Dunántúli Napló, 1961. augusztus (18. évfolyam, 179-205. szám)

1961-08-20 / 196. szám

8

N A P E ö

1981. AUGUSZTUS ti '

A bánya úgy

mint máskor. Sötéten és prédára éhesen, mint a fekete holló. Mert a bánya mindig sö- tét és mindig prédára éhes. Néha verejtékkel is jóllakik, máskor vér, hús kell neki. A dohos penészszagú levegőben mindig ott vibrál a nyugtalanság. Az ácsolatok reccsenve fészkelődnek nehéz terhük alatt. A sötét, kénszagú pocsolyák a nyirkos kövek fázósan borzongatók. A bánya mindig ugrásra kész. Ha hallgatva pihen, csak erőt gyűjt, hogy bosszút álljon a vigyázatlanokon. Nincs ott önfeledt nekitá- rulkozás, fütyörészős munka, mint akár a kőművesállványokon is, küzdelem folyik ott a megháborgatott természeti erőkkel. Ha falatozni ül le a bá nyász, akkor is megnézi hova ül. Lehetőleg egy egészséges fejfa alá, hogy egy lehulló kődarab ne nyomja füléig a sisakot, ki ne verje kezéből a bicskát, szalonnát.

Néha úgy megtelik feszültséggel az izzadtságszagú levegő, mint itt fenn nyári vihar előtt. Ilyenkor harap a stompba a vájár, veri fel üvöltözés a bánya baljsós csendjét, s néha még a borotvaéles bányászfejsze is felemelkedik.

Azon a hétfői reggelen is ott vibrált a nyugtalanság a levegőben.

A leszállásnál kezdődött.

Ragyogva szórta sugarát a májusi nap. Az emberek az akna körül farakásokon, köveken ültek, s itták magukba a friss hegyi levegőt. Arcuk, s kabátjukból kivillanó mellük bőre telhetetlenül nyelte a napot. Szájukban még a tegnapi ebéd íze, karjukban az asszonyölelés melege. Persze, hogy sértésnek vették a csatlósok biztatását a leszállásra. S mikor a kas döccenve megindult velük a mélybe, utolsó pillantásukkal szerették volna megállítani a napot, hogy ne ■veszítsenek belőle egyetlen sugaracs- kát sem.

Patek, az új aknász is mogorván szállt be a víztől csöpögő kasba. Ö nem a napra haragudott, hogy az akkor is süt majd, amikor ő a párás bányalevegőt nyeli. Haragudott az egész világra. Elsősorban önmagára, mert elment a vasárnapi bálba. Nemrég jött egy Mátra vidéki lignit bányából. Se barátja, se mátkája. Egyedül ivott, s táncolt ... amíg hagyták. Mert egyszer csqk azt vette észre, hogy alig lép kettőt-hármat táncosával, lekérik. Hirtelen ember volt. Ütött. Leteper- ték. Ügy vitték utána cigarettatárcáját.

S most itt volt az idegen

bányában. Idegen, rosszindulatú emberek között. Mert az aknász csak aknász marad. Tartanak tőle, mert ő veszi át a munkát, szabja meg a szak mányt, de nem szeretik. Az üzemvezetőt, a körletvezetőt megsüvegelik. Az aknász utasításait morogva veszik tudomásul, s örökös ellenkezésbe ütközik. Utálta a bányát is. Hol volt ez a bánya előző munkahelyétől! A tágas, tiszta vágatok helyett lucskos, szűk folyosókon bukdácsolhat az ember. A százméteres szállítószalagok helyett szénszállító kutyák, talicskák. A főszállító folyosókon lovak. Itt-ott látni csak egy-egy vég télén kötelet. A korszerű front fejtések helyett apró levegőtlen kamrafejtések. És metán és monoxid és égő telepek ..

Csobogva baktatott előre a szuroksötét, pocsolyákkal borított vágaton. Ott fenn a Mátrában a főkeresztvágato- kon villany égett. Itt csalkref lektora világított. Az ácsola- tokon, mint a szűz hó a téli fákon, úgy csillant valami vattaszerű penészgomba. Belemarkolt egy gomolyagba. Szennyes lé folyt szét ujjai kö zott.

Így járt az egész áthelyezéssel is. Messziről minden csillogott, s közelről minden szét folyik keze között. Lucskoson, ragadósan, piszkosan, mint az imént a penészgomba leve. A kereset jobb lesz, ha igaz. S nem ócska, erőműnek való lignitet termel, hanem kokszolható fekete szenet. De milyen körülmények között?

Az apja jutott eszébe. Miatta jött haza. Nem messze ide a szomszédos városban élt, s

?

,z ottani tröszt bányáiban dől Iozott. Harminchat évig,

PÁRBAJ

1 — Hogy bírta az öreg annyi

ideig ilyen szörnyű lyukakban?

Egy munkahelyhez ért. Egy vájár csillésével kőgurítót haj tott felfelé egy elmeddült széntelep folytatását keresve.

A fejtőkalapács dübörgése mindent betöltött, mint az égzengés, baljós nyári éjszakákon. A gurító ácsolatain zúdult lefelé a kő. De nemcsak a szállító osztályon, hanem a járóosztályon is. Hogy lehet ide felmenni épségben? Percekig kiabált, de nem hallották meg fenn a vájvégen.

Végre eszébe jutott; ha elzárja a sűrített levegő csapját, megáll a munka.

A két ember egykedvűen fogadta. A fejtőkalapács szürke palát hasogatott.

— Ez még nem az elmeddült telep fekü kőzete. — állapította meg Patek aknász.

Utasítást adott, hogy a gurító két osztályát elválasztó palánkon a hiánydeszkázatot sze gezzék fel. A vájár dörmögve Ígérte meg, hogy a műszak végén megcsinálják.

Dühösen hagyta ott őket.

Tudta, hogy hozzá se nyúlnak majd, s mégsem merte követelni, hogy azonnal kezdjenek .hozzá. Arra gondolt, hogy bizonyosan ezek is tudják már, hogy mi történt az éjjel a bálban, s titokban nevetnek rajta.

Elkeseredett hangulatban baktatott tovább a kanyargós csapásvágaton. Gumicsizmái csobbanva fröcskölték szét a sötét pocsolyák vizét.

— Fel kellene emelni a vasutat, s kitisztítani a csorgót.

Ez a sok víz csak rontja a levegőt, s nehezíti a szállítást — töprengett.

Az egyik kanyar után lámpafény csillant a szemébe. A talpra állított bányászlámpák fénykörében két alak tápász- kodott fel nagy igyekezettel ültéből. Nyilván az aknász fényes lámpája ijesztett rájuk.

„Nem kell minden apróságot azonnal észrevenni” — jutott eszébe Bíró Józsi bácsi, az öreg körletvezető intése.

„Hadd szokjanak magához az emberek! Erezzék emberségét, ismerjék el tudását, s akkor majd ordítozás nélkül is lesz tekintélye, mert tudják, hogy a javukat akarja.”

— Jószerencsét! — köszönt a két emberre.

— JószerencséP. — hangzott a válasz.

— Látom, megvan az unter- cug bátyám! — fordult az idős vájár felé.

— Most fejeztük be — hal- lattszott szűkén, barátságtalanul.

Az aknász reflektora sugarával végigtapogatta az új ke- resztácsolatot. Az ezüstfényű sugárseprü megakadt az

egyik támfa felső végen. Ott ahol a támfa félhold alakúra sarolt vége a fejfa alá feszül.

Valami furcsát vett észre az aknász. Közelebb ment. Ügy van, ahogy gondolta. A támfa rövidre sikerült, s hogy megfeszüljön, ékkel pótolták a hiányt. x

— Megteszi az! — hangzott a háta mögött.

A.Z aknász fojtott szavakkal 3000000000000000000000000000000000000C000000000000000000000000CO0000000000000000000000000C gyűrködte magába ágaskod-\ ni készülő mérgét.

— Azt már nem bátyám!

Milyen mély a pillog? — A.z aknász a támfa tövébe ásott gyámlyuk után érdeklődött

— Nem mély — hallotta a választ.

— Hát pedig ez így nem marad! Hozzanak csak egy rendes kettőnegyvenes tám- fát! Hegyezzék ki, sarolják\ meg, ássanak neki megfelelő gyámlyukat és verjék alá fixen. Tudják jól, hogy itt gu-\ rító lesz. Mihelyt megbontjuk főtét, olyan nyomás lesz itt, hogy hamarosan négykézláb se férünk el ilyen ácsolat alatt.

— Elég vastag az a támfa,' megtartja az az egész bányát) is! — szólt közbe a csillés va-\ gányos felsőbbséggel.

— Magához nem szóltam fi-j atalember — vágott vissza az aknász. Aztán meghőkkenve a

csillés arcán ragadt a tekintete. Ismerősnek tűnt.

— Ez is ott volt. Az elsők között ugrott rá. Biztosan előre kitervelték kidobását a bálteremből, különben nem teperhették volna le ■ olyan gyorsan. Érezte, hogy lüktetve tódul agyára a vér.

— Menjen fáért! — szűrte a szót a foga között.

A fiú vállat vont és elindult.

Az öreg nehézkesen megmozdult. Hozzálátott, hogy kiverje a fészkét a két ke- resztácsolat közül.

— Tegyen mitlit a kapni alá, úgy könnyebb lesz — tanácsolta az aknász.

A vájár egykedvűen látott hozzá, hogy középtámfát verjen a fejfa alá, míg az új támfa a helyére kerül.

— Vigyázz! — hangzott fel hirtelen a csillés kiáltása

Az aknász önkéntelenül a magasba ugrott. Jól is tette, mert a ledobott fa oldalt perdült, i alaposan bokán ütötte volna. A csillés eltúlzott lihegéssel szólt;

— Hű, de nehéz volt1

Az aknász elhűlve nézte a csillés pimasz vigyorgását. Ilyet még nem hallott. Ez a csillés itt úgy játszik vele, mint macska az egérrel. Ez azt hiszi, ott folytathatja, ahol a bálban abbahagyta. Éretlen hősködésével be akarja bizonyítani, hogy csillés létére is különb legény nála, még itt a bányában is. Mit tegyen? Kiküldje a bányából? Még sem kezdheti így működését új munkahelyén. Különben is, o fegyelmi tárgyaláson ellaposodna a dolog, s ez a tacskó még nagyobb szarvakat kapna. Látta, hogy a csillés kihívó tekintettel méregeti, élvezi zavarát, tehetetlen dühét. Érezte, hogy még egy perc és ököllel veri szét gúnyos képét.

— El innen! — biztatta magát, — míg valami marhaságot nem csinálok.

Szó nélkül, mérgét nyelve indult el kifelé.

— A fejemre nőnek! — jaj- duU fel benne a keserűség r— Hát miféle emberek ezek?

Hangok ütötték meg a fülét:

— .. kritizálni könnyű — hallotta a csillés fojtott hangját. — Életében talán egy sarolást sem csinált meg, de más munkáját kritizálni azt tudja, míg valaki innen is ki nem penderíti, mint tegnap a bálból.

— Ne, meghallja! — hallotta agya ködösödő zúgásán át az öreg vájár csillapító sza vát.

Az aknász agyából kiszállt

minden gondolat. Szive táján jeges ütést érzett.

— Megölöm! A két kezemmel fojtom bele azt a piszkos lelkét — csikoritotta össze a fogátI

Gyilkos bosszúvágy töltötte el minden jtorcikáját

Súlyos lépteire felegyenesedett a két bányász. A csillés kezében fejsze villogott. Rettenve nézte az aknász eltorzult arcát, majd elszánt mozdulattal magasba emelte a fejszét.

Egy ugrás, egy rántás, s a fejsze már az aknász kezébe villant.

r-r. Ne! r— hördülve tört fel az öreg vájár melléből a tiltakozás, s tétova léptekkel indult volna feléjük, de lábai megmeredtek.

Látta, hogy az aknász fél kezével térdre rántja a csillést. Már éppen akart fordulni, amikor az aknász megtorpant, s leeresztette a fejszét. A két bányászlámpáért nyúlt. Odaállította őket a támfa végéhez. Egyiket jobbról, másikat balról. Aztán a csillés kezét, amelyet vaskapocsként tartott fogva rászorította a támfa végére.

— Ha elveszed innen széthasítom a fejed!

Dermedten várták mi következik.

— Üljön rá öreg! — intett az aknász, s az idős vájár reszkető lábakkal ült rá a nehéz támfára. S ekkor az aknász hozzálátott, hogy a csillés keze mellett kifaragja a támfát.

Az első ütés hajszálra csapott be a csillés kisujja mellett. A csillés karja idegesen megrándult.

— Ne moccanj, nyomorult! — vicsorított rá az aknász.

A fejsze most a másik oldalon csapott be. Forgács freccsent a kuporgó esi1.'és arcába. De rémületében a sze me se rebbent. Most újra a keze mellé vágott a fejsze. Szinte érezte a vas hidegét. Érezte, hogy arcán verejték csorran végig, de nem merte letörülni. Szeretett volna felüvölteni rettegésében, S bár a fel-felcsapódó forgács nyomán itt-ott már vér serkent arcából, nem érzett, nem látott mást csak a kezét, amely mellett egyre gyorsabban csattant a fejszecsapás. Eszelősen nézte, mikor válik ed kisujja a többitől, t gurul a forgács közé.

— Fordíts!

Mintha távolból jött volna a hang. Erezte* hogy a keze alatt fordulni kezd a támfa. Majd újra vasmarok ragadta meg a kezét, t úgy szorította ismét a fára, hogy kifutott ujjúból a vér.

Aztán újra csattogott a fejsze. Egyszer csak tarkóján érzett kérlelhetetlen szorítást. Az aknász egyre közelebb nyomta a csillés fejét a támfához.

— Nézd megI Nézd meg jól le patkány, tudok-e sorolni?

A cMXtés orra köze WK szippantotta be a frissen faragott fa illatát. S ettől a szagtól tisztulni kezdett a feje.

Hirtelen ujjongó öröm töltötte el. El. s keze is sértetlen. Már látta a sorolást is. Mintha gyaluval kerekítették volna. Aztán megszűnt a szorítás a nyakán. Felállt. Csak nézte, nézte az aknászt, azt a pokolból szabadult ördögöt. Majd halványan elmosolyodott.

— Bocsánatot kérek aknász elvtárs!

Az aknász arcán torz vi- gyorrá engedett a feszültség.

A fejszét az oldalba vágta, s reflektoráért nyúlt.

Az öreg vájár nehézkesen állt fel, s szemügyre vette a sarolást. Elismerően bólnitott.

— Patek Bandiról hallottam ilyet valamikor —- dör- mögte az öreg — az faragott meg így egy támfát a vasasi bányában fogadásból.

— Hát, ha nem tudná bátyám, én annak a Patek Bandinak a legkisebb fia vagyok, a Vilmos. Na, jószerencsét!

Amikor a kanyaron túl eltűnt a szemek utána kúszó tűiéből, akkor fogta el a reszke- tés Patek aknászt. Apjára gondolt, s lassan melegség derengett fel a szive táján.

— Lám az öreg bravúrjának hire ide is eljutott. De jó, hogy nekem is eszembe jutott az utolsó pillanatban.

Kedve egyszerre perdülve szökött magasba, mint a forgószél nyomán a por.

Szeme szeretettel simogatta végig a gombavattás stom- pokat Nagy nyugalom terpeszkedett el beüsse. Ügy érezte magát, mint aki hosszú vándorlás után hazaérkezett.

Vízi Horváth József

Simon Béla kiállítása

Simon Béla műveiből ma nyílott kiállítás a Janus Pannonius Múzeumban. Pécs műves zetikedvelő közönsége előtt nem ismeretlen a neve. Három évvel ezelőtt, 1938-ban volt Pécsett egy bemutatkozó jellegű kiállítása, a már akkor jelentős festői múlttal rendelkező művésznek. Kolozsvári főiskolai éveitől kezdve aktívan résztvett a művészeti életben. Kiállításokat rendezett, tárlatokon szerepelt 1938-ban Kolozsvárott már önálló kiállítással jelentkezett. A budapesti Képzőművészet’ Főiskolán Sző- nyi István tanítványa volt A falu élete, a szegény ember sorsa, a vidék levegője, hangulata, — mint téma — talán rokon kissé Szőnyivel, de csak címekben* mert Simon Béla teljesen egyéni utakon jár. Életútja és egyénisége is ilyen témákra tették fogékonnyá.

Előző pécsi kiállítása inkább retrospektív jellegű volt a mostani tárlat célja:, az utóbbi évek terméséből ízelítőt adni. Az új képek mellett találunk régebbi keltezésű műveket is, azokat, amelyek jelen

hangjának kialakításához matatták az utat:

Egyszerű, egyéni hangon, mindenkihez szód a festészete. Vérbeli, erőteljes festői látásmódjáról ragyogó koloritja győz meg. Olajképem mindig ott a napfény, de nem közvetlenül* hanem közvetve. Mintha csak mindig a legizzóbb napsütésben szemlélné a tájat! A vakító fény a tárgyakon, a földön millió alapszínre bomlik, ő ezeket látja meg. Innen adódik olajfestményeinek pazar részletgazdagsága. Képein a fák, virágok, házak remegő színekből állanak ösz- sze. Színeivel szinte az elvontságig felbontja a tárgyakat, a mű azonban a maga egészében a valóság tiszta élménye. A természet derűje, valami belső öröm, melegség érződik minden képén, ami talán a piros alap tónusoknak tulajdonítható. Műveinek nem mindennapos színélményét kell kiemelnünk. A tájjal mindig összekapcsolja az embert, hol mint szénagyűjtőt, máshol mint kévehordót szerepelteti, s ahol nem is

Galambosi László

ÁTLÉPŐJE AZ IDŐNEK

Sziklát habzsolt a tenger, sárga mancsa gőzölve csapott le a csonka partra.

A vulkánok fúrója lila-kéken fúródott át a sugár-rácsos égen.

A hal-fejű kődárdák sokasodtak rugóját törve vadállat-toroknak.

A folyamok kék fuvolája lágyan dalolt az elemek nagy kórusában.

Bárkák keringtek, barna-szárnyú lepkéi: kagylóalakú szekerek zörögtek, faásók nyelve kóstolta a földet, az idő pántján tagúit az ereszték.

Lángolt a fém, hajlékony sárga ága, világított a világ-kupolába.

Izzott a menny, a csillag-ekék fénye mélyebbre tört a tudat kőzetébe.

Az ész kaszája nagyobb rendet vágó a mindenségből kitört fény-világot kevesebb gyom, sötétség tarkította, hajókra, kemény szálfa-tutajokra szállott az ember állatai élen«

félelme űzte, sarkallta szerelme, a fenti és a lenti tenger kékjén kíváncsian bolyongott a végtelenbe.

Völgyek övéből hegycsúcsokra hágott, szemére térképezte a világot, hogy kibontsa és megtalálja benne segítőit az örök küzdelemre.

Tökélye hídja rejtély fölött ível, hogy átjusson a boldogabbik partra, kezéből hulljon ki a bosszú kardja, az erőszak kamrái rombadőlnek, felszíne van és mélysége a csöndnek.

Szellem szerszáma formálja az embert,

hogy vas-sárkányt küldjön a csillagokba, zenélő-surrogó fém koponyákat, i mindenség ablakához hajolva védelmezze a Földet, óriása, átlépője az időtlen időnek.

A galaktikák arany rózsafáin felszíne van cs mélysége a csöndnek.

személyesen* ott utal az ember jelenlétére: a fák mögül elővil- lané házzal, a megművelt kerttel

A művész hosszú éveket töltött Alsószmtmártonban, etében a színes baranyai falucskában. Itteni tartózkodása több szempontból jelentős. Mint pedagógus közelebb került az emberekhez, ugyanakikor a falusi élet, a cigányok állandó élményt nyújtó, gazdag témát jelentettek a művész számára. Szentmárton iránt érzett sze- retetét őrá a kiállításon szereplő sok „szentmártond” részlet: „Szentmártoni téren”*

„Szentmártom kert”. Itt fordult különleges érdeklődéssel a cigányok felé. A „cígányáb rázolás a festészetben” már jó- néhány festőelődjánek hozott nevet, jóllehet, azok inkább különlegességük, színességük miatt fordultak e téma felé. Simon Béla új színnel gazdagítja a cigányokról alkotott képet. Az ősi egyszerűséget, emberségüket tudta meglátni bennük, s így is festi őket. A „Megindultak” című festmény minden egyes figuráján érezhető ez. Nem csupán egyszerű lakodalmas menet* a zsúfolt, tolongó alakok valahogy mesz- szebbre igyekeznek.

A merész hangú* harsogó színű olajfestmények mellett jelentősek akvaredljei, és szép a rajzanyaga is. Ezek győznek meg képalkotásának tudatosságáról, ezeken át kísérhetjük figyelemmel, hogyan alakul ki, érlelődik meg a művészben egy-egy téma. Kékes-lilás tónusú akvarelljei egységes hangon szólalnak meg, és mutatják az utat a művész olajképeihez. Erőteljes tanulmányfejei, s a dióíapáccal rajzolt „Szentmártoni leány”-a mind az élmény frisseségével hatnak.

A festő, a művész mindennapos fáradhatatlan munkával jelenleg Pécs Művészeti Gimnáziumának tanáraként a jövő festőnemzedékét neveli.

Mendöl Zsuzsanna

műtörténészt