Dunántúli Napló, 1963. október (20. évfolyam, 229-255. szám)
1963-10-04 / 232. szám
’ 1963. OKTOBER 4. IVAPLÓ 3 Külföldi szakszervezeti vezetek Baranyában Negyvenhárom ország mintegy 200 küldötte vett részt az Építők, Fa- és Anyagipari Dolgozók IV. nemzetközi kon ferenciáján, amelynek megrendezésére Budapesten került sor szeptember 24—28 közötte A résztvevő küldöttek a konferencia után országjáró tanulmányútra indultak, s ez alkalommal érkezett Pécsre több külföldi szakszervezeti funkcionárius. A Szakszervezetek Megyei Tanácsa fogadta a vendégeket, majd ittlétük alatt meglátogatták csütörtökön délelőtt a Zsolnay-gyárat, Űj-Mecsekalját, s közben pedig baráti beszélgetést folytattak az ÉM Építőipari Vállalat klubjában a vállalat műszaki-, párt- és szakszerve- ’'zeti vezetőivel. Ez alkalommal kértünk interjút a vendégektől, akik részben Magyarországon szerzett tapasztala- . taikról, részben pedig a hazai szakszervezeti munkáról mondottak véleményt, illetve beszámoltak. \NTONIS YIANNOUDIS (Ciprus): — Építőipari szakszervezetünk harmincnégy éves. Az utóbbi tíz évben a következő jogokat harcoltuk ki a baloldali szakszervezetek szervezett munkásainak: 48 órás munkaidőt, miután korábban a vállalkozók saját kényükre, kedvükre határozták meg a gyakran 12—14 órás napi munkaidőt. 1947-ben például a kötelező társadalmi biztosítást tudtuk a szó legszorosabb értelmében kicsikarni a vállalkozóktól. 1955-ig nálunk nem kaptak a dolgozók fizetett sza HANS BORGEN (Norvégia): — Jártam Svédországban, Dániában, a Szovjetunióban, de mondhatom, ilyen kedves badságot. Ekkor elértük azt, hogy átlagösan 7—10 nap fizetett szabadságot voltak kény telenek adni a dolgozóknak, s jelen pillanatban a 12 napos fizetett szabadság jogát szeretnénk megszerezni az építő- munkások részére. SZPIRIDISZ JANISZ (Görögország): — Évente húszezer építőipari szakmunkás kerül utcára félévi időtartamra, azaz a téli időszak alatt. Ezekre a hónapokra semmiféle anyagi juttatásban nem részesülnek. Különben egy építőipari szakmunkás átlagkeresete napi 130 drachma, de mondom ez csak hat hónapi időtartamra szól, utána nincs minden épitőmun kásnak kereseti lehetősége. A lakbér 4—5—600 drachma egy hónapban. Ezenfelül a villany-, víz- és gázszámla 200— 250 drachma. Nos, itt kezdődik a mi szakszervezetünk feladata: felemeltetni a kereseti béreket és lecsökkenttetni a lakbért és egyéb szokásos havi kiadásokat. BOALD MNDSCTH (Norvégia): — Ha visszamegyek Norvégiába, a következő élményemről tudnék beszámolni akár egyetlen mondatban is: Megnyerő a magyarok nyíltsága és kedvessége. A magyar tervezők, építők nagyon tehetségesek, nagyon sok szép kitűnő építményt láttam. Ami szépséghiba: a szakipari munka úgy látom nem mindenütt eléggé gondos és alapos. Nálunk a vállalkozók sokkal szigorúbban követelik meg a minőséget. Kíváncsi lettem volna néhány mezőgazdasági építkezésre, remélem itt-tartózkodásunk alatt megtekintésükre lesz alkalmam. és igazán baráti fogadtatásban kevés helyütt volt részünk, mint itt Magyarországon. Különben nagyon elnyerte tetszésemet a magyar építőművészet, és főleg az, hogy az újonnan épült lakóházak derűs színekben pompáznak és ez bizonyos mértékben vonatkozik a magyarok kedélyállapotára, vendégszeretetére is. BEIDER MOEN (Norvégia): — Ami legfőképpen megragadta figyelmemet és kedvező hatással volt rám: az építőiparban tapasztalható modern és célszerű törekvés. Most pedig egy „nem szakmai’ észrevétel, de fölöttébb hasznos: Soha életemben nem ittam ilyen jó bort, mint a villányi vörös. Számítsa hozzá azt, hogy mi skandinávok vagyunk, s a bor nekünk különösképpen ritka, de nagyszerű csemege. , KORE STRUPSTAD (Norvégia): — Milyen emlékekkel távozom a pécsi porcelángyárból? Nagyon rokonszenvesnek találtam az igazgatót, aki azt hiszem százszázalékos ember, s ezt mi norvégok úgy, értjük, hogy kitűnő érzékkel ötvözi harmóniába a munkások és a népgazdaság érdekét. Az önök nyelvén szólva: a legjobb munkáskáderotk egyike. Külön ben pedig: szeretnénk egyszer Norvégiában viszontlátni a magyar szakszervezeti vezetőket, s mi a magunk részéről minden bizonnyal nagyon szívesen és szeretettel fogadnánk őket. R. F. EGYES bölcselkedésre hajlamos emberek ma is szívesen hivatkoznak a latin közmondásra, amely így szól: „ha hallgattál volna, bölcs maradtál volna”. Úgy érezzük, hogy ennek a közmondásnak is mint annyi más társának a fénye ma már elhalványult, vagy helyesebben: ez a közmondás is más értelmet kapott. Nem kétséges, hogy a tőkés világ erkölcsi fogalmai szerint „hallgatni arany” s az a bölcs ember, aki a fal mellett meglapul, nem beszél, nem nyilvánítja véleményét, mert „mit lehet tudni” mi lesz a következménye, vagy „a kő hol áll meg”. A szürke, a jellegtelen, a lapuló, a színét vál toztató kaméleon-ember kétségtelenül jobban érvényesül a tőkés világban. Sőt, karriert is csinálhat, ellentétben azzal az emberrel, aki az igaz ság érdekében hallatja szavát, s lassanként kiderítik róla — bármily messze essék is a szocializmus eszmevilágától — hogy „kommunista agitátor”, akire jó lesz vigyázni. Vajon a szocializmus világának embere teljesen megszabadult-e a tőkés világnak ettől az önző, önmagát a köz ügyektől, a kollektíva ügyétől elkülönítő, „kezemet mosom” gondolkodásmódjától? Vajon helyes erkölcsi norma-e a szocializmus embere számára is, ha hallgat, nem bírál, elhallgat bizonyos tényeket, nem tár fel hibákat, visszaéléseket, mert az adott helyzetben ez a legkényelmesebb, a legcélszerűbb számára? A kérdésre tagadólag kell válaszolnunk, de ha jobban belemélyedünk a probléma boncolgatásába, ez mégsem olyan egyszerű, mint először gondolnánk. Mert vannak esetek, vannak helyzetek, amelyek a szocialista ember számára' is paxancsolóan a hallgatást diktálják, s vannak ese tek, amikor az individualista elkülönülés, a közügyektől való távolmaradás, bizonyos tények felett való elsiklás egyenesen bűn számba megy. Ebben a vonatkozásban az egészséges közfelfogás kialakulását jelentős mértékben akadályozta a közelmúlt személyi kultusza. A személyi kultusz korszakában — éppúgy mint a kapitalizmus viszonyai között — számos esetben a legcélszerűbb s a legokosabb dolognak a hallgatás látszott. Sokat, nagyon sokat beszélték a bírálatról, de aki bírálni merészelt. hibákat tárt fel — különösen ha egyes vezetők, kiskirályok hibáiról volt szó — annak köny- nyen betörték a fejét. S ma már bármennyire szabad is a bírálat s ma bármennyire is igényli államunk és társadalmunk a bírálatot, egyesek még mindig nem tudtak szabadulni a személyi kultusz korának álszent, a bírálatot fennen hangoztató, de a valóságban azt teljesen elfojtó gondolkodásmódjától. Sajnos — bár jelentékenyen kisebb számban — még mindig vannak olyan esetek, amelyek az embereket a bírálattól visszahúzzák. s egyes akarnokok elleni „jobb belátásra”, óvatos hallgatásra készteti azokat, akiknek száján ott ég az őszinte bíráló szó! ' A KRITIKA elfojtásának néhány szórványos esete, a hivatali hatalommal való visz szaélés néhány elriasztó példája semmi esetre sem késztetheti a dolgozókat arra. — hogv hallgassanak, az igazságot magukba fojtsák! Ma már erős kritikai szellem alakult ki közéletünkben. A hivatalokban komolyan foglalkoznak a panaszokkal, a hibákat felfedő bejelentéseikkel, s mint a sajtó hasábjairól is kiderül, a kritika elfőj tói, az önző akar- nokok, a dolgozók jogos kívánságait semmibevevő emberek. a néptől elszakadt demagógok nem kerülhetik el sorsukat! Mégis azt kell mondanunk, hogy mai körülményeink között is vannak helyzetek, — amelyekben akár közügyről, akár magánügyről van szó — hallgatni kell. Mert a bírálat szabadsága sem jelentheti azt, hör»-, államunk s közéletünk a szabad fecsegést, a vénasz- szanyos szófecsérlést, a rosszindulatú suttogást, a pletykák terjesztését megengedi. Terv- jelentéseknek társaságban való ismertetése, bizalmai hivatali dolgoknak „kuriózumként” való elbeszélése, hivatali jellegű belső viszályoknak elmondása semmi esetre sem illik bele a kritika szabadságát hangoztató, a tények valódiságához ragaszkodó gon dolkodásmódba. Az sem helyes, ha családi életükben megibotló vagy családi életükben szerencsétlenül Járó becsületes emberék problémáit közhírré tesszük. különösen akkor nem, ha ebben bennünket nem a segítés szándéka vezet. Az is hibás szemlélet, hogy munkahelyünkön —1 s ez elsősorban a vezetőkre vonatkozik — tényékként fogadjunk el olyan bejelentéseket, amelyeknek valódiságáról nem győződtünk meg, magát az érdekelt dolgozót nem hallgattuk meg s az ügyet minden oldalról meg nem vizsgáltuk. Semmi sem áll távolabb tőlünk, mint a régi, rossz értelemben vett éberség hangoztatása, s ennek közéletünkbe való vi sszacsempészése. De azért — valljuk meg őszintén Amikor a Táltos utcai sao- ba-konyhás lakásban rájuknyitom az ajtót, első benyomásom az, hogy eltévesztettem a házszámot. Az asztalnál egy őszülő hajú 'asszony el- mélyülten fogalmaz valami folyamodvány-félét, s a konyhasarokba fészkelt heverőn falnak fordulva egy férfi alszik békés, egyenletes szuszo- gással. Már éppen kérdezném, hogy jó helyen járok-e, amikor az asszony odalép a he- verőhöz, és gyengéd nógatással költögeti az imént még éviinek vélt fiút, aki nehéz, gssú eszmélkedéssel támaszkodik fel a heverőn. — Kisfiam, hozzád jöttek. Amikor a fiú felém fordul és restellkedve exkuzálja magát, már tudom, hogy ebben a házban rajtam kívül sokan megfordultak mostanában. Ezért nem kérdezte hát az édesanyja sem, hogy mi járatban vagyok. Igen, őt kerestem, Berta Jóskát, a 19 éves fiatal timár- seeédet. aki két héttel ezelőtt fél karját veszítette el a bőrgyári blan kos-mű hely egyik bőrfeldolgozó gépén. Szabadulási bizonyítványát alig egy hónappal kapta meg a súlyos baleset előtt, hogy a várva- várt „szabadulás” után ilyen tragikus fordulat szóljon bele az életébe. Tapintatosan , kerülném, fcogy akár szó is essék a balgáéiról, de a fiú is, az édesBALESET UTÁN anya is, sőt, az apa is — aki | a műszak előtti pihenőjét j megszakítva kijött a szobából, — a tragédia körülményeire tereli a beszélgetést. Jóska édesapja aki maga is gépész, jogos lázadozással mondogatja a véleményét. — Én megnéztem azt a gépet. Nekem ne mondja senki, hogy teljes mértékben a fiam felelős a balesetért. Bizonyításképpen le is rajzolja a baleset helyét és a kapcsolót, amely négy lépésnyire van a munkagéptől. — Nem is kell hozzá szakember, hogy csupán erről az egyetlen szabálytalanságról megállapíthassa a balesetveszélyt, — mondja. Tudomást szerzett arról is, hogy a konstrukció eredetileg kopasztógép volt és házilag alakították át jelenlegi rendeltetésére. — Hibásan alakították át — mondja. — Különben nem fordulhatna elő, hogy a gép kikapcsolás után is percekig forgásban maradjon. A fia pisszegeti, csendesíti. — Én is hibás voltam. Tudnom kellett volna, hogy szabad kézzel veszélyes a forgó hengerekhez nyúlni. De Jóska édesapját nem lehet meggyőzni. Bőrgyőri munkásokra hivatkozik, akik ^aekik személyesen mondták el, hogy a hengereket álló helyzetben képtelenség tisztogatni. De van mondanivalója a bőrgyár személyzetiséről is, akit a baleset után szintén felkeresett. — Azt mondta, — elteszik liftesnek a fiamat. Tímár szakmával a kezében, liftesfiúnak. Hirtelen elakad a hangja: a kezében? Tímár szakmával? Hiszen ... Az édesanya is közbeszól, békülékenyebben beletörő- döttebben. — Miért keli ilyeneket mondani Gyula. A végén magunkra haragítjuk az egész gyárat. — Aztán magyarázkodóan hozzámfordul: — Megvettem már a könyveket a gépipari technikumhoz. Taníttatjuk Jóskát. Technikus lesz.;. De miért a gépipariba, amikor a fiúnak bőripari szakmája van. A választ a bőrgyár SZB- titkárától, Harvan Józseftől kaptam meg. A bőripari technikumba felvételi vizsga kell, anélkül szóba sem állnak az emberrel. Amikor megkérdezem, hogyan sikerült a gépipariba beíratni a fiatalembert, az SZB- titkár mintha elgondolkodna egy keveset a válásáén. — Azt hiszem emberség dolga az egész. Itt, a pécsi technikumon megértették, miről van szó. Pedig a szabály szerint itt is felvételizni kellene. Majd jövőre átíratjuk a bőripariba. Az a lényeg, hogy kezdjen el valamilyen technikumot, ne veszítsen egy napot sem a tanulásból. Öt is megkérdezem, mi igaz abból, hogy a személyzetis liftes-fiúnak ajánlotta Berta Jóskát. Harvan József olyanformán legyint rá a kérdésre, mint amiről nem is , érdemes beszélni. — Nemcsak a személyzetis, vannak itt kérem többen is, akik hasonlóan vélekedtek. Nem mondok neveket, de még olyan vélemények is elhangzottak, hogy ne kényeztessük el a gyereket. Kiszámították, hogy a nokkantsági mellett egészen „jól jár” a liftkezelői fizetéssel. Harvan József mégsem hagyta annyiban a dolgot. Folyamodtam én fűhöz-fá- hoz, a Vöröskereszthez, az SZMT megyei munkavédelmi felügyelőjéhez, az Egészség- ügyi Minisztériumhoz, a technikumokhoz. Hát ennyi sikerült csak. Felvették a gépipariba. Nem hagy nyugton az. amit a közömbösségről a gyári részvétlenségről mondott, s így tudom meg, hogy Berta Jóska példája nem egyedülálló a Pécsi Bőrgyárban. Merész Antalt. Badacsonyi Lászlót hasonló módon tanácsolták el kényszerbeosztásokba. Egyik reklamált, a másik nem, de oly mindegy volt. Azóta beletörődtek a változhatatlanba. Azt meg sem kérdeztem, hogy úgy igaz-e, amit Jóska édesapja bizonyított, a balesetet okozó gép hibáiról. Azaz annyit megtudtam, hogy a gép hengereit automata megoldású védőrács takarta, de a szerencsétlenül járt fiú nem is tagadta a maga hibáját: — Tudnom kellett volna hogy szabad kézzel veszélyes a forgó hengerekhez nyúlni ... Nem tudom azt sem, hogy a baleset körülményeit vizsgáló bizottság milyen tényállást rögzített a jegyzőkönyvébe, noha rendkívül fontos volna ez a tényállás. Legalább is azok érdekében, akik továbbra is a gép mellett dolgoznak. Ami pedig Berta Jóskát illeti. végül is jó kezekben van az ügye. Megbizonyosodtam róla, hc^y a szakszervezet kiállt az érdekében. Most már csak azt reméljük, hogy Berta Józsefnek egyre több segítője akad és nem reked meg a sorsa a részvétlenségben és közömbösségben és segítenek neki, hogy a baleset után is teljesértékű emberként találja meg helyét az életben. P. Gy. — ellenség most is van. még ha nem is beszélünk róla . .. Az ellenség számára az elfecsegett tervjelentések, a belső hivatali viszályok ma értékesek lehetnek. A békés egymás mellett élés e*- vének megvalósítása nem jelentheti azt. hogy most már nem veszünk tudomást árrá : az imperialistáknak ma :’s megvannak a maguk ügynökei, emberei akiknek ma is minden gondolatuk a szocializ ] mus világának megsemmisítse. (Ma, amikor magyar állampolgárok gyakrabban " vadulnak meg nyugaton. e"~ •: a helyes értelemben vett. a szocialista hazafiságból táo- lálkozó éberségnek fokozott jelentősége van!) A BÉKÉS ÉLET, a felszabadult légkör, a félelemtől mentes viszonyok semmi esetre sem jelenthetik azt, hogy most már mindenki gátlás nélkül bármit beszélhet, hivatali vagy államtitkokat fecseghet el, a jólértesültség iát sza tát keltve olyan belső hivatali vagy üzemi kérdésekről ejthet el megjegyzéseket, amelyek semmiképp sem tartoznak az illetéktelenek elé. Még a valóságos hibák, hiányosságok feltárása is helyesebb, ha a termelési értekezleteken, a vállalatvezetőség vagy a pártvezetőség szobájában történik (feltéve, hogy nem szubjektív áruLkodásokról, rosszindulatú „fúrásról” van szó), mint baráti társaságban, kisvendéglőben. eszpresszóban, ahöl nem csak az illetékesek tudomására jutnak a dolgok! Ezzel korántsem akarunk senkit sem elijeszteni attól, hogy a hibákról, a visszaélésekről beszéljen, csupán azt tartanánk helyesnek, ha ezt a megfelelő helyen és megfelelő módon, a szocialista bírálat fegyvereivel tenné. Sőt: bármennyire nehéz és kényelmetlen is ez adott esetben, fel kell lépni az ellen a felfogás ellen, amely rosszul felfogott humanizmusból, baráti érzésből, félelemből, — vagy gyávaságból arra késztet egyes embereket, hogy a hivatal. az üzem életét érdeklő fontos tényeket, nyilvánvaló visszaéléseket, a munkát akadályozó intézkedéseket elhallgasson; Hányszor találkoztunk az üzemben vagy hivatalban olyan hangokkal — különösen egy-egy súlyosabb hiba vagy visszaélés leleplezése után —, hogy „erről mindenki nyíltan beszélt” „hosz- szú ideje tudott dolog volt, csak; : .’•■ Ez a „csak” még ma is akadályoz egyes embereket abban, hogy őszintén beszéljenek, mert a múlt tapasztalatain okulva a következményektől tartanak, s csak akkor bátorodnak fel, amikor a lavina már elindult.:: S csak akkor döbbennek rá arra, — hogy ma már nyugodtan beszélhettek volna, amikor a hibák, a visszaélések elkövetői már hosszabb ideje komoly károkat okoztak! EL KELL JUTNUNK odáig, hogy a hibákat ne kívülről a felső, ellenőrző szervek, a visszaéléseket ne a rendőri szervek, hanem elsősorban az arra illetékes üzemi, hivatali kollektíva leplezze le s ne hunyja be a szemét olyan jelenségek előtt, amelyekről hall gatni; bűn! Állami, társadalmi életünkben, az üzemi, hivatali kollektívákban — ott ahol ez még kellőképpen nem fejlődött ki — mindent el kell követnünk egy olyan egészséges közmorál kialakítása érdekében, amely e=>vre határozottabban, egyre nagyobb biztonsággal tud különbséget tenni a hallgatás és. az elhallgatás között! Hallgatni ott, ahol ez szükséges s közérdek és nem elhallgatni tényeket, amelyek mindenképpen a nyíl váncsság. az illetékes kollektíva, vagy felettes szervek elé tartoznak! Ez a gyakorlatban — különösen ott, ahol a személyi összefonódás egyeseket meghátrálásra késztethet — időnként még nehéz, de a jelek arra mutatnak, hogy ennek az egészséges közfelfogásnak kialakításától már korántsem vagyunk távol! Szekeres Károly I Hallgatni, elhallgatni.,,