Dunántúli Napló, 1962. február (19. évfolyam, 26-49. szám)

1962-02-04 / 29. szám

niAPLö 1962. FEBRUÁR A nyugatiméi Breclíí-bojKeu nudarca Ismeretes, bogy a nyugat­német reakciós körök hosz- szabb ideje követelték Brecht elhallgattatását. Augusztus 13. után sok színház val/ban le is vette műsoráról a Brecht darabokat, de csak rövid idő­re Először a Münchener Kammerspiele tűzte újból mű sorára a Kaukázusi krétakört, aztán Brémában adták elő új­ból a Koldusoperát a bérlete­sek kívánságára, Frankfurt­ban, Essenben tovább próbál­ják a Galileit. Freiburgban, Götíingenben s az Ausnahme und Regei (Kivétel a szabály) előadásához ragaszkodnak. — Ulmban nagy sikerrel adják elő a Jeanne d’Arc-ot. A Brecht-bojkottot sok he­lyütt törték, át, másutt en­gedtek a nyomásnak, A ham­burgi Opera például levette műsoráról a Mahagony-t, de tiltakozott a művészet szabad­ságának megsértése ellen. A lübecki színház színészei, dramaturgjai és rendezői a szenátushoz intézett beadvá­nyukban tiltakoztak a bojkott ellen. A kölni diákok nyílt levélben hangoztatták, hogy a diákság nem azonosítja ma­gát a bojkott keresztülvivői- vel. A Brecht-bojkott nemcsak a színházakban bukott meg, Brecht könyvei jobban fogy­nak, mint valaha. A. Suhr- kamp-Verlag, mely nemrégi­ben kiadta Brecht művét, már a következő kiadást vet­te tervbe, (Magyar Szó) Vita egy Jevtusenko-vers korul Az új szovjet költészetnek egyik legtöbbet emlegetett művelője Jevgenyij Jevtusen­ko. Forradalmisága és patrio­tizmusa mellett valamelyest szokatlan vonások is kiütköz­nek versein és magatartásán: tematikája mintha elhajolna a szovjet költői tradíciótól, és emberi attitűdje is mutat oly­kor furcsálkodó vonásokat. Hogy hű fia hazájának, jó hí­ve a kommunizmus ügyének, s hogy jelentős költői tehet­ség, azt alig vonja Valaki két­ségbe, de annyi bizonyos, hogy némely verse körül sajátos hullámverés támad hazájá­ban is, külföldön is. így leg­utóbb Babij Jár című verse körül. A vers a Lityeratuma- ja Gazetában jelent meg, és Agai Ágnes fordítósában ma­gyarul így hangzik: Munftásíagyományo^at gyűjtő szakkörök alakulnak Már több jele mutatkozik, annak, hogy az összegyűjtött és könyvben is mejelent mim- 1 káshagyományokat egyre több | helyen hasznosítják. A szak- j szervezet megyei kulturális ! bizottsága elhatározta, hoey a munkáshagyományok gyűjtésé ! hez még erőteljesebb segítsé­get ad. A szakszervezeti mű- i velődési házakat felhívta a! a munkáshagyományokat gyűj ! tő, ápoló szakkörök alakításé- ra. Jelenleg már működik is! néhány ilyen szakkör a me-1 í gyében. Picasso: Don (Quijote (tusrajz) (Korunk) Babij Járban emlékmű nincs sehol, Mély szakadék akár egy sírgödör. Félelmetes, Ma oly idős vagyok mint a zsidók: sokezer év gyötör. Ügy érzem, szörnyű fáradtság fog el: Egyiptom ősi földjén én bolyongtam, és én pusztultam el keresztre vontán, a szögek nyomán rajtam még a jel. És úgy érzem, Dreyfus is én vagyok, a nyárspolgár elítélt, feladott, gyűrűbe fognak, tömlöcaljba vetnek, leköpnek, megrugdosnak, kinevetnek, s visongó, fínomcsipkés dáma-had napernyőkkel döfködi arcomat. Most Belosztokban kisfiú vagyok, a vér patakzik padlóra, küszöbre, dong a huligán kocsmahősök ökle, pálinka s hagyma... förtelmes szagok. Vas csizmasarkok közt kell összerogynom. rimánkodok, hiába — Ez a progrom: „Üsd a zsidót, és mentsd meg a hazái!” Égy vad kupec anyám arcába vág. 0, orosz népem! Jól ismerlek én. Egyforma néked bármelyik fiad, de sokszor épp a mocskos búj mögéd, s nevedben csörtet a garázda had. Én tudom, a mi földünk csupa jóság, s az antiszemita alávalóság az „orosz népi szövetség” nevében ágál... Hogy föl nem pÖrzsöll a szégyen: Aztán úgy érzem, Anna Frank vagyok. törékeny, gyönge április ég, és szeretek, de szótalan a vágy — így jő: két szempár egymásba ragyog. Jaj, rosszul látok! S fojtogat • légi Nekünk nem int a lomb, nem kéklik az ég: De kincsünk is van — estelente lágyan összesimulni a sötét szobában. Jönnek? Ne félj — a tavasz lépte haitik — > *e félj, a tavasz zsong csak, ez morajlik. Jöjj közelebb, úgy várom már az ajkad! Dörömbölnek? Jégzajlás szava jajgat!... Babij Járban csak száraz fű. zörög, harag és vád ül itt a fák szemébe. Némán sikolt a táj. Kalaplevéve ■megállók, s érzem, lassan Őszülök, Tömör, s hangtaláh ordítás vagyok ma az ideföldelt tízezrek felett. Minden agyonlőtt öreg én vagyok ma. Én vagyok minden agyonlőtt gyerek. Felejtés, egy emlékemet se öld meg! Zúgjon „Fel, fel, ti rabjai a földnek”, mikor fekete sírgödörbe zárják a, föld utolsó antiszemitáját. Bennem zsidó vér csöpp sincs, de azét ' ingem is tajtékozva ostoroz* minden antiszemita. . És miért?: Mert orosz vagyok! Igazi orosz! Napirenden a közönség? ■ LOUIS VERNEUW francia drámaíró olyan háromfelvonásos színművet irt, amelynek ösz- szesen két szereplője volt: egy férfi és egy nő. Amikor darabjával elkészült, felolvasna ■ bará- ta\ előtt. Egyik irótársa ■megkérdezte) — 'Ho­gyan jutott arra a gondolatra, hogy két sze­replővel írjon egy egész estét betöltő darabot? ‘— Meg akartam mutatni — felelte Verneuil — hogy bármilyen nagy a bukás, az én darabom­nál mégis többen vannak a nézőtéren, mint a színpadon. A SZÍNHÁZI SZERZŐK sok mindent ki­eszelnek, hátha becsalogatják a vonakodó kö­zönséget. Egy francia drámaíró is fortéllyal toborzott magának- közönséget. A bemutató előtt a következő hirdetést jelentette meg a párizsi lapokban:. „Fiatal amerikai, szeretetve méltó,, ifjú leányt óhajt nőül venni, akinek nincs hozománya, de csinos. Ügynökök kizár­va. Hogy, láthassa a hölgyet és képet alkot­hasson róla, anélkül, hogy az sejtené a dol­got: nyolc napon minden este ott lesz a be­mutató-színház nézőterén. Megjegyzendő, hogy csak.olyan ifjú hölgyeket vesz figyelembe, akik szülői kíséretben jönnek”. Mondanunk sem kell, hogy nyolc napon át, sőt még tgvább is, minden este zsúfolásig meg telt a színház. ■ Ez nem, ép pép megengedett módszer, de hát a szerzőnek mindent meg kell tennie, hogy becsapja .döntőbíróját, a nézőt. Á •néző ugyanis egyáltalán nem restélli magát és nem vonakodik, ha ítéletet kell mondani a szerző felett. Azt hiszi nem tévedhet 'és ennek jegyében gyakran remekműveket is elmarasz­tal. A kétkedőket bizonyítékoklcal győzzük meg állításunk hiteléről. Köztudomású, hogy a min déntudó közönség még TMoliére-t is megbuk­tatta. így, mondjuk 1359-ben a Kényeskedők- ét. Hasonlóképpen friegbukott Csehgv: Sirály *Hrnű színműve. . . * tr JOHN M. SYNGE neves ír szerző, A rsgu&xP. világ bajnoka című darabját nagy sikerrel játsszák Budapesten. Pedig 1907-ben a szerző e remekművének premierjén sápadtan tűrte a szitkokat, a tomboló közönség átkait, a zápto- jászühatagot, a füttykoncertet, a szervezett tüntetést. A színészeket hetven rendőr védte a színházban és az öltözőben, az utcán meg öt­száz főnyi karhatalom fékezte meg a feldühö­dött tömeget. * KI HINNÉ EL, hogy Verdi népszerű Travia- tá-ja is megbukott. Amikor Violetta, a híres kurtizán a színpadon haldoklóit, és az orvos ütőerét fogta, s óvatosan, tompa hangon igye­kezett nyugtatni a beteget, a bemutatón meg­jelent közönség efféle párbeszédeket folyta­tott: — Mi baja ennek a nőnek? — Mellbeteg? — Lehetetlen, hiszen olyan kövér, hogy majd leszakad alatta a szék! Ezen fél percig vidult a közönség, utána meg újabb közbeszólások következtek. Mit ta­gadni, a közönség csúfosan megbuktatta a Traviatát! A Sevillai borbély, amely ma világ­szerte a legnépszerűbb vígoperák közé tarto­zik, szintén megbukott a bemutatón. A páho­lyok közönsége kártyázott, meg falatozott. Az első sorokból macskát engedtek a színpadra, és az egész közönség nyávogott. * HA MÁR AZ OPERÁKNÁL tártunk, azt is elárulhatjuk, hogy Wagner egyik legértéke­sebb alkotását a Tannhdusert is megbuktatta az akkori közönség. A nézők breJcegőt, dürgót, vadászsípot vittek magukkal, bőgtek, iáz­tak. Nem is csoda, hogy a főszerepet alakító tenorista abbahagyta az éneklést, lekapta fe­jéről a széles zarándokkalapot és a közönség közé hajította. Az opera egyébként egymás­után többször megbukott. Az ékszerüzletek új cikket kezdtek árulni, ezüst sípot, ezüst láncot A sípba ez volt vésve: POUR TANNHAUSER. A közönség megvásárolta, ÍMagyar Sző) A versnek erős visszhangja támadt. D. Sztaríkov a Idtye- ratwrai Zsrány-besi szót emelt az ellen, hogy Jevtusenko a versben nem világít rá eléggé a fasizmusra, és a fasiszták bestiális mészárlásairól szól­va, nem hangoztatja, hogy a hitleri téboly nemcsak egyet­len nemzetiség kiirtását kísé­relte meg, hanem népek egész soráét. Ugyanilyen értelem­ben nyilatkozott a Kijev alatt tízezerszám legyilkolt zsidók­ra emlékező versről Alekszej Markov. Viszont Jevtusenko költeményének pozitív értéke­it hangoztatta Vera Inber és Ilja Ehrenburg. Sosztakovics pedig, hír szerint, megzenésí­tette a nevezetessé vált verset. „Az eset — fűzi ezekhez a je­lentésekhez a bécsi Tagebuch — megmutatja, mily szaba­don, mily átfogóan és mily szenvedélyesen vitatják meg a Szovjetunióban a politikai és művészi kérdéseket”. A nyu­gati polgári sajtó egyébként önkényes és nem egyszer fan­tasztikus kommentárokkal számol be a vitáról, amelyet természetesen a szovjetelle­nes politika céljaira próbál ki aknázni. (Nagyvilág efenfi folyóiratból.) Míilasadja-e bizonyos nívóit? Montherlant Joseph Dellteil ismert fran­cia író kiadta Összes műveit egy kötetben. Előszavában a következőket írja: „Visszavonom, semmisnek és meg nem írtnak nyilvání­tom az e gyűjteményben fog­laltakon kívül minden más művemet és írásomat, és ami engem illet, mindenkorra megtiltom árusításukat vagy újra nyomtatásukat is. Ezzel valójában szégyenkezés nél­kül elítélem és megsemmisí­tem műveimnek körülbelül háromnegyed részét (kár, hogy nincsenek már nyilvá­nos máglyák és könyvégetés.) Ez a végrendeletem” Joseph Delteil nem az első író, aki ilyesmire, határozta el magát, s ezért arra gondol­tunk, hogyha egy ilyen tárgyú körkérdést - intézünk néhány francia ífóhoZ, olvasóink bi­zonyára nagy érdeklődéssel fogadják. íme a két. kérdés, melyet föltettünk:., 1. Van-e az írónak joga ar­ra, hogy megtagadja művének .-egy részét, és megtiltsa, hogy tekintetbe vegyék? , 2, Ami személyesein őrit • illeti, vannak-e olyan alkotás sai, amelyeket kirekeszterie összes műveiből és fhelyek azok? ■■*' André Chamson 1. kérdés. — Erkölcsi joga? Minden joga megvan. De ami a jog anyagi részét illeti, az más kérdés... Miről van szó? Az író összes műveinek a ki­adósáról. de úgy. hogy kire­keszt belőlük néhány már megjelent könyvet? Rendben van... de akkor ezek már nem „összes művei”, hanem „válogatott művei”. 2. kérdés. — Vannak bi­zony. Megmondtam, meg is írtam például, hogy nem sze­retem az Örökséget (Herita­ges). Egyébként hatvanéves korban, ha újra olvassuk mű­veinket, szeretnénk, ha min­dent újból írhatnánk. Azt hí- j szem. jobb ha újat írunk, j Amit megírtunk, megírtuk. Amit a jobb kéz ad, ne ve­gye vissza a bal. „összes mű­veim” — ez mindaz, amit megjelentettünk, jó és rossz, s a rossz néha forrása volt a jónak... Olvasóink össze tud­ják majd állítani „váloga­tott műveinket”. Francois Mauriae Első kérdésükre azt vála­szolom, hogy az írónak ter­mészetesen joga van megta­gadni műveinek egy részét, de megtiltani, hogy tekintet­be vegyék, erre nincs hatal­ma. Második kérdésükre azt vá­laszolom. hogy jómagam so­hasem olvasom él újra első regényeimet, vagyis azokat, amelyeket a Csók a bélpok- losnak (Le Baiser au lép- reux) előtt írtam és kiadtam. A Bíborsaegélyű tóga (La Robe prétexte) nőhány olda­lán kívül förtelmeseknek tar­tam őket. De azért ott szere­pelnek „összes műveimben”, mert mi mást jelent az „ösz- szes művei”, mint az összes műveket? Szükség van arra, hogy később, ha valaki; aki­ket érdekel művünk, meg tudja állapítani kiindulópon­tunkat és fejlődésünket. A Cardinal d’Espagne e jegyzete előre felelt ezekre kérdésekre: „A művész halála előtt < pusztíthatja művét, hogy megsemmisítvén minda ami egy fél évszázadig erői szítést és értéket jelentett n ki —, megmutassa, hogy mi den e Világon nevetséges, fittyet hány mindarra a c csőségre, amelyhez látszol, ragaszkodott... Valóban, in csoda nagy kísértés!” Jean Cocteau DéliéiInek igaza van. Nin szörnyűbb (például a Pléiad ban) a gyermekverseknél ■ jegyzeteknél abban az éle , műben, amelynek egyetle bírája maga a szerző. Ez szörnyűség, úgy látszik, éli rülhetetlen a halál után. El , tében azonban joga van művésznek elégetni a gyomo .Ami engem illet, minthog húszéves koromban szüle tem, nem engedem meg, hog annak a „másiknak” a gyér geségei elrontsák az életve nalaimat mielőtt bárki közi lünk megtalálta az útját. K hagynám azt is. ami csa úgy kibuggyant • belőlünk ahelyett, hogy engedelmeske dett volna a bennünk lak irányítatlan, ismeretlen erő nek, amelynek magunk i csak kezeműve vagyunk. Jules Romains Senkitől sem tagadom me azt a jogot, hogy megcáfolj önmagát, és ellentmondjoá önmagának. Olyan jog e2 azonban, amellyel én soha sem éltem vissza. Hozzáfűzöm, hogy azok aa írók — vagy politikusok — akik élnek, és néha visszaél' nek ezzel a joggal, nem legnagyobb tiszteletet ébres: tik bennem, s nem tartozna azok közé, akiket hajlandó volnék komolyan venni. Az a kellemetlen érzés, ame­lyét á valamikor alkotott aláírt művek főieleven ítésa okoz olyan kis kellemetlen ség, hogy kár volna sokat tö­rődni vele. Marcel iraté Igen. azt hiszem az írónak joga van megmondani, hogy tévedett és megtagadni művé­nek egy részét. Ami azonban a tilalmat illeti, hogy ne ve­gyék tekintetbe elmúlt téve­déseit, nem tudom, hogyan lehetne ara bírni az olvasó­kat. hogy elfeledjenek vala­milyen részt, amely egykor feltűnt nekik. Ez egyébként nem is kívánatos. Delteil csak egyszerű irodalmi téve­déseket akar megtagadni, de megtörténik, hogy az írónak egyetlen mondata, amely ki­csúszott tollából — akár egy könyvében, akár csak egy cikkében — föifedi szíve mély romlottságát. Igen hasz­nos. ha az ilyen jelek nem tűnnek eL Ami engem illet, vannak műveim és fejezeteim, ame­lyeket bánom, hogy megír­tam, mert rosszaknak talá­lom őket. Hozzáfűzöm azon­ban. hogy azért nem veszik el az álmomat. (Nouvelies Littérraine^l

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom