Dunántúli Napló, 1962. február (19. évfolyam, 26-49. szám)
1962-02-25 / 47. szám
mm,. FKBRÜÄK ÍS. fcl #***?«! Akadémiai pályamű a Megyénkben sokan ismerik László Lajos nevét. Különösen a termelőszövetkezeti dolgozók figyelnek fel gyakran, amikor a rádióban elhangzik róluk készített riportja. László Lajos ugyanis a' Pécsi Rádió mezőgazdasági riportere. Azt azonban kevesen tudják róla, hogy jónéhány oklevelet és diplomát „gyűjtött” már szívós tanulással és kutatómunkával. Bölcsészettudományi doktor, s napi munkája mellett irodalomtörténeti kutató munkával foglalkozik. Nyughatatlan ember. Alig fejezte be egyetemi tanulmányait, 1958 őszén — persze azt is napi munkája mellett, hiszen kétgyermekes családapa — nyomban újabb feladatokat keresett. Akkor határozta el, hogy hozzálát Pécs irodalmi élete 1900-tól napjainkig terjedő szakaszának feltárásához. Nem váratlan ötlet volt ez, mert egyetemi szakdolgozata is hasonló tárgyú volt, abban Pécs 1885— •—1900 közötti irodalmi életével foglalkozott Tervszerűen fogott mánkéhoz. Azt tapasztalta, hogy a helyi irodalmi életet szinte teljes egészében visszatükrözik a pécsi folyóiratok. A félévszázados időszakot áttekint ve úgy találta, hogy a hosz- szabb-rövidebb életű folyó- iratok közül legjelentősebb a „Sorsunk”. Ezért nem időrendi sorrendben kezdte tanulmányozni a századforduló óta felbukkant folyóiratokat, hanem először a „Sorsunk”- ról készített részletes tanulmányt. Ennek a munkájának két év múlva az adott lendületet, hogy 1960 elején megjelent a Magyar Tudományos Akadémia pályázati felhívása egy vidéki irodalmi társaság vagy folyóirat történetének feldolgozására. Fokozott buzgalommal folytatta a kutatást. Nem volt könnyű. A „Sorsunk” teljes évfolyamai ma már talán sehol sem lelhetők fel. A foghíjas sorozatok hiányzó darabjait levél tárakban, könyvtárakban, — magánkönyvtárakban, kallódó iratgyűjteményekben kellett megkeresnie. És természetesen ezzel még csak a „nyersanyaghoz” jutott hozzá. Következett ezek alapos tanulmányozása, értékelése, — rendszerezése. A szívós munka azonban eredménnyel járt. Időben elkészült a 340 oldalas művel, amely igen alapos értékelést nyújt a folyóiratról. A Tudományos Akadémia Történelmi Bizottsága, amely a pályázatot hirdette, László Lajos pályaművét a legjobbak közé sorolta és a szerzőt a 11. díjban részesítette, elismerve ezzel munkájának nagy értékét. Ennek az Irodalomtörténeti jellegű, tudományos műnek valóban nagy a jelentősége. Nemcsak tudományos értéke miatt, hanem azért is, mert a „Sorsunk” egy igen bonyolult időszakban, 1941-től 1947- ig, tehát a második világháború alatt ét a felszabadulás utáni első esztendőkben képviselte Pécs irodalmi életét. Erre az időszakra a ma élő és alkotó pécsi írók jórésze is emlékszik, él a „Sorsunk” egy kori főszerkesztője, Várkonyi Nándor és a folyóirat akkori munkatársai közül is sokan még aktív részesei a mai iro dalmi életnek. Számukra tehát László Lajos műve többé- kevésbé saját akkori tevékeny ségük tudományos elemzését is jelenti. Az akadémiai díjat nyert pályamű a folyóirat céljait állapítja meg elsősorban, majd elemzi, hogy e célokat menynyire sikerült megvalósítani. A „Sorsunk” nem egyszerűen szépirodalmi folyóirat volt. Po litikai vonatkozású írásaiból kiderül, hogy szociálpolitikai törekvései között jelentős szerepet kapott a „magyarságelmélet” és a magyarság helyének keresése, valamint a magyarság megmentésére, erő sítésére irányuló törekvés. — Mindez lényegében a Horthy- rezsim „nemzetpolitikai” elgondolásait, ezeknek az elgondolásoknak különböző vál tozatait képviselte. Művelődéspolitikai tekintetben a folyóirat azt a törekvést tükrözi. hogy valósuljon meg a polgári és a népi kultúra szintézise. „Urbánus” és „népi” állásfoglalások csaptak össze a folyóirat cikkeiben. Ugyanez a kettősség jelentkezett a folyó irat irodalmi-esztétikai törekvéseiben is. A folyóirat jelentős művelődéspolitikai tevékenysége volt a fiatal tehetségek támogatása is. Példakép oen érdemes megemlíteni, — hogy a „Sorsunk”-ban jelentkezett Sinka István, Csordás János. Dudás Kálmán, Szent- királyi János, s 1945-ben a „Sorsunk” közölte Simon István első versét, a „Györöki halászok” címűt. Támogatta a „Sorsunk” a különféle szociális reformokat' is, amelyek természetesen nem oldhatták meg a dől gozó nép problémáit, s többGALAMBOSI LÁSZLÓ: TÁRULKOZIK A VILAQ As északifény lángjainál halak vízesés-fehér pikkelyén vírraszíja az időt a lékekre hajló eszkimó, A harcba induló néger kilökj kunyhója ajtaját, hogy bebocaássa a bokrok közt ácsorgó napoá Köszöntő hullámzik a pagodák fölött, aranysárga köntösét felöltve csillag-hangokat penget a kínai s a sivatagok sziklái közt pálma-gyűrűs kutakról álmodik a hallgatag arab. A* őserdők megnyitják kapuikat. a fekete fennsíkokon fény felé fordul a pásztor. Hol a halászok méz-színű hálóit mosolyogva rejti a hullám, az óceánok bölcsőjéből énekelve ömlik a gyöngy. A sugár-mezőkbe markoló felhőkarcolók beton és üveg-palástján ébred a szél, megérinti a kikötők koszorúin ezüst-liliomként lobogó hajók füstjét. Tárulkozik a világ, a végtelen öblei felé úszva követeli: A gőg romjain rakjatok máglyát a megalázás korbácsaiból s osszátok szét a szeretet bibliáit! Uj hitvallás támad a mindenségből. mely dörögve bocsátja mélybe a pusztulás koporsóit. nyíre látszateredményekkel j is beérték, de ezek támogatá- ; sát mégis- pozitív vonásként < kell értékelnünk. Ugyancsak! pozitív vonás irodalomesztéti- j kai tekintetben a „Vart pour ] Vart” irodalommal való következetes leszámolás. László Lajos . tanulmánya ; lermészetesen figyelembeve- j szí a történelmi kort, amely-< ben a folyóirat működött. — ' Ma már a folyóiratban meg- j jelent cikkek eszmei tártál- J mát aligha fogadhatnánk el, de j az akkori körülmények fi-; .nyelem bevételé vei számos határozottan pozitív, haladó vo ! r:ást fedezhetünk fel a „Sor-; sunk” számaiban. Többek között azt, hogy a legvadabb J években sem adott helyet az ; antiszemitizmusnak. Azt is, hogi? a németesítés, és a meg- I szálló németek ellen határo- | zott ellenállást mutatott. Elis- j merésreméltó például, hogy a j német érdekeket szolgáló < szervek részéről felajánlott i mintegy évi húszezer pengős | évi támogatást a folyóirat j szerkesztői nem fogadták el, j mert ennek fejében helyet i kellett volna adniok pánger-j mán szellemet terjesztő írá- J soknak is. A folyóirat 1944 ' őszén bekövetkezett betiltása j is erre a németellenes állás- ; foglalásra vezethető vissza. A felszabadulás után, 1945- ben a „Sorsunk” jelentős teret biztosított a helyzetet reálisan elemző, a földreform következetes végrehajtásáért síkraszálló írásoknak, s felbukkannak a folyóiratban szovjet írók művei is. 1947-re azonban kitűnt, hogy a folyóirat szerkesztői lényegében harmadikutas álláspontjukról nem érthetik meg társadalmunk problémáinak lényegét. Eszmeileg zavaros, sőt ellenséges írások is helyet kaptak, végül a folyóirat anyagi bázisait elvesztve megszűnt. Természetesen ilyen röviden még érzékeltetni is alig lehetséges, hogy László Lajos terjedelmes, pályadíjnyertes műve milyen alaposan és sok oldalúan elemzi ennek a számunkra annyira tanulságos folyóiratnak a tevékenységét. A Tudományos Akadémia ezért javaslatot is tett a mű kiadására. Ez azonban a kiadói tervek zsúfoltsága miatt aligha várható rövid időn belül. Pedig a helyi írók nagy hasznát vehetnék, ha Pécs iro dalmi közelmúltját tanulmányozhatnák. Talán egy helyi kiadás megoldhatná a problémát. Addig is László Lajos új feladatok megoldásához lát. Eredeti tervét, a pécsi folyóiratok félévszázados tör ténetének feldolgozását szeretné megoldani. Kétségtelen, hogy ez Pécs irodalmi életének csak hasznára válhat érni PÁKOLITZ ISTVÁN Franciaországi változatok | í. Hajdani éber gall kakasunk harsány hajnalokat kukoréko! a történelem friss fordulóin de elunta már a strázsát az őrzők helyén nem vigyázza a felkelő napot bízott kappanná gömbölyödöt! s az új torra készülő nagyétvágyú burkuilegények előre csámcsognak húsán-levesén A nyafogok sose csinálnak történelmet 2. Az ünnepi mise után új zarándokcsapat megy Lourdes-ba. • Mária, aranyház. könyörögj érettünk, bűnösökért! Fiad öt szent sebére kérünk, óvd a gloire tisztaságát és a Tábornok életét! Notre Dame, hajolj le hozzánk irgalommal! S ha elkerülhetetlen a vég, ne hagyd a választottakat: égszínű kötényedbe hulljon életünk! 3. Az alamuszi demokrácia csóválja a fejét: hogy is értené rugalmas frisseségünket? A gyalogos bámészkodásra nincs időnk, mert az otromba fekete Állat letipor, ha nem verjük láncra! Semmi közünk a sztrájkolókhoz, a kommunista agitátorok nem rokonaink! Nem játszunk parlamentesdit! a salabakter honatyák ne szavazgassanak: hány plasztikbomba robbanhat szombat esti: Ne tőlünk féltsétek a trikolort, féltsétek azoktól, kik lefognák a kezűnkéi, ha elég erejük volna! S őrtűz-pecsétes sorainkban beteljesedik lassan a régóta tudott egyetlen törvény: a polgárok nosztalgiájából, a templomküszöbkoptatók könyörgéseiből, az ultrák gyalázatából csak ml menthetünk meg, Franciaország! mert <a parasztok elvetik, a takácsok megszövik, a kovácsok kikalapálják a késve jövő, de még el nem késett holnapot! 1962. február 19. Készül a társadalmi munkás szobra A Porcelángyár művelődési otthonának emeletén nagy munkában van Keresnyei József szobrászművész. A szó fizikai értelmében is nagy ez a munka. Nyolc zsák szobrászagyagot meggyűlni nem kis feladat. És még több kell... A szobor ott magasodik a nagyteremben. Egyelőre nyers agyagtömeg, csupán sejteni lehet, hogy ebből emberi alak körvonalai fognak kibonta- I kozni. Két és fél méter maKENDE SÁNDOR: Mimi foglalkozás Gyűrűt hordott az ujjún. A mutatóujján. Köveset. Savanyú fintorral . elfordult az asztal- társaságtól, s megértést váró mosollyal hajolt hölgyéhez. , Gyűrűs ujjúval, a köröm élével vonalat húzott alsó szú jászéiéré: — Ugyan, háború! Másról se lehet beszélni? Milyen hangja volt! Nem is nőies. Hanem gyerek-vékony. Senki se válaszolt, — hát ezt mondta még: — Hiszen elmondtak már a háborúról mindent! Hölgye nem mosolygott. Akadt, aki bólintott neki. De csend maradt. Valóban: én is elmondtam már a háborúról mindent. Spic cesen, hősködve, jókedvű barátok közt, férfias katonatörténetekkel tráktálva vendégeimet, vagy kudarcok után, szegett kedvvel, néha keserűen, máskor dühösen, sebesülést, éhséget, piszkot, szekszuális nyomort, házégetést, levélvá- rást, sápiba búvást, a kétsoros bakaátkokat, az éjszakai őrködéseket, s az állva alvást, látomásokat, öncsonkítást, szu- vony párbajokat, — -százszor, ezerszer elmondtam, válóban er. De mégis. Ebben az unalmas csendben ezt még el kellett mondanom. i -.. Kotomea és' Mikulicin fölött állt a vonalunk, a Kárpátok északi lejtőjén, az erdők védelmében. A zászlóaljparancsnoki bunker egy enyhe hajlat mögött volt. Az őrnagy úr szerette a rendet: — a bunkerhez három járatot ásatott: tisztit, altisztit, legénységit. Olyan tüzes riadalom nem lehetett, ami menthette volna, ha az egyik járatra illetékes katona a másik járatra tévedt jelentéstétel végett vagy parancsátvételre. S ezt a három járatot, itt, a szeles hegyoldalban, az erdő közepén, naponta háromszor meg kellett tisztítani a falevelektől, reggel, délben, este, pontosan. Az őrnagy úrnak — nem akármilyen ember, hanem: vitéz — volt arra gondja. Volt hát. Még másra is. A bunkerből kilátott a lejtőre. Nappal alig mozdultunk. Éjjel ástuk a lövészárkot, s hajnalban abbahagytuk. A lapátot úgy vittük vissza, jobbkézben tartva a nyelét, lapja éle a vállon, „elvágólag’ az arc síkjában. Seyki se foghatta másképp a szerszámot. Ilyenkor még -nem bújt elő a nap. — de egy aknasor egyszer közénk vágott, s itt, ott, amott kipenderült az ásó a kézből. Természetesen minden másképp történt, mint ahogy a lak tanyában sujkoliák. Két évig verték a gyalogos katona fejébe, hogy ha fellebbválója rámutat, akkor vigyázzba vágja magát, tiszteleg, és hangosan, bátran üvölti a szavakat: Őrnagy úr, Kis János honvéd alázatosan jelentem ... satöbbi A front azonban nem tűri a ceremóniát. Szimpla kézfel- nyújtás, név- és rangbemondás: ennyiből állt a jelentkezés. És úgy kellett maradni, hasonfekve. Aki elvétette, a tisztelgésre futott a keze, vagy — úristen! — még neki is lendült, hogy felugorjon, ahogy az újonckiképzés félelmében bele idegződött: azt az őrnagy úr — mert megkövetelte a rendet és fegyelmet — kiköttette. Néhány száz méter választott csak el a szemből fenyegető állásoktól. Még nem menekültek el a csillagok az égről, a fenyves tűiben akadtak fenn, s 'egész karácsonyfaerdő állt őrséget a kikötött gyalogoskatona körül: Miért mondtam ezt el...? ■“ Láttam, hogy az asztalunknál ülő gyűrűs férfi meg is akarja kérdezni. Hiszen az őrnagy úr vitéz katona volt. Vitéz: tehát megkövetelte a rendet. Vitézi ereje teljhatalmáéban. Mert rendnek muszáj lenni! — magyar és katonai mondás ez, — só megkövetelte. Amikor a reggeli ébredő napsütésben megindult a pokol, vagy az esti búcsúztató tűzijátékban, amikor a fák hasadtaic, s mozgott a föld is: ha eszét vesztette a baka, s kiugrott gödréből, s karfát szétvetve, ordítva rohant visszafelé: — a csapatcsendőrök elfogták hátul, s az őrnagy úr nem tétovázott. No, azért ettemettette a bakát, s fejfát is kellett állítani neki. Azon pedig ez állt: „Kis János honvéd. Agyonlőtte: Vitéz Bardóczy őrnagy, 1944. augusztus 14-én.” Kár volt elmondani. Úgysem hiszik. Propaganda. S végtére is: nekem a „szabadidőben” szép, lírai foglalkozásom volt odakint. Én készítettem Azokat a feliratokat a fejfákra. Galy- lyakból rakott kicsike tűzön, domb mögött, hogy a fény ne árulkodjon, füstösre melegítettem a szuronyom pengéjét, s a kék éllel beleégettem a friss fába, betűszerint, ahogy a parancs szólt: ... agyonlőtte: Vitéz... * Reggelre, mire vissza kellék mászni a fedezék mögé, mindig elkészültem a felirattal. Mély, barna égetés. Maradandó. — Minden éjjel? — kérdezte valaki a társaságból cinikusan. *— Majdnem minden éjjel. Ha nem akadt megfutamodó, akkor előre készítettem a fa- mementókat. A szöveget is bátran bele lehetett égetni, csak a névnek kellett helyet hagyni. Nem ártott, ha egykettő mindig készen állt, tartalékban. Egy maradt is, amikor fogságba estünk. Harmivchatan kerültünk le az országútra, — szép zászlóalj-létszám! Harminchaton, meg egy lemaradt lőszeres taliga, lovastul. És az őrnagy úr. ö is. Fogta a kocsifék vasát, fel akart mászni. Ekkor könyökkel beleszúrt valaki a ló tomporába: —- Gyitt! — kiáltotta, és vért köpött. Az állat megugrott, a kocsi rándutt, s az őrnagy úr hanyatt bukott, vissza az útra. — Tán lóhátra ülne! — röhögött hátul egy pogány. — Ha rajta állna: még most is! — kapta ki kezemből a gazdátlanul maradt fejfát, aki a topat ugratta meg s odanyomta az őrnagy úr hóna alá: — Ezt maga hozza tovább! A megijesztett ló kocsija pedig belefarolt húsz-harminc méterrel arrébb, a »áros útról az' árok szélre. gas szobor lesz belőle. Ázol? nak a társadalmi munkásoknak állít emléket, akik kezük munkájával építették fel a mecseki Vidámparkot. — Sokat töprengtem a feladat megoldásán — mondja a művész, — hiszen a társadalmi munkán résztvett sok és sokféle embert kell egyetlen figurával jellemeznem. A már készülő szobor azt bizonyítja, hogy sikerült megtalálnia azt a módot, ahogyan mondanivalóját legjobban kifejezheti. — A társadalmi munkát, — folytatja — az jellemzi, hogy több ember dolgozik együtt, önkéntesen és öntudatosan, — azért, hogy az egész társadalom számára alkossanak hasznosat. Figurámban tehát a kol lektivitást is ki kell fejeznem. Ez okozta a legnagyobb gondot. Végre beszélgetések és hosszú töprengések során ki alakult a gondolat: olyan mozdulattal, munka közben kell ábrázolni a társadalmi munkást, amely mozdulat az együttes munkát is kifejezi. Keresnyei József a művészi problémákról beszél. Persze adódnak más problémák is. A szobor ugyanis társadalmi munkában készül. Így vállal ta a művész, nemcsak azért, mert így „stílszerű” hanem azért is, mert — ahogy elmondta, — a nagyszabású alkotói feladat izgatja, s munkájáért az lesz majd a jutalma, ha az emberek gyönyörködnek a Vidámpark bejáratánál elhelyezendő szoborban és megértik annak mondanivalóját. Ezért szeretné, ha mielőbb elkészülne vele, ha minél többet dolgozhatna rajta. De nem teheti, mert a szakköri foglalkozások idején a terem foglalt. Egy héten csupán két este gyúrhatja, ala klthatja az agyagóriást. így lassan halad a munka. Megérdemelné, hogy több lehetőséget kapjon a? alkotó treu»« kához. A
