Dunántúli Napló, 1963. éprilis (20. évfolyam, 77-99. szám)

1963-04-07 / 81. szám

1963. Április 7. RIAPLO 5 Amnesztiával szabadultak MINTHA egy comics lapjá­ról lepett volna elém. Magas termet, erőt és magabiztossá­got sugárzó' arcélek. Gondosan ápolt haja nem fekete és nem is ősz: a kettő ötvözete. Ele­gáns. — Miért csukták le? — kér­dem tőle. — Tété-lopás. — És mennyit kapott? — Egy év é> hat hónapot. Ebből hat és felet ültem le. Az amnesztia kilenc -hónapot, a feltételes szabadlábrahelyezés három hónapot jelentett ne­kem. — Korábban mi volt a fog­lalkozása? — öt évig' könyvelő, hat és fél évig pedig ápoló voltam. — És "a börtönben? Ott is dolgozott? — Igen, egy alföldi gazda­ságba kerültem. Kükoricatö- rés. górézás, répaszedés, trá­gya teregetés. Később takarmá- nyos lettem. — Nem volt szokatlan? — Kezdetben. így folyik a beszélgetés. Ri­portalanyom csak a kérde- semire válaszol, egy szóval sem mond többet. Pontos, mondatai a szabatos megha­tározás mintaképei lehetnének, hiányzik belőlük a civiles le- zserség. Hiába próbálok egy kis életet és közvetlenséget le­helni ebbe a beszélgetésbe, megmarad p szokott tónusnál. — Mire gondolt, amikor ki­lépett a rabgazdaság kapuján? — Arra, hogy szerény és a családomnak élő ember leszek és sohasem fogok ide vissza­kerülni — feleli előírásosán. — Csak erre gondolt? — kér­dem kissé türelmetlenül. — Még arra is gondoltam, hogy nagyon jó szabadnak lenni. Az egész csoport erre gondolt, amikor kilépett a ka­pun. Fegyelmezetten mentünk az állomásra. — Fegyelmezetten? — mo­solygok magamban. —• És mit tett volna, ha egyedül lép ki a kapun és mondjuk sötét van? Meglepetten néz rám, majd egészen halványan elmoso­lyogj á magát. — Akkor énekelek és futot­tam volna, mint a játszó ku­tya. — Végre! —- gondolom ma­gamban, ám riportalanyom arcán megfagy a mosoly. Is­mét magába zárkózik és arról beszél, hogy tele van életkedv­vel és elképzelésekkel. Vissza­fogadják a régi munkahelyére, Sőt máshonnan is kapott állás- ajánlatokat. Arról hallgat, hogy unokahúgát, aki ugyan­csak most szabadult, nem vet­ték vissza a Pécsi Kesztyű­gyárba. Pedig szólhatna, hi­szen hat évig dolgozott az üzemben a lány, és nagyon sírt, amikor meghallotta a vá­laszt. Mégis hallgat, mert elve, amit nyíltan ki is mond: hall­gatni és nem ellenkezni. Sze­rényen meghúzódni. Amikor eljöttem, arról be­szélt, hogy nem szeret az ut­cán járni. Nem szeretné, ha valakinek véletlenül rálépne a lábára, vagy valami más ok miatt veszekedésre kerülne sor. Ki tudja, mi lehet egy ilyen veszekedés vége? * HARMINC felé járó nő. Festett a haja, szűk, testéhez j tapadó szoknyát visel. Átveti ( a térdén a lábát, fesztelenül j cigarettázik. Társasági modor- | ban cseveg velem, ügyel arra, j hogy mondatai választékosak S legyenek. Még az előbbi férfi j jár az eszemben, s nem tudom megérteni, hogy lehet valaki a í börtön után ennyire könnyed és ciVTles. — Mennyit ült? — Voltaképpen semmit sem — mondja mosolyogva. — Tíz hónapot kaptam csalásért, de ebből á tízből is csak egyet töltöttem bent, illetve a kór­házban. Tudniillik beteg vol­tam. — És a kórházban nem volt börtönös a légkör? — Aligha! — mondja kun­cogva. — Én mondom magá­nak, nem volt rosszabb, mint a civil kórházban. Sőt! Az el­látás talán még jobb is volt. — És most mihez fog kez­deni? Gyakorlott mozdulattal el­nyomja cigarettáját. —• Már dolgozom — mondja nyugodtan. — Visszavett a ré­gi vállalatom. Igaz, hogy egye­lőre takarítónő vagyok, de perspektívákban, sincs hiány. Kilátásba helyezték, hogy is­mét részlegvezető lehetek, ha jól dolgozom, — márpedig jól fogok dolgozni! — Egyéb problémái? Társasági mosoly: — Köszönöm, nincsenek. Hála az amnesztiának, eltörlik a priuszomat is, így semmi akadálya annak, hogy folytat­hassam egyetemi tanulmá­nyaimat. — Egyetemre járt? — Igen. Most végzem a har­madik évfolyamot majd a jo­gon. Miért? — néz rám kissé hamiskásan. — Hihetetlen ta­lán? * UDVARRA ’néző boltíves szoba a belváros közepén. Kint vakítóan süt a nap, itt pedig félhomály van. Mosolygós arcú középkorú férfi ül az asztal­nál. Nevetve mondja, hogy nem ő a szabadult, hanem a fia. Nagy darab fiú ül a sarok­ban. A félhomály kiemeli ar­ca szokatlan fehérségét. Kefe­frizurája van, a nyaka olyan erős, mint a birkózóké. A csuk­lója míjg, mint az úszóké. Hat hónapot ült, a Tigris- galeri tagja volt. Mélynézésű sötét szemében kemény indu­latok cikáznak. Alig kezdünk beszélgetni, kirobban, hogy nem volt igazságos az ítélet. Eltúlozták a dolgot. Büntetést érdemelt volna, de nem any- nyit, mint kapott. Mindent rá­kentek, még a jövő hétfőt is. Amíg a fiú kiönti fel-fellob- banó mérgét, az apa bemegy a másik szabába, és nagy pak- saméta újsággal tér vissza. Egész újsághegy itt van min­den cikk, ami a Tigris-galeri­ről megjelent Pirossal beke­retezett, aláhúzott részeket lá­tok. 'És hangorkán: azzal vá­dolták a fiút, hogy ellopta a boltok elől a téjesüvegeket Nem igaz. A szemére vetették, hogy Kukás edényeket rakott az autókra. Nem igaz. Neki sofőr a foglalkozása, az ő fia már gyerekkorában az autókat pátyolgatta, hogy rakhatott a motorházra szemetes edénye­ket? És az sem igaz... Csuda heves vérmérsékletű emberek. Alig tudom megma­gyarázni, hogy valamiért csak ült a fiú, és ha mégis igazság­talannak tartják az ítéletet, akkor menjenek .a bíróságra. Nekem hiába panaszkodnak, úgysem tudok rajtuk segíteni — Igaz, igaz — mondja az ipa — maga téonyeg nem tud "ajtunk segíteni. Ne haragud­jon, hogy ennyire méregbe jöt­tünk. Amilyen gyorsan keletkezett i vihar, olyan gyorsan el is vonult. Most már békés hang­nemben társalgunk egymás­sal. Az apa elújságolja, hogy a fiú visszamehet az állásába, ilyen problémák nincsenek. Csak a sportolási lehetőségek is meglegyenek. Mert a fia országoshírű birkózó és csel- gáncsozó volt, és eddig semmi nesz. Még semmi sem mutat­ja, hogy az edzője gondolt rá, és visszaveszi. — Csak sportolhatnék! — mondja a fiú, majd bemegy a szobába és kartondobozzal tér vissza. A doboz telistele van szalagos érmekkel. A legfelsőt nagyvigyázva leemeli. — Ilyen senkinek sincs a vá­rosban! — monja csaknem sír­va a fiú. „Cselgáncs. Országos ifjúsá­gi súlycsoport bajnok, I. he­lyezett” — olvasom a szemem előtt táncoló aranyérmen. — És ilyen is kevés van! — sóhajt a legény, és gyorsan el­kapja az érmet. Csak annyit tudok elolvasni: bajnokság. A harmadiknál is: bajnokság. A negyediknél is: bajnokság. Szinte sírva rakosgatja az érmeket a dobozba. — Egészen biztosan Sportol- i ni fog! — próbálom megnyug­tatni. — Nem minden bokor­ban terem ám olyan erős em­ber, mint maga! Azt hiszi, csak úgy félredobják! Egészen biztosan visszaveszik majd! — bizonygatom. A fiút nem lehet megbékí­teni. — Visszavesznek? Hogy vennének vissza?! Tudja mit képzelnek rólam a városban? Fogam között véres kés, ke­zemben hatlövetű colt, zsebem­ben pedig boxerek! Hát így élek az emberek fejében. Amit. pedig az emberek a fejükbe vesznek,, abból nem akarnak engedni. Hallgatom a fiatalembert, s várom, csak megmondja egy­szer, mit akar tenni, hogy ne hatlövetűvel éljen az emberek fejében. De hiába várom. Magyar László i A magyar nép kedves mesemondója Vns Gereben születésének 140. évfordulója alkalmából A Tolna megyei Fürgéd pusztán, az idős Radákovics olyan elfoglalt ember volt, hogy uradalmi teendői mellett nem sok ideje jutott Jóska nevű fiával való behatóbb foglalkozásra. Énnek ellenére, az eleven, pajkos gyerekből komoly kultúrembert szeretett volna nevelni. Ezért Veszprém be küldte, ahol a kis Radáko- vits Jóska 1838-ig tanult s el­végezte a VI. osztályt. A családban most felvető­dött a kérdés: milyen életpá­lyára lépjen a fiú. Édesanyja azt kívánta, hogy pap legyen. A tizenhárom éves diók: Ra- dákovits József, így került 1838 őszén Pécsre a Lyceum templom melletti épület, a mai Széchenyi Gimnázium ódon, bolthaj-tásos falai közé; a Győr bői ide helyezett Akadémia bölcsészeti karára iratkozott HUSVÉTRA LEGSZEBB AJÁNDÉK a modern üveg, porcelán éa kerámia Másfél év múlva azonban a metafizikánál jobban érdekel­ték a világi élet örömei: a lá­nyok, a vígkedélyű cimborák, az „Aurora”-ban megjelent érzelgős szerelmi történetek s a kávéházi élet. Tanulás he­lyett csintalankodott, rontotta az Akadémia hírnevét, ezért 1840 február 26-án, a mai épü­let első emeleti bolthajtásos termében, tanári konferencia elé idézték és a bölcsészeti osz­tályból kizárták. Apja ezután gazdasági pá­lyára adta. Néhány évig gya- komokoskodott, de mert döly- fös tiszttartóját versben és prózában egyaránt kigúnyolta. 1842. április 1-én az uradalmi szolgálatból elbocsátották, sőt apját is nyugdíjazták. A fiatal Radákovits Jóska azonban az elbocsátással ép­pen olyan keveset törődött, mint a pécsi Akadémiáról va­ló kizárásával. Megismerkedett egy Radakovits Bódog nevű gazdasági gyakornokkal, meg­szerezte annak bizonyítványát és azzal Győrben beiratkozott jogásznak. így lett ügyvéd, Május — leszerelési hónap Öten képviselik Pécset a VI. magyar békekongresszuson Péntek délelőtt közös érte­kezletet tartott a Hazafias Népfront, az SZMT, a KISZ, valamint a Nőtanács. A meg­beszélésen a májusi és júniusi békedemonstrációk program­ját tárgyalták meg. Mint ismeretes, a Békevilág­tanács malmöi ülésének hatá­rozata szerint májusban az egész világon leszerelési hóna­Csillagászati szakkör alakult Pécsett Harmincöt általános iskolás és felnőtt csillagászati szakkört alakított a TIT-ben. A szakkörben elsősorban a csillagászat alapjait sajátítják el, de kutatómunkával is fog­lalkoznak. Pécs és a környék égboltja különösen alkalmas a kutatásra. A szakkör tagjai közül töb­ben jelentkeztek a központi közép- j levelező oktatásra. A csillagá- 1 szati előadójelöltek fél év műl- jva vizsgáznak budapesti szak­csillagászok előtt. I Az érdekes szakköri foglal­kozások kéthetenként csütör. tökön lesznek a TIT-ben, a jó idő beköszöntével pedig — már távcsövekkel — a Leöwey Gimnázium tetőteraszán. pót tartanak. A leszerelési hó­nap első Baranya megyei ese­ménye a május 9-én Komlón megrendezésre kerülő béke­nagygyűlés lesz, amelyen De- zséri László mond beszédet. A leszerelési hónap során az említett szervek Pécs több üzemében és művelődési há­zában békegyűléseket rendez­nek. Békegyűlés lesz a pécs- szabolcsi Puskin Művelődési Házban, a KPVDSZ Kultúr- otthonban, a Bőrgyárban, a Dohánygyárban, az Építők Mű­velődési Házában, valamint a szövetkezeteknél és az. isko­lák tanulói, továbbá a szülői munkaközösségek részére. Ugyancsak a tegnapi megbe­szélésen tárgyalták meg a jú­nius 14. és 15-én Budapesten megrendezésre kerülő VI. ma­gyar békekongresszus előké­szítésének helyi programját. A budapesti békekongresszu­son Pécset öt küldött képvi­seli. \ majd hírlapíró és író Radá­kovits Jóskából, akit erős él- 1 ceiért és tréfáiért Vas Gere- j bennek neveztek el. S ettől ; a kapott névtől nem is vált meg soha. j Elbeszélései, regényei, kor- ■ rajzai népies nyelvezetük miatt I hamarosan közkedveltté vál- i tak. S az egykori pécsi Aka- I démiáról kicsapott diákból or­szágoshírű magyar író lett. —« Munkásságát művei: „A nem­zet napszámosai”, „Nagy idők, nagy emberek”, „Garasos arisztokrácia”, '.Tekintetes urak”, „Életúnt emberek”. „A régi jó idők”, „Egy alispán”, „Jurátus élet”, „Krónika a mostani országgyűlésről'’, „A pörös atyafiak”, „II. József/ császár kora Magyarországon” „Parlagi képek”, „A múltak emlékei”, „Torma gyökerek” című alkotásai jelzik. „Dixi” című, a XIX. század második feléről szóló korraj­zának pécsi vonatkozása is van a francia háborúval kap­csolatban. Regényeiben, elbe­széléseiben, tárcáiban, életké­peiben jórészt a forradalom előtti Magyarország társadal­mát, kiemelkedő szereplőit, a nemesi világ jellegzetes alak­jait festette. A szabadságharc alatt a korinány megbi zásából a „Nép Barátja” című heti­lapot szerkesztette Arany Já­nossal együtt. A szabadságharc bukása után bujdosnia kellett, majd fogságba vetették. Ki- szabadulása után kizárólag az irodalomnak élt. Vas Gereben emlékét Pé­csett egy utca jelzi, amelyet a III. kerületben 1926-ban ne­veztek el róla és a Nagy La­jos Gimnáziumban az első emeletre vezető főlépcsőház falán egy emléktábla, amely­re arany betűkkel a következő sorokat vésték; „Vas Gerebpn (1823—1868) a magyar nép kedves mesemondója. Magvari ságunik egyik leglelkesebb baj­noka. Ennek az intézetnek diákja volt 1838-tól 1840-ig. Kegyelettel és büszkeséggel állította ezt a táblát a nagy író emlékének 1941-ben az önképzőkör ifjúsága”. Pusztai József Sötét egyéniség A megyei tanács elnöke, T. Nagy Gergely, elégedetten távozott az évi terveket végleges formába öltöztető tárgyalásról. Titkára meg is kérdezte e jókedv okáról. — Régi vágyam teljesült — mondoita az elnök —, az telén bevezetik a villanyt abba a hatvan faluszéli házba Ötvar- csirkéden, ahonnan annyiszor jöttek pa­naszkodni a sötétség miaitt. Az ember ilyenkor érzi, hogy nem eszi a nép pén­zét hiába... — Pénzt nem eszik az ember — szólt a titkár tisztelettudóan. Valaha magyar tanárnak készült, de nem vizsgázott le, így került tanácsvonalra. — A nép ke­nyerét nem eszi az ember hiába, a nép pénzét nem költi hiába. T. Nagy Gergely maga vitte le más­nap a jó hírt a járási tanácshoz. Szu- kup Gerhthard, a járási tanács titkára örömmel nyugtázta a dolgot. Ö is fog­lalkozott már az ótvarcsirkédi szegény­soron lakók' panaszával, de pénz híján nem tudott eddig rajtuk segíteni. — De ne mechanikusan csinálják — mondotta búcsúzóul T. Nagy — oldják meg szellemesen, tegyék bele az én­jüket. — Benne lesz — mondta Szukup, aíki egyébként sem szokott feljebbvalójai- val vitázni, — már rakom is. Alig, hogy a megyei elnök kitette a lábát, összeült a járási kupaktanács, amelyre ugyan Szukup egyénisége erő­sen rányomta a bélyegét, de éppen ezért eléggé döntésre képes intézmény volt. Megbeszélték hát, hogy nem egyszerűen csak bevezetik a villanyt az ótvarcsir­kédi alvégre; ebben nics semmi ünne­pélyes, semmi ami Szukup énjére utal­na. Minden házba vezetékes rádiót és kávéfőzőt is adnak. A költségvetési cso­port rövid számítás után kimutatta, hogy ez esetben csak 45 ház kaphatva villanyt, de érdemés, mert így igazi korszerű dolog lesz, nem maradunk el a világszínvonaltól. Másnap Szukup már így adta fel a rendelést a Megyei Villanyszerelő Vál­lalatnak. Egyidejűleg Szigeti igazgató lelkére kötötte, hogy ne a szokványos rutinmunkát végezze a soká vakosko- dott faluvégen. Tegye bele a szívét, ér­vényesítse egyéniségét. Szigeti ezt meg is ígérte, Ígéretét be is tartotta. C zigetit az ég is villanyszerelővezető ^ nek temetette. Szenvedélye volt az elektromosság; ifjúkora óta kísérlete­zett és minden szabad idejét ezzel töl­tötte. Maga épített magának televíziós készüléket is, amely ugyan nem közve­tített sem hangot, sem képet, de nagy volt és azok, akiknek működő televízió­juk volt, bizonyos irigységgel figyelték a Szigeti házat. Volt egy szabadalma, amelyet ugyan még nem fogadtak el, de a rábízott vállalat már gyártotta, ha kisüzemi módszerekkel is: a vezetékes televízió. A nagyképernyös Alba Regia egyelőre még 800 forittal volt olcsóbb ennél; így a vezetékes tv-sorozwt eladat lan maradt volna, ha most Szigeti nem ragadja üstökön az alkalmat. XJgy döntött, felszerel minden olyan ótvarcsirkédi házba, amelyben újonnan gyullad fel majd a villany, egy saját­építésű vezetékes tv-készüléket is. Igaz, ez lényegesen leszűkíti a lehetőségeket, így csak 15 épület villamosítására lesz elég a keret, de az aztán modern lesz. És mindenek felett, benne lesz az ő énje is. A helyi Villanyszerelési Ktsz, amely­nél Csüdi elnök prémiumfeltételei a be­szerelt háztartási gépek számához vol­tak kötve, azonnal megvizsgálták a le­hetőségeket. Miután Csüdi lelkére kö­tötték, hogy ne gépiesen dolgozzon, de az énjét is érvényesítse, úgy döntött, hogy az érintett házakba mosógépet és centrifugát is szerel. Igaz, így a keret csak 3 házra lesz elég, de hát a többiek várjanak még. Ha lábírták ezer évig sötétben, most már legyenek türelem­mel néhány ötéves terven át. Ki is je­lölte a három érintett házat: egyik az ipája, másik a napája, harmadik a ba­bája tulajdonát képezte. Amikor a határidő letelt, T. Nagy Gergely, a megyei tanácselnök úgy ha­tározott, elmegy Ötvardcsirkédre meg­nézni, mennyiben hajtották végre a ko­rábbi döntést és főleg, beletették-e, jobbik énjüket a közbülső szervek e nagyjelentőségű munkába. Szándékosan este hajtott a faluba, hogy szemét kedvé­re legeltesse a régen elképzelt csillogó lát ványon. Csak nem jött közbe valami$ Csak nem bürokratizálták el valamit a közbülső szervek? Nem.. Mind a hatvan ház ablakából barátságos villanyfény szűrődött ki. Roncz Ottó, a ktsz dolgozója, ákit a villany és elektromos készülékek besze­relésével bíztak meg, kijelentette, hogy nem ért sem a vezetékes rádióhoz, sem a televízióhoz, sem a különféle mosó­gépekhez. Nem is hajtotta végre Csüdi utasítását és fogott sok drótot és mind a hatvan épületbe teketória nélkül be­kötötte a villanyvezetéket. Semmi mást. — Végtelenül örülök — szólít T. Nagy —, hogy ez a kérdés végre megoldódott. Elismerés illeti ezért a járási tanácsot és a szerelővállalatokat, amelyek nem­csak áldozatkészségből, de tervfegyelem bői is ötösre vizsgáztak. — Csak a kötelességünket teljesítet­tük — szólt Szukup, a járási tanácstól — Végeredményben ez a munkánk — mondotta Csüdi, a ktsz elnöke, aki köz­ben fenyegető mozdulatokat tett Roncz fel. — Ha Roncz el nem rontja, jobban benne lenne az énünk is. A z enyém így is benne van — mon- a villanyszerelő. — Ugyanis az én házam az utolsó a faluvégen, Ha min­denki énje tartósan érvényesülne, száz évig sem gyulladna fel nálam a villanyi MÁTÉ GYÖRGY t

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom