Dunántúli napló, 1963. május (20. évfolyam, 100-125. szám)

1963-05-17 / 113. szám

19<53. MÄJÜS IX ^APié' Rét aut «nyeremény a takarék- szövetkezeteknél Két baranyai községben szerzett örömet az Országos Takarékpénztár szerda dél­utáni sorsolása, ahol a gép­kocsi-nyereménybetétköny- veket húzták ki. Ezzel ugyanis háromra növeke­dett a baranyai takarék- szövetkezetek útján nyert személyautók száma. Az el­ső gépkocsit a vajszlói falusi bank egyik betétese nyerte, s most a második autó is ennek a takarékszövetke­zetnek a révén kapott gaz­dát. Tekintettel azonban a nyereménybetétkönyv ’tit­kosságára, még nem közöl­ték, hogy ki a boldog tulaj­donos, hiszen tegnap dél­után még nem értesült a jó hírről. így nem állt módjá­ban nyilatkozni, hogy él-e a titoktartás jogával, vagy sem. A harmadik „takarékszö­vetkezeti” gépkocsit Sárvári András nyerte meg, aki a mágocsi takarékszövetkezet szászvári kirendeltségénél váltott autó-nyereménybe- tétkönyvet 1962. július 30- án. Sárvári András a ter­melőszövetkezet tejüzemé­nek vezetője. A baranyai takarékszövet­kezeteknél 1962. júniusában kezdték el gyűjteni a gép­kocsi - nyereménybetétköny­vet. Jelenleg a megye szö­vetkezeti gazdáinak 1 millió 500 ezer forintja áll bent er­re a célra, részben 5, rész­ben 10 ezer forintos beté­tekben. fiz állandó bizottság elnöke A VÁROSI TANÄCS nagy­termének körbefutó padjai tele voltaik emberekkel. Olyan volt, mint egy kis par­lament. Komáromi József az „ámfiteátrum” mélyén állt, I jegyzeteikkel a kezében és bírált. Nem remegett a keze, | nem volt lámpaláza, nem za­vartatta magát a sok tekintet kereszttűzétől. Megbírálta a tanács KÖFA csoportját, mert a községfejlesztósi pénzt nem arra költötték, amire kelleti volna. Kifejtette, hogy a költ­ségvetési és adótervek nem elég reálisak. Keveselte a múlt évi társadalmi munka értékét. Hozzátette, hogy a lakosság* ennél sokkal többet vállalt volna. Mert hány utca van, ahol az emberek sala- kozmának, vagy járdát javí­tanának, csak nem kapnak hozzá anyagot! Komáromi József, a pénz­I ügyi állandó bizottság elnöke, és én még nem tapasztaltam, hogy áb-elnök mondott beszá­molót a tanácson. Nagy csend- j bar. hallgatták végig a be- i szedet az emberek, még a kö- j hintésüket is elfojtották, mert megérezték, hogy az ötven év felé járó,/férfi mögött egy bi­zottság áll, annak álláspont­ját tolmácsolja, az pedig majdnem a közvélemény. Arra számítottam, hogy a beszéd heves vitát kavar j majd, s a felizgatott kedélyek j viharos irányba fordítják a * tanácsülést. Rosszul számítot­tam. Nem volt egyetlenegy I ellenvetés sem. Csak taps. j Sőt: a szünetben gratuláltak * neki. Elsőnek Kiss Károly elvtárs, az Elnöki Tanács tit­kára, aki részt vett a tanács­ülésen és végighallgatta be­szédét. Közhely, hogy a kritikát nem mindig — és nem min­denki — köszöntik tapssal A sértődéstől az ellenkezésig, a nyilt vagy burkolt visszauta­sításig igien széles az elutasítás skálája. Ezért, amikor felke­restem Komáromi Józsefet — a pécsi széntröszt egyik nem túlságosan világos irodájában dolgozik revizorként —, be­szélgetés közben kiváncsiam kérdeztem tőle: vajon nem volt része a fentiek vala­melyikében? Nem került még kényelmetlen helyzetbe szó­kimondása miatt? AZ AB-ELNÖKÖT nem lepte meg a kérdés. Mosolyog­va íelete: volt már része eb­ben is, bár ez nem általános. Egy alkalommal például — még az ötvenes évek elején — megkérték, hogy mondjon véleményt a gyapottermesz­tésről. Közismert, hogy a gya­pot ráfizetés volt az ország­nak. Nem tudott mást mon­dani. A pénzügyi szakember alaposságával, precizitásával próbálta bebizonyítani, hogy rossz lóra tettek ezzel a nö­vénnyel. Ezen az értekezle­tein az akkori pénzügyminisz­ter is megjelent, ő is végig­hallgatta a bírálatot. A töb­biek, a munkatársai halálos csendben hallgatták a fejte­getéseit, mert azt hitték, hogy rossz lesz a vége. Hát nem lett rossz. Senki sem szólt érte. Sopronban viszont — mert Új fürdőmedence a Bc^okányfoan A Balokány-fürdőben az alsó kismedenee helyett új fürdőmedencét épít a Bara­nya megyei Építőipari Vállalat. A medence építési költsége majdnem 350 ezer forint. Az építők jövő hónap közepén adják át rendeltetésének az új medencét, melynek végében a gyermekek részére is építenek egy kis „kacsaúsztatóiFoto: Hill e b\r and. ott is dolgozott— egy alka­lommal fegyelmit indítottak ellene, mert a párttaggyűlé­sen megmondta, hogy sok a hiba a tsz-politikában. Ez szintén az ötvenes évek ele­jén történt. Bizony meleg helyzet volt, — mert nem mindegy, hogy fegyelmit in­dítanak az ember ellen —, de a végén jóra fordultak az ügyek. Az húzta a rövideb bet, aki a fegyelmit megindí­totta. A bíráló embert érhetik kellemetlen meglepetések is, — szerencsére mind kevesebb- szer, — am, aki fél a farkas­tól, ne menjen az erdőbe. Ez­zel lehetne summázni Komá­romi József véleményét. He­lyes vélemény? Igen, ez vitán felül, áll. Már azért is, meri vannak még olyan emberek, akik egy-egy melegebb hely­zet után olyan következtetés­re jutnak, hogy a legokosabb tűrni és hallgatni. És tűrnek még akkor is, ha igazsági-r- zetük lázong a hiba ellen. Ez pedig aligha vezethet jóra, hiszen a hibák nem szűnnek meg maguktól, csak akkor, ha felfedik és szembeszáll- naik vele. Szükség van tehái mind több olyan emberre, mint Komáromi József, azok nélkül nem haladhatna előre a világ. Azt szokták mondani, hogy az emberek nem szeretik a szókimondó egyéneket. Van is ebben valami igazság. Vi­szont az is igaz, hogy Komá­romi Józsefet mégis kedvelik. Ismertem olyan tanácstagot, akinek senki 6em ment el a fogadóórájára, és ismerem Komáromi elvtársat, akihez nemcsak a választókörzete, hanem az egész környék oda­járt Meszesen. Az előbbi vá­lasztáson ugyanis ott jelölték. Nemcsak a szokásos út-, víz-, meg nyugdíjügyben keresték. Egy öreg néni meg azért ko­pogott be hozzá, mert három­ezer forintot adott kölcsön egy lelketlen embernek, s az nem fizette vissza. Többnyire olyan dolgokban kérték segítségét, amiért verekedni kellett. HÁT ILYEN ELŐZMÉNYEK álltak Komáromi József mö­gött, amikor azon az emléke­zetes tanácsülésen elmondta az . állandó bizottság beszámo­lóját. Azt hiszem, sokat vár­hatunk tőle, mert tele van tervekkel. Májusban pénzügyi ellenőrzésit akar tartani az iskolákban és a szociális ott­honokban, később a Pénzügy­minisztérium revizori vizsgá­lataiba szeretne az állandó bizottsággal besegíteni — és így tovább. Azt hiszem, nem fognak csalódni benne. M. L. A Ubz&vnáhty WVWWVYWWWV! A telefonszerelő Nyers József hozott egy sárgás-barna papírlapot, amely egy­millió millpengő névértéket képviselt. Odarakta az irodai asztalra a Mariká­nak — mint mondta — hozománynak. Régebb óta ismerik egymást, megszó­lításként JóSkáznak és Marikáznak. A hozományt is ebbe a kapcsolatba tarto­zónak szánta, hogy legyen sok pénze, mert egy fiatal asszonynak mindig sok pénzre van szüksége. Nagylelkűségének bizonyítására felmutatott mégiegy egy­millió millpengőt amit másnak ad, mert más embert is boldoggá kell tenni... Az egymillió millpengő — azaz egy­millió millió pengő —ott hevert az iro­dai asztalon. Amikor a városban inté­zendő dolgai végeztével Marika ismét odaült az íróasztalához megzörgette a papírlapot és felvilágosítást várva kér­dezte: Ez mi a nyavalya? |— Hozomány. Milliomos miilomosság. Fantasztikus dúsgazdagság, korlátlan le­hetőségek nyílnak maga előtt. Legyen boldog és költse el minden jóra — ad­tuk a telefonszerelő stílusában a ma­gyarázatot. Nem értette. Se a tréfát, se a magya­rázatot. Az általános ismertetés ami az infláció fogalmát próbálta érthetővé tenni semmi eredményt nem hozott és így következnie kellett a gyakorlati példáknak. — Emlékszem, hogy amikor az egyik pécsi újság a „Dunántúli Népszava” ezer pengő lett példányonként, maga a főszerkesztő írt vezércikket, hogy ilyen a magyar történelemiben nem volt. Nem Jett igaza, mert olyan újság is volt, ami tízmillió pengő volt példányonként — mondta az egyik. — Ez még semmi. Később már ki sem tudtuk mondani a névértéket, csak pirosnak, kéknek, lilának neveztük és amikor megkaptuk, rohantunk vele a piacra, ahol egy fél kosárra való krump­lit és káposztáit, ha kaptunk érte — tet­te hozzá a másik. — A Ludas Matyi írta egyik bökver- sében 1946-ban, amikor péntekre meg­jelent a tízezer pengős először. Tízezer pengő! Nagy pénznek, nézte ezt először még a bökversíró is, de csalódottsága hamar kiderült, amit így foglalt versbe: „És Oktogon mögött a tízezerért kaptam két kiló tököt”. — citálta az élelapot a harmadik. — Akkor, szóval negyvenhat nyarán, délután öt órakor minden nap bemondta a rádió a pénzértéket. Akinek például ma volt egy vagy több lilája vagy kék­je csillagászatot is túllicitáló számösz- szeggel, az a közlés után már alig ka­pott érte valamit. Az értéktelen pénz­nek még huszannégy óráig sem volt értéke — emlékezett a negyedik. — Pesten a pénzjegynyomdában rotá­ciós gépen éjjel-nappal nyomták a pénzt és vagonszámra érkezett Pécsre is. Több volt az egy-egy sorozat papír- és nyom­daköltség ára, mint az elkészített pénz­nek az értéke — toldotta meg a követ­kező, — aki ismerős volt az előállítási körülményekbe n. — Emberek! Jellemző, hogy én, aki óvodás korom óta ránézni sem tudok a kelkáposztára, faluról hoztam, mert annyira nem volt ennivaló. .— És a melasz? — Ha volt! Hát a kukorica-prósza cukorrépa reszelékkel? — És a tökhéjból főzött hamis MsS leves? — Hát a rekamiéért cserélt zsír vagy nyiszlett kacsa? — És az olaj? Phü, de büdös volt! így peregtak a példák, amelyek köze­lebb hozták az akkori valóságot. — És mit lehetett kapni ezért a mil- mittudomén millióért? — Ezt Marika kérdezte és megpróbáltunk emlékezni. A végső konklúzió egyöntetű volt, hogy jóformán semmit, még egy hétközi piaci bevásárlásra se lett volna elég fő­leg másnap reggel. A kortörténeti oktatást elvégeztük és vége is lehetne a millpengős emlékezés­nek, ha a Marika mondjuk 16 éves len­ne. Dehát a Marika ennél több. Fiatal- asszony. akinek bevásárlási, mosási, ta­karítási, főzési, OTP törlesztési gondjai vannak és mit sem sejt a 17 évvel ez­előtti állapotokról. Nem hibájául rovom neki, hiszen akkor nyolc éves volt, de ma már az úgynevezett standard gar­nitúrába tartozik, aki felnőtt, aki majd gyereket nevel. Itt él közöttünk, együtt élünk vele is mint a más hasonló korúak kai és nem is gondolunk rá, hogy mi­lyen távol esik tőlünk az az idő, ami mai 30—40—50 éveseknek még mindig úgy tűnik, mintha tegnap lett volna. És csodálkozhatunk-e azon, ha egy 16—18 éves el sem tudja képzelni a mill- és billpenigős állapotokat mégha az iskolá­ban tanult is róla valamit? Nem árt néha egy-egy ilyen millpen- gő, ha előkerül, mert valahogyan a mindig kevés, érthetően kevés forint­nak megnő az amúgyis tiszteletteljes becsülete. És valahol itt találta fején a szöget Nyers József telfonszerelő, ami­kor tréfásan hozománynak adta a sár­gás-barna papírdarabot, mert az lett be­lőle még akkor is, ha az égvilágon semmit nem lehet rajta vásárolni... Kászon József Megbecsülés „Ha az ember megörege­dik, már senki sem törő­dik vele” — szokták monda­ni a delelőn már jóval túl levő emberek. S meg kell mondani — számos példa erre a bizonyíték. Nem ok nélkül aggódnak emiatt az idősek. De arról sem szabad hallgatni, hogy a párt, az állam mind többet tesz és nemcsak szavakban, hanem konkrét tettekben is az idősebbek megbecsüléséért. Kádár János elvtárs a szak- szervezetek XX. kongresszu- szán többek között ezeket mondotta: „Engedjék meg, hogy emlékeztessek arra, hogy a pártkongresszuson elhatározott és január 1-i hatállyal bevezetett intézke­dések — az alacsony nyug­díjak emelése, a biztosítás, a kórházi kezelés kiterjesz­tése és mások — évi összeg­ben 584 millió forintot jelen­tenek”. Az alacsony nyug­díjak emelése pedig nagyon szoros Összefüggésben van az idősek megbecsülésével. A pénz azonban nem min­den — mondhatná valaki. Nemcsak forinttal lehet egy munkában eltöltött életet mérni, elismerni. S ez így igaz. Van a megbecsülésnek más módja is, ami egészen biztosan felér a forint erejé­vel. Erről a „más módról” nyújtott szép példát többek között a komlói városi párt- bizottság. A komlói városi pártbi­zottság az MSZMP Köz­ponti Bizottsága határozatá­nak végrehajtása során — célul tűzte, hogy megvizs­gálja a város régi munkás- mozgalmi elvtársainak hely­zetét, megismerkednek ál­lásfoglalásukkal, társadalmi és anyagi hel/zetükkel, s általában elbeszélgetnek ve­lük a mindennapi életről, problémáikról. A cél nemes. Élnek Komlón — s nem is kevesen — olyan emberek, akik egy harcos életet szen­teltek a munkásmozgalom­nak és a gondtól, a félelem­től telített kapitalista idők­ben is bátran vallották ma­gukat kommunistának. Számos brigád alakult s a brigádok tagjai felkeresték a veteránokat. Jó szót, megbe­csülést, szeretetet vittek. Kivétel nélkül, mindenütt örömmel fogadták őket s nem egynek könnyes lett a szeme: „Lám, a párt nem fe­lejt bennünket” — mondot­ták. Mit tapasztaltak a brigá­dok látogatásaik során. A veteránok többsége ma Is tevékeny részt vállal a párt­munkából. Általános meg­állapítás az, hogy többségük jól tájékozódott a bel- és külpolitikai kérdésekről. Egyetértenek a párt jelenle­gi politikájával. Ami az egyéni „problémáikat” ille­ti: anyagi helyzetük kielégí­tő, lakásuk jól berendezett. De mit sem érne ez az egész látogatás és beszélge­tés, ha egy száraz jelentés lenne a vége s ezzel a hatá­rozat alá írnák: „végrehajt­va”. Az idősek megbecsülé­se nem lehet kampányfel­adat s a komlói pártbizott­ság nem is annak tekinti. Folyamatos „patronálássá” alakul a határozat végrehaj­tása s ebben van ennek a dolognak az emberi érté­ke. A városi pártbizottság titkára is résztvett ebben a „családlátogatásban” és mu­tatott jó példát. Az egyik idős ember panaszkodott: öreg már, nehezére esik a favágás. S az intézkedés: a komlói KISZ-fiatalok öröm­mel teljesítették a feladatot: fát vittek az idős embernek és azt otthonában fel is vág­ták. Vajon ez a gondoskodás felér-e a forint erejével? Biztosan. Sőt, a megbecsü­lést, a gondoskodást nem le­het anyagi eszközökkel mér­ni. Cs. József nyugdíjas bá­nyász immár 3 hónapja ágy­ban fekvő beteg, nem tud a ház körüli ügyes-bajos dol­gokkal foglalkozni, egyet s mást beszerezni. A brigád tagjai javasolták: részesít­sék segélyben és intézked­jenek, hogy — „bányász­nyelven” mondva — egy ko­csi öreg fát kapjon. A veteránok közül számo­sán betegek s ez szinte ter­mészetes is, mostoha körül­mények között élték le éle­tük nagyobbik felét. „Cseh­szlovákiában az egyik kór­házban speciális kezelést kaphatnék” — mondta az egyik. Valóban így van. A brigád javasolta: a tröszt szakszervezeti bizottsága szorgalmazza azt, hogy a beteg ember mielőbb meg­kaphassa beutalóját a cseh­szlovákiai kórházba. Hosszasan lehetne még so­rolni azt a sok jószándékú intézkedést, amelyekkel segí­teni akarják az idős elvtár­sak problémáinak megoldá­sát. Van, akinél a nyugdíja­zása körüli huzavonát rövidí­tik meg, a másiknál a sok­féle funkciójából vesznek le kérésére. Cs. Józsefnek háza volt Sóstó környékén. Há­zát az útépítés és a kutató­fúrások eléggé megrongál­ták s ezt tetézte: egy autó­busz a házának ment, a ta­nács a házat lakhatatlannak nyilvánította. Igaz, a tröszt­től lakást kapott, de háza elvesztése miatt sehonnan semmiféle kárpótlásban nem részesült. Érthető panasza emiatt. A városi tanács át­iratot kap majd: Cs. Jó­zsef panaszát mielőbb intéz­zék el. De nemcsak kézzel fogha­tó konkrét intézkedésekkel adják tanú jelét annak, hogy gondoskodnak róluk, megbe­csülik őket. Akadnak a ve­teránok között, akik — nyugdíjban vannak, lazább a kapcsolatuk a mindenna­pi élettel — nem tudnak különböző mai problémákat a „helyükre” tenni és azokat megfelelően értékelni. A bri­gádok ebben is segítenek, megmagyarázzák a párt po­litikáját. Néhányan közü-” lük például nem értik az amnesztia rendeletet, külö­nösen az államellenes, el­lenforradalmi magatartásuk miatt elítéltekkel kapcsolat­ban. Néhányan közülük két­kedve fogadják azt a megál­lapítást, hogy nálunk már nincs kizsákmányoló osz­tály. S a brigádok tagjai ezeknek a kérdéseknek meg­magyarázásával jó segítsé­get nyújtanak ahhoz, hogy idősebb elvtársaink a helyes szemszögből láthassák a párt politikáját. S ez az esz­mei politikai segítség sem lebecsülendő. „Máskor is jöjjenek el” — csaknem mindenütt ezzel búcsúznak a látogatóktól. Igen, máskor is felkeresik majd őket. De az idősek megbecsülése nem csupán pártfeladat! Az üzemek ve­zetői, felelős beosztottai és általában a „fiatalabb kor­osztály” sokat tehetnek azért, hogy a munkájukat becsülettel, tisztességgel vég­ző idősebbek ne érezzék ma­gukat „nyűgös teher”-nek. Mert — sajnos — vannak, akik hajlamosak az ember értékét korhoz mérni. Pe­dig nem egy idős ember jobban helyt áll a munká­ban, mint néhány fiatal. A látogatások során a brigá­dok tagjainak az egyik idő­sebb dolgozó panaszkodott: hasonló munkakörben levő fiatal 400 forinttal több fi­zetést kap. Sérelmezi s va­lószínű — joggal. Ilyen meg­különböztetés káros az em­berre, a munkára egyaránt. S még egy! A fiatalok ne felejtsék: egyszer ők is meg­öregszenek. S nagyon jpl esik majd akkor, ha tapasz­talhatják: nem „felesleges te her”-nek, hanem megbecsült embernek vallhatják magu­kat Garay Ferenc 4.

Next

/
Oldalképek
Tartalom