Dunántúli Napló, 1961. április (18. évfolyam, 78-101. szám)

1961-04-02 / 79. szám

VASÁRNAP, 1961. APR. S. NAPLÓ A bban az időben mint emigráns már tizenegye­dik éve éltem kis családommal a Szovjetunióban. 1944. de­cember 3-át írtunk. Azon a napon lekötött a munkám, újságolvasáshoz ia csak este jutottam. Akkori szo­kásom szerint először a hadi­jelentéseket kezdtem böngész­ni. Rögtön szemembe tűnt a hír: „Csapataink december 2- án felszabadították a Balaton­tól nem messze fekvő Kapos­vár városát, Somogy megye székhelyét”. A Pravda csak ennyit írt. De ez a pár szó élég volt ahhoz, hogy engem fcestben-lélekben felzaklasson, hogy örömömben magamhoz öleljem az újságot és boldog, könnyes szemmel fel-alá ro­hanjak a szobában. Elég volt ahhoz, hogy fél éjszaka ne aludjak. Gondolataim otthon jártak. Gazda Jenő szava jutott eszem be, melyet 1919-ben mondott, azóta sem felejtettem el, Így i történt: A bukás után minket; 30 elítéltet láncraverve lekísértek a kaposvári állomásra, hogy elszállítsanak a sopronkőhi­dai fegyházba, a város vissza­tért urai ott csúfondároskod- fcak körülöttünk, vihogtak, rö­HAZATÉRÉS bőgtek, élvezték szenvedésün­ket. Csukly úr, a fiotrohos vá­rosi főjegyző odaszólt az őrség parancsnokához: — ügy vigyék ám eä ezeket hadnagy úr, hogy soha többé vissza ne találjanak!... Gazda Jenő, ez a délceg, bar na legény, a Latinka-század egyik parancsnoka, nem bírta ki, hogy ne válaszoljon Csukly úrnak: — Visszajövünk! — vágta oda határozottan; bátran, olyan hangon, hogy a köze­lebb álló urak elsápadtak. Aztán jött a íegyház... szö­kés ... emigráció... A börtön­ben, de különösen a nehéz, földialatti harcok idején, ami­kor minden lépésünk élet­veszéllyel járt, sokszor eszem­be jutott Gazda Jenő szavat Visszajövünk! Másnap délután nem men­tem dolgozni, levelet írtam Moszkvába Szántó Rezső elv­társnak, a Kommunisták Ma­gyarországi Pártja megbízott­jának. Arra kértem, hogy sze­rezzenek nekünk útlevelet, hadd mehessünk haza. „Repül­ni szeretnék — írtam, — nincs maradásom. Hív a szülőföld. Hívnak a meghitt régi utcák, melyekre olyan sokat gondol­tam. A csendesen csobogó, csillanó, zöldesvízű Kapos- fo’yó, a Tüskevári-rét, ahol annyit játszottam gyerekko­romban. Hívnak a régi fiúk, az elvtársak, az ismerősök, édesanyám sírhalma.., Hív, az új élet, a szabadság, az új küzdelmek”. éreztem annak, hogy még utoljára megtekintsem, elbú­csúzzak Lenintől. Az örökké friss virággal övezett ravata­lon üvegkoporsóban fekszik sötétkék dolgozó ruhájában, melyben a legtöbbet látták az emberek. Mintha tegnap halt volna meg, a balzsamozás olyan tökéletesen megőrizte. Bölcs, finom mosolyát a halál sem tudta letörölni arcáról. Kifáradva tértünk vissza szállodai lakásunkra. Mmiuz <Pőt; Villa rustica * * * * \ \ * * * * * * BOMBA? JÁNOSNAK A régésszel a dombtetőn megálltam Pannonföld ez. lankás, völgyes vidék. Távolban hegy magaslott, árnya kéklett, és ó-arany tükröt tartott az ég. Tavasz lengett a légben láthatatlan: véges halálból örök ébredés. Hatalmas népnek Iehet-e a sorsa porrá hulló vak megsemmisülés? A zöld vetésnek selyemszőnyegében kőfal hasított éles négyszöget. A régész szólt: „Ez Diocletian«» korában pompás villa lehetett.” (A létek: fény, áttündököl a múltba) .JE pilléreken karcsú oszlopok a bejárat nemes díszei voltak.. .* (de hol van, ki tervezni így tudott?) „Itt a küszöb, innen az átrinmba léptek be; itt még ép a mozaik...” (hogy éreztek, akik itt fcí-be jártak, mi volt vágyuk, mik voltak álmaik?) „fmpluvium ez, tágas kőmedence; esővizet adott a nyüt tető...” (hogy zenghetett álmatlan éjszakákon, ba őszre fordult már a bús idő) „Körül szobák, íre. Itt Is, ott is ajtó, a ház népe éjjel itt nyugodott...” itt vetkezett a test.'a szív, a lélek, (ki volt, ki itt kacagott, zokogott?) „Kis átjáró: virágos kertbe nyílik, a szökőkút e helyen lehetett...” . . (jácintusz kékje, gyémántvíz igézett titkon merengő asszonyszemeket) ..A rom is érték, olvasunk belőle, tanulságot, példát, mintát mutat" A régész lehajolt: a törmelékből előkerült egy ép cserépdarab. „Mestermű. Több, mint másfél earedcvc készült, de állt minden dűlást, vihart; acélkemény anyag, csengő, rugalmas, peremszegély volt, háztetőt takart. Nem nagy célt szolgált, de ki szabta, gyúrta, lelket kevert belé, jóságra tört, s most, íme, tisztessége akarati»» ép cserepében ■ visszatükrözött.” A szép cserepet némán kézbevettem: kézzel mintázott, ívelt dísze volt; ujjam az ujjnyom árkába helyeztem: forró volt, benne élet buzogott. Idő fölött találkozott az ember; kezein tapintott porrá lett kezet; Múlt s Jelen közül tér, idő kihullott, s az anyagból a lélek rámlehelt. Szél hintett meg. Kábultan szertenéztem. Apolló szórta tűzarany nyilát. S a romok fölött virágzó tavaszban élőn, dicsőn láttam Pannóniát. JH. O roszországból ezúttal má­sodszor utaztam vissza Magyarországra. Ismerős volt már nekem ez a ritka édes- keserű és fájó érzés, a meg­szokott, megszeretett helytől való elválás érzése. 1919-ben a hadifogság és a polgárháború­ban való részvétel után mikor elutaztam, akkor is fájt a bú­csúzkodás ... De most úgy ér­zem mélyebb a fájdalom és mélyebb az öröm is. Akkor tél volt minálunk mikor haza­érkeztem. Az „őszirózsás” pol­gári forradalom ideje járta. Huszonhat napig utaztunk, nyitott vagonokban, éhezve, agyoníázva, • rongyosan, tetve­sen, betegen, a kutya se törő­dött velünk. Szegény édes­anyám mosott ki a férgekből, ápolt ki a betegségből. Most már nem vár. Míg én távol voltam, jártam a világot, küz­döttem közös ellenségeink el­len, ő elköltözött örökre. Vajon kit találok otthon? Kik maradtak életben a rette­netes háború és minden há­borúnál szörnyűbb fasizmus után? H^zamegyünfc, újra neki- gy űrkőzühte m, A repülőtéren a párt autó­" ja várt bennünket és be­robogott velünk a város­ba. Mikor ismét viszontláttam a mi fővárosunkat, meglepőd­tem. Az ón képzeletemben Bu­dapest nagy volt, hatalmas és most Moszkva után kicsinek, néptelennek látszott. Ez volt az első benyomásom. Eztán jöttek a szomorú és vérláató képek, a rommá lőtt házak, utcarészek, felrobbantott hi­dak, melyeknek roncsai mint kísérteties óriások mezednek felém. A Csengeti utcai pÖrfSiáafeam helyeztek el bennünket. Más­nap felkerestem régi ' emig­ráns társamat, Hunya Istvánt, ki a „Dózsa Népé”-nek volt a főszerkesztője. Megörültünk egymásnak. Szerkesztőségi asztalán a friss kéziratok és kefelenyomatok között egy fél paraszttök fogadta el a fő he­lyek Megkérdeztem Hunya barátomat, minek itt ez a tök? — Ez öcsém, — válaszolta ke­sernyés mosollyal kajla baju­sza alatt, — persze te még nem tudod... Hát ez a kaló­ria adag. Ennyi jár egy napra egy főszerkesztőnek... Tőle tudta®» meg, hogy a naptár­ban leközölték „A jó ember” című novellámat, melyért a honoráriumot, egy nagy csomó papírpénzt (nem emlékszem hány millió volt), még aznap felvettem. Jó lesz — gondol­tam —. majd Kaposváron, úgy­sincs magyar pénzem. Három nap múlva a kaposvári váró­teremben egy csésze rum nél­küli teát és két cigarettát kap­Budapestről hazafelé vona­ton utaztunk. A vonat kíno­san döcögött. A kupé ablakai Id voltak törve, a huzattól megfájdult a fogam. A vonat- j ban egy hirtelenszőke, félkör- béli ember ült mellettem. Meg- ! kérdezte hova utazok. Mond-1 tam neki: Kaposvárra. Nagyon nézett. — Csak nem ment el a jő dolga — mondta —, hát nem fél odamenni? Ott Vidovicsék agyonverik a magafajta em­bert ... Este volt, mikor megérkez­tünk. Felkerestük bátyám Pe­tőfi utcai lakását. Bezörget­tem. Három riadt női fej fo­gadott. Bátyám két lánya és a felesége. A lányokat soha­sem láttam még, az asszonyt leány korában. Alig ismert meg. Vacsorázás közben elmond­ták, hogy bizony sok még a baj az élelemmel, és a pénz körül is, és minden, de azért boldogok, mondták, mert vége a háborúnak, vége a fasizmus­nak, nem kell többé rettegni... Kislányom orosz beszéde furcsának és érdekesnek tűnt a családban. Alig tudták ma­gukkal elhitetni, hogy ez a soha nem látott kis idegen nyelvű emberke az 6 roko­nuk. Reggel korán keltem, hajtott a kíváncsiság be a városba. Hosszan elnéztem a Zárda ut­ca régi, jól ismert házait, s úgy tűnt nekem, mintha a vén házfalak is rám bámultak vol­na. Amíg a házak jó ismerős­ként, szívélyesen üdvözöltek, az emberek ridegen, idegenül haladtak el mellettem, jófor­mán senkit sem ismertem kö­zülük. A gyerekek azóta fel­nőttek, a felnőttek megöreged­tek. Hej, hiába, 25 év nagy idő. A Kossuth Lajos utcai pártház elé érve meglepett, hogy az egyemeletes, csinos épület néhány földszinti abla­ka be van törve. Bent a folyo­són egyik régi, gyerekkori ba­rátomba, Vétek Ferencbe üt­köztem. — Nézd csak, a rosseb! — üdvözöltük egymást, aztán ősz szeölelkeztünk. Barátom hosz- szan bámult rám, én is őrá. Néztem gondszántotta, baráz­dás arcát, a vénülő szürke sze­meket, a kissé megbillent jobb vállát. Az örökké rózsáskedvű Vé­tek _ erenc bizony kissé meg­fakult. Úgy nézett ki, mint ősszel a fa, melyen átvonuk egy rövid napsugaras szép ta­vasz és sók-csók hosszú kínos tél. A forradalom bukása után a börtönben, mikor a legvesze- lyésebb napokat éltük át, Fer- kó barátom volt az, aki jó ke­délyével,. százszor hallott rossz vicceivel, kupiéival mosolyt varázsolt a rab arcokra, meg­nevettetett bennünket. Az ak­kor minden kincsnél többet ért. Hej, hol van a mi viharos, veszélyes, de mégis igen szép fiatalságunk? — Ahogy így nézlek komám — szól Vétek —, rajtad ve­szem észre, hogy' az én időm is eljárt. Ez a pókháló itt a szemed körül, meg ezek az ezüstszálak a hajadban. Hol a gesztenyés hullámos haj? Olyan gyér a tarkód komám, mint a keceli dombtető, mi­kor már lekaszálták róla a sar­ját is. — Mifújság idehaza? — vág tam közbe, — örülök, hogy végre találkoztam valakivel. Erről beszélj! —Újság, komám? (a komáin sző volt a szavajárása). — Új­ság, az mindig akad mostaná­ban. De te hogy élsz? Hol jár­tál? Honnét jöttél? Elmondtam neki mindent. Erre megeredt az ő nyelve is. — Megfojtottuk ufeye a nagy fenevadat, de az apraja még itt maradt Látod komám, amint bejöttél a házunkba, a bezúzott ablakokat? Hát eze­ket a kölökfasiszták törték be. Vidovicsék diákjai. És más népség. Kisgazdák, jókor ve­tődtél haza. Kevesen vagyunk mi. Nagy szükség van itt a kommunistákra. > Délután elvezettem Erzsikét a Petőfi iskolába beíratni a III. osztályba, melyet Cskálov- ban abba kellett hagynia. A főútra érve' szemünkbe tűnt a megkapóan szép csont­fehér szovjet hősi emlékmű, tetején a győzelem zászlaját tartó katonával. A szürkéskék somogyi ég, mely a fák csipkéi között a végtelenbe tárult, méltó hátteret nyújtott a szo­bornak. Közelebb húzódtunk. Kislá­nyom betűzni kezdte a talap­zatba vésett orosz szavakat: „Szláva gerojam... Dicsőség a hősöknek, kik életüket ad­ták a szabadságért”* Hpsszúhetény. 1953. április IS. imawa— Szabo Ferenc; Fit'FEJ (tusrajz) , H. ^ ztán múlt az idő, múltak a napok, hosszú hetek, nehéz hónapok. Szorongva vártama választ. De nem jött... Már- már kezdtem beletörődni a változtathatatlanba. Valami akadálya lehet hazatérésem­nek, gondoltam, amikor meg­jött a válasz, a kedvező vá­lasz Moszkvából, k Kislányommal összecso- ? magoltunk és vonatra ültünk. TCskálovból bárom éjjel, há­jrom napig tartó utazás után J megérkeztünk Moszkvába. Szie f retteni, második szülőváro- J somnak éreztem Moszkvát, Jde az is volt, hisz ott ismer- Jkedtem meg Klárával, a fele- < ségémmel, ott született a kis- | (lányom, ott vált belőlem, az ! lösztönös forradalmárból tuda- •tos kommunista. i Megérkeztünk, de esők kei­lten, feleségem szegény ezt az •örömet nem érte meg. mert 'közben a CskáloVi kórházban' , meghalt... Az Ural folyó kö- izelébén van egy kisebb teme- •tő, ott temettük el. Majd a [szívünk hasadt meg, árkor ott (kellett hagyná^ ( Három nap múlva megkap­tam útlevelünket és az értesí- (tést arról, hogy másnap reggel i repülőgépen utazunk haza, •Budapestre. Tavasz volt, a nap , 'a tejszínű íelhőnyaláöok kö- (Zül fiatalos tűzzel nézett te • ránk. [ Erzsikével elindultunk a ,nagy útra, a nehéz útra, elbú- icsúzni a mi szeretett Moszk­vánktól. Gyalog mentünk, bú- [ csúzkodó szemmel, örömös- fájó lélekkel néztünk meg (minden utcát, teret, a kedvelt »épületeket, mint aki a lakásá- • tói, az otthonától búcsúzik. [Megnéztük még egyszer s ta- (Ián utoljára a Szverdlov tő­ire® kedvelt színházunkat, a • Kis Színházat, ahol annyi bel- [lemes és tanulságos estét töl- (főttünk. Mélyen emlékezetünk Ibe véstük a Metropol szálló • harmadik emeletén a sarokszo [bát, ahol kislányom született. (Végigmentünk a Gorkij Ht- icán, te a Moszkva folyó part- • jáig. Az utcákon, mint hangya- [boly, ha rátüz a nap, úgy sü- (rögtck-forogtak az emberek, • A Vörös téren, a Lenin mau- ' zóleum előtt emberfalba, üt- (köztünk. A tér közepén a l Kreml tövében vagy harminc • lépésnyire a gyönyörű Vla- [ zsenszkij templomtól áll tisz- , ta. fekete és mélyvörös már- I ványbóí építve ez az emele- • tes ház nagyságú mauzóleum. , A bejáratnál és benn a ra­ji vatal körül diszőrség teljesít ^ szolgálatot. A sorfal már reg- t gél kezdődik és este, míg be J nem zárják a mauzóleumot, [ f aem fogy el. Magam is beáll-j^

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom