Dunántúli Napló, 1963. október (20. évfolyam, 229-255. szám)

1963-10-06 / 234. szám

1953. OKTÓBER 6

IHAPÍ.Ö

\

3

Boksái tanulságok

Szükségszerűség és kapacitás

A termelőszövetkezet Pobjedája elsuhan egy félig kész épület mellett. Csak a falak állnak csupaszon.

— Ennek az idén már pénzt kellett 'volna hoznia — magyarázza az elnök. — Már

1962-ben úgy volt, hogy elkezdik építeni. Még mindig nem kész.

A félben levő épület a termelőszövetkezet ötezres tojóháza. 1963-ban be is állíttatták a termelőszövetkezet vezetőivel a tervbe. Azt mondták: 1963-ban ebben az épületben megtermelhetnek még 270 000 tojást Májusban meg kezdődött az építkezés. És itt áll most csupaszon. Se tető se. sémim. Először nem volt jó a tetőszerkezet. Ezt megvitatták valahol fönn, aztán júliusban elkészült az új tetőszerkezet terve. De csak a terve. És a tervekből sajnos nem lesz tojás. így okoskodtak a tsz-vezetők is, mert látták, ha nem tesznek valamit, akkor a 270 000 tojás kiesése alaposan érződik majd a munkaegység értékén is.

Alaposan szemügyre vették a rádfapusztai épületeket. — Tanácskoztak és

megszületett a terv.

Először egy olyan istállót alakítottak át baromfinevelővé, amit azelőtt az állatforgalmi marhahizlalónak használt, a bank pedig úgy értékelte. — amikor átvette a termelőszövetkezet; jó lesz bontási anyag nak. Uj tetőt húztak rá, kicserélték a cserepek egy részét, kidobták a vályúkat.:. Mindössze három kőműves és két ács végezte a szaífcmun- kát. És egy hónap múlva kész volt a baromfinevelő, amelybe ha belép az ember üvegfal állja az útját. Azon túl még az elnök se megy. Csak a gondozók. Az előtérben kap csolótáblák, bennt parabola tükrök ontják a meleget, ventillátorok cserélik a levegpt, önetetőből esznek a csirkék. Kilencezer Lóhmann-féle broyler csirke van itt és mind össze két asszony gondozza ezt a rengeteg állatot, ök nem sokallják. Sőt azt mondják: Bábolnán. ahonnan a csirkéket kapják 10 000, a Lóhmannál pedig 20 000 csirke jut egy- egy gondozóra;

Egy másik átalakított istállót is mutatnak. Itt 5 000 csirke kapott helyet

És még egy meglepetés. — Szépem rendbehozott istálló.

Ez is romos volt, málladozott

De nem ez ad jelentőséget ennek az épületnek. A padláson kis ablakok vannak és az ablakok mögött 2 200 tojó. Ki hinné, hogy a padlást így ki lehet használni, hogy a padláson is lehet szellőztető berendezést beszerelni, hogy itt is neon világítás lehet, mint az előbb látott baromfinevelőkben. És a 2 200 tyúkot egy asszony látja el. Egy évig ki sem jönnék a tyúkok, nem kell trágyázni sem. Egy év után, ha letojtak, túladnak rajtuk, eladják vágóbaromfiként és újakat állítanak a helyükbe.

Fenn tojótyúkok, alul az istállóban pedig a tsz szarvas- marha törzsállománya. Ez valóban kettős hasznosítású istálló. És ilyen lesz majd a most még ötezres baromfinevelő is. Ennek a padlásán is berendeznek egy baromfinevelőt.

Amikor megkérdem: és mibe kerültek ezek az átalakítások. felszerelések a termelő- szövetkezetnek megütközve néz rám az élnők. Nem sokba. Mindössze 700 000 forintba került a 14 000 férőhelyes baromfinevelő és a 2 200 férőhelyes tojóház felszereléssel együtt

Évi százezer csirke

hagyja el a baksai baromfi- nevelőket. Most már nincs veszélyben a betervezett negyven forintos munkaegység.

Két lényeges dolgot figyelhet meg itt Baksán az ember. Az egyik: nem várnak mindent fentről, ha úgy látják ezzel, vagy maguk is meg tudnak birkózni, akkor nekilátnak. A másik pedig: régi épületben is jól megvannak a modem berendezések, itt is lehet jó eredményeket elérni, nemcsak az állatpalotákban.

Ezer tojótyúk van kint a háztáji gazdaságokban is. A tsz-vezetöség beszélte rá a tagokat és a termelőszövetkezet adta el nekik a jércéket 28 forintért kilónként. Egyrészt azért: hadd lássák a gyakorlatban mit jelent a baromfival foglalkozni, másrészt azért, mert az országnak szüksége van a baromfihúsra, a tojásra és Baksán is. Tengeriben is, Tésenyben is sok a háztájiban a kihasználatlan istálló. Tizenkét tag kapott tojótyúkot*

Baksai Antal elvitt három

tengeri tsz-taghoz, Az első heiyen, Mátrai Józseféknél 50 fehér tojótyúk volf az istállóban, egy elkerített részen, i Teljesen különválasztva a szarvasmarháktól, de mégis egy istállóban.

Kiss Nagy Lajosék 180 tojótyúkot tartanak. Ök egy kihasználatlan baromfiólat és egy másik szintén kihasználatlan helyiséget áldoztak fel erre a célra.

Papp Béla pajtájában villanymotor zúgott, a házigaz- i da éppen szecskát vágott a tehénnek. Ö 268 tojótyúkot vásárolt a termelőszövetkezettől. Egy olyan istállóban tartja ezeket a tyúkokat, amelyben azelőtt lovak, meg szarvasmarhák voltak, ö is azt mondta: túl jutottak a tojók már az ötven százalékon és tegnap 140 tojást tojtak a tyúkok, ö maga mondja: egyéni gazda korában, pedig jó gazda volt, a juhot, meg a tyúkot semmire se becsülte, most meg már kiszámította, ha csak 170 tojást adnak a tyúkok egyenként, akkor is körülbelül 30 000 forint lesz a tiszta hasma. De elérhet ennél többet is. Valami külföldi baromfitenyésztőt citál, aki 250 darabot is tojatott. Ö a kétszázról álmodik, de ha csak százhetvenet tojnak, akkor is elégedett lesz. Hogy mennyi j elfoglaltságot jelent a 268 1 tyúk? Mosolyog. Azt mondja: senki sem hiszi el, pedig így van. Huszonöt perc az egész, de hogy jobban elhiggyék, én irhatok félórát is. Csak az kellemetlen egy kicsit, hogy éjjel fél háromkor fel kell kelni, be kell kapcsolni a villanyt, mert a tojástermeléshez fényre is szükség van. És jó szellőzésre is. Nála pedig ez még nincs megoldva.

A tsz ösztönzi a tagokat

arra, hogy használják ki az épületeiket, méghozzá okosan hasmáiják ki. Még azt is megteszi nekik a termelőszövetkezet, hogy cseretakarmányért tojó tápot kapnak. A tagok pedig leszerződik a tojást, a termelőszövetkezeten keresztül értékesítik. A nagyüzemi felár fele a termelőszövetkezeté. a másik fele pedig a tagoké.

Érdemes felfigyelni a baksai ak jó kezdeményezéseire. Sőt, nemcsak ’felfigyelni, de alkalmazni is ott, ahol lehet.

. Szálai János

Nem vigasztalásképpen, hanem a tények reális ismerete miatt érdemes polemizálni a lakásprobléma fölött. Azért, hogy a lakáshiány szenvedő alanyai hű képet kapjanak eme országos gondról, következésképpen, — lássák meg, miként hatványozódik az egyéni óhaj népgazdasági problémává. A — különben emberileg érthető — indulatok gyakran változnak át oly vádaskodó megjegyzésekre, miszerint: „Miért nem ad a tanács lakást?!” — „Miért cammog az építőipar?” — „Miért nem költ az állam több pénzt az építkezésre...?” — stb. Felületes ítélkezések ezek, amelyek tájékozatlanságból fakadnak. Emlékezetes még. hogy a közelmúltban kormányzati szinten tárgyalták gépiparunk nem éppen kedvező helyzetét és — való igaz, hogy a hajlam megvan bennünk: tovább fordítjuk az újságlapot, vagy elcsavarjuk a rádiót, mert a gépipar állása — látszatra — elvont tényező hétköznapi életünktől, így hát a reá vonatkozó híradások is érdektelenné válnak.

De csak látszatra.

Mert éppen itt vetődik fel a ma már természetes világnézeti igény: megtanulni népben és országban gon- dolkodni, miként ezt egyik neves írónk nagyon találóan meg jegyezte. Vagyis — ez esetben — meglátni az összefüggést az „egyéni” lakásóhaja és a gépipar több-kevesebb hiányos sága között és ez az összefüggés tovább megtalálható a munkaerőhiány és az azt kiküszöbölő gépesítés között, vagy az új építéstechnikai eljárások szinte frontális betörésének késedelmében. Az igazság kedvéért: a valóság i közel sem kétségbeejtő, ellen- I kezőleg, — soha ebben az országban, sem az ötvenes évek elején, sem korábban — olyan nagyarányú lakásépítkezés nem volt, mint az utóbbi öt— hat esztendőben. S ha figyelemmel kísérjük a 15 éves lakásépítkezési program ütemét — (egymillió lakásról van szó!) akkor az addig — vagyis a program kezdetétől — megépített lakások mennyisége arányosan nőtt — azaz, nincs lemaradás.

Pedig az építőipar működése egyáltalán nem volt zavartalan. Nem hivatkozunk a télre — túlihaladott tény már.

' Nagyobb nehézségeket okozott 1 az, hogy a vállalatot — de ! már a korábbi években is —

I túlterhelték a beruházók. A | vállalat kapacitásának figyelembevétele nélkül kötötték meg a szerződéseket az Építésügyi Minisztériummal tárcaközi viszonylatban és akár tetszett a vállalatnak, akár nem — a szerződésnek megfelelően vállalnia kellett a munkát. Ebből a túlfeszített- ségből származtak aztán a kötbér- és határidő-viták, az | úgynevezett „roham-munkák”,

| amelyeknek eredménytelensé- í ge a műszaki átadásokon derült ki, s akkor következett a határidő-halasztási kérelmek, viták, jegyzőkönyvek sokasága. Nem mindenütt persze, sőt, zömében jó teljesítményt nyújtottak az elmúlt háromnegyedév alatt — de a rossz és érthetetlen adminisztrációs! folyamatok miatt mégis csak hátrányba került a vállalat és bizony sok fejtörést, gondot okozott az építőipar vezetőinek. A szükségszerűség és a kapacitás aránytalan viszonya aztán más akadályokat is felszínre vetett. A Baranya megyei Építőipari Vállalat

mintegy 120—130 munkahelyén végez építést. Ezek a munkahelyek aztán még felosztanak kisebb egységekre,

tehát ez a szétszóródás megnehezíti a műszaki vezetést, a technológiai fegyelem ellen- I őrzését, a szállítást, a felvonulási program betartását, munkafegyelem megkövetelését... stb.

A jövő évre való felkészülés azonban — érdemben össze sem hasonlítható az elmúlt gyakorlattal. A Bm. Építőipari Vállalat már felküldte az

1964-es tervjavaslatát a mi- í nisztériumnak. A tárcaközi j megállapodások is még ebben | az évben lezajlanak, de úgy, j hogy a tárgyalásokra meghívják a vállalat képviseletét is. Ez pedig azzal jár, hogy a szerződéseket csak reália kapacitásra kötik meg! A vállalat jövő évi kapacitása 444 millió forint termelési érték. A különböző fórumoktól bejelentett beruházási igény viszont már ismét túlhaladta ezt a számot: 538 millió forint A vállalatnak azonban most jogában van 94 millió forint értékű beruházást visszautasítania és ez itt a lényeg. Csak annyit vállalnak — amelyre erejükből telik és így feltehető, hogy a következő esztendőben sokkal zavartalanabb, folyamatosabb lesz a termelés, mint az elmúlt esztendőkben. Természetesen eme fenti számok még változhatnak pluszban vagy mínuszban, de csak néhány millióval! Végülis tehát arról van szó, hogy a vállalat nagyobb önállóságot kapott, annak jegyében, hogy inkább Pécsett, mint Budapesten tudják Legjobban: „Meddig lehet megrakni a szekeret...” — Pécsett...

A munkaerőhiány okozta gondokat e fenti szervezési kiegyenlítődés persze csak enyhíti, de közel sem oldja meg. A gépesítés viszont majdnem teljesen. A gép — felszabadítja a munkaerőt és meggyorsítja a termelést. És éppen erre van legfőképpen szükség az építőiparban is. De a valóság — elég szomorú képet mutat. A Komlói Építőipari Vállalat például 80—90 százalékban hagyományos — 30—40 évvel ezelőtti •— módszerrel dolgozik. A Bm. Építőipari Vállalat pedig több mint egy esztendeje kénytelen kettő darab trélerrel szállítani a panelelemeket, nem beszélve arról, hogy egyéb szállítóeszközökben is hiányt szenved, a hiányzó építőipari munkagépekről nem is beszélve.

Végülis itt kanyarodunk vissza — még ha csak részben is — a gépiparban jelentkező hiányosságokra, amelyek lám kihatnak az építőiparra, azon túl a lakásproblémákra, azon is túl pedig az „egyén” lakásóhajára.

Természetesen ez az összefüggés! folyamat nem alkot egybezáró kört, hiszen az egyenlő lenne a reménytelenséggel. Az igazság az, hogy — különösen az elmúlt háromnegyed esztendőben — közgazdászok, építészek, tervezők lelkes együttese indított el egy egészséges átalakulást az építőiparban, amelynek a szelleme már most érezhető. Szükség is van erre, mert ha az építőipar hajdani hírnevét akarják visszaszerezni szakembereink, akkor az elavult és a szabadabb alkotói vágyakat gúzsbakötő módszerekkel szakítani kell, hogy lépést tarthassunk a külföldön már jól bevált korszerű és valóban nagyüzemi, gyors építéstechnikával.

Rab Ferenc

ARANYLAKODALOM

BERNÄTH MIHÁLY nyugdíjas bányász tüdeje négy lépés után irtózatosan fújtat. Hetvenkét esztendő, szilikózis. asztma és sok más nehézség nyomja a külsőre igen daliás termetet. A szabolcsi Iskola-sor házában lakik, kis konyhájába besüt a napfény, betelepszik a székre, közel az ágyhoz, amelyen felesége pihen. Egymásra tekint a két fehér hajú öreg. Mihály bácsi bütykös ujjain számlálja:

— A Lajcsi gyerek — bányász.

— Misi — bányász.

— Jancsi — bányász.

— Pista — bányász.

— Józsi — bányász.

— Térus férje a Bolla Józsi — bányász.

— Imre — bányász.

— Feri — bányász.

— Ilonka férje a Hilmer Béla — bányász. Van még tizennyolc unoka és négy dédunoka, az összesen harminchárom velünk együtt, és a gyerekek, meg az unokák feleségei, vagy férjei az tizenkettő, tehát negyvenöt fős a család.

— Jól számolta Mihály bácsi?

— Pontosan ennyi — bólint gat és leteszi a régi családi fényképet az asztalra.

Élete éppen úgy alakult, mint nagyon sok bányatelepi gyereké. 1904-ben a szeparáción mint „unstabil” dolgozott, mert nem volt benne’ a korban, hogy a Bányatárs- pénztár elismerje, 1906-ban lett „stabil”. S 1913 október

4-én vezette oltár elé azt a feketehajú derék kislányt, aki wU is hűséges párja, és a

kilenc gyermek szerető édesanyja.

Itt van a népes család, a sok ismerős, a tröszt, a tanács, a szakszervezet képviselői. Aranylakodalmát ünnepli a sok gondban, munkában és becsületben megőszült bányászházaspár.

De hogy is volt csak?

Éppen a Lajcsi gyereket várták, amikor Ferenc József császár és király határozottan kijelentette: „Mindent meggondoltam, mindent megfontoltam!” Európa felett elszabadult a pokol, patakzott a vér Galíciától a Pó völgyéig.

Hol volt ekkor Bernáth Mihály?

Pótműszakot pótműszakra követeltek. Az sem volt elég, jött a tízórás munkaidő és a korpás kenyérfejadag. Szervezkedés a bányászok között. Szikora úr a második szinti rakodón „intézkedett”.

— Nem lehet leállni emberek! Háború van, ha nem termelnek, elveszítjük.

Jött a katonai járőr és vitték Bernáth Mihályt, Borbás Jóskát, Tenke Lajost és Pétkó Jánost.

Vége lett a háborúnak is. Tizennyolc októbere következett. Lajcsi ötéves, Misi hároméves, Jancsi pólyában. Bernáth Mihály és társa zászló- rudat tartanak, menetelnek Pécs felé. A transparensen: Éljen a forradalom! A Rigó- der-dűlői út felől katonaruhás bányász fut feléjük, a frontról érkező Béna Jani. Mit sem tudott még a forradalomról. A menet tagjai mondták el a történteket. Bóna a csoport elé állt fegyverrel a kezében: — Aki akadályozni merészel bennünket, azt én lövöm keresztül.

A Majláth téren nagygyűlés. A szónok kiáltja az eseményeket, sorolja a háborús bűnösök neveit. Tisza Pista... — Le vele! — morajlik a tömeg.

TIZENKILENC TAVASZÄN

a munkásoké lett a hatalom. Baranyát a szerbek szállták meg.

Hol volt ekkor Bernáth Mihály?

Át a demarkációs vonalon Komlóra, majd Kaposvárra a kiképző táborba. S a család? Nap mint nap izultációk. — Hol az ember? Merre van az ura? — Ment a hűséges asz- szony is. Lajcsi mellette bukdá csőit, Misi az egyik karján, Jancsi a másikon, a hátán pedig a nehéz batyu. Mire Komlóra értek, kimerültén, izzadtan rogytak össze. Egy pohár hideg víz és a kimerült asszonyt másnap a kaposvári kórházba vitték tüdő gyulladással. Vele lehetett a kilenchónapos Jancsi. Bernáth Mihály mindennap kivonult a gyakorlótérre, este a két kisfiút mosdatta, etette és fektette. Ilyen volt akkor az élet. Apa is, katona is. Barakkok, gyenge koszt, beteg asszony, tehetetlen kis gyerekek... Mi lesz tovább? Élet? Halál?

A Jancsi gyereket egy úriasszony magához akarta venni. Megtetszett a karonülő neki. — Hátha meghal az anyja — mondogatta —, nála pedig jő sora lesz a gyereknek.

A remények elvesztek. A

család megmaradt. Az évek rohantak. S az urak nem felejtettek.

Ekkor már megszületett a Pista és Józsi is. A rossz munkahelyen, a volt „vörösöknek” szánt munkahelyen keveset fizetett a direkció. Krug bányamester előtt feszesen állt Bernáth Mihály:

— Bányamester úr, nagy a család, öt gyerek várja a kenyeret. Jobb keresetű munkahelyet adjon.

— Még kérni merészel! örüljön, hogy dolgozhat, — csattant röviden és kurtán a válasz.

Még rosszabb helyre rakták. „Adós fizess.” Bernáth Mihály erős ember volt és végtelenül szerette a családját. Az előtte lévő vájár öt métert haladt előre, ő tizenhármat. Nem akarták elhinni. Krug a helyszínen méricskélte a munkát, s csak ennyit mondott sziszegve:

— Miska, Miska. Az a szerencséje, hogy így tud dolgozni.

AZ ASSZONY törékeny termetével feles és harmados földeket fogott, hogy legyen elegendő kenyér, amelyből mindennap nagyon sok kellett. Kilenc éhes száj kérte a falatot sűrűn napjában.

— Bírtuk és mind felneveltük becsületben, — csuklik el a hangja a sokat gyötört, ráncosarcú édesanyának. Mihály bácsi félre fordítja tekintetét.

Nézem a két embert és újra végig pereg előttem Bernáth Mihály bányász élete, amely igen göröngyös volt. Talán felesége kitalálja gondolatomat, mert rámnéz és mondja:

—• Mihály apja bányász volt, az enyém egyszerű pusztai ember. A staférung nem volt divatban a szegény népnél. Egy szekrény és egy ágy és örülhettünk, hogy annyi is jutott. Én kiházasítottam mind a két lányomat...

— Csak a vívmányokat tudnám élvezni, — homályo- sodik a szeme a nagy embernek, — de itt vagyok megrokkanva, megöregedve. Előbb azért nem, mert nem jutott rája, most jutna talán, de most már nem bírok...

Lehet, hogy a jólétből kevéske jutott a Bernáth családnak, de jutott abból, amit pénzért nem lehet megszerezni ; nagy-nagy szeretetből, szép egészséges gyerekekből, ötvenéves házaséletük alatt nem volt egyetlen rossz szavuk egymáshoz. A konyha ablaka teli van szép muskátlikkal, a szerető unokák hozták nagyapjuk névnapjára. S vajon hova fér el az a sok virág, amelyet most hoznak az aranylakodalom napjára. De hova fér el az a mérhetetlen emberi, testvéri érzés, amelyet negyvenöt ember hozott össze ezen a napon? A világ is kicsi annak.

BÜCSÜZÖÜL Bernáth Mi- hályné könnyei közt mondta:

— Mindenkinek azt kívánom, hogy olyan szeretetben éljen, mint a mi népes családunk.

— Magamnak is küszködni kell a szavakkal, amikor nagyon sok boldog esztendőt kívánok még Bernáth Mihály nak és feleségének aranylako* dalma alkalmával.

G*MU£h István

\

1

#