte. Sok dolga nem akadt, enyhe északkeleti szél fújt, s a hajó lassan siklott a megadott irányba, a távoli Kanári szigetek felé. A nap’ éppen lebukott a tengerbe, ferdén villantva meg sugarait a tükröző hullámokban, amikor Don Femando a láthatár szélén valami különöset vett észre. Kelet felé, pontosabban északkelet felé, tehát a rég semmibe tűnt hazai partok irányában mintha egy árboc csúcsa villant volna meg a nap utolsó sugaraiban. Nem, nem volt benne biztos, hogy jól látta, hiszen ilyen időtájt a szem könnyen csal, s az árbockosárból sem jeleztek semmi hasonlót. Csakhogy Don Femando nagyszerű hajós volt, élesebb és gyakorlottabb szemű a tengerjárók többségénél, s most méghozzá ez az árboccsúcs olyan ismerősnek is tűnt fel. De hát a jelenség csak néhány pillanatig tartott, aztán a nap korongja végleg elmerült a habok között és mindent beborított a sötétség. Éjfél felé a sós levegő már teljesen felfrissítette, s alig várta, hogy Don Miguel felváltsa őt a kormánynál. Aztán Conchita ismét az élvezetek olyan kimeríthetetlen forrásának bizonyult, mint akkor ott az Aranyhorgonyban, a rum pedig mindent megtett, hogy tőle telhetőén pótolja az egyházi feloldozást. Don Fernando már azt remélte, hogy a mámon» órákat az éjszaka hátralevő részében a nyugalmas pihenés órái követik, álomra is hunyta szemét, amikor hirtelen felriadt. Felmerült benne az alkonyfényben látott árboccsúcs képe és hirtelen arra is ráeszmélt, miért találta olyan ismerősnek. Hiszen az a Melun Csillagának főárboca lehetett csak! Dermesztő rémület hasított bele, ha nem közeledtek volna a forró égöv felé, akkor is kiverte volna testét a verejték. Hiszen ez csak egyet jelenthetett: Dona Estrella, az utolsó éjszakán cserbenhagyott aszott hitves, a nászajándékul hozott második hajóval a nyomába eredt! Most bizony csak nagyon sok rum segített eloszlatni a rémületet és a hűtlenség — két nap alatt annyiszor — elkövetett — bűne miatti lelkiisme- retfurdalást, de végül is mélyen és hosszan elaltatta mindkettőt Don Feoiandoval együtt Megint csak estefelé kecmer- gett ki, még mindig kissé kábult fejjel, a parancsnoki hídra, s ismét átvette a kormányt Amkor lefelé hanyatlott a nap, a szél is élénkebbé vált Don Femando kiadta a szükséges utasításokat a megfelelő vitorlák kifesztésére, más vitorlák bevonására, és a Santa Felicia szinte megif jodott hévvel rugaszkodott neki a hullámoknak. A nagyszerű hajós körülnézett a végtelen vizen, és ekkor ismét megpillantotta azt az árbocot Sőt, most mintha közelebb lett volna valamivel, mint legutóbb, s még félreismerhetetlenebbül a Melun Csillagának árboca volt! Don Femando kétségbeesett nagy fohászt küldött vallado- lidi Szent Haralambhoz, hogy csak most az egyszer segítse meg, nehogy Dona Etrella utolérje és megtalálja kajötjében Conchitát, s esküvel fogadta, hogy hazatértekor aranylánccal ékesíti fizetségül a szent szobrát. És valladolidi Szent Haralamb meg is hallgatta fohászát, mert alighogy az éj beborította a mindenségiét, nagyszerű ötlettel világította meg agyát. A vitorlákat kedves, közepes erősségű szél duzzasztotta, és Don Femando lassan negyedfordulattal elfordította a kormányt nyugatra. Reggelre így annyira eltérnék eredeti útvonaluktól, hogy a Melun Csillaga bottal ütheti nyomukat. Igaz. hogy a kényszert! vargabetű miatt hosz- szabb lesz az út a Kanári-szigetekig, de legalább Dona Estrella nem akadhat rájuk. Lassan már egészen megszokottá vált a rendszer: éjfél után a derék Don Miguel veszi át a kormányt, Don Fernando visszavonul kajütjébe Conchitájához, rumjához és lélkiismeretfurdalásaihoz, napnyugtától pedig ő vezeti a hajót S egészen megszokottá vált a minden napnyugtai rémület is: a Melun Csillagának feltűnése a láthatáron, fedélzetén kétségtelenül a női büszkeségében sértett, rettenetes Dona Estrellával. Így aztán nem maradt más hátra, minthogy amikor alkonytájt egyedül maradt a kormánykerékkel, mindig újra és újra elfordította néhány foknyira. — Előbb-utóbb csak lerázza így az üldözőt Igaz, már régen meg kellett volna érkezniük Tenerife kikötőjébe és a legénység láthatóan nem értette, mi történik. De egy sem volt közöttük- aki ne évek óta szolgált volna már a Santa Felicián, s mind vakon bízott gazdájában, a nagyszerű hajósban. A Santa Felicia pedig hol szélcsendben ringatózva, hol vihartól tépve, hol kedvező szél szárnyán repülve rótta a maga nyomtalan ösvényét a tengeren, fedélzetén kapitányával, legénységével, a gyönyörökben kifogyhatatlan Conchitával és a szerencsére hasonlóan kiapadhatatlan rumos fiaskóval. És hosszú-hosszú út után egyszer Don Miguel már a délelőtti órákban felrázta kábult álmából Don Femandót. Az pánik rémülettel ugrott ki ágyából, s első dolga volt, hogy a takarót ráborította az alvó fekete szépség fejére, mert ez a váratlan riasztás nem jelenthetett mást, minthogy a Melun Csillaga, fedélzetén Dana Estrellával, mégiscsak utolérte a Santa Feliciát. Nem jelenthetett mást, hiszen Don Miguel cserzett arcán félreismerhetetlenül ott ült a kétség- beesett zavar. — Végre feltűnt a part a láthatáron, — mondta csendesen Don Miguel —, de ez a part cseppet sem hasonlít sem Tenerifére, sem a Kanári-szigetek bármelyikére, Don Fernando .., A kapitány úgy érezte, hogy hála estramadu- rai Szent Fülöpnek, két baj közül a kisebbik érte. Amikor kikötöttek, bebizonyosodott, hogy nem tévedett A szigetet — mert az volt —, Jóindulatú- kissé 6ötétesbőrű, teljesen ismeretlen emberfajta lakta. Nyelvüket nem értette, de a bennszülöttek barátságosak voltak, s Don Femando a tapasztalt tengerészek jelbeszédével hamarosan jól meg is értette magát velük. Éppen- hogy felfrissítették élelmiszer- és ivókészletüket, kipihenték magukat, amikor az alkonyt fényben Don Femando a távolban ismét megpillantotta azt az árbocot, amely olyan kísértetiesen követte őket végig útjukon. És tudta, biztosabban, mint eddig bármikor, hogy az nem lehet más, mint a sértett és bosszúszomjas Dona Estrella hajója. Gyorsan a hajóra parancsolta az egész legénységet, és amint besötétedett- parancsot adott az indulásra. Conchita és a rum ismét elvégezte a maga sorszerű vigasztaló és lelkiismeretoldó feladatát, s a Santa Felicia vi-' dáman úszott tovább, keresve a Kanári-szigetek felé visszavezető utat, s bújkálva a félelmes üldöző elől. Néhány nap múlva újabb part tűnt fel, de ez sem volt a keresett, újabb ismeretlen emberek lakta ismeretlen tájon kötöttek ki. Itt is megpihentek kis6é, itt is szereztek élelmet és friss vizet, s innen is elüldözte őket a láthatáron feltűnő vitorlacsúcs. Aztán, miután heteket, hónapokat bolyongtak így parttól partig, mindenütt időzve és mindenünnen elűzve. Múltak a napok és a hetek, s velük fogyott Conchita vonzereje és a rum. Don Femando már gyakran állt nappal is a parancsnoki hídon, s mindinkább megnyugodott, hiszen egy idő óta az üldöző vitorlás elmaradt, nyilván elvesztette nyomukat. Aztán tortosai San Francisco kegyes segedelmével mégiscsak befutottak a Kanári szigetekre, bizonyságául annak, hogy nem éri csalódás azt, aki állhatatosan és. megingathatatlanul kitart az igazi hit mellett. Most már csak a két dolog okozott gondot neki. Az egyik: hogy miképpen magyarázza meg szokatlanul hosszú távollétét Dona Estrellának, de ez volt a kisebbik, hiszen egy ilyen nagyszerű hajósnak mindig kéznél voltak a történetei viharokról, hajótörésről és szerencsés szabadulásról. A nagyobbik gond az volt, miképpen rakja majd partra észrevétlenül Conchtiát, hiszen semmi kétség: a hosz- szú távolléttől mégj óbban kiszikkadt hitves türelmetlen izgalommal lesi majd a parton a Santa Felicia érkezését. És a burgosi Szent Katalin ezúttal is a hívő lélek segítségére sietett Már csak egy napi hajóútra voltak Palos nyüzsgő kikötőjétől, amikor reggel közvetlen közelükben gyönyörű, de viharvert hajó tűnt fel. Don Fernando azonnal felismerte: a Santa Maria volt, annak a kalandor olasznak a zászlóshajója, akit ő katolikus felségeik az Indiába vivő nyugati tengeri út felkutatásával bíztak meg. Az üdvözlő zászlójelzések után Don Femando felöltötte legdíszesebb díszruháját és parancsot adott: eresszék le a nagy mentőcsónakot, mert Don Miguel kíséretében fel akarja keresni hajóján Don Cristobal Colónt. A két kapitány az etikett összes idevonatkozó előírásait figyelembe véve üdvözölte egymást, ám mielőtt Don Fernando előhozakodhatott volna kérésével, Don Cristobal ragadta magához a szót: — Nagyon vártam már ezt a találkozót, Don Fernando. Mióta elindultam három hajómmal Cádizbói a nyugati út felkutatására, az ön nagyszerű hajója mindig előttem járt. Hol eltűnt napokra, hol ismét felbukkant az általános kijelölt útvonalon, beérni sohasem tudtam. Amikor elértem az Indiák első szigetét, ön és hajója már éppen elhagyta azt, s ahogy tovább haladtam, én, akit ő katolikus felségeik felfedezésre küldtek, mindig csak az ön nyomát fedezhettem fel, kapitány. Engedje meg tehát, hogy legyőzöttként, de lovaglásán üdvözöljem önt, mint az Indiák felé vezető nyugati út felfedezőjét. Don Miguel majd kiugrott a bőréből, melle majd szétfeszítette ünnepi zekéjét a nagy büszkeségtől. Don Fernando azonban ezúttal józan volt: nem égett benne immár sem a Conchita utáni vágyakozás, sem a rum. És így józanul mérte fel a helyzetet is, annak minden veszedelmét és előnyét. S már készen is volt a válasszal: — Don Chistobal, megtisztel az elismerés, amelyben részesít, de bármily fájdalmas is szívemnek, el kell hárítanom, ügy vélem, a felfedezés dicsősége nem azt illeti, aki rábukkan valamire, hanem azt, aki elhatározott terv szerint találja meg keresett célját, így hát engedje meg, hogy ezt a dicsőséget visszahárítsam önre, Don Cristobal. S nem ellenszolgáltatásként, csak lovagi szolgálatfcÉn# megkérném rá: mielőtt a kikötőbe befutnak hajóink, fogadja fedélzetére azt a lányt, aki véletlenül induláskor a hajómra került, s az Ur kegyes akaratából jó egészségben megmaradt minden kalandunkon által. S sienai Szent Ágoston segítségével így is történt. Dona Estrella, aki el sem mozdult Pólósból, nagy szeretettel fogadja rég nem látott férjét, s nem is említette amaz elmaradt búcsúéjs'zakát, mert gondolatai csak a viszontlátás éjszakáján jártak. Don Fernando pedig még ezután is •sokszor megtette a Kanári szigetek és szülőföldje között az utat, a szentek megvédték vihartól, hajótöréstől, s mindig bőségesen megrakták a hajófenekét jólfizető áruval. ■»t éhány év múltán, az f»l indulás előtti estén ismét ott ült az Aranyhorgonyban öreg barátjával és hű kormányosával, Don Miguellel. És Don Miguel, bár jól tudta, hogy ilyen veszély már rég nem fenyeget, a Sierra Moréna déli lejtőin termett bort hörpölve és a régiekre emlékezve pajkosan fenyegette meg gazdáját: — Aztán nehogy megint felcsípjen valami Conchitát az éjszaka, Don Femando! — Conchita! Istenem! — merült fel emlékeibe a nagyszerű hajós. Aztán a szeme felcsillant, mert valami az eszébe jutott. — Emlékszik, Don Miguel, arra a taljánra. aki kimentett szorult helyzetünkből? Képzelje, valami Vespucci nevű másik olasz most meg kiderítette, hogy az a Cristobal Colón nem is az Indiába vezető nyugati utat fedezte fel, hanem csak valami Amerikát! Hát érdemes lett volna emiatt magamra zúdítani Dona Estrella szitkait? Pákolitz István: Jtlenn tjhem eneieL A birskörte illatú vecsernye bóbiskoló áhi tatába belenyikog-szuszog az orgona dúr-szeptim b armóniája. Máté apostol vállán tekereg az antifóna fa kó szalagja; Prutscher József nyugdíjas postás az ammen-t mennyezetig kavarja. A céhjelzésű zászlók kopott selymén iker-ablakát t oldja a pók; átsóhajt rajta Bodó Rozi néni egy tldvözlégyre valót. A tömjénfüst virágszirmaiból moly-ette, fát yolban lengve száll szegény bolond Kuka Annus a szivárványkapus mennybe. Bámulja a poszka ministráns; (nem tud majd aludni éjjel) vlsszahívja-e csengcttyűszóval, vagy szállni segítse leheletével? Jlíq,q,öíttk Sül (kacsa Kávé Böfögés Párnás asszony! vállak Bor Tv — pizsamában És elszáll a vasárnap. Tasnádi Varga Éva: (Vers a májusi (érnpoál Világíts, ragyogj te májusi fény, tündértáncot járj nyírfák levelén. Napraforgószár rólad álmodott, simogasd a kék papírcsónakot. Túl a nagy hegyen zöldfodros folyó, szélben száll a hang, várj meg, hó, ha hó! Vitolás lebeg, messze már a part, eddig fű* bokor, árnyék eltakart. Világít3, ragyogj te májusi fény, az egész tavasz most már az enyém. i
