Dunántúli Napló, 1961. április (18. évfolyam, 78-101. szám)
1961-04-16 / 89. szám
4 NAPLÓ 1961. Április I6. dolgozatlan a sok emlék, levél, amely 35 év alatt az Irodalom világához kötött: Kosztolányi Dezsőtől Németh Lászlóig, vagy akár a mai fiatalokig. De lehet, hogy nem ezt csinálom, az írói munkánál éppen ez a kiszámíthatatlan a szép és izgalmas. gelweide-vens lefordítására kötelezett. Március közepéig ennek is eleget tettem. Azóta, tehát már csaknem egy teljes hónapja pihenek, kissé rendbe szedem megviselt Idegeimet. Terveimben egyelőre újabb fordítás nem szerepel. Verset szeretnék Imi végre, verset, annyit, hogy a jövő tavaszig legalább egy kötetnyire való legyen. Ha ma még nincs is rá erőm, hogy teljes lendülettel munkába kezdjek, érzem, hogy energiám egyre növekszik, mint azé a vándoré, aki hoez- szú csavargások után végre hazafelé indul. Mert a költőnek valódi otthona mégiscsak a vers. Bárdosi Németh János — Írói terveim? Írni szeretnék, de ez ezer külső és belső tényezőtől függ. Kiadói szerződések nem kötnek, hogy magamat is sürgetném bizonyos munka elvégzésére. Mégis: meglevő termésemből az elmúlt hónapokban összeállítottam egy verseskötetet, hat ívre tervezve. Címe: Fehér pille. Ha tervekről kell szólni: felŰlÁQL&t Zápor esik, úgy szakad, mosdatja az ágakat. Ereszek és levelek könnye a földre pereg. Kotló fut a fa alá, mintha menyét hajtani. Söpri csibéit, úgy vet ijedt szárnyával szelet. Kutya, macska is megfér, amíg zeng a házfedél. A vetemény levele drágagyönggyel van tele. Erdőt, mezőt így fürdet ez a hirtelen ünnep. Én is engedem magam, mosdasson meg a vihar. S nőjjek kétszer akkorát, mint a bokrok, meg a fák. Hálái János: Orgonavirágzás Odalent a tavaszban, lila tűz, ver-ver az orgona-láng, és derűs fényt szór. Megcsodálja a nyárfa, fűz. Lobog, lobog a lankán Lila-kék, tömött virágaival. S a vidék is, mintha égne. S lila lesz az ég. O, orgona, orgona, üde láng, kisemberek virága, a palánk mellett parázsló! Vidítsd fel a lányt, a fiút, mindenkit, ki ttén él, s engem is,—hogy ne hulljon soha dér a szívünkre, s ne verje azt a tél! Pál József CSATA —■ Nem is olyan régen egyik írótársam megkérdezte tőlem, hogy mit csinálok mostanában. Általában ez a kérdés hangzik el legtöbbször, ha már kifogytunk a mondanivalóból. Dolgozom — válaszoltam röviden. Most 6em tudok mást mondani. Verseket írok és lassan gyűlnek a novellák is. A város versel ciklus-folytatásaként mintegy tizenöt új vers van már fiókomban. A megszületendő gyermek hajszínét, azt hiszem, senki sem tudja előre megmondani. Én is csak a nevét, a kötet címét dédelgetem magamban. Bízó, azért még nyugtalan fogoly számolgatom: mily erő állhat ott alant a szembe-dombokon, és jobbról-balről mily hadak zárulnak össze, hogy döntő csatába fogjanak, ha kell támadnlok. S örömöm egyre-egyre nő, mert nem tartható erő feszül a friss füvekben, fákban, e láncait törő világban. — Terveim megvalósulása rajtam kívülálló okok miatt eltolódott. Éppen most kaptam táviratot a Magvető Könyvkiadótól, amelyben arról értesítenek, hogy az 1061-re tervezett Fény és árnyék című verseskötetemet 19©2-ben adják ki. Ugyancsak most értesített a Pécsi Szikra Nyomda is, hogy áprilisban elkészül az Altató című gyermekeknek szóló kötetem, amelynek már a múlt évben meg kellet* volna jelennie. Az elmúlt évben válogattam össze azokat a verseimet, amelyeket 1944—46- ben írtam ausztriai fogságom és az 1959-es németországi tartózkodásom alkalmával, Távoli part címmel. Egy mese-antológián is dolgozom, amely a Magvetőnél jelenik meg. Ber- ze Nagy Jánoe tájnyelvi mesegyűjtéséből (főleg erdélyi mesékből) dolgozunk fel egy kötetre valót Szőllősy Kálmánnal és a nagy néprajzkutató fiával.- Nemrég fejeztem be a Csapda című Ifjúsági rádiójátékomat. Közben dolgozom egy elbeszélő költeményemen is: az „Eszmélet”-en, amely ifjúkori élmény alapján született. A Mátyás-mondák verses feldolgozásán is munkálkodom, néhányat már a rádió „Jóéjszakát gyerekek!” című műsorában közvetítettek. Kék ablak mögül Fűzlevél hegye hajbókol a vízbe, le, elé s mér mászik fel a bogár. Viasza se néz, hogy mitől szabadult meg, csápját dörzsöli, öleld napsugár, melengesd meg fény, te meg csak szundíts, és menj, hamar megszáradsz, kis bolond. — Délelőtt fél tizenegy. Kicsit jobbra, lúdtolluszóm mellett még ring a hold és kék nemcsak az ég, a viz, de minden, mintha ott állnék kék ablak mögött s onnan néznék ki — és a víz, az ég csak emlék lenne. Az is, hogy itt ülök. Mintha csak mondanám otthon anyámnak: a nádasban úgy láttam még magam egy árnyas kis ablakból: — ott ültem a napon s szél borzolta a hajam. Galambosi László — A megújulás terveket lobbant lángra. Valószínű ebben az évben jelenteti meg a Jelenkor Lengő fémyhidak című versesköte temet, mely előre láthatólag félszáz költeményt tartalmaz. Szeretnék újabb verseket írni, úgy hogy minden esetben a szépséget és a legmélyebb igazságot szolgáljam. Az örök változás legnagyszerűbb ajándékaival indulunk hirdetni az élet csodálatos erejét. Virágba borul a világ. A szívek mélyén vágyak lombosodnak, a béke vágyai. Meg kell láncolni a háború tüzével száguldó viharokat. Louis Fürnberg: És még egy tavaszi dal Oly sok verset írtak már a tavaszról, de ez mind-mind kevés, s ahogy éveim tűnnek, még jobban szeretem. Ha lánymosolyú, tiszta hajnalokon elnézem a fákat, ahogy mezítelen karjukat melengetik a napfényben, már látom a kibomló rügyeket és a gyertyagyújtó gesztenyéket s hogy a föld, gyönyörűségtől mámorosán, sóhajos alázattal borul a madarak rajzása, a szitakötők, lepkék, méhek, virágok, bogarak elé és hogy éjszaka kicsordulnak a kertek a fuvolázó csalogányok dalától és érzem a friss széna, a bodza illatát, a gyöngyvirágot, kársat és a jázmint s hogy a tavasz a nyárral fogócskázik, a virágszedő gyerekek koszorúját is látom s érzem a bükk meg a nyírfa-csodát, juharmerengést csillogó tavak vizében, a fűszál ízét is érzem s rámhajol kéken-fehérm a forró nyári dél;;, Bákolitz István fordítása ^Caaaizl mg^ánuís A nyárfák opál csizmájukban hetykén táncolnak, ingük leng a bolyhos szélben, tavaszt fogan a lelkem, büszke vággyal nézem magam szemed kék ékszerében. Susog a fű, a bokrok szája nyílik, őzek suhannak belőle vidáman, agancsukat bő napfény aranyozza, halkan örülnek zengő záporában. Cikáznak körbe, gally rubinija pattan, patájuk tükre viliódzik a zöldben, megyünk, az erdőt szerelmünk díszíti, hajnalként lépsz a dombok közt előttem. Csányi László: A borjádi erdőben Hús levél borít főlém könnyű sátrat, s a kitapintható csend egyre nő, álmosan állnak a mélyben a házak, s itt fent őrt áll egy cirbolyafenyő. Fekszem a fűben, kabátom ledobtam. Roppant lélekzetvétel a világ, egyszerre él és egy ütemre dohban az élő anyag s boldog mámorát, a letezeeneK oromét banya ez a derűtől ittas rengeteg, mert múlt s jövő e pillanat csodái», amely egybefog földet-és «gef. „Rémes’1 történet—Rémes Jánosról Tf égóta szeretnék már elmondani önöknek egy réges-ré- gén történt, igaz históriát. Ahogy a tréfáskedvű költő mondaná: „Nem csalás, nem ámítás: egy 1935-ben lezajlott falusi” szpartakiádról zeng lantom ma éneket... Rég volt, de sajnos igaz volt: akkoriban a grófok és bárók igájában senyvedt az egész ország, így Somogy megye is, ahol fölnevelődtem. Az öreg ördög tudja, hogy is hívták azt a baro- nesse-t, aki akkoriban tért vissza egyik angliai egyetemről. Ott lagadhatott reá a furcsa szenvedély a kinti intenzív sportélet láttán: ha törik, ha szakad, ő megszeretteti a sportot a somogyi bicskásfajzattal is! Azon az emlékezetes tavaszvégi napon a környékbeli falvak bírái és csendőr-járőrei összeterelték a somogyhatvani községi legelőre Poklosi, Csertő, Basal, Turbék, Pata, Viszló, So- mogyapáti, Tasókapuszta, Barkócás, Merenye és még mit tudom én: hány más helység ifjait. versenyezni, az öregét pedig —• drukkolni. A baronesse egyenes kívánságára a legényeket egyszál glóriára vetkeztették, mondván, a messzi ködös Albionban nem _ különben falatnyi klot-nadrágocskában versengenek a részt vevők. Azután egy szálfenyő-termetű csendőrőrmester összecsapta péklapátnagyságú tenyerét, ami is akkorát durrant, hogy a baronesse fogatának hófehér lipicai csődörei megvadultak és a harmadik határba ragadták a törékeny, könnyű homokfutót. A legények pedig semmivel sem törődve rohanni kezdtek, akár az eszeveszettek és — az az illető győzött, aki eltépte másik két zsandár által kifeszítve tartott fehér házicérnát. Volt a „versenyzők" közt egy sudár, szépszál legény, T hogyha jól emlékszem: Rémes János volt a becsületes neve és leginkább Rózsavölgyi István világbajnokunkéhoz hasonlíthatnám alakját és mozgását. Az a pompás fiatalember csuda-dolgot művelt: amelyik futószámban csak elindult: megnyerte. De nem ám csak úgy, tessék-lássék, hanem három utcahosszal! A magasugrásban pedig már viccelt is: az egyik cér- na-mérce-tartó zsandár kakastollas feje fölött libbent át. Sajna, a meghirdetett diszkoszvetés elmaradt, mert nem volt diszkosz az egész megyében, amivel dobhattak volna. A súlylökést megtartották, igaz csak rögtönözve, mert a szabványos súlygolyót itt is egy — féltégla helyettesítette. Nos, mit csűrjük-csa- varjuk tovább a szót: a féltéglát is Rémes sporttárs taszította a legmesszebbre! A méltóságos bárókisasszony eleinte még mosolygott, amikor Rémes János egyre-másra szakítgatta el a házicérnát. De a magasugrásnál már rosszallóan vonta össze férfiasán busa szem- 4 öldökét. Ezt a tényt ama péklapáttenyerü csendőr néma parancsnak vélte, miért is odasattyogott a poklosi illetőségű legényhez és azt súgta a fülébe, gyengéden, hogy majdnem belé- repedt szegény Rémes dobhártyája: — Egyfiam! Hogyha még agy számban indulni mersz, úgy nadrágon dörrentelek, hogy feldöntöd otthon a kapufélfátokat! * A vékonydongájú, csupa-in fiatalember szótlan elkesere"'rx déssel húzódott félre. A baronesse pedig — diadalától megélénkülve — elzengte a tribünről papendekli szócsövével, hogy — most tessenek aztán még csak idefigyelni, mert — most indul az 1500 méteres távfutás és az még csak az igazi „sportsman", aki azt megnyeri. Azzal már durrant is ismét a starter-pisztolyt helyettesítő csendőr-tenyér és nekilódul a szokatlanul hosszú távnak hétfalu minden valamirevaló legénye. Azt ugyan a baronesse-n kívül senki sem tudta, mi az, hogy „sportman", de a napfényben meglóbált csillogó bilétát nagyon szerette volna mindegyikük megnyerni. Hanem, jól figyeljenek ide, mert... Uramfia? Mi történt? Már vagy jó háromszáz méterre járhattak, amikor... Rémes János, aki addig ártatlan képet vágván valahol oldalt ácsorgóit, titkon lerúgta a goromba szóval reáparancsolt hosszú, foltos cájgnadrágot és... a versenyzők után repült. így, ahogy mondom: repült, mert... hármat sem pillantottunk, már be is fogta őket s a félútként kijelölt óriási, rücsköstörzsű vadkörtefát megkerülve már ő fordult elsőnek és vagy ötven méternyi előnnyel elsőül szökkent át a célvonalon. Ezt megcselekednie ez egyszer kivételesen nehéz dolga volt, mert a péklapáttenyerü éktelen ordítozására a két zsandár eldobta a cérnát. Rémes ezen kicsit meglepődött, majd lehajolt, elegáns mozdulattal fölvette | és — úgy szakította el a mürostos „célszalagot”. Nyerítettünk, j annyira röhögtünk, úgy tetszett mindannyiónknak a legény I újabb győzelme és fölényes viselkedése! Ji'lkövetkezett az eredménykihirdetés pillanata. A báró- y kisasszony pulykakakasi dühvei olvasta fel az egyes versenyszámok győzteseinek a nevét: „Százméteres sprintfutás, nyerte: Rémes János, Poklosi.;.” „Kétszáz méteres sprintfutás, nyerte: Rémes János, Poklosi..." „Négyszázméteres sprintfutás, nyerte: Rémes János, Poklosi;..” És mindannyiszor lenyújtott i a magasból neki egy szidollal arannyá fényesített sárgaréz me- 1 dáliát. Már teli volt a büszke, szép, somogyi gőggel somolygó > ! legény mindkét marka diadalmi trófeával, amikor a baronessz mégiscsak elvesztette türelmét és^odavágta, élesen: — Rémes János! Maga igazán — rémes alak! Elrontotta az egész rendezvényemet! Senki mást nem engedett nyerni! Visszafojtott lélekze}tel, izgalomtól elszorult torokkal figyeltük: mi lesz most?! Láttuk, Rémes János szijjas, férfiasán barázdált orcája erősen elkomorodik. Cseppet gondolkodott, majd o'dalépett a háziszőttes abrosszal letakart asztal elé és a baronesse elébe csapta az általa nyert érem-hegyet: — Itt van! Tartsa meg őket emlékül! Én nékem —- nem kellenek! ... Azzal — mielőtt még felocsúdhattak volna a már körülötte ólálkodó, csak a kellő lélektani pillanatra váró csendőrök — hóna alá kapta cájgnadrágját, ingét, tutyikáját, aztán — usgyi! Illa-berek! Nádak-erek! Akár a mészárosok szeléndekei az elszabadult bika után, bömbölve rohantak utána a „felségsértéstől'’ megbőszült zsandárok. Hanem hiába szakadt róluk a víz a nagy futástól! Rémes János — keresztülvágva az óriási urasági répatáblán, eltűnt előlük, mint égen a nap, ha feljő a Hold... A baronesse pedig bosszúsággal elegyes hangon jegyezte * ■‘rx meg: — Milyen jó, hogy nem rendeztünk tízezerméteres távfűtést is! Hisz úgy azt is ez w« Rémes nyerte volna meg! ..t HUNYADI JÚZS&F. J 1 Tavasz van, gyönyörű terasz/ A kertjeink megtelnek jázminok, orgonák illatos szín- orgiáival, s szélesre tárjuk ablakunkat, hogy minél szélesebb sugárban törhessen be hozzánk. Talán emlékeznek olvasóink, az ősszel történt, amikor bekopogtattunk néhány pécsi íróhoz és költőhöz, hogy terveikről, vágyaikról vallassuk őket. Közülük ismét megkérdezünk néhányat, a tervekből mennyi lett a valóság, s a megvalósulás milyen újabb térveket szül? Szót adunk fiatal költőknek is, akik csak korban fiatalok, de érett költészetük komoly ígérete a dunántúli lírának. Csorba Győző — A múlt év szeptemberében három, meglehetősen nehéz szerződés teljesítése várt rám: egy Brecht-hangjátékot kellett lefordítanom, kereken 1100 sornyi Dante-canzonét és 500 sor Becher-verset. Mindezt 1961. február 1-ig. Némi késéssel ugyan, de sikerült vállalásaimat teljesítenem. Nehéz volt, főként azért, mert nyelvek, évszázadok, sőt műfajok között kellett szüntelenül kalandoznom. Nem is beszélve arról, hogy az írói munkán kívül napi nyolc órás „mellékfoglalkozásom” is van a Megyei Könyvtárba»! Az idén februárban egy további szerződést is kaptam; ez azonban már csak néhány VoDidereg még, bár süt a nap, magas szobámra süt, de biztat a tapasztalat itt, ott és mindenütt: nem csapkodó guerilla-harc, hadművelet folyik, s hol esik néhány kudarc, csak jóra változik, és biitosan győz a győzni jött az eddig győzelmes fölött, s ki jót pártolt a viadalban, majd része lesz a diadalban. Néhány tavalyi mandula az ág-hegyen maradu De bontja, bontja már a fa az új virágokat. Ág és virág — még lomb alig vas-szürke, rózsaszín; — rózsás tüzek lobbannak itt szürkék kanócain, fölrobbantják a dermeteg s makacsul ittragadt telet, mely földre, ágra rátapadva az életet bennük faggatta. Pákolitz István
