Dunántúli Napló, 1961. május (18. évfolyam, 102-126. szám)

1961-05-14 / 112. szám

twt MÄJÜS 14,

M r L u

O

,GEORG MAURER:

Az Írószövetség Pécsi

Csoportja' nyilvános vitát rendezett a Jelenkor 1961. II. számáról.

A vitaindító Thiery Árpád írótársai közmegelégedésével nyugtázott értékelést adott.

— Ami a Jelenkorban erény, az többé-kevésbé a magyar irodalomban is az, ami pedig hiba, az a magyar irodalomban is hiba, — így summázta Thiery Árpád az alapot, amelyről a vitának indulnia kell, ha jó úton akar járni. A vita is megtette ezt;

Csals jóleső örömmel és bizakodva lehet szólni arról az alapjaiban pozitív irányú fejlődésiről, amely az utóbbi mint- * egy fél év alatt a pécsi irócso- port folyóiratában végbement.

Jelenkor tükre a pécsi és már kissé a dunántúli írók munkásságának, ez a tükör nem fényesebb, de nem is mattabb, mint az ország más területén élő íróké — ez magában is igen dicséretes. Jelenti, hogy nincsenek vélt külön utak és vélt külön szemléletek, jelenti, hogy — ha kissé lassan is, de az élet parancsolta úton megindult a tempósabb haladás. Ennek terméseit biztató fejlődésben állítja az olvasó elé a Jelenkor legutóbbi száma, amelyben elsősorban a líra érdemel dicséretet. Természetesen ez nem jelenti, hogy minden vers jó. Bede Annáéban például több helyütt zavaros képalkotás, logikátlanság, avam gárdista

túlzások jelentkeznek. Debreceni Klára, aki a fiata- _ lók rovatában jelentkezett, versében csak részletekben jut el a szépségig, másutt nagyképű, indokolatlanul tudományoskodó. A többi lírikust ábécé-sorrendben kellene ide- ► írni és a szép, művészi fogalmak bátor odaítélése után két részletkérdést lehet megemlíteni Galambost Lászlónál: a versképekbői kevesebb több volna; Janko- vics Ferencnél: az utolsó verse eljut a népi formalizmusig. Ennél „rosszabb“ lírai mérleg soha ne legyen -.; ,

A folyóirat kritikai

rovata is jó. Témája változatos, anyaga gazdag. Az itt található fogyatékosságokat sem felejtette el a vitaindító, de a hozzászólók sem. Kétségtelen, hogy Várkonyi Nándor által írt dokumentumok szűkmarkúan bánnak dr. Pá- vellal és dokumentálása nem nagy fáradsággal lehetett volna szerencsésebb is. Ha már dokumentumokhoz nyúlunk,

akkor válasszuk ki azokból a legértékesebbet vagy a lehető legértékesebbet, mert dr. P.á- vel Ágoston esetében is lett volna erre mód, mint ahogyan bőséges lehetőség kínálkozik a dunántúli irodalmi hagyatékok feltárására, feldolgozására. Ez utóbbi az írócsoport közelebbi tervei közé tartozik. Szász István írása a Hagyomány rovatban. amely olyan igénnyel lépett fel, hogy bemutatja Bartók Béla művelődéstörténeti jelentőségét — dicsérendő alkotás. Viszont Szász Istvánt — aki több oldalú irodalmi munkássággal foglalkozik — többször figyelmeztették a fogalmazásbeli gondatlanságra. Ez esetben már a szerkesztői ceruzát is kifárasztva fogalmazási gondatlanság miatt elvi hibát vét. Minden bizonnyal Szász István sem gondolta komolyan a ,.szellemi-társadalmi“ meghatározást, amikor nyilvánvalóan „társadalmi-szellemi“ átalakulásról van szó Bartók Béláról szólva is. Van még egy hiba ugyancsak fogalmazás- gondatlanság miatt. Ügy summázni, hogy a modem művészet egyre inkább küzdelem vagy vergődő agónia lesz, — lehet, de mire érti ezt? Ha ezt a polgári irodalom magahirdette „modernségére“ érti, akkor igaza van. De akkor le is ken írni : s a

Seres József Krúdy Gyuláról írt. Közelebbről Krúdy stílusának zeneiségéről. Szőlőssy Kálmán, a vitában egyetértve a kritika magvával is, hogy a l‘art pour l‘art dicséretre maga Krúdy sem szorul rá — messzebb ment. Krúdy Gyula értékeinek megőrzése, feldolgozása, munkásságának értékelése sokáig már nem odázható feladata az irodalomnak, mert szavai szerint: „... ha teszem — túlzással — Krúdy a franciáké lenne, ők már régen megtették volna

Most ismét sok jót kellene és lehetne elmondani a Eolyóirat más, e rovatokban megjelent írásairól, de hát a pénteki vita sem ezt tette. Pákolitz István fogalmazta ezt így: „Mondjuk meg ha valami jó, hogy miért jó, mert ebből is tanulni lehet, de mondjuk ki bátran hogy ez és ez nem jó, őszintén és kötetlenül.“ Ki is mondták, amikor a szépprózai rész értékelése is elhangzott már a vitaindító beszámolóban.— A szépprózai rész egyenet len,.; ezen a téren több igényességre van szükség. — így hangzott Thiery Árpád összefoglalása.

PÁLOS ROZIT A:

ctájaival

Enyhe, őszi szürkületben tümdéri táj lebeg:

a bakonyi dombok arany-játékos homloka. Fenyőszagú szélben őzek csapása vezet a vízihez, hoyá közeledem.

A hullámok hangja kilopja a tájból a csendet s e rángató zsongás magába vonz.

Az eltűnő fények a fákat mégegyszer kigyújtják és hajamba kapnak.

Együtt égek a fákkal Micsoda átkelés ez a sötéten a belédzárt öröm partjaira, hol megtelik csillagokkal éji ruhám.

Körém gyűlnek a gyermekkori könnyek gyönggyé lett árnyai s mert érezlek, a semmibe máinak.

De lehet, hogy mindez nem igaz, csal, álmodom magam és téged.

A vita itt túltette magát az egyes írások értékelésének „jó, — de..többé-kevésbé szokásos formulájától és Albert Gábor: A bazáros című elbeszélésére koncentrálódott.

— Albert Gábor ebben az írásban az egész káderkérdést, — hangoztatta a vitavezető — az egész munkásrendszert úgy kezeli és úgy fogja fél, mint

1956-bam a revizionista írók.:. Ez nagyon súlyos vád, de sajnos, ez az írás amellett, hogy gyenge, művészileg — enyhén szólva — egyenetlen. Ezek szerint félbemaradt emberről van szó az elbeszélésben. Van benne részigazság, de ha általánosít, akkor igaz a hiba.

— A Bazáros figurája típus, de milyen típus? Lumpenproletár, aki a kedvező széllel úszott a, hatalom felé. de a társadalom mint alkalmatlant kivetette. Apjának is büdös volt a munka.; Ez nem proletár, ez proletárnak mondta magát. Negatív típus ez és kibontatlanságában negatívan hat vissza a társadalomra. Félreértésre ad okot. a novella — hangoztatta Kelta Ferenc.

Verner István véleménye* szerint Albert Gábor elrajzolta $ a figurát. Ez nem tipikus, az inkább egzotikum.

őrsi Ferenc csak annyit“ mondott: Ez inkább amolyan | kegyeleti írás..;

Ez amolyan kegyelemdöfésként hatott, amely a* hibát öli, de a jószándé-l kot éleszti. Ami a többi® novellát illeti, erről is elhang-* zott a jó is, meg a de is, aki-«! két érint hallották, illetve a«, további vitákban majd minden \ bizonnyal még hallhatják, menj a további rendszeres irodalmi? viták mellett döntött az író-; csoport. A viták adnak irodalmi fegyvert, amit a tehetséggel 5 jól lehet forgatni... — mond-7 ták.

Ez a döntés, a hetenként is-1 métlődő különböző témákról i folytatandó vita, ami Pákolitz | István szavai szerint „nemi korlátozódik és nem korláté- j zódhat csak az irodalom kér-, déseire“ már a közeli jövőt - mutatja. Tüskés Tibor, a szar-1 kesztő, gondterhelt húrpenge-1 tése közepette is erről szólt: ( „Ennél is jobb folyóiratot aka-t runk készíteni, tartalmilag, esz-í meileg és minden téren, amely l hez hozzásegítenek bennünket£ a mainál szélesebb skálájú vi-fa ták.“

Kászon József

Ha elérnénk a Holdba, mit benépesítettünk mesékkel, naiv mondákkal: a költészet lelke szállna föl hányó vulkánjaiból! Hold-versek köteteit vinnök — és a négerek láncait.

Ősi kínai tekercseket

terítenénk elébe pompás szőnyegül,

hogy könnyű lábbal lépjen bambuszösvényre

a fölékesített csillagtestvér!

Nem üres kézzel mennénk, nem daltalanul.

Ezer varázsló rajongta körül. Az édesanyák bölcsődalai dúdolták a gyerekszívbe.

A csillagászok fürkésző szemében pihent, kik magasra léptek a bábeli torony lépesein. — Varázslatos vagy, midőn — ívelt frigiai csónak - az éj vizében lengsz csapkodó felhőhabok közölt (a városi neonfény után is csoda maradsz) vagy Afrika szavannái felett táncmesterként vigyázod sápadt orcáddal a feketék táncát, kik az Időből hozzák a lázas ütemet, ahogy dobok bőrében szunnyad a vihar és a vér tüze ■tárnék bár sivatagod porában, vagy ott laknék kráter-barázdálta földeden, sose tudnám feledni az igézetet, e’ ogy első szerelmünk varázsát se értjük egészen r. ráncothapvó évek tűntén.

Pákolitz István fordítása.

BÜZAS HUBA:

Délutáni álom — Nagy István rajza,

Ezüst pisztráng

Hová tűnt már a múlt? — pirkad-e most is arra — a kék hegyek felet" merítőháló hullt alá a zöld patakba, ahol a kő nevet

Idézek régi nyárt — emlékek buja völgye — ahol a szél oson egy vén halász pipált horoggal szöszmötölve azon a hajnalon —

napfény a bajuszán — ladikba ült be éppen a füstölgő vízen — varázsló volt talán valami népmesében? — ki tudja? — én hiszem!

Halvány gyerekkorom —i patakok zöld vizének hullámain csacsog — oly mélyen álmodom, ha néha visszatérnek — a völgyi hajnalok

ilyenkor fönn ezüst pisztráng a lomha felhő — ladik fut arra még — libeg a szürke füst — halászom újra eljő — aztán loccsan az ég.

KJ arminc éves vagyok, a

■“ nevem Pierre Arnaud. Mikor éppen a fülemre akartam húzni a takarót. Charles Schmitt Goldschmied sajátos szaga ütötte meg az orrom. Felvillant előttem az emléke, itt volt a közelemben. A műhelye mindig almaszagú volt. Valahányszor az utcán a műajtaja előtt beszélgettünk, mindig almát rágcsált. Régen volt, mielőtt még a németek elhurcolták mert zsidónak hitték. Charles Schmitt nem volt zsidó, be bizonyára úgy vélték, hogy Goldschmied névvel csak zsidó lehet valaki. Akkoriban én tizenkét éves voltam, és északon laktam, Roüenben.

Ha akkor tájt nem történnek ilyen és ehhez hasonló dolgok, Alphonze Arnaud ma is élne. Alphonze Arnaud az apám volt. Nem volt különösebben szorgalmas, estéit leginlkább a kávéházban töltötte, s éppen annyira szerette az ágyát, mint én a magamét. De egy napon otthagyta kávéházát és az ágyát. Harc közben esett el; a partizánoktól tudtuk meg, mikor visszajöttek a hegyekből.

At llok az ablak előtt, a függöny mögé rejtőzve és reszketek. Nem, nem a félelemtől. A szívemmel van baj. Hol nagyon csendesen, hol nagyon hevesen dobog. Atellen- ben a Vásártér másik oldalán, i vasaló szobában áll Annette, áki első gyermekünket várja. Lábai bizonyára éppen úgy a földbe gyökereztek, mint az enyémek. Mindannyian így állNem vagyok árnyék!

ír nekem. Nem felejtette el francia nyelvünket. Hiszek neki, mikor azt írja, hogy az ő köztársaságában élő emberek sohasem lépnének hódítókként hazám földjére.

A z ott lent szintén egy német köztársaságból jött. Köztársaság...? Ki tudná jobban nálunk, franciáknál, hogy köztársaság és köztársaság, demokrácia és demokrácia között mi a különbség. Algériára, Franciaország szégyenfoltjára gondolok. Nem tudom hogy a szocializmus jó-e nem vagyok kommunista. De szégyen marcangolja szívemet itt, az ablak előtt, Rue de Bretag- ne-i lakásomban, ma, 1950 novemberében. Úgy rémlik, mintha nem másfél évtized telt volna el azóta, mióta az utolsó német betolakodót is kiűztük Franciaország földjéről. Hiszen ott lent, a Vásártéren, fegyveres német katonák feszítenek.

A németek hátizsákjaikon és a járda szélén ülnek. Bizonyára fáradtak. De 1960-ban éppenolyan kevés ablak akad Franciaországban, ahonnan kávét vagy bort nyújtanának feléjük, mint 1940-ben.

Ahányszor német egyenruhát pillantunk meg, úgy éreznak majd a Vásártéren, az egész városban, az egész országban most, ma vagy holnap. A fiaim is. Nem édes gyermekeim.« A tantermekre gondolok. Én ugyanis tanító vagyok. Bizonyára felfogják azt, ami most itt a Vásártéren történik, hisz a mi fiaink már tizenkét éves korukban is jó franciáik.

Ott lent a németek kíváncsian bámészkodnak, mintha csak mutatványos bódéban lennénk.

Franciaországban vannak.

Egyik közülük, egy hosszú langaléta majdnem úgy fest, mint Bernd. De csak külsőleg.

Bernd sohasem jött volna így Franciaországba. Apja emigrációban élő német kommunista volt. Harcolt a maquis- ban, és apám, Alphonse Arnaud oldalán esett el.

Bernd éppen olyan szőke mint az ott lent. Apjára hasonlít. Anyjának pompás fekete haja volt. Zsidó nő volt.

Fényes nappal húrcolták el az utcáról, a fia mellől. Egy hangot sem szólt, nem árulta el, hogy az a szőke fiú ott mellette a fia. Csak a szeme tüzelt kétségbeeseetten. Égett, mint annyi sok ezer szem, mikor örökre búcsúzik. Bernd hónapokig gyűlölt engem, mert kezemet a szájára tapasztva zük, hogy a viselőjét már lát- elfojtottam anyja utáni síkol- tűk, már vadászott ránk. A tozását Bernd ma mérnök, gyermek nem felejt. A gyer- Drezdában él, és rendszeresen mekkor élményei — különösen

ha rosszak r— örökre bejénk vésődnek,

Egy tiszt száll ki a jeepből. Lassú léptekkel átmegy a mi Vásárterünkön. A bezárt ajtókat és ablakaikat figyeli. Ha tehetné, szétlövetné az ajtó és ablakzárakat. De nem teheti. Közben eltelt másfél évtized.

peckes hurrát röpítenek a ’ francia égbolt felé, de üvöltésük nem kergeti szét a tenger felől közeledő fellegeket és nem nyitja fel a bezárt ajtókat és ablakokat sem. A tiszt körülnéz. Tekintete végigpásztázza az én ablakomat is. Talán észreveszi a függönyre vetődő árnyékomat. De én nem vagyok árnyék. Bn, Pierre Arnaud itt állok, és neki számolnia kell velem. Balját övébe akasztja, jobbját a levegőbe lendíti. De nem markol egyebet, mint egy kevés francia levegőt. Kelletlenül megy' a jeephez, s közben bőrkesztyűjével csizmanadrágját csap» kódja.

A katonák még mindig a mi Vásárterünk körül ácsoménak. Visszalépek az ablaktól Reggelit viszek Annette-nek, bár mindig kinevet, mikör biztatom, hogy egyék, hisz most kettő helyett kell táplálkoznia. Machetnénál veszek újságot, „L‘Humanité“-t. Aztán elmegyek a fiaimhoz. Úgy hiszem, ma a múltról mesél-*’- majd nekik. A múltról, amrlg bői annyit tanulhatnak.

Erika Paschke ford. Marton Mária

Nyilvános vita

a Jelenkor legutóbbi számáról

__ . alriltYln* rrólflcicwnlr «■> * •*.* mi ti _ _____ .ti _T7.—T évi-