Dunántúli Napló, 1964. február (21. évfolyam, 26-50. szám)

1964-02-09 / 33. szám

Zenei Napló A MUZSIKÁLÓ vagy legalább a zenét őszinte őrömmel, értve és élvezve hallgató embert keressük a Zenei Napló­ban immár hetek óta. Ha a pécsi hangversenyélet számada­tait tekintjük, úgy — főleg első ránézésre — teljesein nyu­godtak és elégedettek lehetünk. Már megint milyen kriti­kusi okvetetlenikedés — hallhatjuk az ellenvetést — muzsi­káló, zenét szerető emberek után kutatni ott, ahol az évad kezdetén kereken hatezren váltották meg hangversenybér­letüket! Valóban, a kritikus is kénytelen bűnbánóan belátni, hogy alaptalan minden aggodalma! Hiszen ez a hatezres szám .beszédes példája annak, hogy eddig soha nem tapasz­talt méreteket öltött az érdeklődés a valóban közkinccsé vált zene iránt Meghajol hát a bűvös szám előtt, mely jog­gal teszi büszkévé mindazokat akiknek e ritka szép ered­mény elérésében részük volt. Elégedettségüket csak fokoz­ta, hogy az összehasonlítások során kiderült: a kitűnő szer­vezési munkával sikerült túlszárnyalni a debreceni és sze­gedi eredményeket, sőt a fővárossal szemben sincs szégyen­kezni valónk. Ez a tény egyébként csaknem minden e tárgy­ban összehívott értekezleten elhangzott elmondták a rádió miikrofonja előtt és megjelent a hatezres szám az újságok hasábjain is. Mivel azonban a kritikus nyughatatlan ember, megkí­sérli hát felbontani ezt a hatezres számot remélve, hogy sok tanulságos és elgondolkoztató részadatot nyerhet Kezdjük azzal, hogy a nagy, ún. A, B, és C. sorozatra hatszáznál alig többen váltották meg bérletüket. Ez viszony­lag nem nagy szám, a város lakosságának mintegy fél szá­zaléka. Ez az a törzsközönség, róluk írtuk múltkor, hogy ők a zene igaz és őszinte barátai, akik egy-egy művészi élmény kedvéért még a Liszt-terembe is hajlandók elmenni, minden fanyalgás nélkül. Ök azok, akik minden különösebb rábe­szélés nélkül a falragaszok egyszerű értesítése nyomán meg. váltották jegyüket vagy bérletüket ha a műsort vonzónak, színvonalasnak ítélték. Hogy kik ezek az emberek? Az Or­szágos Filharmónia pécsi kirendeltségén statisztikát állítótak össze róluk. íme: o legtöbb felnőtt bérlő pedagógus (111) az­tán következnek a tisztviselők (99), az orvosok (54). Van ezenkívül 47 asszisztens, 37 háztartásbeli, 36 műszaki dol­gozó, 26 nyugdíjas, 21 mérnök, 4 jogász. Érdekes módon e felnőtt sorozatra váltott bérletet 157 tanuló, főleg főiskolás, viszont e magas színvonalú, művészi hangversenyekre mind­össze 17 üzemi munkás volt kiváncsi. Tizenhat bérlet pedig különféle üzemekben talált kollektív gazdára. A kulturális forradalom tehát mely hazánkban az utóbbi lóét évtizedben lezajlott, e számok tükrében nem mutatko­zik a kívánt és remélt mértékben. Nem vitás, hogy nincs nehezebb, de ugyanakkor szebb feladat mint a gyári dol­gozók egyre nagyobb tömegeit közelebb vinni a zenéhez. Hogy ez mégsem lehetetlen, azt bizonyítják a Muzsika cí­mű folyóirat rendszeres közlései, melyek arról számolnak be, hogy a „hivatalos hangversenytermek fénykörétől távol, a főváros peremén, — változatos, széleskörű hangverseny­élet bontakozik ki. Számos munkás—művész találkozó, sok zenei tárgyú üzemi TIT-előadás, munkásszállásokon rende­zett zenei—irodalmi est ad erről jelzést Nagy öröm az is, hogy kitűnő Állami Hangversenyzenekarunkat nemcsak a nyugati metropolisok hallgatósága, a Zeneakadémia törzskö­zönsége köszóntheti tapssal, hanem koncertjeinek rendszeres részese lehet a MOM Művelődési Házban és a Csepeli Mun­kásotthonban kialakuló hallgatóság új, baráti tábora. A pe­remvárosok lakóinak bekapcsolása a zenehallgatók nagy kö­zösségébe — közügy. Innen kerülnek ki egyre nagyobb Számiban azok a zenehallgatók, akik talán ma még bizony­talanul igazodnak el a zenei évfordulók, fényes zenei hetek műsorfüzeteinek titkaiban, s a külföldi vendégművészek ne­vet is óvatosain ejtik ki, — de elindultak már a hivatalos hangversenytermek felé”. Mindennek városunkban vajmi ke­vés nyomát látjuk. Talán azért, mert olyan speciális, helye­sen átgondolt és összeállított műsorpolitikára lenne szükség, mely számol a kezdett megértésbeid nehézségekkel, és a zene iránt érdeklődő, de semmi előzetes tájékozottsággal nem rendelkező dolgozók kezdeti megértésbeli nehézségeivel s fokozatosan igyekszik közelebb hozni a hallgatókat a ma- gasabbrendű alkotások élvezetéhez. Másrészt itt nem lehet a közönségneveliés régi eszközeit alkalmazná! Ez a munka eltér a szokott „közönségszervezési” formától. Nem puszta Jegyeladásra van itt szükség, hanem helyes értelemben vett (művelődési közösségek összekovácsolására. A SAJÁTOS arculatú hangverseny rendezésében élen­járó Városi Művelődési Ház mellett (melynek közönsége azonban nem a koncertekről hiányolt üzemi munkásokból tevődik össze) legutóbb a Fegyveres Erők Klubja indított figyelemreméltó sorozatot Az első hangverseny után azon­ban felmerül a jogos kérdés: kik számára rendezik e soro­zatot? Nyilván ném a hangversenyekkel bőségesen ellátott ifjúság, illetve a szőkébb értelemben vett szakemberek szá­mára. Viszont az első koncerten jóformán csak ők jelen­tek meg. Hol maradtak hát azok, akikre számítva a Klub vezetősége megszervezte a hangversenyeket? Pedig körül­belül ilyen jellegű hangversenyek volnának alkalmasak ar­ra, hogy a zene kedvelőinek táborába vonzzon új töme­geket. A művelődési házalt méBett komoly feladat hárulna városunk kétségtelenül fejlett kóruséletének aktív résztve­vőire. Sok jóképességű üzemi kórusunk van. Nagyszámú tag­jaik között nyilván kialakult a kollektív szellem. Ezt szépen tehetne gyümölcsözhetni közös hangversenylátogatásokkal, melyekre talán nem lenne nehéz elhívni a családtagokat, munkatársakat is. Ezzel szemben szinte érthetetlen, hogy a kórusok tagjai nem egyszer még egymás szerepléseire sem kiváncsiak! Bonyolult és nehezen megoldható kérdések ezek. Hang- versenyéletünk irányítói nem is kísérleteznek vele. Inkább n másik, látszólag egyszerűbb, de hatásosabb utat választ­ják. Nem a felnőtt közönséget akarják zenebaráttá változ­tatná, hanem egy új, zenét kedvelő fiatalságot akarnak fel­nevelni, mely néhány év múlva már megtölti a nagy kon­certek nézőterét is. Hogy ez az út mennyire járható, azt ismét a számadatok tükrében vizsgáljuk. Az egyetemi bér- letezők száma 345. Tekintve a Tanárképző Főiskola és a két tudományegyetem hallgatóinak magas létszámát, ezzel nem lehetünk elégedettek. Az ifjúság zenei nevelése zöm­mel a középiskolákban történik. Közel négyezer középisko­lai bérlőt tartanak nyilván. Ebből ezer a Leőwey Gimná­ziumra jut, 700 a Nagy Lajos, 650 a Janus Pannonius és 600 a Széchenyi Gimnáziumra. A Közgazdasági és Gépipari Technikumból jelentkezettek száma is emelkedett Ha azon­ban a bérletet váltott és a hangversenyeket valóban rend­szeresen látogató diákok arányát tekintjük, úgy egyes is­kolák igazgatóinak, tanárainak fokozottabb ellenőrzését és pártfogását kell szorgalmaznunk. Ugyanez áll az általános iskolákra, ahol 824 bérlet talált gazdára. Ez a szám azonoan akna rád az előző éveké mögött LEGEREDMÉNYESEBB a mecsekaljai (rácvárosi) iskola pedagógusainak munkája. A 129 kisdiák még a legrosszabb időben is pontosan megjelenik a számukra rendezett elő­adásokon. ugyanakkor szinte érthetetlen, hogy az Ágoston téri, a 39-es dandár úti iskolából alig 1—2 jelentkező akadt. Komlón pedig egyszerűen nem lehetett megtartani az ifjú- tagi bérleti sorozatot. addig a számadatok. A belőlük levont következtetés ek- jfih dhafees® és teendőkről — legközelebb. Helységnevek nyomában Szoba — Szék REGI HELYNEVEINK egy része ugyanúgy jellegzetes a maga korára, mint építészeti stílusaink. Ha a kettő között párhuzamot vonunk, még az is meglepő egyezés, hogy van­nak épületeink, mélyek ere­deti formájukban állnak év­századok óta, ugyanúgy van­lerrt a síkon mlnkmlt ká » így-s helynév képzőt kaptat, es a mai Sebes. A forrás, mely rarftott • vezér felütötte sátorát Csaba erdejében fakad, ez az erdő ma Zaba cser egykor nyilván Szaba cser. A forrásfő pedig — mint általában a hadak út­ján visszavárt Csaba minden kútja az országban még me is Szent kút Csiba-Csaba főleg a szék­helyek emlékezetében a ma­gyarok legendás hírű vezére volt emellett törzsfő is, azaz „úr”. Itt is fennmaradt en­nek emléke a közeli Szaba úr — Szabur — Szobor fej- lődésű helynévben, melyből több dűlő is akad s ezért ma összefoglaló neve: Szaboruic (Szaporák). Csaba színe az Árpádok fehér színével ellentétbe:: a veres. Ezért a szomszéd szái- lásföld választóján a Veres rét és & Vereskék szántó el­nevezés. Mint hallottuk, Csaba uno­kája: Csák. Ennek is itt állt „ód”-ja a Szaporák tőszom­szédságában: Csákódja. (Ma Csalcűd-ja.) A Szaporák-tól aszaltra -n helynévképp vei szokásos helyen, domboldal í alakult ki a Csákány nevű te­lepülés. Szibold szőlőhegyén kissé selypítve ejtették ki ugyan­azt a nevet, s így alakult id i Szákány. Lent a síkon pú­iig mint szokott, az -s kép­zővel született a Szákos. S végül itt van a Sárkány ét. A nyújtott Sáákány ki­ütés népetymológiás alakja, Szák szálláshelyein ez tör­vényszerűen megszületik. — ukárcsak Orfűn és Magyarszék :en, ahol a „Sáákány kut”- >ól lett „Sárkány kút.” S ott s Szaba az ős! De, mint láttuk, a tájban egérdekesebb, hogy a Szi­tált patak lefolyása mentén ninden nevet selypítve őr- ött meg a nép: Szaba cser, 'zibolt, Szákány, Szákos, sőt nég az itt álló község neve 5 Becse-fa helyett JBecze- a.” Ha még a temetők népét is negval latjuk, nyilvánvalóvá álik, hogy Csaba népei szék­elyek, avarok voltak. Ezzel vemben a keleti szomszéd 'ütü szálláshelyén Csákádia. 'sákány, Csobága, Csák, Csa- a szöge szerepel. Itt ugor magyarok laktak. Dr. Zsolt Zsígmond 9 'óSwewyifc. Gifita» naé---£ tennis ' biti + Baton tuefksi íukasüi itia Uotytoj ktadja'.-----H *­2«P£JERt> JSÍ ■ FŰZ**} h) *y\ * __ ___.—.j, 3 » XWh J/ ibiHlii«/ CgJbbrtókliekfi Denen ei ’•‘•nfgyst Ox.. 'Boafa A három halom A mikor a bogárhátú, zötyögős ország­út elhagyja Jász- karajenőt és nyíl­egyenesen bele­hasít a deszkasima határba, megcélozva Te tét lent, azt hinné az ember, hogy jó da­rabon semmi sem akasztja látását néhány elhintett ta­nyán kívül. Alig halad jó rugaszkodás- nyit, alig tűnnek fel a vil­lamos távvezeték hatalmas oszlopai, kié- tanya mögött tenyérnyi halom állja útját nyargaló tekintetének. Te­nyérnyi az bizony, abban a rettenetes nagy földten­gerben. Jó ha öt méterre emelke­dik ki a környező síkság­ból. A nép mégis dombnak keresztelte, már három em­beröltővel ezelőtt. S d török domboknak — mert több is van belőlük ezen a vidéken — a története száj­ról szájra jár három falu• határában. Azt mondják, hogy a tő­rök, amikor ellepte ezt a kis országot, megszervezte a hírszolgálatot. Ilyen hal­mokat hordtak össze a bos- nyák, magyar és román foglyok. Kosarakban cipel­ték, körömmel kaparták a főidet, mégis hamar elké­szült. Sokan voltak • fog­lyok és sok volt a janicsá­rok ostorcsapása. Mondják, azért olyan tömött « tőrök halmok földje, mert a fog­lyok vére áztatta. A vér pe­dig jó kötőszer. Mikor elkészültek a dom­bok — mind egyvonalban, mintha zsinórba húzták vol­na — felállították az őrö­ket. Az patt a feladatuk. hogy mindig egy irányban ügyeljenek. S ha ott felszállt a jelzőtűz füstje, jelezve a győzelmet vagy a szultán ér­kezését, kötelességük volt a dombra rakott rőzsenya- lábot meggyújtani és fi- ■ gyeiül, vajon a következő dombon ezt teszi-e az őr? Így ment ez a nándorfehér­vári tábortól egészen a Mátra aljáig, ahol a vég­várakat kerülgették a kon­tyosok. Most tótkenyér meg tö­rőkbúza terem ott, ahol valamikor a pitypang is csak bokor árnyékában bontogat­ta szirmait. Van a vidéknek másféle dombja is. Igaz, messzebb a török domboktól, de ide tar­tozik a karai határhoz. A Vörös csárdán túl, a Ku- tyakaparón innen — vala­hol a kettő között — emel­kedik, de nem magasabbra, mint törölcépitette rokona. Ha kérdezik, a legkisebb gyerek is rávágja: Kenyér­váró domb. A múlt század emlékét őrzi, amikor a határban sok volt a fa és legalább annyi a birka. — Ahány tanya van most ar­rafelé — úgy mondják. — annyi juhnyájat terelgettek szűrős bojtárok annak ide­jén. Tavasszal, amikor a hó alól előkiváncsiskodott az első, frits zöld fű, kihajtot­ták a nyájat és csak a hő kergette őket akolba, fe­dél alá. Volt köztük kami juhász, kocséri bojtár, ábonyi szám­adó. Más vidékről, máé emberek, de mind megegye­zett egyben: tarisznyából él­tek hónapszám. S a tarisz­nyának akármilyen nagy a bendője, egyszer csak meg­ürül. A bojtár gyomra még ha­marabb. Alig várták hát a szomba­tot. R eggel, ha befűtöt- tek a karai ke­mencékbe, a ku­koricaszár, szá­rított alom füstje messze elfeketéllett. Ilyen­kor mondta a számadó ju­hász az első bojtárnak. — Nézd már, nem dög- lődik-e valamelyik birka? De bizony döglődött, ép­pen a legkövérebb. A többi a bojtár dolga volt. A húsát megosztották a környék ju­hászai között. Azok is így cselekedtek, ha birkahúsra éheztek. Aztán eljött a délután. A juhászok — valahányan csak arrafelé legeltettek — mind a Kenyérváró domb alá terelték a nyájat. Mi­kor a pulik karikába haj­tották a vékonylábú jószá­got, felmentek a dombra és onnan lesték: Jönnek-e már az asszonyok? S a leáldozó nap vörös függönye előtt kirajzoló­dott az aszonyok alakja. — Hátukon átvetett terítő. Ab­ban van a friss kenyér. Még melegíti a hátukat. S a juhászok csak akkor jöttek le a Kenyérváró dombról, amikor az aljnal földre roskadtak a fáradt­ságtól a kenyérhozó asszo­nyok. Ma a Kenyérváró domb aljában zománcot lábasból meri a töltöttkáposztát a ka­rol magyar. Hozzá csatos üvegből, fonott korsóból kortyolja az idei fehéret. S az asszonya? Kerékpáron jár hozzá, nylon szatyorral. A harmadik halomról be­látni a törteli fúrásokhoz. Neve nincs. Arról különböztetik meg, hogy reá épült a Petőfi is­kola. Most épült. Új iskola. Falait még nem pingáliák tele a gyermekművészek. Előtte kis bádogmosdó. Modern alkotmány. Há­rom kifolyója ie van a fel­ső tartálynak, amelyben a víz áll. Három gyerek mosd hat egyszerre mellette. Ide járnák a környék gyerekei a tanyákról. Messziről. Némelyük négy kilométerről célozza meg a halomra épült sokablakos iskolát. Naponta és rend- ! szeresen jönnek az egy- kori juhászok, kenyérváró ; bojtárok gyerekei, a Ku- < tyákaparó csárda életre- i halálra megvívó juhászai [ emlékének örökösei. ; Kis, konok magyarok ; ezek, akik szeretik az is- < kólát és szeretik a sarat is. ! Mert a sárral már el tud- í nak bánni. Belerúgna; csúsznak rajta, megdobálják \ a tanyai kutyákat (van be- < tőlük elég) és egymás tás- 1 kaját. Bőrtáskák, fényesek, szerte fröccsen rajtuk a sár. Aztán alázatos bűntu­dattal mossák a kezüket az iskola falánál az új mos­dónál. Közben nem is sej­tik, hogy történelmi helyen állanak. O lyan helyen, amely­ről egy emberöltő múltán — ami­kor a pici tanyák felolvadnak a kör nyező nagy falvakban — úgy beszélnek, mint ma török dombokról vagy a Kenyérvágó dombról. S azt mondják az ükunokáknak: Ez a Jövő küszöbe, ahon­nan elindult a karai, tetét- leni. kocséri paraszt a. több tudás, a nagyobb h kenyér felé ... Gáldom i Béla a^wwwww: ah. szazaanai Kora»« időd visszavezetni képtelen tata jón kutassunk tovább, hanem induljunk el a helynévkuta tás ingoványosabb, járatta nafob, de messzebb vezető é újszerűbb eredményekkel ke csegfető területén. Vizsgálódásunkat kezdjüi el a Zsibót határában fekvi Domolos pusztánál, meri Csánlci szerint a „Szák nem zetség ősi birtoka.” Ha e bír tok tényleg ősi, azaz nen később szerzett vagy vásárolt úgy azt a nemzetség ősénél puszta személynevével kellet birtokba vennie. Egyes vélemények szerint a után is úgy, olyan alakban őrzi őket a nép emlékezete, mint ahogy a honfoglalók ki­ejtették. Történetírásunk aránytag elég rég tisztázta, hogy a puszta személynévvel birtok­ba vett helyneveink a legősib- pék, s igen sok esetben fel­lehető, hogy egyenesen á lonfoglalás korában kelet- seztek. Arra vonatkozóain is 'elmerültek már vélemények, iogy a — háza, -laka, -ülése, ■bokra, -ligete, -falva stt>. ösz- izetételű helyneveink milyen torból maradhattak ránk, de sgészben véve, mivel a rész­letekbe menő helynévkutató nemzetségeit nevaoo oses j. István király korában éltek így Szák-nak, kinek nevét helyneveink útmutatása sze­rint valószínűleg nyújtottam Száák-nak, sőt Száhák-naik ejtették, nevével szintén a XJ század legelején kellett bir­tokba vennie e tájat. Igen ám, de sem okleveleink, sem helyneveink nem tudnak Szák nevet felmutatná Zsi­bót vidékén. Ha azonban szóttekántünk a környéken, meglepődve lát­juk. hogy Zsibóttól délnyu­gatra Zákány nevű szőlőhegy van, mely a nyelvfejlődés ko­rábbi szakában bizonyosan: Szákány. A szőlőhegy alatt, a délre folyó patak mentén Sárkány nevű rétet ismer a nép, míg lent a síkon, a patak további folyása mentén Zsá­kos nevű dűlő szerepel. Ezen utóbbiról biztosan tudjuk, hogy egykor lakott hely volt, mert például az 1542-es ma­gyar adójegyzékben Sakos- falw néven község. További érdekesség, hogy ugyanezen patak fejénél van egy kiter­jedt erdő, melynek neve Za­ba cser. Az erdőről lefolyó patakocska neve a középkor­ban Szibolt, mely mellett (iuxta Sybolth 1330.) a mai Zsibót nevű község is kiala­kult Ezt 1278—1335 között Sybouth, Sybolth, Sybol, Sy- bold, sőt Siblac, Syplak for­mában is írták. Kissé keletebbre Sebes ne­vű puszta fekszik, mely a középkorban szintén lakott hely, Sebestől északra a Kozma völgy nyűik, majd kissé keletebbre, Nagype- terd határában Veres, Veres- kék, Saporák, Ceakadia és Csákány helynevek jönnek elő. A kép egészen világos! Anonymus szerint Csák Szabolcs unokája. Az ország­ban szerteszórt helyneveik val­lomása szerint azonban Csák Csaba—Szaba unokája s ezen utóbbi neve Csiba—Csuha— Csoba—Csaba fejlődésen ment át a honfoglalás óta. S azt is világosan láthatjuk, hogy a Csiba név már egészen ko­rán a magashangú Csebe— Czebe—Szebe alakban ie fel­tűnik. A fenti helynevekből egé­szen nyilvánvaló, hogy itt is Csiba az ősi foglaló, kinek itt már az első században sánccal erődített „61a” s ebben „laka” állt. (Sibóld, Siblak) A második lakott hely ■núak, megbízható nézetek nem alakulhattak ki helyne­veink korára vonatkozóan. Most tehát, ha volna is még lehetőség, hogy legutóbb az e helyen közöltek után a Szák nemzetség bamyai ágának ok­leveles történetébe még job­ban elmerüljünk, ne ezen az aránylag biztonságos, de a

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom