Dunántúli Napló, 1961. november (18. évfolyam, 258-282. szám)
1961-11-07 / 263. szám
N APtö 7 NOVEMBER I Az emberiség legszebb fél évszázada Negyvennégy évvel ezelőtt kezdődött. 1917 novemberében munkások és parasztok tömegei indulnak meg, hogy véget- vessenek valaminek, ami már elviselhetetlen volt, s teremtsenek valami újat, amiről csak a legbölcsebbek tudhatták, hogy mi lesz. A folyamat elindult és nincs erő, amely feltartóztassa. Az emberiség végképp lerázza magáról az embertelenségek, az igazságtalanságok, az egyenlőtlenségek nyűgét. Ami napjainkban történik, azt az SZKP pártprogramja tudományos szűkszavúsággal így jelzi: átmenet a kapitalizmusból a kommunizmusba. De e két szürke szó olyan végleteket jelez, amelyeknek a megértése, érzékelése is ma még csak megközelíthető. Elsőnek a munkásosztály pártja mondotta ki és bizonyította be, hogy a boldogságot, a jólétet nem valahol a túlvilágon kell keresni, hanem meg lehet valósítani itt a földön is. Csak meg kell szüntetni azokat az okokat, amelyek miatt éppen azok nem élvezhetik a hatalmasra növekedett termelőerők, az emberi tudás és a napjainkban már a csillagok ostromlására is vállalkozó technika gyümölcseit, akik mindezt létrehozták.. Meg kell szüntetni a termelőeszközök magántulajdonát, amely a mi századunkban gátjává lett a to- f vábbi fejlődésnek. Ezt kezdte meg a Nagy Októberi Szocialista Forradalom, a még nem telt el egy fél évszázad, de máris arról beszélhetünk, hogy a kommunizmus felé tartunk. Az emberek óriási tömegei, mind nagyobb és nagyobb tömegei értik meg, hogy miért folyik a küzdelem. Egyre többen értik meg, hogy a kapitalista világrendszer végképp megérett a proletariátus forradalmára. A mi századunk: a XX. szazad a győzelmes pro- letárforradalmak kora. A következő századok művészeinek és íróinak kimeríthetetlen témául szolgál a XX. század har cos embere, aki előre látta a jövőt és szívós harcban vitte lépésről lépésre előre a kommunizmus ügyét Ma a pusztulásra ítélt, de létéhez mindenáron ragaszkodó régi világ és a diadalmasan előretörő új harcának kellős közepében élünk. Ez az oka annak, hogy korunk szépségéből sokan még alig látnak valamit, csak zavart, a régi társadalom felbomlásának bizonytalanságát érzik. Ez tükröződik gyakran a társadalmi valóság művészi ábrázolásában, az irodalomban, művészetekben. De nem késhet már sokáig korunk szépségeinek a felismerése, a szüntelenül előretörő, új, meg új célok felé haladó ember ábrázolása sem. A győzelmes szocialista forradalom minden évfordulóján új tények késztetik gondolkodásra az embereket nálunk és mindenütt a világon. Az idei évforduló pedig különösen emlékezetes lesz, hiszen csak napokkal előbb fejeződött be az SZKP XXII. kongresszusa, amely a kommunista jövőt kézzelfogható realitássá tette. Nemcsak a megoldandó feladatokat sorolta fel, hanem megmutatta a kommunista társadalmon belül a kommunista egyéniség kialakulásának útját is. Ismét egy káros torzulást, a személyi kultuszt számolta fel következetesen. Megmutatta a fenyegető háború elkerülésének lehetőségét és útját. Lehet- séges-e, hogy mindez ne lenne mély hatással nálunk is a művészetek és különösen a társadalmi valóság ábrázolását leglényegesebb feladatának valló irodalom további fejlődésére? Aligha lehetséges. A kommunizmus távlatainak közelkerülésével egyidejűleg minden eddiginél erőteljesebb ösztönzést kapott az irodalom arra, hogy a valóságot a maga teljességében ábrázolja, ne szépítsen és ne torzítson, ne hagyjon el semmit, ami a teljességhez tartozik, de ne is tegyen hozzá semmit, ami ellenkezik a valósággal. Ezt az alig több, mint fél évszázadot, amely a szocialista forradalom első győzelmitől a kommunizmus közvetlen közelébe vezetett, úgy kell megörökítenünk, hogy minden szépségét, nehézségét, győzelmét és kudarcát láthatóvá tegyük. Az idei évfordulón ilyen gondolatoknak kell ébredniök íróinkban, művészeinkben, ha érzik és megértik korunk lényegét. Simon István Ma és holnap Ki forgatta a zord csillagzatot, hogy megszülettem, amikor születtem? Hogy éppen akkor... hogy e századot y én is élem s nem mások helyettem? Leningrádban egy fehér éjszakán sajgóit belém a kínzó gondolat, míg néztem a cárt óriás lován, az esőverte, büszke Rézlovast. S a?kkor is, ha a Rákóczi úton koldus mereng a kirakat előtt s csonka teste fölött szállnak zúgón legyekként lökhajtásos repülők, Eszembe jut, mikor gyűléseken eggyé fűz minket brszágos dolog, s látom később, a pultnál részegen piszokban, bűzben tömeg tántorog. S mennyi a vágy, a külön-akarat, s amíg nézem, ereznem kell: mégis valami sors mindent egyfelé visz, a kor fékezhetetleniil rohan. Eszembe jut, ha villámnélküli ősz! eső verdesi üvegét ablakomnak s neonok betűi villognak városunkban szerteszét. Robogó expresszek díványain, otthon a horpadt, szuette pádon — eszembe jut, ha növő szárnyain születő versemet próbálgatom, hogy ez a kor, e század az enyém: évezredek süppedt sírdombjai s letűnt korok fölött új jövevény; ezt kellene végre kimondani. S hogy szemem ma bárhova is fordulsz, üdvözölni kell Öt, mert új világ, ha úgy is mint szorongó Kolumbusz Amerikánál a vélt Indiát... • A sors hozta és megtörtént velem, hogy most élhetek, éppen, amikor a ma és holnap — a történelem új világnak új utakat tipor. Mikor gond, kétely, vágy, lelkesedés azt súgja, élni szép, s élni nehéz — mikor a jövőt, hogy már rend legyen, próbálgatjuk egy egész nemzeten... Takács Imre Szegény apám Galícia erdeit ritkította, cipeltek a hosszú szálfákat görnyedezőn, lehet, hogy még gyorsabban léptek sok szitokra, — mit tehettek mást ott a lengyel mezőn! Cipelték a hosszú szálfákat Hbasorban, süppedékes mocsáron épült az út, s állandóság látszott abban a szörnyű sorsban, abból csak a halálba nyílott hiút. • ..... Nctat volt itthon ház, vagy föld, csak ae anyja, öreganyám sírása várta szegényt... Huppant a fa s mintha hangládát nyitna hangja: közeli front jajgatta ezer sebét. Fájt, egész nagy Európában fájt az élet, Pétervár és Becs, Párizs szégyene dúlt. Édesanyám négy szép testvére, négy kísértet, felkelve « messzi sírokból, kiálts bosszút! Első termés mosolygott a kicsi fácskán, üvegekbe rakva őrizte asszonyi kéz, hej, de sose kóstolhatta azt Pista bátyám, srapnelszilánk tépte szét meleg szívét. Idegen föld honíokját kell harapni! Hideg rögök közé feküdni! Miért? miért? Mért nem lehet otthon fütyülni, szántogatni, kifogáskor megkóstolni a Rába vizét! Pétervári munkások árnya móceánt, frontról hozott férfihangoktól telt a varas, Lenin szava fénylett és reccsent utcahosszat, — csak egy szó, egy intés kellett a roppanáshoz. S elhangzott az értelmes magyarázat, új lövegek kértek hangos szót túl a zajon, megbicsaklott, fénybe nézve a görbe század, s született egy új élet — fiatalon. Apám nem let^ győzelmek katonája, hazajött és huszonöt évig dolgozott még, urak terhét cipelte gyenge válla, s nies nekem más belőle, csak az emlék. Karinthy Frigyes Békeuszítók, háborús apostolok 1917-ben y. Pin csuk: Lenin az Illegalitásban. Bemar ixm feláll és nyugalomra inti az alsóházat, örömmel közölheti és közli if az egész müveit világgal, 'hogy nincs semmi ok aggodalomra, a már-már elfajult orosz forradalom visszatért medrébe, a szélső munkáspárt békeigazgatásai nem érték el céljukat, közülük a háborúpárti mérsékeltek felfogása győzött és került kifejezésre a kormánypártban. A mérsékeltek! Ti késő unokák, kik e napok nyelvét tanulmányozzátok régi papírokon — ti ókor kísértetni, kik visszatértek közénk, hogy lássátok, mi lett unokátokból, Szent Gibbon-majom ősapám és ti, távoli csillagok, ahonnan figyelnek ránk — hadd ordítsak felétek térben és időben, a szélrózsa minden irányában, hogy ezt megértsétek és elhiggyétek: a mérsékeltek! Európa népei, tisztelt Ház, vagy hogy nevezzelek, kérlek alássan — most már mondd meg egészen őszintén, én bolondultam meg vagy te? A hdborúpárti mérsékeltek felfogása győzött Oroszországban, a rend és nyugalom helyreállt; a gyermekes, szilaj szélsőség rajongóit, kik halálmegvető dühvei békét, békét követelnek — nyugalomra intik az érett, megfontolt öregek, a mérsékeltek, a Rend és Fegyelem jó atyja, a háborút viselő kormány. És megnyugvással, formás levélben közli, hogy hálistennek, sikerült helyreállítani a rendet, a felbomlott egyensúlyt, melyet már-már összeomlással fenyegettek ezek a vademberek, ezek az anarchisták, ezek a vérszopó békeuszítók. Kinek magyarázzam, hogy mondjam el, milyen nyelven vagy milyen hangszeren fuvo- lázzam vagy zongorázzam el, hogy mit kell ma mérsékelt alatt érteni: Európában? Kedvet asztal, amin írok, mélyen tisztelt tinta, főtisztelendő papír úr, mérsékelt alatt értendő az olyan ember, aki óhajtja, hogy a világot ne rázzák fel, ne zavarják össze, hogy az ágyúk szép nyugodtan és rendesen kilőjék magukból a golyót, hogy az emberek annak rendje és módja szerint végezzék dolgukat, verjék be egymás fejét, szúrják keresztül egymás beleit, szakítsák be egymás koponyáját, gyújtsák fel egymás házát, kaparják ki egymás szemét, fojtsák meg egymást, és ne hallgassanak lelketlen és lelkiismeretlen uszítókra, akik mindenféle gonosz és embertelen szörnyűséget hirdetnek, tudniillik békét kívánnak. Kerenszkij, az orosz igazságügyminiszter kétségbeesve jajául fel kiáltványában, mit csináltok szerencsétlenek, mit tesztek sátáni vadállatok, elsüllyesztitek a hadihajókat, ahelyett, hogy torpedót lőnétek ki belőle az ellenség matrózai felé? Ha pedig azt kérdezitek, hogy mit kell érteni ma Európában lazító és uszító alatt, azt is megmondhatom. Azt a vadállatot kell érteni, azt a romboló, destruktív elemét a bölcs államrendnek, aki megrázza a társadalom fundamen- tomát, és fel akarja lázítani a népet, aki egyszóval azt akar- ja, hogy az emberek menjenek haza a. házukba, üljenek le, ebédeljenek meg, ebéd után menjenek ki a földekre, szántsanak és arassanak. Mert igen, mondjuk ki nyíltan és bátran, férfiasán az igazságot: ezt, igenis ezt akarják ezek a vérengző forradalmárok, erre köszörülték ármányos késeiket, erre esküdtek össze földalatti kazamatákban. Szegény, békés orosz kereskedő az al- lamhatalom hús árnyékában, képzeld és borzadj össze: a mi s^ép, egyforma, nyugalmas világunk ellen esküdtek össze, a maximált ámk ellen, a formás hadijelentések ellen, € hősi halál nemes romantikája ellen — ezek a gyalázatosak, már azt a kis hősi halált is irígylik a szegény embertől, mikor egyebe sincsen, ezek a tehetségtelen, irigy fráterek, akik az egészet valószínűleg azért csinálták, mert irígylik D’Annunziót és Rostand-t, amiért olyan gyönyörű lelkesítő verset írtak a háborúról, és most szeretnék őket lejáratni, hogy a szerkesztő úr rájuk fanyalodjon, tőlük kérjen verset. De abból nem esznek! A kormány tudni fogja kötelességét népével szemben, és meg fogja védeni tudni szeretett polgárait, helyreállítja a rendet, leveri a lázadást. Rend... állam... lázadás... uszítok... mérsékelt... radikális ... apostol... forradalom ... szocializmus .... nemzeti szocializmus ... progresz- szív demokrácia... Tetszik ismerni azt, mikor az ember álmában franciául beszél? Egyszerre csak elkezd az ember franciául beszélni, egy franciával, aki csalt ott van — az ember beszél, egyre folyékonyabban és hangosabban és magában meglepett örömmel azt mondja, nini, hisz ez nagyszerű, én milyen tökéletesen és folyékonyan beszélek franciául, ezt nem is tudtam, és még hozzá milyen szépen, mint egy szónok, mert például azt mondom neki franciául: „Valóban uram, én lelkem mélyéből imádom « mákos rétest .. .", mire pont ennél a szónál felébred az ember és meghallja a saját szavát, és meglepetve veszi észre, hogy „én lelkem mélyéből szeretem a mákos rétest”, azt ő úgy mondta, hogy „vigye el az ördög a sárga meszelőtr Európa — ébredj! (Pesti Napló, J9I7. miacius 214 ' a
