Dunántúli Napló, 1963. december (20. évfolyam, 281-305. szám)
1963-12-08 / 287. szám
Székely Júliát cÁ úztődött kísértei R égebben grófok laktak itt, most írók. Meg a nyári hónapokban mi, professzornék, férjein^ kel. A ház homlokzatára kiírták: Alkotóház. Inkább kastélynak nevezném, mint régein, mikor itt jártam nagyanyámmal, aki távoli rokona volt a kastély egyik úrnőjének. Férjem, a professzor azt mondta, erről itt ne tegyek említést. Vannak, akik hónapokat töltenek itt, például ez "a Kos- suth-díjas drámaíró, rokonszenves, komoly ember, első este megnyerte tetszésemet egy kijelentésével: — Istenben boldogult nagy- atyám, a haladó szellemű, néphez hű csendőrtábomok ... — mondata második felére nem emlékszem, csak a meg- illetődött arckifejezése, ahogy szavait ejtette. Magam is meg- hatottan néztem rá, nem értem, miért nevették a többiek. Ez a drámaíró az egyetlen jómodorú ember itt az írók között Magatartása hibátlan. Akinek az Isten Kos- suth-díjat adott, annak jómodort is 'ad hozzá, mint például férjemnek, a professzornak, meg ennek a csinos drámaírónak. Szerdán, ebéd előtt a társalgóban találkoztam vele. Sokan gyűlitek itt egybe, rádióztak, újságot olvastak, vártak az ebéd kezdetét jelző gongütésre. A drámaíró a terem közepére helyezett egy karosszéket, búsan, tűnődő arckifejezésével megállt előtte, majd hirtelen átugrotta. — Nem hiszem, hogy a No- bel-díjas Maeterlinck valaha is átugrott volna helyből egy karosszéket — jelentette ki elégedetten, de azért változatlanul szomorú arckifejezéssel. — Még Bemard Shaw is legföljebb csak nekifutással hízelgett neki egy ifjúsági regényírónő. Elhatároztam, hogy kerülni fogom az írónőket és csak a professzornék társaságát keresem. Csütörtök délben egy folyő- ,ir,átszerkesztő kialvatlanul jelent meg az ebédnél. — Sírást, nyöszörgést hallottam a ti zen kilences szobából — panaszkodott. — Egész éjjel nem tudtam 'aludni. Ki lakik a ti zen k ilencesben ? Senki nem lakik benne. — Valami dramaturg foglalta le, de még nem érkezett me® Mi a tizemnyolcasban lakunk, férjem a professzor, meg én. Határozottan állíthatom, hogy magam is különös zajokat hallok a tizenkilences felől. A Kosuth-dijas drámaírót sem lepte meg a folyóirat- szerkesiztő közlése, ő is hallott sírást-nyös zörgést, nemcsak most, hanem valahányszor alkotószabadságát tölti itt a kastélyban. Azt is megfigyelte* hogy a zajok a tlzentoilences- ben mindig pontban éjfélkor veszik kezdetüket. — A kísértet — mondta bágyadtan — a grófnő. Nem ismeretlen e házban. Kérdésemre elmondta, hogy valamikor, nem tudni, mikor és miért, itt a kastélyban meg gyilkoltak egy grófnőt, aiki ezt rossz néven vette és az- ■ óta kisért — Nem kell vele törődni — legyintett a drámaíró. — De miért éppen a tizen- ' kilencesben kísért, mikor én a húszasban aludni szeretnék? bosszankodott a szerkesztő. — Kísérthetne másutt is, hiszen úgysem itt ölték meg. — Horniét tudod? — csapott le rá a drámaíró gyanakodva. — Ezt az egész traktust az irodalmi Alap építtette a kastélyhoz néhány évvel ezelőtt A gyilkosságot tehát csakis a régi épületrészben követhették el. Miért nem kísért a grófnő ott. ahol megölték? — Éppen ezért ■— kelt a drámaíró a grófnő védelmére. — Te talán szívesen jársz olyan helyre, ahol téged megölték? — Nem — látta be a szerkesztő. — Általában kerülöm az olyan helyeket, ahol bosz- szantamak. Meg is kérem a gondnokot, adjon nekem egy másik szobát, olyat, hol végre kial hatom magam. Másnap a strandon mindenki a grófnőről beszélt. Az érdekes témára való tekintettel magam is az írók közé Vegyültem. — Nem lehet kizárni a lehetőségét annak, magyarázta egy klasszikus műfordító, — hogy vannak sérelmek, amelyek a halálban sem hagyják nyugodni az embert. Azzal, hogy valakit megölünk, még semm, sincs elintézve. — És öklével nagyot csapott a Balaton vizére, befröcskölve a lépcsőn békésen üldögélő idegennyelvű lektor szemüvegét. A lektor haszalan törölget- te nedves kezével a szemüveget. — Szerb tanár úr is hitt a kísértetekben, — mondta és vaksin hunyorgott a nap felé — különben miért is írta volna meg a Pendragon legendát? Ezen hosszan elvltatkoztak. Ez a Szerb Antal, úgylátezik, valami Kossuth-díjas ppofesz- szor lehet, mert az öszes írók nagy tisztelettel beszélnek róla, s még a vicclapszerkesztő is elkomolyodik, ha nevét kiejtik előtte. De ugyanez a vlcclapszer- besztő határozottan tagadja a grófnő létezésének lehetőségét. — Grófnők pedig nicsenek, mint ahogy azt már Könyves Kálmán királyunk is megírta disszertációjában — mondta művelten. — A tizenkilences szobában valószínűleg egy macska éli idegtépő lelkiéletét egy másik macskával, amint az minden valamirevaló kísértettörténet végén ki szokott derülni. — Láttam is egy nagyon édes cirmoscicát a kertben — lelkesedett az ifjúsági regény- írónő, majd kedvetlenül tette hozzá: —De nem Ihfszem, hogy 5 gépelte volna k kézira! ómba azt a három komolytalan mondatot — Miféle három mondatot?' — kérdezték többen. — Gyertek ide, elmondom. Kimászott a vízből és letelepedett a stégre. Körülvettük. Én a nappal szemben ültem disztingvált testtartással, nem láttam semmit csak a drámaíró nemes profilját ahogy azt 6 is a nap felé fordította. A z ifjúsági regényírónő elmondta, hogy este, mialatt a park fái között sétált, ismeretlen tettes besurrant a szobájába. — Elvitt vatomit? *— kérdeztem ijedten. — Ellenkezőleg. Otthagyott három mondatot. Az írógépben, készülő új ifjúsági regényem 85-ik oldala volt Az Ismeretlen tettes hozzágépelt három keresetlen mondatot, mélyben leírta, hogy miket művelt Pista az úttörőtáborban. — Miket művelt? *— Nem túri a nyomdafestéket. Pedig én éppen nyomdába kariam küldeni a kézirat' első részét. Szerencsére véletlenül átolvastam ezt a flekket — Sose árt, ha egy író olvas — jegyezte meg a drámaíró, — akár saját művét is, ha nincs jobb. — De tó lehet a tettes? — kérdeztem, s az ifjúsági regény ivónő felelt: — A grófnő. Ki lehetne más? — Csak nem nyugszik az a szegény félháborult szellem — csóválta fejét a szerkesztő. — Amíg majd egyszer, szájon nem vágom, — s a drámaíró felé pislogott, aki közönyösen áztatta lábát a Balatonban. — Vajon hogy jutott be a szobámba? — tanakodott az írónő. — Kulcsra zártam a szobát a kulcs nálam volt. Férjem, a professzor váratlanul megszólalt: — Melyik szobában lakik? — Földszint húsz. — Ablak? — Nincs. Csak egy ajtó a teraszra. — Ha az ajtó nyitva volt könnyűszerrel bemehetett valaki a kertéi. — Hacsak így nem ... töprengett a drámaíró. Szombaton éjjel nem bírtam elaludni. Sírást, nyöszörgést hallottam a szomszédos szobából. Fel is ébresztettem fór- lemet. a professzori. _ — A grófnő — mondtam vacogva, de férjem, a profes2szor azt mondta, hagyjam aludni és máskor ne kérjek vacsorára A-menüt, amelyben rendszerint zsíros pecsenyét szolgálnak fel, hanem inkább C-menüt, ez teából, pirított kenyérből és lágytojásból áll. — Kétszázhúszás vérnyomás és hagymásrostélyos — porolt férjem, a professzor félálomban. — Ne csodálkozz ha az amúgyis oly sértődókeny hajdani háziasszony neheztel. A sértődött kísértet másnap megjelent a társalgóban. Éppen az éjféli híreket közölte a rádió, pontosan tizeinkét óra volt. Csupa fehér lepel, arca is eltakarva, szeme se látszott. Igen magas volt, járása férfias. A fehér lepel vérfortok- kal borítva, a gyilkolás nyomai ... A folyiratszerkesztő éppen a klasszikus műfordítóval sakkozott, midőn a szelem a teraszról belépett a társalgóba. Felpillantott a sakktábláról, szemügyre Vette a véres kí- sértetet, s aztán ismét a sakktábla fölé hajolt és lépett egyet a huszárral. — Sakk — mondta a műfordítónak, aki miután futó pillantást vetett a kísérteire, gyorsan lépett egyet a vezérrel. Férjem, a professzor az ifjúsági regény írónő vél, a vicclapszerkesztővel, meg a film- kritikussal bridzselt, egyikük sem vette észre a szokatlan éjféli látogatót. Éppen figyelmeztetni akartam őket rá, midőn a nagy író özvegye harsány kiáltásban tört’" tó: — Mindenki kapott a vacsorához céklát, csak én nem. Pedig a céklalevet jobban szeretem a bornál. Valaki orvul éllopta asztalomról a céklát. A nagy író özvegye közös asztalnál szokott étkezni a drámaíróval, a folyóiiratszer- kesztővel és • az ifjúsági re- gényírónővel. Hármuk egyikét gyanúsította a céklái o pással. Hogy melyiket, azt nem mondta. A kísértet, ahogy jött, csüg gedten el is távozott a nyitott teraszajtón át. Másnap a nagy író özvegye megkérdezte a drámaírótól, hogy hol volt az éjjel, midőn a grófnő megjelent a társalgóban. — Hogy hol voltam? — csodálkozott a drámaíró. — Hát nem emlékszik? Ott ültem maga mellett a rádiónál. A na.gy író özvegye emlékezni kezdett. Nem én. Mostanában sokminden elkerüli a figyelmemet. Túlsók itt az ember. Régen kevesebben laktak itt. Azon a nyáron nagyanyám volt az egyetlen vendég. Meg én, mint kislány. Vasárnap délelőtt volt. Szólt a harang. Most is vasárnap délelőtt van. Szól a harang, mint akkor, csak nagyanyám hiányzik, a kaótóly úrnőjének rokona. Meghatódtam az emléktől. — Régen ugyanígy hallatszott ide ugyanez a harang, — méláztam vigyázatlanul. — Férjem, a professzor, szigorúan rámnézett. Torkomon akadt a szó. így nézett rám múltkor, mikor tanszéki beosztottjai előtt ugyancsak vigyázatlanul ez a fétmnodat csúszott ki a számon: „nagybátyám, a főispán” ... Akkor szerencsére ideiében elkaptam férfjem,. a ‘professzor rendre- utasító tekintetét, s gyorsén javítottam, így: „hajdúja” Főispán! hajdú, gondoltam, 0z még nem olyan borzasztó. Most is javítani kéne valahogy, de' talán észre sem vették az elszólást. Észrevették. Mégpedig a szemfüles ifjúsági regényíró- nő. Hirtelen felámfordult és ezt kérdezte: — Te mér jártát ebben a kastélyban azelőtt is? — Igen, — mondtam dacosan. — Az anyám konyhalány volt a grófnő szolgálatában. Az ifjúsági regényírónő elégedetten bólintott. Nem tudom, anyám foglalkozása, vagy talpraesett válaszom vívta-e tó elismerését. Felbátorodva folytattam: — Ütötték, verték szegény anyámat. A grófnő kegyetlen volt hozzá. Mi igen szegények voltunk. Férjem, egész nap nem szólt hozzám. Viszont a drámaíró annál kedvesebb volt Ebéd után hivott, Jöjjek le vele a parikba sétálni, ügy látszik, tetszem neki, mert séta közben faggatott, meséljek gyermekkoromról. Elmondtam, menny ixe nyomorogtunk, hogy kizsákmányoltak bennünket, mezítláb jártam, télen nem volt tüzelőnk, s nagyanyám egyszer fát lopott az erdőben, mert én betegen vacogtam a fűtetlen kunyhóban. — Nem tagadja meg a nagymamát! — mondta a drámaíró és mélyen a szemembe nézett. — Ez igazán szép. Elpirultam. Amit tettem, annak ellenkezőjéért dicsért. De nem ez hozott zavarba, hanem, hogy olyan szép, szomorútekintetű a szeme. Tovább meséltem a nagymamáról, a szegény jobbágycsaládról, melyből származom, ő meg csak hallgatta a mesét, ugyanazzal a komoly arckifejezéssel, amellyel első nap a társalgóban átugrotta helyből a karosszéket. Lehet, hogy éppen azon a karosszéken foglalt helyet valamikor boldogult nagyanyám, a kastély úrnőjének rokona, midőn ittjárt velem vizitben. A drámaíró meleg kézszorítással búcsúzott tőlem, mikor fölmentem a szobába, hogy a vacsorához átöltözzem. De estére már elfelejtett engem, megintcsak a kísértettől álmodozott. — Még sohasem láttam kísérletet — panaszkodott asztal társainak. i Férjem, a professzor, meg én a szomszédos asztalnál ültünk. Az ifjúsági regényírónő válaszát tisztán hallottuk: — Pedig ez hozzátartozik az általános műveltséghez. — Magam is így vélekedem — mondta a drámaíró és megfogadta, hogy ezentúl min den este fennmaradt éjfél utánig, amíg csak össze nem akadt a meggyilkolt grófnővel. Ezen az estén több szó nem esett a grófnőről, a drámaíró végigette a bémenüt, asztaltársad a óét, férjem, a professzor meg én A-menüt fogyasztottunk jóízűen, kolozsvári rakottkáposzta volt. Badacsonyi rizlimget ittunk hozzá. Sokáig fentmaradt mindenki, jóval éj fél utánig, de a szellemet nem látta, nem hallotta senki. Csak én .; 1 ügy, ahogy első alkalommal a társalgóban megjelent. Véres leplekbe burkolva, arca eltakarva, férfias járásával közeledett felém. Meg is szó- iaíit. Hangja nem volt nőies, inkább a drámaíróéhoz hasonlított, s olyan halkan beszélt, alig lehetett hallani. Mintha távoli kriptából, melynek ajtaját nyitvafelejtették, hallatszana ide: — Nem tagadod meg a nagymamát... Tudtam, hogy a jelenség nem más, mint a drámaíró tréfája, mé®is megborzongtam. Kiáltani akartam, de hang nem jött ki a torkomon. — Ezért inkább ő folytatta, de csodák csodája, egészen más hangon, nem a drámaíró, hanem valóban az én szegény megboldogult nagyanyám hangján, akit az író nem ismert, tehát nem is utánozhatott: — „Hazudtál! — süvítette felém a szellem, jeges . lehel- fiate arcomat érintette. — Anyád nem volt konyhalány, bár sokat időzött a konyhában, mivél vármegyeszerté híres, jó háziasszony volt. Sen- •kisem verte,, ellenkezőleg, 6 vert téged, mert már gyermekkorodban is szedettél füllenteni, mindenkinek azt hazudtád, grófnő a nagyanyád, pedig én csak egyszerű pol- gáriiány voltam, még ipsziio- nunik sem volt, csak vagyonunk, ennek köszönhető, hogy nagyapád képviselő, nagybátyád főispán lett. Még magadnak is hazudsz, mert semmiféle rokonságban nem voltam e ház úrnőjével. Nem is velem voltál itt, hanem atyáddal, aki lovakat adott el a grófnak. A kastély úrnője igen nyájas volt hozzád, bár nem érdemelted meg, mert hazudós kislány voltál világéletedben, inkább azt érdemelted volna meg, hogy a méltósá- gos grófné valóban megverjen, de sohasem ütött-vert senkit, mert áldott lélek és fegyelmezett űiridáma volt világ életében, Isten nyugosztalja szegényt. — Téged nyugosztaljon az Isten, grószmanii... — akartam mondani, de megintcsak nem jött hang a torkomból, valami görcs szorongatta. A vórfoltos fehér , leplet néztem, s nevetni akartam, mert tudtam, hogy az nem más, mint céklalé. Kitűnő ötlet, gondoltam és meg akartam dicsérni az invenciózus drámaírót. De hiába, nem tudtam beszélni, csak valami halk, nyöszörgő hangot hallatta,.i. Ez felmérgesítette a szellemet, hadonászva közeledett felém: — Nem egyszer kaptál nyak levest tőlem, most is megkaphatod a magadét, te haszontalan, komisz kölyök. Jézusmária, mindjárt megüt, s most már nem is olyan férfias, lám a keze is milyen vékony, kicsi, fehér, rajta a címeres pecsétgyűrű, melyet nagyapám vett néki egy zálogházi árverésein. Jajistenem, ez nem is céklalé, hanem valódi vórfolt, sötét, rozsdás s ez már nem férfias járás, ez a szellem egyáltalán nem is jár, hanem lebeg, lába sem éri a földet, jaj... Végre sikerült. Torkomból előtört a hang. Nagymami pedig itt lebeg láthatatlanul a fejem fölött, ■ kegyeden® rázza a váltamat... — Nem megmondtam, hogy cémenüt egyél? — szólt a nagymama, de most megint nem a saját hangján. Férjem a professzor állt az ágyam előtt, világoskék pizsamában és rázta a váltamat. — Mit ál*, mod tál? Feleletemet meg sem várta, gyógyszert és egy pohár vizet adott. Másnap este kedvetlenül néz tem férjemet, a professzort, aki jóízűen ette a marhapörköltet tojásosgaluskával, míg én pirított kenyeret rágcsáltam a teához. És ekkor lelkemben egy igen mély gondolat fogam zott meg, közöltem is azt nyomban a férjemmel, a professzor ral: — Az éjsizakai kísértet nem más, mint az ember háborgó le%’ ismerete. 1 "'1 ériem riadtan tekintet’. ^ rám, nem szokta meg tőlem a mély gondolatokat. Folytattam. " — Mondd meg ezeknék az íróknak, hogy ezt írják meg. — Jó, maid megmondom —- nyugtatott férjem a professzor és rendéit egy üveg Ki nizsit. Makay Idas Szomorú daeeal Mondják sokszor: a kövek tovább élnek nálunk s bogy az ékkő örökebb fényű, mint a szem. S mondom magamnak: Te is tovább élsz majd akkor, mikor végső változhatatlan formádra lelsz. Es egyszerre tudom, milyen kevés a maradandó múlhatatlan, amely cserébe kéri majd a kés csontszirmait, a homlok enyhe dombját s hogy Napban égsz és párákban lebegsz romló arcodért nem vigasztal És könyörögnék a lehetetlenért gyerekes, konok, szomorú daccal: Egyetlenegyszer törhessen a Törvény. És a Rend szfinksz-arca mozdulatlan. Pál József: ÖUtobtti rítta Bolyongtam ma az október! réten, bol most szórják aranyukat a fék, és a folyónk zöldre-váltott vizében tótágast táncolgat a parti nád. Elültem partján s a langyos melegbe® pár gyenge őszi légy is dönglcsélt. Madártollú füttyöt röptetett kedvem, hiszen szólt a csíz még s a nyitni-kék Egyedül voltam, egyedül, egészen. De a folyó tükrén valami jel, vagy hullám kélt. szinte észrevétlen és belém döbbent: most engem figyel. Figyel! —■ és már én is figyeltem, centiről centire kutattam át. A tükrét láttam, de tovább'kerestem: ■ a mélyben Is cl — s micsoda világ! Ez Járt eszemben, míg mellettem ülté! s néztél, néztél percekig s hallgatag. — ö, ha egyszer, nemcsak a mélység tükrét, de láthatnád a belső tájamat. Azt, a legmélyebb, eleven világot: mikor még szó sincs, csak a gondolat épp nemz! és c gyönyör kínja átfog és eloltja az éhem-szomjamat, Galambosi László: * lőattyúk k lányól Kutyaként kuporog melléd a gondolat s hűn őrzi már mit meghagyott a Tél. Villogva tisztul újra a benti táj, források arcod fölmutatják, madárka csőrben rózsa ég, felém repülsz, hattyúk közt lángol a lassan úszó esti ég. ölelsz s megint a fénybe röppensz, hozod az örök sugarat, simogatják kék égi tollak parázs-élesztő ajkamat !
