Dunántúli Napló, 1964. április (21. évfolyam, 76-100. szám)
1964-04-26 / 97. szám
3Cäzons (q fa a szính áz ÖRÖK PROBLÉMA, mert ahogy a művészetek fejlődnek, a közönségtől is egyre többet akarunk. Periklész korában még természetes volt, hogy a népünnepélyekké kiszélesedő színielőadásokon a közönség eszegetett, s a pályanyertes művek előadása közben nagyokat húzott a borosflaskákból. Shakespeare már panaszkodik a közönségére, mert pipáznak a nézőtéren, beszélgetnek a lerágott csirkecsontokkal megdobálják a színészeket, s a hajósok néha parázs verekedéseket rendeznek a nézőtéren. Az idők folyamán a színházak aztán egyre értőbb, rokonibb közönséget neveltek maguknak, s a színház és közönség ellentétei kifinomodtak. — A fő problémát nem a közönség modortalansága okozta, hanem érdektelensége és igénytelensége. A színházi válságról száz éve vitatkozunk, a „válság” szó a második világháború előtt már egyre többet szerepelt színházi tudósításokban, kritikákban is. A válság eredete sokrétű, ezeroldalú, szinte megfoghatatlan. A vásári komédiásoktól, a zenés vendéglőkig mindenki a közönségből akart élni, s a tudomány fejlődésével párhuzamosan újabb és újabb fórumok követelték maguknak a teljes közönséget. Megjelent a porondon a rádió, majd a „színházak ■fő veszedelme: a fii m". A film tényleg learatta a babérokat, és az orfeumokkal versengve hódította el a színházak kínnal- keserwel megszerzett közönségét. Mindez természetesen bonyolult folyamat, hiszen a közönséget toborzó harsonákat nem elég megfújni a városok főterén, a közönség jó érzékkel megválasztja a maga harsonásait A burzsoá filmvállalkozók és kabarék gyorsan felismerték a közönségsiker lélektanát. Kímélték a közönségüket! Nem kívánták tőle, hogy gondolkodjon, nem kívánták, hogy morális problémákon meditáljon a drámai konfliktusok nyomában, semmit sem kívántak tőle, csak a pénzét. Üljön be estéről estére a filmszínházakba, és ez elég. A szórakoztató ipar mágusai aztán megfürdették a kispénzű hivatalnokokat, munkásokat, szegényembereket a fényben, a flitteres gazdag világ illúziójában. Izgalmat szállítottak jutányos áron, olcsó szerelmi történeteket, eűtővillanó női lábakat A folyamai eredménye: Az igénytelen, kényelmes közönség. A színiházak 1945 után világszerte olyan közönség előtt tárták ki kapujukat melyet már leszoktattak a gondolkodásról. Hevesi Sándor a Nemzeti Színház hajdani igazgatója így rajzolta meg a negyvenes években kialakult helyzetet: „Egy bukott operett is megy annyiszor, mint egy sikerrel adott dráma, mert az operett közönsége a mai nagyvárosokban korlátlan, a dráma közönsége ellenben nagyon is korlátozott, s ezer és ezer ember akad a nagyvárosban, aki hogy agyonüsse az estéjét, örömestebb megy be abba az operettbe, amely nem tetszett, mint abba a drámába, amely tetszett. Ez természetesen nem jogosítja fel a bukott operett szerzőjét arra, hogy lenézze a sikerült dráma íróját, ámbár kétségtelen, hogy itt a bukottnak van — nagyobb közönsége.” A HELYZET BIZONY kiábrándító, az igénytelenség mérgezi az egész világ kultúráját Mit kell tenni? Hogyan lehet változtatni a helyzeten? A színházi szakemberek százai vitatkoztak, cikkeztek a lehetőségekről.,. „A közönség nevelődé- sének titka abban rejlik, hogy mihelyt van a nagyvárosban egy bizonyos réteg, vagy társadalmi kör, vagy akár csak pár száz ember (és hol ne volna), akiknek 'finomabb az ízlésük, kényesebbek az igényeik, akik a színháztól nemcsak mulatságot és szórakozást, hanem okulást és nemesülést is várnak, s mihelyt ezek teremtenek maguknak bármily kis színházat, már az a körülmény, hogy bizonyos divatot képviselnek és bizonyos exkluzivitással lépnek föl: hatással van a közönség egyéb rétegeire és ezren és ezren akadnak, akik szintén be akarnak jutni arra a helyre...” — vélekedett Hevesi Sándor. „A színház, ha nem népi, akkor semmi’’ — mondta Jean Vilar Párizsban és megalapította a korábban csak vegetáló TNP-nek új változatát, az igazi Francia Nemzeti Népszínházát. Vilar új osztályokat vitt be a színházba, olyan embereket, akik még romlatlanok voltak, akiket a belvárosi orfeumok még nem szoktattak rá az igénytelenségre. Az igényes emberek színháza, és új osztályokát a színházba! Ez a két út bizonyult évtizedek óta a leg járhatóbbnak. Mindkettő fáradtságos, sok szervezéssel, színházi stúdiummal, közönségneveléssel függ össze. A magyar színházak a felszabadulás után többségükben a Jean Vilar-i úttal próbálkoztak meg, s általában sikerrel. A békés konszolidáció időszakában, s a televízió színrelépése után azonban már ez is kevésnek bizonyult. A legtöbb színház, különösen a vidéki színházak sikerrel alkalmazták a közönségnevelés másik módszereit is. Üj és új embereket hoztak be a színházba, akik jó formán semmit sem tudtak Katona Józsefről és Shakespeareről, s párhuzamosan stúdiumokat, ismeretterjesztő előadásokat tartottak a közönségnek. Pécsett jó kézzel nyúltak a közönségneveié® fáradtságos munkájához. A TIT ismeretterjesztő előadásainak keretében Németh Antal rendező, majd Dobák Lajos színművész, s még néhány lelkes előadó és színész, miniatűr színházi műhelyt teremtett a Városi Művelődési Házban. Egy olyan műhelyt, ahol nem a darabokat készítik elő az előadásra, hanem a közönséget. Áldozatkész pedagógiai munkára vállalkoztak, amikor szemelvények bemutatása kapcsán elemezték Mohertől Csehovig a drámairodalom nagy korszakait, a műveket, és segítettek megérteni, megszeretni, ami az első pillanatban talán nem egészen érthető, vagy a kívül állóknak nem ragadja meg az érdeklődését. Fárasztó, de színvonalas és értékes munka volt. A TIT drámatörténeti sorozatának közönsége főleg fiatalokból tevődött össze, így Dóbákék valójában a jövő közönségének a nevelésére vállalkoztak. A legfiatalábbaikkal szerettették meg az igényes, színvonalas színházat, s ily<=p értelemben a Hevesi Sándor-féle rétegelképzelés még gazdagodott is. Pécsett nem az igényes sznobok lelkes összefogásáról volt szó, hanem a tiszta lappal induló legújabb emberek szellemi útbaigazításáról. Ezek a fiatalok lelkes érdeklődésükkel, hozzáértésükkel a Pécsi Nemzeti Színház közönségének legértékesebb rétegévé válhatnak. A DRÁMATÖRTÉNETI sorozat eredményeit érdemes lenne még elemezni, s a színházi tudás építményét tovább emelni. A következő népművelési évadban talán az oly sok vitát kiváltó XX. századi drámairodalom, a modem színház lényege lehetne a téma. A közönségneveLés nem kampány- feladat, a jó közönségnevelés folyamait. Bertha Bulcsu Április 19-én osztották ki a híres Bambi-díjat a filmművészek között. A képen: az idei Bambi-díj tulajdonosai (balról jobbra) Sophia Loren, Heinz Rühmann és Liselotte Pulver, a díjkiosztás után. SHAKESPEARE AZ EGÉSZ HALADÓ világ méltó ünnepségekkel tiszteli meg annak a nagy alkotónak emlékét, aki éppen négyszáz esztendeje született Közép- Angliában, az Avon folyó melletti Stratfordban. És aki — a művében megőrzött hatalmas gondolatok segítségével — ma már az egész emberiség fiának számít. William Shakespeare-ről van szó, az „avoni hattyú”-ról, aki húsz éves korában elhagyta apjának, a kesztyűkészítőnek házát, hogy Londonba menjen és ott színész legyen. Alig húsz év alatt írta 37 színpadi művét — komor drámákat és tavaszion derűs vígjátékokat — s a csodálatos szonettek koszorúját. Közben azonban játszott és rendezett is, és igazgatta a „Világ”-ról (The Globe) elnevezett londoni színházat. Aztán — mint utolsó színművének, a „Vihariénak Prospero nevű hőse — ő is „eltörte varázspálcáját” és hazament Stratfordba, gazdálkodni. Van valami szép jelkép abban, hogy a színházat, amelynek számára Shakespeare legfontosabb tragédiáit és komédiáit írta, ■„Világ’’-nak nevezték. Hiszen Shake speare-nek az volt a művészi programja, hogy „egy egész világot állít helyre” hősöktől és bolondoktól, győzelmes hadvezérektől és kisemmizett aggastyánoktól, gőgös főnemesektől és derűs, egyszerű kézművesektől, „hideg szívű” gyilkosoktól és „égbolt-lelkű” szerelmesektől nyüzsgő sznmű- veiben. Világrészeket kalandozott be képzelete, megjelenítette a komor angol történelmet Földnélküli János királytól az első Tudor-uralkodóig, VII. Henrikig. Száraz krónikák és bőbeszédű legendák ihlették írásra, csak éppen a maga koráról nem irt „A múltról szólt — a jövőnek” fogalmazta meg velősen az immár hatalmas könyvtárt kitevő Shakespeare-iroda- lom egyik tudósa, Joseph Gregor. Ez így is van, de bárhonnan is merítette műve tárgyát az író — a múltból avagy külföldről — a Sha- kespeare-drámák alakjaiban és helyzeteiben világosan felismerhető az az Anglia, ahol Shakespeare élt és az az időszak, amikor műveit alkotta. Hamlet és Lear, Othello és Julius Caesar, III. Richard és a kövér Falstaff lovag alakjaiban az „Erzsébet-kor” jellegzetes figurái keltek örök életre. SHAKESPEARE hatalmas, mondanivalójában és művészi gazdagságában ma is aktuális életművének megalkotásához olyan kivételes lángelmére volt szükség, mint amilyen a stratfordi kesztyűkészítő fia volt. Ám ennek a zseninek szüksége volt egy olyan társadalmi talajra is, amelyen állva megláthatta a legvéglete- sepb szenvedélyeket, a legizgalmasabb ellentmondásokat. Ilyen „talaj”-t jelentett Tudor Erzsébet uralkodásának kora. Az angol feudalizmus már kifáradt a York és Lancaster-uralkodóházak hosz szú harcaiban. A középkor, amelynek Angliában utolsó fel obbanása „Véres” Má ia uralkodása a múlté volt. Erzsébet alatt előtérbe kerül a polgárság és az úgynevezett „újnemesség”. Hatalmas vállalkozások kezdődnek, pezseg az élet. De a parasztok nyomara az égre kiált és Londonban nemcsak „életértő, víg fickók” — ötletes iparosok, meggazdagodott kalmárok, világhódításra vágyó kalózok — gyülekeznek, hanem a falujukból elmenekült, csonttá fogyott, ronccsá lett parasztok is. S e furcsa, színes, kavargó sokaság fölé emelkedik a „Világ”-ról elnevezett színház színpada, amelyen Shakespeare és színészei tükröt tártak — ha más korok jelmezeibe öltöztették is azt — a maguk kora elé. Középkor és Újkor határán állva — a régi előjogok elavulását természetesnek tartva, ám az új hatalomtól, a Pénztől megriadva — Shakespeare úgy belelátott az emberek szívébe, mint senki addig az írók közül. Az, amit látott, a vállalkozókedv közhasznú gyümölcsei és a haszon álnokságra, hűtlenségre csábító ereje, állandó hullámzásban tartották a kedélyét. Ne feledjük: egymásután írta a talán legvéresebb drámát, a „III. Ri- chárd”-ot és a tündéri „Tévedések vígjáték”-át. Shakespeare-t, akinek igen mély gyökerei vannak Magyarországon is, évszázadokon keresztül mellőzték, lebecsülték. A kapitalizmus első, nagy fellendülését követő időkben „vad”-nak, „durvá”-nak tartották az emberi szenvedélyek mélységeit és „az erkölcsök fonákjá”-t felmutató, megrá- zóan őszinte és emberi művészetét. Plehanov jegyzi meg, hogy „az arisztokratává merevedett polgárság nemtelennek vélte és érezte” Shakes- peare-t. A XVIII, század végén a Nagy Francia Forradalomnak, majd 1848-nak, ,a „népek tavaszá”-nak kellett eljönnie, hogy az értelmiség Eurápa-szerte újra felfedezze „a teremtés felé”-t. De csak a XX. században, a proletárforradalmak korában terjedt ki Shakespeare megértő tisztelete öt világrészre és a széles tömegekre. A SZOCIALISTA realista dráma és színház nagyon sokat tanult és- kíván még tanulni ettől a páratlan tehetségtől, aki egyik királydrámájának, az „V. Henrik”-nek prológusában azt írta, hogy „nagy hősöket kis helyre zárva”, csak hősei „csonka pályáját” nyújthatta „telt fényük helyett”. Ebben azonban tévedett. A történelem változásai, a tudományok felfedezései, s a gondolkodás gazdagodása ugyan sok mindent másképpen láttatnak velünk, mint ahogy Shakespeare látta a történelmi eseményeket és a művészet lehetőségeit, de mert mindent, amit látott és gondolt, példátlan szemléletességgel tudott megjeleníteni, nyugodtan mondhatjuk, hogy hőseit a fejlődés mind magasabb csúcsait meghódító modern ember is a magáéinak érzi. A Shakespeare alakok „csonka pályája” telt fényben ragyog az emlékezet égtkrlt- ján. A. Tanulmányút Fodor Antal, a Pécsi Balettegyüttes fiatal tagja a Magyar Táncművészek Szövetsége Elnökségének határozata alapján ez évben mint koreográfus Csehszlovákiába utazik Útja tanulmányút jellegű lesz, s a tehetséges fiatal művész a Prágai Opera és Balettszínház munkáját fogja megtekinteni. 'Sokat vár még a bmoi és az ostravai színház balettegyüttesétől is, mert azok a Pécsi Balettegyütteséhez hasonló törekvések jegyében dolgoznak. Fodor Antal nem túl régen jegyezte el magát a koreográ- fusi pályával, de már számottevő művek jelzik, hogy ezirá- nyú törekvései nem meddők. Opera és operett táncbetétek, rövid koncertszámok előzték meg első önálló egyfelvoná- sos balettjét, amelyet A puló- veres Daphnis és Cloe címmel A Pécsi Nemzeti Színház örökös latija Pécs Város Tanácsa meg- alaptotta a „Pécsi Nemzeti Színház örökös tagja” címet azok számára, akik legalább 30 éves színészi múlttal rendelkeznek és legalább 15 évet öltöttek egy- ilytában a pécsi színháznál. A cím első birtokosa Bakos László színművész. Nyugdíjban van, de játszik: jelenleg az Amerikai Elektrában és az Osztrigás Midben. S bár nyugdíjban van, a színházban nemcsak próbák vagy előadások idcj'n található meg, hanem máskor if ő a színház pártszervezetének titkára. — 40 éve vagyok színész — nyilatkozta munkatársunknak —, ebből 22 évet itt töltöttem Pécsett. 1923. szeptember 1-én kezdődött. Elvégeztem a színiiskolát és Faragó Sándor sz'nigazgatónál kaptam az első szerződést, akinek a kerülete akkoriban Veszprémet, Székesfehérvárt és Esztergomot foglalta magába. A Marika, a táncosnő című operettben játszottam egy detektívet — ez volt az első szerepem. Aztán csaknem húsz éven át jártam az országot, megfordultam szinte valamennyi magyar városban. Többek között Pécsett is. Aztán 1942-ben Pécsre szerződtem, Kaposvár, Mohács tartozott még ebbe a kerületbe. A felszabadulás után újból szerződtettek, közben megszerettem a várost és ittmaradtam. Játszottam mindenféle darabban, szerettem a Tűzkeresztséget, a Végrendeletet, a Fekete gyémántokat, Az ember tragédiáját, az Othellót, a Bástyasétány 77 kedves pallér figuráját— de szinte valamennyi szerepemet. S hiába mentem nyugdíjba, nem tudok meglenni a színház nélkül ... Csehszlovákiába sikerrel adott elő a Pécsi Nemzeti Színház a Balett 1964. bemutatóján. — Milyen tervekkel utazik Csehszlovákiá ba ? — Mindent látni, ami érdé? kés és újszerű törekvés. Némi ízelítőt már tavalyi csehszlovákiai turnénk alkalmával kaptam a csehszlovák táncművészet törekvéseiből, ami fölébresztette az érdeklődésemet, s ezzel szeretnék most ta- nulmánjfiitam alkalmából behatóan foglalkozni. — Távolabbi elképzeléseihez mennyiben nyújt segítséget ez tanulmányút? — A balett egy olyan művészeti ág, amit csak személyes élmények alapján lehet megismerni, nem olyan, mint a zene, nem lehet lemezre venni, illetve leírni. Sokat szeretnék látni ezen kívül is, a Szovjet balett legújabb törekvéseit, azonkívül Maurice Béjart és J. Robbins munkáit, amelyek a jelenlegi táncművészet legizgalmasabb megnyilvánulásai. Ügy érzem, koreográfusi fejlődésemhez nagymértékben hozzájárul ez a tanulmányút is. — Megérkezése után milyen program vár megvalósulásra? — Táncosi munkám ellátása mellett Eck Imre balettigazgató megbízásából hozzákezdek a Pécsi Balettegyüttes következő műsorába készítendő újabb balettem koreográf-á- jának megfogalmazásához. Töretlen munkalendület, újabb és újabb elképedések jellemzik Fodor Antal koreo- grafusi pályafutását. Figyelemreméltó, ahogy a Táncművészek Szövetsége reagál az új tehetség felbukkanásakor. A külföldi tanulmányút nagymértékben hozzásegíti a fiatal művészt, hogy biztosabbá váljon, látókörét szélesítse és bizonyos rutinra tegyen szert Ez a hármas tulajdonság lehetővé teszi, hogy Fodor Antal újabb műveiben mindig nagyobb művészi igényességgel lépjen a közönség elé. Kainpis Péter 4 4
