Dunántúli Napló, 1963. október (20. évfolyam, 229-255. szám)

1963-10-29 / 253. szám, Első kiadás

4 IMS. OKTOBER SS. [ A tavaly Nobel-díjjal ki­tüntetett világhírű író 1960. őszén ráébredt, hogy húsz éve nem utazta be Amerikát, és megállapította: „Nem is­merem saját hazámat. Én, az Amerikáról író, amerikai író — emlékezetből dolgozom, és ez a hibás, torz fogalmak leg jobb tárháza." Ez a felismerés, és nem kevésbé a benne élő „örök csavargó", arra indítot­ta, hogy lakókocsis autón — (amelyet Don Quijote után Rosinanténak nevezett el) ku­tyája, Charlie társaságában néhány hónapig járja az or­szágot. Élményeit 1962-ben megjelent Amerika kutatása Charlieval című könyvében foglalta össze. Az út során, természetesen, bele kellett ütköznie az Egye sült Államok egyik legsúlyo­sabb problémájába, a néger­kérdésbe (amelyre oly jellem­ző fényt vetnek az Alabama allamban a közelmúltban le­játszódó események.) Stein­beck New-Orteansban tipi­kus jelenet szemtanúja lett: rendőrliad kísért egy néger kislányt iskolába, hogy meg­védje a minden reggel oda­gyűlő tömegtől, amely né­hány hisztérikus némber — s Nelly nevű „fő-hangadójuk" vezetésével a legcsúfabb szi­dalmakkal tüntetett a jogaik­kal élni próbáló négerek és egy szürke ruhás férfi ellen, mert az továbbra is ebbe a „fertőzött” iskolába kísérte gyermekét. . A New-Orleans-i élmények '- kel kapcsolatos a Steinbeck könyvéből átvett alábbi rész­let, A fáradságtól elgyötör­tén megszálltam egy kellemes motelben. Jók az ágyai, mégse tudtam elaludni. A szürke ru hás .férfit láttam magam előtt, meg a „hangadók” ábrázatát, de legtöbbször azt az öreg né­gert, aiki igyekezett minél távolabb ülni tólem, mint­ha ragálytól félne, és lehet, csakugyan fertőző voltam. — Ide utaztam, hogy megtud­jam, mii megy itt végbe. És mit tudtam meg? Ezekben a napokban megszabadul­tam-e egy percre is a feszült­ségtől, a kegyeiden rettegés terhétől? Én mint újonc e vidéken, mindezt persze, éle­sebben érzékeltem, de a fe­szültség és rettegés itt voltaik — nem velem utaztak ide. Itt valamennyien, fehérek és fe­keték ebben élnek, ezt léleg­zik be — mind egy szálig, bár milyen korúak. foglalkozá­súak. bármely osztályhoz tartoznak. Hová bújhatnának ez efliől, ami életük lényé­vé vált? S ez a végletekig fokozza a feszültséget ebben a katlanban. Vajon semmi sem háríthatja el a robba­nást? Nagyon halvány fogalmaim vannak a kép egészéről... — Egy-egy jelentéktelen epizód, két-három találkozás... de a rettegés leheletét mindenütt megérzi az ember. Elmenni akarózott mindettől. A gyá­va álláspontja? Lehet. De még nagyobb gyávaság letagadni gyávaságunkat. Emberek él­nek itt. Számukra ez az élet­mód állandó, mást nem is­mertek. végét nem várják. — Londonban az East Enden a gyermekek álmatlanokká vál­tak, amikor megszűntek a bombázások, s megbomlott az élet számukra megszokott rendje. Forgolódtam az ágyban, s végül Charite türelmét veszt ve. néhányszor mérgesen rám szólt: Ettt! De hát CharlSe- rak nincsenek olyan problé­mái. mint nekünk. Nem szár- ír" zk abból a fajiból, amely olysn okos, hogy fél tudja bontani az atomot, de nem tud békében élni. Charlie azt Nehéz lett volna egy kutyának megmagyarázni azokat a „ne­mes, magasztos erkölcsi” in­dítékokat, amelyeket követve ezernyi emberi lény egy hely­re gyűlik, hogy átkával sújt­son egy parányi fekete em­berkét. Volt alkalmam 'ku­tyák szemében a megvető csodálkozás felvillanását lát­ni, s meggyőződésem, hogy lényegében beszámíthatatlan- nak tartják az embereket. Másnap nem én. választot­tam meg első utasomat. Ö kérezkedett be hozzám. A ven déglőben mellettem ült s vag­dalt húsgombócot evett, — amelynek ikertestvérét én tűztem villámra. Harminc- harmincöt éves, magas, so­vány, kellemes külsejű férfi volt, a haja hosszú, sima, hamvasén szőke, amire nyil­ván büszke lehetett, mert szinte öntudatlanul mindegy­re átsimította zsebfésűjével. Könnyű, szürke szövetöüitö- nye utazástól gyűrött, s nem valami tiszta volt. Nem fel­tűnő nyakkendője csomóját lehúzta, hogy nyitva hordhas­sa fehér inige gallérját. Eny- nyire tiszta déli kiejtést so­ha senkitől sem hallottam. Ér deklődött, merre utazom, s miután megtudta, hogy Jack- son és Montgomery irányá­ban, megkért, vigyem magam­mal. Mikor meglátta Chair- lie-t, ő is azt hitte: egy „fe- ketepofájú" ül az autóban. Ez a mondat e tájon már sztereo­tippé vált Kényelmesen elhelyezked­tünk a vezetőfülkében, ő át­fésülte haját és megdicsérte Rosinantémait — Mindjárt észrevettem, hogy északi mondta. — Jó füle van. — Válaszo­mat ironikusnak szántam. — Igen. Tapasztalt ember vagyok én. Azért, ami történt, nyilván, magamat kell okolnom. Ha tartottam volna a számat, ta­lán megtudtam volna valami érdekeset. De az álmatlan éj­szaka, a hosszú utazás, ideg­állapotom megtette a ma­gáét ... Kiderítettük, hogy én kedv­telésből utazom, ő pedig mun­kát keres. — Maga föntről jön, látta-e, mi történik New-Orleansban? — Igen, láttáim. — Azok aztán nagyszerű emberek. Különösen a Nelly. Mondja a magáét — mint a vízfolyás! — Igen. — Az embernek örül a lelke, ha őket látja. Vannak hát még olyanok, akik meg­teszik a kötelességüket! Itt már nem bírtam to­vább. Hümmögnöm kellett volna, úgy hogy tetszése sze­rint értelmezhesse. Ámde a düh alattomos férge már meg mozdult valahol bensőmben. — Gondolja, kötelességérzet bői teszik? — Mi másból? Adjon ne­kik a jóisten egészséget! Va­lakinek csak ki kell kergetni az iskoláinkból ezeket a mocskos feketepofájúakait. — Az áldozatkészség, amely a „hangadó” nérnbereket ily magasztos tevékenységre ősz tönözte elragadtatással töltöt­te el. — Eljön az az idő, ami­kor az embernek le kell ülnie és alaposan ált 'kell gondolni mindent, az erriber gondolko­dik, gondolkodik és elhatároz­za. hogy életöt odaadja a meg győződéséért. — És maga már elhatároz­ta? — Igen, és nemcsak én, so­kan. — És mi a maga meggyő­ződése? — Nem tűröm, hogy a gyér mekeim a feketékkel _ együtt járjanak iskolába. Nem saj­nálom ez életemet, de előbb egy-két tucatot fcBcészffiBk ezekből a mocsikoeoStbó!. — Hány gyereke van? Hirtelen fellém fomtortt. nem járnak majd egy iskolá­ba a feketepof áj úakkal. — És az életét mikor adja oda, mielőtt, vagy miután megszületnek a gyerekei? Előre kellett néznem az út­ra, csak szemem sarkából lát­tam az ábrázatát, mondhatom igen-igen kellemetlen volt a kifejezése. — Maga, látom, a feketéket pártolja! Mi mást várhatunk maguktól. Bujtogaitók! Ide­jönnék, s oktatnak bennün­ket, hogyan éljünk. Nem uram, ezzel a számmal nem lesz sikere. Ügyelünk mi a kommunisták és a négerek pártfogóira. — Én csak elképzeltem ma gát, amint vitézül életét ál­dozza. — Igazam volt! Maga a fe­ketéket pártolja. — Nem, én nem pártolom sem a feketéket, sem a fehé­reket, ha a fehérek között ilyen nemes hölgyek akad­nak, mint a maguk „hang­adói”. Hozzám hajolt, arca csak­nem érintette az arcomat. — Akarja tudni, mit gon­dolok magáról? — Nem. Azokat a szócsatá­kat már tegnap hallottuk Nellytől. — Fékeztem, s az út szélére vezettem Rosinan- tét. Meghökkent. — Miért állt meg? — Szélűijcm ki — mondtam. — Mi az, szükségét érzi?-r Igen, szükségét érzem annak, hogy megszabaduljak magáitól. Szálljon ki. — Erőszakkal letesz? Kezemet becs úsztattam az ajtó és az ülés közé, ahol semmi sem volt» — Jó-jó — mondta, és le­kászálódott, dte úgy csapta be az ajtót, hogy Chariie voní­tott a felháborodástól, Nyomban gázt adtam, de hallottam hátulról a kiáltá­sait, s a tükörben láttam gyű lölettól eltorzult arcárt, taj­tékos nyitott száját. Azt üvöltötte: „Feketepárti! Fe­ketepárti!”; üvöltött, míg csak láthattam, s azután is a jóég tudja meddig. Igaz, én ingereltem fel, de mit csi­náljak! Ha békéltetőket to­boroznak, engem kerüljenek el, az olyanoknak mint én, hasznát nem veszik. Jackson és Montgomery kö­zött még egy utasom akadt. Markáns arcú néger fiatal- | ember, egyetemi hallgató, j akit — megfigyelésem szerint — heves türelmetlenség fű­tött. Oldalzsebéből három töltőtoll ágaskodott ki, pa­pírokkal teletömött belső zse­bétől kidomborodott a ka­bátja. Azt, hogy diák. tőle tudtam meg. Bizalmatlanul viselkedett. Az autó rendszá­ma és kiejtésem azonban meg nyugtató hatást tették rá, mér amennyire képes volt a nyu­galmi állapotra. Beszélgettünk az ülő sztráj­kokról. Részt vett bennük, és az autóbuszbojkottokban is. Elmondtam neki, mit lát­tam New-Orleansban. Járt ott. Az ami engem megdöb­bentett, számára nem jelen­tett meglepetést. Végül szóba került a nége­rék egyik vezetője, Martin Luther King, aki a passzív, de nem csökkenő ellenálDóst hirdeti. — Ez nagyon hosszadalmas — mondta —, mennyi idő telik el hiába. — De javulás van, szüntele­nül történik javulás. Ghamdi szerint csak ez a fegyver hoz­hat győzelmet az erőszak el­len folyó harcban. — Tudom, tudóm. Tanul­tam. A sikereket cseppen- kémt ériük e&, s az idő mú­lik, múlik. Azt akarom, hogy hamarabb meggyen, cselek­vés fceü fHfcera... rmom, éh­ben a percben. — így mándaart rf lehet ran se tudja, hogy mi. az a faíj, öt _____ . _ l egkevésbé sem izgatja. M- — Gyermekeim egyelőire bee mennek férjhez n3wáreí.*«6e! irtm-rnrrfc. de és — Amúgy meg is öregedhe­tünk, míg emberszámba vesz­nek. Amúgy meg is halha­tunk. — Ez igaz. Ghamdi meghalt. És sokan vannak olyanok, — akik cselekedni akarnak? — Igen. Vannak... hogy mennyien, nem tudnám meg­mondani. Sok mindenről beszélget­tünk. Ez az ember tudta, mit akar, szenvedély, feszült­ség, düh töltötté el, s mindez a legkisebb érintésre kirob­bant belőle. Amikor kiszállt Montgomery ben, hirtelen visz szadugta a fejét a fülke abla­kán, és elnevette magát. — Szégyellem magam — | mondta. — Nem szabad ilyen önzőnek lenni. De én meg akarom érni... Elevenen és nem holtan. Itt nálunk! És mi előbb! — Sarkon fordult, meg törölte szemét tenyerével, és gyorsam távozott. N álunk annyiféle véle­mény hangzik el szó­ban és sajtóban — i választások idején és közvéleménykutatás során : — hogy néha nehezen állapít- i ható meg, mi vélemény és j mi tény... Itt azt írtam le, amit két-három ember mon- j dalt nekem, és amit magam láttam. Tipikusak-e ezek az emberek, és lehet-e mindeb­ből valami következtetést le­vonni — nem tudom. De az ! világos előttem: nyugitalanság | van azon a vidéken, nehéz ott az embereknek. S még az is 1 világos előttem, hogy ennek a j kérdésnek a megoldása nem I lesz könnyű, nem lesz egy- , szerű... A TRÓNÖRÖKÖS Tumba Johannson. a svéd jégkorongkirály úgylátszik dinasztia alapítására készül. A jégkorongidény első edzé­sein ugyanis feltűnt a király mellett a trónörökös is, hogy megtegye az első lépéseket a tükrösima jégen. Tumba okos király. Tudja, hogy hol kell k ezdeni annak, aki a jégarénák királya akar lenni. Mikor kerül sorra a Mars? „UTAZÁS A MARSRA" ré­gen fantisztikus regény címe volt. Ma már legfeljebb az lehet regényeim: „Utazás az Andromeda-ködbe”, mert a Marsra teendő út tervén már intézetek és kísérleti .labora­tóriumok dolgoznak. • Nem égy problémát kell megoldani. Az első az, hogy a Mars-utazás egy évet vesz igénybe, ennyi ideig kell az űrhajósnak elviselnie a súly­talanság állapotát. Az elkép­zelés szerint bolyóközi állo­másokat kell létesíteni előbb, amelyeken hetekig, hónapokig tanulmányozni lehet a súlyta­lanság tartós állapotának ha­tását a szervezetre. Ha 1—2 hónapig elviselhető volt a súlytalanság állapota, elvisel­hető lesz hosszabb ideig, egy évig is. Az a gondolat is fel­merült, hogy kerék vagy lég­csavar alakú, pergő űrhajóval, a centrifugális erővel lehetne biztosítani a súlyosság felté­teleit a szervezet számára. További kérdés az, hogy a Marsra irányított űrhajó rop­pant méretei miatt nem kell-e a „lépcsős” helyett az egysza­kaszos kilövés mellett dön­teni. Ez egyszerűsítené az irá­nyító szerkezetet, tehát több felszerelést lehet összpontosí­tani az utaskabinban. A harmadik kérdés az, hogy a Mars légköre hogyan fékezi az űrhajót a leszálláskor. Ez a légkör előnyt jelent azzal szemben, ami a Holdon várná az űrhajóst: a Holdra leeresz­kedő űrhajó ugyanis teljesen a fékező rakétákra van utal­va. Ezzel szemben viszont számolni kell a Mars óriási tömegével, ami ott óriási vonzást, nagyobb gravitációs erőt jelent. Ez ismét növelné a fékező rakétákhoz szükséges üzemanyag mennyiségét. A Marsról nagy tömege és lég­körének ellenállása miatt is nehéz lesz elindulni vissza, a Föld felé. Ez csak három kérdés a sok közül. Ezekből említsük még meg, hogy azzal is szá­molni kell, mikor kerül a Mars Föld-közeibe. Ez fon­tos az üzemanyag és az út időtartama szempontjából, mert egyéb időben megköze­líteni a Marsot gyakorlatilag ma még meggondolatlan fel­adat volna. Legkisebb távol­ságra 1971-ben lesz tőlünk a Mars, és kétséges, hogy addig elő lehet-e készülni az útra. 1973-ban és 1975-ben Is Föld­közelbe kerül, legnagyobb Föld-közelsége azonban csak 1985-ben lesz ismét. A kettő közé eső évtizedben fokozott Nap-tevékenység várható, az űrhajóst tehát fokozottan kellene védeni a sugárzással szemben, ami szükségszerűen ugyancsak növeli az űrhajó súlyát. Legjobb számítás sze­rint 1975-re kellene tervezni az utat. Vagy közvétlenül az 1985^öt követő időre. Utóbbi mellett szólna az, hogy á tech- mikai fejlődés lehetővé tenné a még gondosabb előkészítést, a még biztosabb sikert. A Marsra küldendő űrhajó típusának a megválasztásával kapcsolatban is sok elgondo­lás van. Elképzelhető az, hogy az űrhajó három darabból áll: a vissza nem térő, a visz-t szatérő és a Marsra leeresz­kedő darabból. A „vissza nem térő” rész két egységből, ti. két hajtó­műből áll: egyik elviszi az űrhajót a Mars körüli pályá­ra, ott leválik róla, a meg­maradó másik indítja majd vissza az űrhajót a Föld felé. AZ ŰRHAJÓSOK a Mars felé tartó utazás idején a „vissza nem térő” részben tartózkodnak, s csak amikor elérkeznek a Mars körüli pá­lyára, mennek át „leereszke­dő” részbe. (A másik két rész közben megmarad a Mars kö­rüli pályán.) Miután az űr­hajósok végeztek a Marson a vizsgálatokkal, visszamennek a „leereszkedő” résszel a Mars műbolygójaként keringő részbe és visszalövetik ma­gukat — a „visszatérő” részt i a Föld felé. (Ekkor fejezi be a „vissza nem térő” rész má­sodik egysége is a feladatát és válik feleslegessé.) Felvetődött a gondolat, hogy a „léereszkedő” részt csak akkor bocsássák az űr­hajósok a Marsra, amikor a „műbolygóról” ' már - »alaposan megvizsgálták a Marts légkö­rét, a leszállás lehetőségeit stb. — Arra is gondoltak a tervezők, hogy nem kellene-e egyidőben két űrhajót indí­tani. Abban az esetben tud­niillik, ha az egyik például meteoroktól megsérülne, át- szállnának az űrhajósok a másikba.. Ez azonban csak akkor volna lehetséges, ha a két űrhajó közt nem nagy a távolság, ebben az esetben viszont mind a kettő beke­rülhet ugyanabba a meteor­rajba és mind a kettő meg­sérülhet. A Marsba irányított űrha­jót feltétlenül az űrhajósok fogják vezetni, kormányozni, mert a Földről, a nagy tá­volság miatt, bizonytalan lenne a távirányítás. Embe­rekről lévén szó, ezt a kocká­zatot vállalni nem szabad. Amint ezeket a problémá­kat sikerült megoldani, vár­ható, hogy még a mai nem­zedék üdvözölni tudja a — Marsról visszatért űrhajóso­kat. Jurij Marinyin

Next

/
Oldalképek
Tartalom