Dunántúli Napló, 1962. április (19. évfolyam, 77-100. szám)
1962-04-22 / 94. szám
' íflfts. Április m. KlAOLd 7 A HÁROM TESTŐR Tegnap este mutatta be a Pécsi Nemzeti Színház Alexander Dumas új felfogásban színrevitt zenés bohózatát. A Katona Ferenc Jászai-díjas rendezőtől és színigazgatótól, valamint díszlettervezőtől eredő új felfogás annyiban új, hogy a bohózatot valóban bohózattá teszi. Játékos, helyenként revüszerűen látványos, máskor burleszkszerűen parodizáló komédiává, amely első- isorban a színpadi mozgás sokféleségével köti le a nézőt, A három Nestor figurája már légen kilépett Dumas regényéből és önálló útra indult Legendás lényekké, mesehősökké váltak, olyasfélévé, mint a népmesékben a három testvér. Ezért — a mese fő vonalától eltekintve — lehet őket szinte tetszés szerint megjeleníteni. A rendezés lényegében arra a hatásra törekszik, amellyel a panoráma-mozik egyelőre hiába próbálkoznak: a nézőt részesévé teszi a játéknak. A testőrök és gárdisták nemcsak a színpadon folytatják kedélyes öldöklésüket, hanem a nézőtéren is átviharzanak, s hogy teljesebb legyen a hatás, a második felvonás végén kiderül, hogy Richelieu bíboros parancsa a nézőkre is kötelező. Nemcsak a hajók nem futhatnak ki Calais-ból, hanem a tisztelt nézőközönség sem tódulhat ki a büfébe és aiz előtérbe, mert marcona lovagok állítják meg a kijáratnál, villogó párbajtőreikkel. Tisztelettudóan, de fenyegetően állnak őrt, s a játékot komolyan kell venni, mert ha nem... Teljes az illúzió, a mélyen tisztelt közönség a középkorban, írók, szolgák, polgárok és egyéb alantas személyek között érzi magát. A főszereplők ebben a játékban: a tőrök és a jelmezek. Ami ezen félül még van, az ráadás. Igaz, hogy a ráadás eléggé bőkezű. A testőrök kalandjait csak lazán fogja össze a francia királynő és az an gol miniszterelnök roman tikus szerelmi története, amelyben D’Artagnan lovagra az a feladat hárul, hogy egy elajándékozott nyakéket bármi áron visszaszerezzen, mivél csak így mentheti meg a királyné becsületét. Eközben alkalma nyílik néhány gárdista ledöfésére, egy ezátócs ifjú feleségének elcsábítására, meg egy kémnő fondorlatos megtévesztésére. Mindezt fiatalos lendületté! hajtja végre Fülöp Zsigmond, e három testőr, Athos (Dariday Róbert), Porthos (Szivler József) és Aramis (Fülöp Mihály) önfeláldozó támogatásával. A gyámoltalan, felszarvazott francia király figurájából Paái László alakít XIII. Laj- csikát, a Lajosok legszeren- csétlenebbikét. Ausztriai Anna szerepében Ambrus Edit mutatja be a szerelmes királynét, akinefe az üde romlottsága olyan erős, hogy ellene hiába szervezkedik Richelieu, a rutinos cselsző vő. Az utóbbi szerepben Dobó/c Lajost láthatjuk. Lord Buckingham, a szerelmes miniszterelnök Tóműnek Nándor. A szerelmi kettősben ellenáll h atatlamul parodizálja ^ hősszerel meat. Találkozunk továbbá Tréviille úr szerepében Korándy Dénessel, aki bebizonyítja, hogy káromkodni is tud, ha az illem úgy kívánja, La Rochefort lovag szerepében Tánezos Tiborral, aki kacagta tóan tud póruljámi, Lady Winter szerepében Koós Olgával, aki nem is nagyon bánja, hogy póruljárt. Elragadóan játszik Medgyesi Mária Constance ko- moma jelmezében és remekül használja ki az alkalmat la nevettetésre Papp István, mint Planchet. Egyéni hangot visz szerepébe Faludi László. A felsoroltaik — és a fel nem soroltak — együttesen pedig minden lehetőt megtesznek azért, hogy a tisztelt közönség egy pillanatra se unatkozzék. „Komoly” méltatást nehéz is írni erről a bohózatról. Hiszen szemmjéHátható, hogy rendező, zeneszerző, színészek, táncosok, mind arra törekedtek, hogy kellemes tavaszi estéken vidám játékkal szórakoztassák a színházlátogatókat. Ez pedig teljes mértékben sikerült is. Lehetne talán ünneprontó kérdéseket feltenni: miért éppen most és éppen ezt mutatja be a színház': Nem túlzás-e villanásnyi szerepekben is kitűnő színészeket játszatni? Indokolit-e a meglehetősen nagylétszámú statisztéria? Helyes-e — bár igen szép balett betéttel — elvenni a közönségtől a második szünetet? Mindezeket és még néhány dolgot meg lehetne kérdezni, s választ is illene adni ezekre a kérdésekre, de ehhez olyan elmélyült részletezésre lenne, szükség, amire háromórás kacagás után aligha képes valaki. Majd alkalomadtán ... Addig is maradjunk annyiban, hogy a Pécsi Nemzeti Színház tegnap - esti bemutatója kitűnő szórakozást nyújtott, a színházi élmény egy olyan fajtáját, amelyben van valami a klasszikus komé- diázásból és a mai színházi törekvésekből is. Ahhoz, hogy ez a kettősség egy jó előadás egységét adja, hozzájárultak Gombár Judit jelmezei, Eck Imre koreográfusi munkája, s természetesen a zenekar, amely Sándor János vezetésével helyenként kissé bizonytalanul internált ugyan, egészében azonban jól érvényesítette Lendvay Kamillának a játékot szervesen kiegészítő zenéjét. Mészáros Ferenc I THIERY ÁRPÁD: Isten veled, háború Magvető Könyvkiadó, 1962 Thiery Árpád neve nem ismeretlen á magyar irodalmi életben: tavaly bemutatott drámája, valamint kisebb szépprózai alkotásai hívták fel a figyelmet rá. Novellái, irodalmi riportjai. drámája után, most hosszabb lélegzetű szépprózai alkotással lepte meg az olvasókat: Isten veled, háború című kisregényével. Fejlődésének eddigi útja azt érzékeltette, hogy egyelőre elsősorban epikus művek alkotásában bontakozik ki legeredményesebben a tehetsége. Különös érdeklődéssel vesszük tehát kézbe első regényét. A szép kiállítású kötetke borítólapjának ismertető „fülszö- veg”-e azonban az első pillanatban némi bizalmatlanságot vált ki belőlünk: vajon mi újat tud mondani a szerző egy olyan műben, amelynek témája az, hogy egy egyszerű embert, névtelen katonát az érthetetlen és borzalmas háború tönkretesz, eltapos, megsemmisít? Méghozzá egy kisregényben, amelyet akár egy ültében elolvashat az ember, amely tehát kevésbé alkalmas arra, hogy mélyreható, „totális” ábrázolását adja egy ilyen ezernyi összetevőjével igen bonyolult témának. Thiery Árpád azonban ennek ellenére színes, izgalmas, tartalmas és rövidségében is mélyreható művet alkotott. Nem él a téma könnyebb, felszínesebb, ábrázolásának lehetőségeivel; nem a háború külső eseményeit állítja a középpontba, hogy ismét megrendítsenek bennünket borzalmaikkal, hanem mélyebbre nyúl: azt ábrázolja, ami belül zajlott le, az egyszerű emberek lelkében. Ebben a regényben nem épületek dőlnek romba és nem levágott végtagok vagy hátborzongató tömegsírok döbbentenek meg elsősorban bennünket, hanem a lelkek mélyén lezajló tragédiák. A regény végeredményben nem tartalmaz valamilyen meglepően új központi mondanivalót, mégis gondolkodni és látni tanít, a külső világ mögötti mélyebb összefüggésekre villant rá, egyben együttérzésre és gyűlöletre, állásfoglalásra késztet bennünket. Ha azt kutatjuk, az író mivel éri ezt el, először a regénye két jellemző sajátosságát pillanthatjuk meg: liraiságát és a részletek realizmusát. A líraiság Thiery Árpádnál nem a szerző érzéseinek, gondolatainak, állásfoglalásának közvetlen beleszövését jelenti a cselekménybe, hanem elsősorban a nyelvi stílus eredménye. Művének legfigyelemre méltóbb értéke: a regény stilisztikájának kifejező, atmoszférateremtő ereje. Ahogyan eseményeket, helyzeteket leír, nyelvileg megformál, ennek érzelmeket, hangulatokat és gondolatokat ébresztő hatása van. A behívó parancsról pl. megtudjuk, hogy „összehajtogatta Kis Péter álmait, már nem tud olvasni belőlük": vagyis romba dőlt tehát minden terve, vágya. A szökés után a Balaton mellett igyekszik hazafelé, „egyik hóna alatt a hosszú, szürke tó, a másik karjában az országút”. Szomorú: „orra mellett csodálkozva ácsorognak a könnyek”. Az öreg Kása Bálint megijed, amikor találkozik vele: „az arcán apró reszketéssel összetörnek a vastag, kövér ráncok”. Veronika, Kis Péter felesége egy német őrmester szeretője lett: főhősünkből ,Jinom lábakon jön a szomorúság”. Amikor megjelenik az első orosz katona a faluban s először hangzik el az öreg, valahai oroszországi hadifogoly szomszéd szájából a „tovaris” megszólítás, a szót „a csend felkapja és finom, puha szárnyakkal himbálja”. Igen, a nyelvnek ez az impresszionista ízű lágysága, finomsága, hangulatot keltő líradsága ad ennek a regénynek elsősorban színt, ízt, költőiséget. A pontos megfigyelések, a részletek hiteles és művészi ábrázolása nem kevésbé. És ez Thiery Árpádnál ismét összefonódik a nyelvi megformálás problémáival. Mert nemcsak arról van szó, hogy lélektani hitelességgel emel ki apró lelki rezzenésekét és emberi mozzanatokat (gondoljunk pl. a hős tétovázásának leírására, mielőtt megvalósulhat az any- nyiszor megálmodott pillanat: beléphet ismét otthona kapuján), hanem elsősorban arról, hogy a regény képei megfi- gyeltefcnek az olvasóval valamit, ami jellemző a valóságra, de eddig talán senki nem vette észre. Mert amikor azt olvassuk, hogy „a víz színén gurulnak a fények”, vagy hogy „oz ágyúgolyók legurulnak a helyről”, amikor Kis Péter eltompulva a sok szenvedésben „egykedvű unalommal nézi, hogy lassan hintázik az idő", ez nemcsak úgy mond el valamit, ahogyan mások még- F6 f1 őúrf Pohár söröket kérünk. — Igen kérem, hat pohár Sör! Hatan üljük körül az asztalt, régi ismerősök. Véletlenül — ahogy mondani szokás <— „összeszaladtunk” és egyikőnk javaslatára bejöttünk egy kis sör melletti beszélgetésre. Vége a munkaidőnek, letetteük a „malteroskanalat”. A pincér egymás után rakja elénk a söröspoharakat. Ta- vaszias az idő, „tikkadtak” vagyunk, egyből lenyeljük a hűsítő ital. Ez jőlesett. — Még egy kört főár, ne sajnálja a dolgozótól — szól az egyik közülünk. — Igen, még egy rundot! Egy pohár sör bennünk van, most már könnyebben bírjuk, elered a szó. — Jól játszottunk, ha a 49. percben Tichy nem lövi fölé azt a labdát, akkor... — így az egyik. — Láttátok azt a két cselt Bozsiktól, a gólja előtt? — Az a foci öregem — vág közbe a másik. Megvitatjuk itt még a futballisták cipőfűzőjét is, mert ugyebár nekünk férfiaknak kell egy kis kikapcsolódás. Egy óra múlva már a hatodik témánál és a negyedik pohár sörnél tartunk. Kapcsolódunk ... Nehéz a férfi sors, nehéz a férjek sorsa. A sok gond, munka, probléma. — Én lassan mennék — szól közülünk az egyik úgy 7 óra felé és hívja a fizetőpincért. — Hova mész? Haza? Ne izélj már — marasztalják többen is. Kétszer sem kell szólni, megadja magát. — Kissé elhúzódott az értekezlet, majd azt mondod otthon — adják a tanácsot jóízű nevetés közben... t— Valami újat kell feltalálni, mert már a múltkor is ezt mondtam, haragszik is az asz- szony az értekezletre — válaszol a „menőiéiben lévő”, aztán mivel a rundra ő a „soros” int a pincérnek.;. A múltkoriban egy három** gyermekes családnál jártam. A kora esti órákban nyitottam rájuk az ajtót. Az előszobában egy kosarat pillantottam meg, kenyér, készétel, fogkrém meg ehhez hasonló dolgok voltak benne. A napi komissió... A feleséget találtam otthon, pedig a férjével szerettem volna beszélni. — Várja meg, remélem nemsokára hazajön — mondta az asszony és a belső szobába invitált. A szobában egy 7 éves kislányt és egy 10 éves fiút találtam. A kislány az asztal mellett ült, előtte irka, abba húzogatott dőlt vonalakat. A fiú egy detektoros rádió hallgatóját boncolgatta. Hol az egyik, hol a másik gyerek állt elő valami kívánsággal, szegény asszony azt sem tudta hirtelenjében melyiknek válaszoljon. — A második műszaki — mondta mosolyogva felém az asszony. — Nem bánom, de egy kicsit leülök, fáradt vagyok — folytatta. — így megy ez nap nap után. Pedig higy- gye el, a munkahelyemen is van elég dolgom. Ott is figyelni kell, pénzzel dolgozik az ember, könnyen elfizetheti magát. Munka után pedig szala- dás boltba, bevásárlás, aztán rohanás haza, főzés, ellátni a gyerekeket. Most jut eszembe, ma még mosnom is kell. — Hazajön a férj, aztán majd csak tesz-vesz valamit, —i szóltam közbe vigatztaló szándékkal. Egy majdnem „megvető” pillantás volt rá a válasz. — Sokszor még a fát is én vágom, nemhogy a „nagyságos úr” venne annyi fáradtságot magának. Maguk férfiak sokszor csak beszélnek; így az asszonyoknak könnyű, meg úgy az asszonyoknak könnyű, de hogy egyszer is végignéznék azt a munkát, amit nekünk otthon is el kell végezni.. f 'T'öbbesszámban beszélt, x kénytelen voltam immár a férjek védelmére feelni. Elmondottam, hogy korántsem hisszük, hogy „így az asszonyoknak, meg úgy az asszonyoknak könnyű”, éppen az ellenkezője az igaz, s ezt mi is jól tudjuk. — Ha pedig tudják, miért nem segítenek otthon a háztartásban is? Bizonygatni igyekeztem: van nak férjek, akik segítenek. — De hol van az a férj? kérdezte az asszony. Most kapóra jönne, ha magammal tudnék példázódni. — Látja itt a rengeteg munkám és nem jön haza — mondta panaszkodva. Csengettek. Hazaérkezett a férj. Szinte az előbbi panasz kontrájaként, megmentve ezzel a férjek becsületét, örültem a szituációnak, bizonyíték: azért mégsem vagyunk mi férjek olyan rosszak, hogy mindig csak szapulni kelljen bennünket. Most bizonyára hozzálát valami otthoni munkához, segít az asszonynak ■— gondoltam. —• Szervusz — köszöntötte a feleségét, aztán gyorsan levetette felöltőjét és hozzám fordult: — Gyere gyorsan a másik szobába, bekapcsoljuk a tv-t, egy jó film megy, gnár azt hittem elkésem. Nem mertem az asszony szemébe nézni, csak felkeltem a fotelből és a férj után „isz- koltam” a másik szobába .., Még hallottam az asszonyt, amint fiának szólt: — Szaladj le fiam a boltba, hozzál mosóport.-H° öl jársz te gondolatban? — bök valaki oldalba a társaság tagjai közül. — Bontsunk asztalt gyerekek, lassan nyolc óra lesz — mondja az egyik. — Megígértem az asszonynak, hogy ma „rendes időben” otthon leszek. Egy polcot akarok felszerelni az éléskamrában. — Csak nem szaladsz haza? Az egész napi munka után joga van az embernek — még akkor is, ha férj — egy kicsit szórakozni. Meg aztán valaki még nem fizetett! — mondja közülünk az egyik. Észbekapok, ez a hangsúly nekem szól. Már rendelek is: — Főár/ Pohár söröket kérünk! Elvégre az egész napi munka után.. t GARAY FERENC nem mondták, de látásmódjában is egyéni és valóságot mutató. Mindez érzékelteti az összevonások és sűrítések művészi eszközeinek gazdag alkalmazását is. Ilyen témát tömöritések, sűrítések nélkül kisregényben nem is lehetett volna művészien ábrázolni. Thiery Árpád a nyelvi eszközökön kívül céltudatos kompozícióval is igyekezett élni a tömörítés modern lehetőségeivel. Nem mond el mindent, inkább sejtet, nem dolgozza ki festményét a részleteket is megvilágító vonalakkal, csupán foltokat vet a vászonra, amelyek megindítják képzeletünket és bevonnak bennünket az alkotó munka folyamatába. Tudatosan él a szimultán ábrázolási móddal: jelen és múlt összefonódik, egymást váltja, át- meg átszövődik, s így egyre tisztuló körvonalakkal bontakoznak ki előttünk azok a külső tényezők, amelyek hősünk lelkivilágát alakítják. A modern ábrázolásnak ilyenfajta alkalmazása ellen nem lehet szavunk, s ez ilyen balladaszerű történetben különösen indokolt. A megvalósulás módja azonban ezúttal mégsem egyértelműen megnyugtató: a múlt beleszö- vődése a jelenbe általában akkor szerencsés, amikor segíti a hős fejlődése további fokozatának kibontakozását vagy ennek a kibontakozásnak a megértetését. Itt azonban már jól ismert események részletező ábrázolása szakítja meg a cselekményt (Teleki Péter haláláról van szó), anélkül, hogy a továbbiak lélektani vagy logikai megértése szempontjából funkciója lenne. A befejező rész a regény legmozgalmasabb alkotóeleme. Az események foltszerű vázolása, a belső történések finom, lírai ábrázolása után a cselekménybonyolítás, most egyszerre meredeken felfelé ível: a Veronika-problémába beletorkollik a főhős minden előző konfliktusa, s a külső események is egyszerre mozgalmakká válnak. Az asszony kiutasítása, a szovjet katonák megjelenése, a házkutatási jelenet, Veronika menekülése az éjszakában, Kása Bálint aljas kísérlete, a németek aknatüze s végül az alapjában véve ártatlan fiatalasszony pusztulása az előző előkészítő részek után olyan drámai levegőt teremtenek, amely kellően érzékelteti a bekövetkezett tragédiát. A befejezés viszont nagyon ügyesen oldja fel a feszültséget: utalásszerűén fényt vet a tragédiák után meggyógyuló, tisztultabb életet kezdő új emberre, akinek a „szája megmozdul, de még nem bír visz- szamosolyogni" asz, első orosz katona mosolyára. Belül azonban puha melegség önti el. Az emberek a nagy megrázkódtatások után „csendben reménykednek. Mert tudják, hogy búcsúzik a háború”. így lesz a regény mindenféle közvetlen polítizálgaitás nélkül a közösség tudatát helyesein formáló művé. Az első regény ritkán szokott beteljesedés is lenni egyszersmind. Ez a regény sem lehet még az. Erényeiről, hibáiról szakmai körökben bizonyára még nem egy szó esik. Értékeit azonban nem lehet elvitatni, s ez arra kötelezi az írót, hogy szívós kitartással haladjon előre a megkezdett úton. Dr. Koita Ferenc Gyorsés gépírót statisztikusi munkakörbe KOHÓTECHNIKUST GÉPÉSZTECHNIKUST keres a Sopiana Gépgyár (Pécs, Regős u. 8.) Jelentkezés a vállalat munkaügyi osztályán 19414 s >
