Dunántúli Napló, 1964. április (21. évfolyam, 76-100. szám)

1964-04-26 / 97. szám

*TTTTTTTTTTTTMTMf TTTTtTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTfTTTTTTT* TTTTTTHrTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTT'

Ivar UnfthanaoB UOl-bca született Svédországban, Osmobaa. Szülei szegény- parasztok Toltak, 6 maga ott szerezte dönta élményeit. — Volt kőbányában munkás, levélhordó, cirkuszi kikiáltó, csavargó és igen gyakran munkanélküli. Becsavarogta fél Európát, a huszas években Magyarországon is Járt. Svédország egyik legismertebb Írója, tagja a Királyi Akadémiának. Regényeit, novelláit parasztok, zsellérek, földmunkások, csavargók életéröl irta.

1.

— Nem pusztíthatod el Stellát, míg meg nem halok.

A

z ember a szobában szobában feküdt, be tegsége óta egyedül a nagy ágyban. Feje felett két színezett fénykép lógott, a gróf és a grófné. Az ágy mellett szék, rajta barnás üvegben néhány fehér porba forgatott fekete pirula. Ártalmatlan gyógyszer volt, akkor kapta, amikor a kórházból, mint gyógyíthatat- • lant hazaküldték.

A kutya juhászkutya volt. Még kölyök volt, amikor hozzá került. Fehérszőrű kölyök, hegyes orrú, okos szemű. Ha helyet cserélt a kutyát mindig magával vitte. Ha a zsellér pásztornak akart szegődni, kel lett neki egy ügyes juhászkutya.

A nagy, mézfflatű lucerna- földön, ahol százszámra legelésztek az uraság fehértarka tehenei, sok munkát, lótást- futást megtakarított egy ilyen ügyes juhászkutya. Csak meg kellett neki mutatni az árkot. Ha egy-egy tehén kivált a csordából és a tilosba tévedt, Stella rtiár ott ugrált körülötte. Fogta, amíg vissza nem zavarta a többihöz. Sok szép napra emlékezett az ember. Csak hevert az árokban és egy lombos ággal legyez- gette magát. Stella a teheneket vigyázta, vagy mellette ült, lógó nyevvel várta a parancsokat, néha meg-megnyal- ta a kezét is. A kutya is -H* megöregedett, kopott, öreg ? szuka lett belőle. Rég el kellett volna pusztítani, de az ember ragaszkodott hozzá.

— Jól van, jól, — mondta az asszony, — megígérem. Úgyse halsz meg.

Amikor esténként az asz- szony hazatért a fejősből, m; v' • ejtettek pár szót a kutyából is. Mert az ember mindig gyanakodott, ha a felesége távol volt,

— Sok szép, közös emlékünk van. Amikor Bergában, Hucklingében, Gyllengranban őriztem a csordát, akkor is ve lem volt. Mindig hűségesen, ■, t

A kutya, mintha megértette volna, odafigyelt. Hegyezte a

fülét.

— Épp úgy tudom, mint te^ — mondta az asszony.

— Tele volt a lucernás méhekkel, meg dongókkal. Zümmögve röpködtek. Ez is nagyon hiányzik Stellának. — Aztán szárazon hozzátette: — Sose látjuk ezt már többé.

Felesége nyugtalanul a kony ha felé nézett.

— Ne beszélj így, nem viszem el Stellát. De akkor ne engedd, hogy nyaldosson téged. Annak az érdekében mondom..*

A gyerek a konyhában feküdt egy kis gyerekágyban. Unokájuk volt, nemrég múlt két éves. Anyja távol dolgozott, a nagyszülők vigyáztak a kislányra.

Szőke, pirosarcú gyerek volt. Nagyon szerették.

Az ember nem szólt, csak bólintott*

mindig visszatért a beteghez. Várta, hogy az ember megveregesse a hátát. A szántóföldek jutottak eszébe, a legelők, a bogarak zümmögésétől hangos lucernások és azok a napok, amikor együtt üldögéltek az árokszélen. A kutya meg akarta nyalni a kezét, de a beteg eltolta magától a kicsi, hegyesorrú, kopott állatot.

Néha a kutya egyedül játszott a gyerekkel, hagyta, hogy csináljon a kislány vele amit csak akar, bedugja kezét a szájába, húzza a nyelvét, clbálja a farkát. Az ember irigykedve nézte a játékot. Hiányzott neki a hűség és odaadás, vágyakozott utána és boldog volt, amikor a kutya visszatért hozzá és lekuporodott az ágy elé. Pásztor- éveinek emlékei jutottak eszébe, és nem ellenkezett, ha a kutya megnyalogatta a kezét*

Ivar Lo-Johansson

Juhászkutya

A hosszú nyári éjszakákon amikor felesége munkában volt, a beteg feküdt az ágyon és hallgatta, hogyan kopognak az élők és egészségesek léptei a zsellér- lakások lépcsőin.

Nappalonként az ablakon ferdén beragyogott a nap, szé les sugarakat szórt a padlóra, megállt a falra aggatott színezett fényképeken. A konyhában egy rongyszőnyegen ült a kislány és a csörgőjével játszott. A kutya kibe szaladgált a szobából a konyhába.

Néha a kislány elindult, hogy bemásszon a szobába. Ilyenkor az ember odaküldte a kutyát. Stella ügyesen körülugrálta a gyereket, fodros szoknyácskájába fúrta az orrát, így kényszerítette, terelte kifelé; vissza a konyhába, a rongyszőnyegre.

— Jól van, Stella — szólt oda neki az ember. Az öreg juhászkutyával vigy áztatta a gyereket, nehogy bejöhessen hozzá a szobába. Amikor elvégezte feladatát, a kutya

Egyszerre csak a feleségét látta az ajtóban.

— Stella! Nem szabad! — kiáltotta az ember. — Meglát a dajka. — Próbálta viccel elütni az ügyet, de közben zavarta a kutyát magától*

Felesége siránkozott.

— Szóval mégis nálad van..* Aztán meg a kicsit nyalogatja. Mit gondolsz, kinek lesz hármótok közül a legrosz- szabb?

— Ez volt az utolsó örömem, — mondta az ember, aztán feleségéről a kutyára nézett. Megint a földek jutottak eszébe, a dongó bogarak, az árokpart hűvös földje, ahol Stellával ültek a fűben.

Szorosan magához húzta a kutya fejét és megcsókolta he gyes fülei között. A kutya bol dogan ugrándozott.

— Ha ez mégegyszer megtörténik, elpusztítom a kutyát, — mondta nagyon komolyan az asszony.

Múlott az Idő s az ember napról napra rosszabbul lett. Halántéka beesett, szeme csillogott,

De a gyerek is megváltozott. Néha köhécselt, arcán két kerek piros folt világított. Az asszony bezárta a konyhába nyíló ajtót, ó aludt ott éjszakánként a kisgyerekkel. Többé nem engedte a kutyát a szobába. Elvette az embertől az egyetlen társát, úgy látszott, az ember lassan belenyugotott ebbe.

De nem tudta, hogy amikor ő nincsen otthon, mit csinál az ember. A kutya kaparta a bezárt ajtót, a beteg felkelt, odavánszorgott, ott ült egy ideig és fejét a kutyáéhoz szorította.

Egy napon az asszony váratlanul a szobába lépett. A kutya ott volt az ágy mellett, az, ember kezét nyalogatta. Az asszony megdermedt. Megrökönyödve nézte az embert, a bűnösségének tudató ban szinte összekuporodott kutyát, a szőnyegen csörgőjével játszadozó gyereket.

A beteg zavartan magyarázkodott.

— Csinálhatsz, velem, amit akarsz... De Stellát ne bántsd. Emlékezz csak vissza, hiszen megegyeztünk * * *

Magához húzta a kutyát, megcsókolta hegyes fülei között és szeméből könnyek buggyantak ki.

Ezután szó nélkül a fal felé fordult.

Az asszony sem szólt, megfogta az engedelmes szuka nyakörvét, a szobából az udvarba vezette. A szárítókötélből levágott egy darabot és a nyakörvre kötötte.

fgy vezette a kutyát pórázon, a dombokon át az erdőkerülőhöz. Az erdőkerülő a konyhában ült és evett. Kis idő múlva puskával a kezében lépett ki az ajtón. Míg az ólban saját kutyái vadul ugattak, az Idegen szukát pórázánál fogva a fáskamra mögé vezette.

A

z asszony a fehér ju- '

hászkutyához szaladt, megfogta a fejét, maga felé fordította, belenézett a kérő, mindent megértő szempárba. Könnye a kutya nyakára cseppent. Egy kopott kis szuka volt, esetlenül, mindenbe belenyugodva vánszorgott, mintha tudta volna, mi történik.

— Csak az Isten tudja, —

mondta az asszony, — hogy jobban ragaszkodtam hozzá, mint a legtöbb emberhez ...

Aztán az erdőkerülő visszajött a fáskamra mögül. Puskájának egyik csöve még füs- tölgött.

Fordította: Knczka Péter

KISS DÉNES:

Ady Endre Rómában

a kötetet az idegenben élő

magyar, — mi pedig olyan mozdulattal, mint amikor apánktól búcsúzunk: 6 megy messzi útra.

Kende Sándor

£mlik is idS

Egészen világosan emlékszem: tegnap még játszottak velem jókedvű felnőttek: dörmögtek, akár a medvék, ugattak, mint a kutyák.

Ma már én játszom kisgyerekkel, kutya-torkomat próbálgaton én is.

Ma már én játszom más gyermekeivel ■ tán észre se veszem, a magaméval.

S holnap azok gyerekeivel hihetetlen nagyapaságban.

S aztán?

Magamban járok véglegesen s véglegesen árnyékom se kísér.

KÄLDI JANOS:

(Víz., víz.

Tíz, víz, te gyors, örök futkosó, úgy sietsz itt, akárcsak tavaly, az őszi ég darabjaival.

Mert amíg itt fut gyors vized,

azt viszed,

a darabokra tört őszi eget, annak kékjeit, mosolyát,

■ lángját, ami oda már.

0, de nemcsak azt, de azt is, a Illa port,

mit felkavart és idesodort a klkerleses rétekről a szél, s azt Is, az éneket, mely füstölt és szállt, szállt a falvak felé. Hej, vidd azt Is, a bajt, ami még kihajt Itt-ott napjaink alól,

— akár kő alól — s felveti fejét, bólong, biccent, hát vidd el, te víz, örök futkosó.

GALAMBOSI LASZLÖ:

^öömim^ek

Törvények hámja feszül, lépkedek, akár a ló mikor vasat cipel s bőven rakott a nyöszörgő szekér. A küzdés csattos szerszáma, mivel átkapcsolnak az ostoros napok, a belső izzás gyémántjaitól szivem fölött hullámozva ragyog.

Viszem a jóság fém-héjazatát, melyet a szépség pilléreivel — dómra lángoló aranykupolát — egy óriás kéz lebegve emcL Verejtékemből fölcsodálkozó napok koszorúznak s az arcomon mint boldog halak plkkely-tüzet csöndesen ég az ezüst-nyugalom.

Kováts Éva: Táj

I

tolányl és Radnóti közelebbit mond, ismeretlenebb hangot üt még, s mivel az ö problematikájuk költői megfogalmazása szokatlan hang itt: a fiatal költőkre termékenyebb hatással vannak, velük vetnek szikráit; — mégis visszanyúlnak majd Adyhaz, mint ezek forrásához

Lehetne, s feltétlenül keile- j ne is a kötetről még bővebben beszélni, értékelni a váloga- I tást s a fordítói munka bá- j tor, óriási és ihletett vállalkozását, vagy vitatkozhatnánk bizonyos átültetési felfogással, ' — ez majd a kritika feladata j lesz. Most, a termet zsúfolásig megtöltő ünneplő közönség között (az ülőhelyeken túl, a falak mentén szorosan egymás mellett írók, színészek, arisztokraták, diplomaták, hétköznapi flsitalok, bravo-t közbekiáltó s felemelt kézzel tap- j soló olaszok), amíg Amoldo \ Főé, az olasz rádió és televí- | zió híres színészének déli fűtő | sű tolmácsolásában hallgat- i juk:

E sempre é vano ogrti volere: \ Se cento volte tu mi rilanci, ' cento volte su di te ricado.

És, faj, hiába mindenha

szándék,

Százszor földobnál, én v'sszaszállnék,

Százszor is, végül is ...

azt látom inkább, milyen rejtett simogatással veszi kezébe

népi fogadáson mutatta be a

kötetet az olasz közönségnek.

Santarcangeli „Egy fordító vallomásai” című előadásában nem csak személyes műfordítód gyakorlatáról, egyéni átültétől felfogásáról beszélt, ha nem hogy mi lehet Ady speciálisan magyar képekre és a magyar történelemre asszimiláló szimbolikájának hatása idegenben, s elméletileg lehet séges-e olyan ritmikai megoldást találni, mely ezeket a szakadékokat áthidalja, vagy hangulati elemekkel segíteni történelmi magyarázkodás helyett? A kérdés boncolása közben Santarcangeli visszájára fordított példákra hivatkozott, s a világ költészetének magyar műfordítói gyakorlatát elemezte; Babits. Szabó Lőrinc, Kosztolányi, Illyés Gyű la tolmácsolóiművészetéről és Weöres Sándor primitív-fordításairól esett szó.

Umberto Albint, asz első József Attila kötetek fordítója, előadásában Ady Endre helyét kísérelte meghatározni az európai irodalomban. Előre vitába szállt azokkal, akik Baudelaire vagy Verlaine epi- goronak érzik majd: ha szerel mi lírájában vannak is rokon rezdülések, — Ady máshonnan indult, és máshová érkezett, mint a francia költők. Igaz, hogy Nyugat Európában a költői szóra figyelőknek József Attila, vagy akár KoszNem, nem Párizsban: —

Rómában. Kicsit megkésve bár, s végül is úgy, hogy a múló idő ingerkedő kedve néha furcsa játékra fordítja a történelmet: itt József Attila .készítette elő útját, ő nyitott neki ajtót. A több kiadást megért József Attila kötet hangjára felkapták fejüket a fiatal olasz költők jobbjai, a siker, az érdeklődés újabb kötetek előkészítését sürgette, s a néhány éve napvilágot látott magyar költői antológia után Ady már várt hódítóként érkezett. Bíbor palástban ...? — V vörös selyembe borított, vas kos kötet védőtokján a felirat így mutatja be: „Un grande voeta europeo”. Európai... te hát európai már... —az én nemzedékem még alig tanult róla valamit az iskolában: — n egharcolita harcát a Nagyúrral, otthon is, Európában is.

A most megjelent válogatás s a szokatlanul gazdag kiállítás egymagában is értékítélet. A miliániói Lerid Editori nagy európai költők sorozatának tizenötödik kötete 4Ö0 oldalon, az eredeti kiadások ciklus- l-'.'v-vását követve, kétnyelvű, —magyar párhuzamban, 10? verset közöli, 2 novellát, gazdag Ady-bibldográfiát, több fényképet, facsimilét, továbbá néhány Reinitz Béla által m<»"zenésífett vers kottáját, s » 'ordító Paolo Santarcangeli terjed rímes tanulmányát. A Római Magyar Akadémia az Olasz—Magyar Baráti Társasággal közös rendezésben ün-