Dunántúli Napló, 1961. július (18. évfolyam, 153-178. szám)

1961-07-09 / 160. szám

tttt. JÚLIUS 9. NíPLO n mrrnrinaru ™.^£ mmm ► >wmmw E Eszéki Frigyes: Jegyzetek az irodalmi ösztöndíjakról EGY SZOKATLAN pályá­zati felhívás, mintegy másfél órás barátságos és kevésbé rendkívüli megbeszélés, to­vábbá a megbeszélésről köz­readott tudósítás — eddig kö­rülbelül ennyi „dokumentu­ma” van annak, hogy a mai dunántúli irodalom pécsi szék­helyén ezúttal valami új, va­lami eredeti és izgató kezdő­dött. Kilenc írónak egy-egy hónapos ösztöndíjat adtak. Az alapvető szempont kéz­zelfogható, világos és célsze­rű. Általában sok a vita amiatt, hogy az irodalomban mi fém­jelzi a korszerűség fogalmát, tehát mi a korszerű. Vajon csupán a téma maisága avat-e egy írást korszerűvé, vagy csak egy társadalmilag meg­határozott ideológiai szemlé­let, a marxizmus? Példát min­denüvé lehet találná, de vég­eredményben a korszerűség két alapvető tényezőjét aligha lehet különválasztani. Sokkal megbízhatóbbak és erőtelje­sebbek azok a tanulságok, amelyek a két tényező min­denkori ötvözieitét bizonyítják Vagyis mai téma, máj ember és korszerű elvi és esztétikai alapállás. Az örökálló, a magasztos és kultűrérbéknek számító művek szinte törvényszerűen mindig az adott író korának társa­dalmi fegyvertárából valók Bizonyíték erre számos világ- irodalmi példa — Gorkijtól Hemingwayig, Bemard Shaw- tól Solohovig. Shaw büszkén vallotta, hogy a kor riporterének tartja ma­gát. Mindent a riporter szen­vedélyével figyelt, és elsősor­ban az így szerzett társadalmi tapasztalatokai; akarta ábrá­zolni, mert ez lesz az örökké­való. Hemingway nagy regé­nyei is egy adott kor, az író körül történő társadalmi-tör­ténelmi folyamat függvényéi, és müved szinte kizárólag egy széles skálájú zsurnalisztika! megfigyelés alapján születtek. Gorkij művei közül is azok a legerőteljesebbek, amelyekben az író élő kora és a mondani­való eszmeisége—cselekménye a korszerűség szintézisében találkozott. Természetes, hogy nem ol­csó és hamis aktualizálásról van szó. A kor valósága min­den valamirevaló írónak és irodalomnak nemcsak fegy­vertára, de lényegileg táptala­ja is volt. Nemcsak esztétikai és eszmei értelemben, de ob­jektíve is. MIRŐL VAN SZŐ? Az ösztöndíjat adományozó szer­vek — a Baranya megyei Tanács, a Pécs mj. városi Tanács és a Szakszervezetek ^legyei Tanácsa — alighanem abból az alapvető elgondolás­ból írták ki ezt a pályázatot, hogy a környéken szép szám­mal akad tehetséges író, és ír­ni, ábrázolni való is akad ele­gendő. Tehát a legjobb mód­szer — segíteni kell az írókat hogy a téma és a tehetség a legmegfelelőbb szintézisben találkozzék. A mai irodalom alapvető ka tegóriája szerint tulajdonkép­pen az a lényeg, hogy az írók elsősorban a mai embert a mai kor bonyolult társadalmi és lélektani motívumait fi­Az Akadémiai Kiadó gondo­zásában két jelentős űj soro­zat első kötetei hagyták el a sajtót. Régi hiányt pótol A ma­gyar könyv című sorozat, amelynek célja, hogy a ma­gyar könyv, könyvkiadás, nyomdászat könyvkereskede­lem és könyvtárak történetét az olvasók széles rétegeivel is megismertesse. A népzenei körtyvtár című sorozat a magyar és a külföldi népzenetudomány eredményeit gyűjtemények és tanulmány- kötetek formájában teszi hoz- jáférhetóvé a nagyközönség gyeljék, egy új társadalmi és morális rendszer kialakulását, ezt ábrázolják — dehát ez nem a legkönnyebb feladat Mindehhez folyamatosan és lelkiismeretesen kell figyelni a mai élet dialektikáját az írónak új és új kollektív él­ményekre van szüksége, hogy típusokat teremthessen, hogy tipikusan ábrázolhasson, hogy az egyesben körvonalazni tud­ja az általánost A mait A mi korunk nagyon össze­tett Lélektana egyszerre bo­nyolult és egyszerű. Techniká­ban, szervezett életrendszer- ber haladottabb, mint bármi­kor, de az asztálytársadaknak évezredeinek kellett eltolni ahhoz, hogy az ember vissza­kanyarodhasson egy alapvető társadalmi kiindulóponthoz — képességei alapján mindenki­ből minden lehessen. Negyven­öt óta szakadatlanul bizonyít­ják a témák, az élet, hogy a mai magyar ember számára milyen roppant és izgató kol­lektív élmény ez, és újabban legszebb és legdrámaibb pél­dáját adja ennek az átalakuló paraszti élet is* Természetesen az összetett­ség, a bonyolultság mellett is az a látszat, hogy az író ma sokkal szebb anyagot vehet a kezébe, mint azelőtt. A mai drámák — drámák nélkül tu­lajdonképpeni irodalmat el­képzelni nem lehet — ma sok­kal emberibbek, sokkal igaz­ságosabbak, és ha lehet ezt mondani— sokkal optimistáb­bak, mint a régi élet drámái voltaik. Mindez mégsem jelen­ti azt, hogy aiki későbben jött, az magasabbra állhat, maga­sabbról nézheti a megímiva- lót. A mai életről írni nehezebb, és ennek az az oka, hogy a régi életről könnyebb. Nagyon sok ebben a paradoxomnak tet­sző megállapításban az igaz­ság. Aki a régről, a múltról ír, aki ott keresi az eszmei és morális kifejezéshez a drámai magot — annak könnyebb el­igazodni a társadalmi felüle- ten.Elimúlt korszakok, amelye­ket nemcsak a történettudó­sok, nemcsak a teoretikusok, de az élet is megmért, felesle­ges utánmérni. A múlt egy le­zárt történelmi rész, amelyben mindennek pontos és precíz helye van, mint egy jól gon­dozott múzeumban, ahol a ku­tató, az író mindent pontosan ott talál, ahová való. Még ka­talógust is adnak a kezébe — ha szükség van rá. Ebben a történelmi világban, amely lé­nyegileg a kapitalizmus ittho­ni^ felszámolásával ért véget — mindennek kiszámított helye van. Tudjuk, hogy az osztály- társadalómban milyenek vol­tak a társadalmi és erkölcsi normák, melyik embert hová, melyik oldalra állította az osz­tálytársadalom, és az alapvető osztályok helyzete lényegében minden ember helyét megha­tározta a társadalmi térképen. Tehát tulajdonképpen egy is­mert és átgondolt korszak fegyvertáráról van szó, amelyből a témát kiválasztani nem annyira hitvallás, mint írói kényelmesség és bátorta­lanság. A MAI EMBER és a mai élet — irodalmi szemüveggel is alapvetően más. Itt nincsenek még elfogadott és lezárt kategorikus megálla­pítások. A mai ember szaka­datlanul változik, és egy olyan forradalmi korszakban válto­zik, amelyhez fogható a mi né­pünk történetében nem volt. Itt az írónak egyaránt szüksé­ge van még a régi múlt pon­tos és akadémikus értékelésé­nek katalógusára, és szüksé­ge van a riporteri szenvedély­re is, hogy kellő figyelemmel, mély lélektani eszközökkel lát­hassa az emberi fejlődés leg­kisebb rezzenéseit is. A mi mai emberünk még féllábbal a múltban van. On­nan elhozta a régi morál szin­te sok-sok apró tartozékát, és hurcolja magában. Egyiket eldobja menetközben, a mási­kat megtartja,, de végered­ményben mégis az a jellemző, hogy újat akar — amit sok esetben alig tud megfogalmaz- ni, vagy ha igen — akkor egy vezércikk leegyszerűsített jel­zőivel. Az író ma kénytelen szink- ronikusan ábrázolni a valósá­got, de ehhez a valóságot na-E gyón jól kell ismernie. Kény-t télén mindent egy roppant át-E meneti állapot lélektani pilla-E natában megfogni, de ehhezt ismerni é: látni kell ezeket at pillanatokat. Típusokat keres, mert azf átlagos helyett a tipikust áb-£ rázolja. { Engels írja a Sickingen-le-E vélben Lasalle-nak a tipikus-E ról: „Hogy jön létre a ti-E pikus művészi kialakítása?► Nem úgy, hogy a művész vala-* honnan, akár megfigyeléséből,► akár analízisből összehordja aj tipikust, és mint egy ruhafo-> gasra, ráaggatja műve alak-J j ára...” J A mai tipikus hős tulajdon-^ képpen gazdag, élő egyéniség, E koncentráltan él a műben, de£ tipikusan cselekszik. ÉletszagaE van. E Annyi bizonyos, hogy speku-j latív módon csak sematikus^ típust lehet teremteni, és aj mai élet igazi tipikusaihoz J életismeret kelL Az ösztöndíj tulajdonképpe-5 ni lényege ebben van. Kilenc! író kimegy az életbe egy hó­napra. Megismerkedik az em-j berekkel, megismerkedik egy ► konkrét élettel, vagy egyj konkrét közösség életével, amitj azelőtt nem látott, nem is-j mert. ► NAGY JELENTŐSÉGŰ do-E log ez. £ Három jelentős szerv kilenct ember számára egy hónapig^ lehetővé teszi az életközelsé-J get. Talán nem is anyagi vo- £ natkozásban, hanem az iroda-E lommal való törődés szempont-E jából fontos. Jóllehet, hogy aE kilenc ember egy hónap múl-E tán nem állít haza egy regény-E nyel vagy egy drámával a hó-E na alatt, de hogy ez az egyE hónap az életben megszámlál-E hatatlanul többet ér majd min-E den idők kávéházi füstölésé-E nél, azt majd maguk az írók,E és remélhetőleg később az írá-E sok is bizonyítják. j S azt is, hogy ezzel a pá-E lyázattal a pécsi irodalmi élet-E ben valóban valami új, vala-E mi eredeti és izgató kezdődött, [ ami egyben rangot is jelent a{ pécsi irodalom számára. ^őaloff halász (E. Hemingway halálakor). Dcberdó sziklapokla szórta rád a vért, s először itt ütötte át testedet süvitve sistergő sebes acélgolyó és szívedet a gyűlölet, a fegyverek közé embert feszítő háború ellen. A háborúk ellen felébredő harag ragadt magával annyi szörnyű ütközet viharszelébe: Toledó fennsíkjain s az Alcasar dübörgő tornya tövében száz „állj”-t kiáltva eldugult fülek feV Hajóra szálltál s búvárnaszádot űztél az óceán vizén, riadt halak között, hogy partralépve Párizs útjain rohanj harsány golyódalokba énekelve szét a győzedelmes harc melengető hevét. S még el se csendesült talán a bömbölő te már a Grammos oldalából törsz utat a vérfolyókon át a parti fák közé, aztán Kubában harcosok mellé hasalsz s nevetve ünnepelsz a béke ünnepén. A harcok tengerén csavargott csónakod, öreg halász, s meglelted óriás halak között a legnagyobbikát: a Holnapot. Pécs, 1961. július 4. Galambost László: cÁ (fém/ kayt/láfában Az éjszaka hálójából kilépek, — a láthatár viliódzó kikötőjén nyírfák hajlonganak, fehér tengerészek. Madarak röppennek az égi partra, a távolban mályva-vörösen izzik egy hosszú-lábú víztorony kalapja. Kigyúl a hegy, a nádas pávaszárnya árnyékot ír a zsombék közé rejtett sötétkék-bőrű tavak homlokára. Emel a fény, zöld kagylójában állok, a vizitemplom arany-szőnyegéről koszorúba keringenek a sirályok. Kócsagok tolla tulipánná lobban, egy tündér-váll tükör-íve világit, zörög a gally, habok rózsája csobban. Thiery Árpád! AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAáAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA Szimnyei Júliának ez a ne­gyedik regénye. Az írónő a korábbi években Pécsett élit, s csak nemrégiben költözött a főváros'ba. Regényei cselek­ményének szívesen választott színhelye a Mecsek alja város. Aki például a „Hajnal”-t, Szinnyeá Júlia 1959-ben meg­jelent könyvét kezébe veszi, s csak kicsit is tájékozott a pé­csi utcanevekben, a regény el­ső mondatainak elolvasása után pontosan eltalál abba a házba, amelynek történetét Szinnyei a regényben megírta. Természetesen leghamarabb azok a lakók jöttek erre rá, akikről a regény szól, s az ad­dig ott inkognitóban élő írónő számára ezzel újabb „regény” kezdődött. Ez az inkább víg­játékba illő fordulat persze Szinnyei számára cseppet sem volt vígjátéki, inkább tragé­diát rejtegetett. Egyszerre el­viselhetetlen lett számára az élet, sürgősen el kellett köl­töznie a házból. Lakáscsere után nézett, egyelőre a város­ban. S a lakáscserére jelent­kező látogatók áradata egy­szerre új regény ötletét ültette el az írónőben. A „Nyolc lá­togató” ugyanis ezzel a mon­datta! kezdődik: „1959 márci­usában hirdetést adtam a püs­pökbányai Dunántúli Hírlap­ban: Elcserélném új, modern, összkomfortos szoba-konyhá­mat nagyobbért. Aradiné, Me­zőszél u. 2.” Az előzmények­ről a regényben nincs szó, a lakáscserére ajánlkozó látoga­tók állnak a könyv középpont jébaoi Szintijei Qúlia : NYOLC LÁTOGATÓ Ezzel már azt is jdieztükj hogy tulajdonképpen keretes regénnyel van dolgunk. Ara­diné — az írónő — fölad egy hirdetést, s a megjelenő — szám szerint nyolc — látogató sorban elmondja élettörténe­tét. A keretes regény nem új az irodaiamban, e nemben né­hány szép magyar mintánk is van, mint például Török Sán­dor regénye, a „Valaki kopog” vagy Fekete István könyve, a „Tíz szál gyertya”. Szinnyed- nél azonban a fiktív, hipoteti­kus keret nem oly sikerrel megválasztott, csináltalak hat, s az olvasóban mindig marad egy kis zavar: elképzelhetet­len, hogy ezek a látogatók, akik puszta lakáscsere és nem pszichoanalitikus kezelés vé­gett keresik föl Aradinét — mondom: egy még oly máso­kat megbeszélitetnd tudó író­nőnek is egyszeri találkozás alkalmával vallani kezdené­nek s ennyire kiöntenek éle­tük történetét. De ha el is fo­gadjuk a keretet, további ag­gályt kelt, hogy az írónő csak hallotta ezeket az élettörténe­teket, de nem ismerte; mások beszélték el neki (megint csak nem sejtve, mint a „Hajnal”- ban, hogy kivel ülnek egy fö­dél alatt), de ő közveüenü. nem találkozott ezekkel a sor­sokkal. A keret, a szituáció igy inkább csak ürügy arra, hogy nyolc történetet össze­fogjon m fed, s Pern szükség­szerűen megválasztott művé­szi forma, A „Nyolc látogató” ezért tulajdoniképpen nem is regény, — mint a címlap jelzi —, hanem elbeszélés-gyűjte­mény. Nyolc fejezetre esik szét a könyv, mindegyiknek külön hőse van, s bár Sziny- nyed megkísérli, hogy egyik- másiik történetét vékony, laza cémaszáildal össaeöltse, anra nem vállalkozik, hogy szoro­sabb összefüggést és kapcso­latot teremtsen hősei sorsa között s igazi regénnyé tegye a „Nyolc látogató”-t. Így csak színes, esetlegesen egymás mellé került mozaikkockák emléke marad meg az olvasó­ban, s nem egy egységes re­gény levegője, atmoszférája. A „Nyolc látogató” jó pél­dája annak, hogy a rossz érte­lemben vett zsumaiizmus ho­gyan árad el a szépprózában és hogyan öli meg az írói áb­rázolás igényét. Arról már beszéltünk, hogy Szinnyei fik­tív keretet választ s lemond az epikai szerkesztésről. Ugyanakkor azzal, hogy hősei szájába adja élettörténetük el­mondását, megbocsáthatóvá akar tenni olyan fogyatkozá­sokat, amelyeket egy igazi re­génynél nem nézhetünk el. Mert nem lehet, a hős első sze­mélyt! előadásának számlájá­ra írni az írói ábrázolás, a jel­lemzés hiányát. A „Nyolc lá­togató” -ban végtélen, csa­pongó jnonülogokai íáyaeha­tunk, csak itt-ott váltja föl a párbeszédes forma, a közve­tett jellemzés igényesebb meg oldásai. A könyv alakjai, a nyolc látogató is olyan, mint­ha egy újság szerkesztőségi panasznapján találkoztunk volna velük: leányanya, köz­segélyes, társbórlőket-albérlő- ket-ágybérlőket jobbágyi ki­szolgáltatottságban tartó háztulajdonos, deldlasszált, szenilis öregember sitb. A tör­ténetek is inkább különcsé­gükkel, semmint típikussá- gukkal lepik meg az olvasót. Végletes, extrém esetek, elfu­serált házasságok, bonyodal­mas ügyek, különös, bizarr históriák. Sokszor az az olva­só érzése, hogy egy kisvárosi pletykagyűjteményt lapozgat, kétségkívül szórakoztató ol­vasmányt, de aligha olyat, ami igényes írói mondanivaló hor­dozója lehet. Bár Szinnyei re­gényére legkevésbé sem illák, hogy öncélú lenne. Nemcsak érdekes, színes, figyelmet le­kötő, hanem láthatóan mai, tanító célzattal átszőtt köny­vet akart írni. A didaktikus szándék alkalmankint ki is lóg laza szövésű történetei alól. A mintegy háromszáz oldalas könyvben benne van a mezőgazdaság átalakulásá­nak problémája, az öregek és a fiatalok viszonyának prob­lémája, a lakásprobléma, a vallás problémája, az iszákos- ság problémája* a hajdani uralkodó osztály mai szerepé­nek problémája — problémák­ban tehát nincs hiány. Sőt* Szinnyei a megoldásukra is vállalkozik, igaz, amit a la­káshelyzetre, a tsz-ek problé­májára, az öregek és fiatalok problémájára és a többi prob­lémára megoldást kínál, az — enyhén szólva — kissé naiv* Mondanivalójának felszínes­ségét, közhelyszerűségét ép­pen az okozza, hogy az életet leegyszerűsíti, az elmélyül­tebb ábrázolásra nem tesz kí­sérletet, a riport, a publicisz­tika szintjén marad, ülik rá: nem mond sokat, de azt rop­pant egyszerűen mondja. így filozofál például az öregség­ről a könyvben: „És az öregek nem csupán bölcsek, hanem valóságos hősök, akik az élet harcterén sok komoly küzdel­met megvívtak, dolgoztak, küszködtek a családjukért, majd megrokkanva visszavo­nultak, hogy már csak emlé­keiknek éljenek. fis hányán vannak, akiknek az emlékezés gyönyörűsége sem maradt meg!” Ugyanebben a fejezet­ben írja még: „Apámra gon­doltam, aki sohasem helyesel­te az általánosításokat, a túl­zásokat. Mert lehet, hogy egyik ember annyi, mint a másik, vagyis, hogy az embereket egy­forma bánásmód illeti meg, bárminek születtek; más kér­dés. hogy életükkel vah-----y­n yien ugyanolyan mértékben rászolgáltak-e erre a megtisz­telő egyenlőségre!” Ahány mondat, annyi közhely. Tuskés ram k

Next

/
Oldalképek
Tartalom