Dunántúli Napló, 1960. szeptember (17. évfolyam, 206-231. szám)

1960-09-18-01 / 221. szám

1960. SZEPTEMBER 18.

napló

3

Úgy Ismerősöm, amikor ■ szóba került ez a kérdés, azt mondta:

•— Az a művelt ember, aki az élet és a tudomány minden fontosabb területén eligazodik. A művelt ember tehát tudjon több nyelvet, ismerje a történelmet, az irodalmat, a filozófiát. Konyíteon természetesen a reáltudományok- hoz, fizikához, kémiához, legyenek közgazdasági ismeretei, de értsen a művészetekhez is.

Ügy általában elfogadható ez a meghatározás, de hol az a mérce, amely mindezekben a felső, vagy alsó határt megszabja? Manapság minden tudományág roppant nagy ismeretanyagot jelent. Melyik a fontos, a nélkülözhetetlen, mennyit kell tudnia egyikből is, másikból is ahhoz, hogy valaki művelt embernek számítson. Nem olyan egyszerű ezekre pontos választ adni. Különösein manapság nem, amikor a fejlődés roppant üteme következtében a fogalmak tartalma rendre módosul, számos esetben teljesen megváltozik.

A húsz-harminc évvel ezelőtt kialakult általános mérce szerint azt tekintették művelt embernek, aki a gimnáziumok által nyújtott ún. humán műveltség középiskolás szintjét elsajátította. Ez körülbelül azt jelentette, hogy valamicskét mindenhez értett —, de mindennek csak az alapjait ismerte meg. Tudása a felületen mozgott. A felszabadulás előtti középiskolában sokkal több tantárgy volt, mint a maiban, de a sok mégsem jelentett többet, mert a diákok mindenbe csak belekóstoltak. Két, három, sőt egyik-másik helyen négy nyelvet is tanultak például, de beszélni édeskevés diák tanult meg. A régi gimnáziumi tantervekben gyorsírás, szlöjd is szerepelt, de csak azért, hogy bizonyos készségeket alakítson ki, amelyekre a további tanulmányoknál szükség lehetett. A gimnáziumot végzettek többsége azonban mit sem tudott kezdeni ezekkel a készségekkel, egyszerűen azért, mert az egyetemeken csak a középiskolát végzettek néhány százaléka tanulhatott tovább. A többi csak egy sor félbemaradt stúdiumot — divatosan szólva — a máinál talán több fajta „félkészárut” vitt magával az «életbe”, amelyekből azonban sohasem kerekedett ki befejezett egész.

A művelt ember felszabadulás előtti fogalma tehát akkor sem válna be ma, ha a tudomány és technika valami „csoda" folytán semmit sem fejlődött volna azóta. Csodák pedig nincsenek, a tudomány éppen az utolsó húsz évben többet haladt előre, mint a korábbi évszázadok alatt. A harmincas évek polihisztori szintje ma már akkor sem elegendő, ha feltételezzük, hogy a középiskolában szerzett műveltséget ki-ki újabb ismeretekkel egészítette ki. Ma már nem elég az, hogy valaki mindenhez egy kicsit értsen, de alaposan semmihez. A műveltség ott kezdődik, hogy valaki egy technikai vagy tudományágban szakképzett legyen. A társadalmi munkamegosztás mai fejlettségi fokán sehol, egyetlen egy munkaterületen sem csak „általában” kell dolgozni és csak „általános” ismeretekkel kell rendelkezni — hanem szakszerűen és alaposan.

lyi indent tudni“* mai már

99 tv-t kevés, mert oly nagyfokú a szakosítás, hogy egy tudományágy legfontosabb ismeretanyagénak alapos elsajátításához is magasfokú szak- képzettség kell. Régen a hanyag diákot azzal ijesztették, hogy ha rosszul tanul, inasnak adják, Eltekintve e nézet társadalompolitikai bírálatától, itt csupán abból a szem- fcwoűaól nézzük a kérdést: mit

.kell tudni ma egy ipari tanulónak mielőtt felszabadul. Az utóbbi évtizedekben az egyszerű szakmák is annyira sza- kosítódtak, hogy a hajdani egy szakma ma már tíz, vagy huszonöt részszakmára szaporodott és mindegyik sokkal bonyolultabb, mint húsz-harminc évvel ezelőtt. A ma vasmunkása például olyan eszterga- marógépeken dolgozik, amelyeket csak magasfokú fnű szaki, matematikai, geometriai ismeretek birtokában tud jól irányítani. A logarlécet, amely nem is olyan régen a mérnökök szakmai jelképe volt, ma már minden valamire való technikus, nagyüzemi szakmunkás használja, csakúgy, mint a műszaki rajzot, a matematikai, statikai, fizikai képleteket. Még nem általános, de igen elterjedt gyakorlat az, hogy fontosabb, bonyolultabb szakmába csak érettségizett ipari tanulókat vesznek fel. Nem nagyzolásból, vagy valamiféle öntelt maxi- malizmusból, hanem egyszerűen azért, mert érettségi nélkül már alapfokon sem sajátíthatók el a szakma (pl. híradástechnika, precíziós műszergyártás) alapjai.

'Lám, a mai „inasnak” — nagyon sokszor többet kell tudnia, mint a közelmúlt „művelt emberének”, hisz az érettségin túl még szorgos tanulással kell megszerezni azt a szakmai tudást, amely a gyakorlatban is hasznossá teszi őt a társadalom számára.

M a még — ismétlem — nem általános ez, de a közeljövő perspektívája. Az iskolareform napirenden levő vitája során egyöntetű helyesléssel fogadják mindenütt azt a célkitűzést, hogy a szakmunkásképzés jelenlegi szintiét mindinkább középiskolás, a technikusi, műszaki káderképzést pedig felsőfokú főiskolai szintre kívánjuk emelni.

És mivel az emberi agy befogadóképessége mégiscsak véges — feltétlenül az idő és a gyakorlat rostájára kell tenni a művelt ember fogalmának tartalmi jegyeit. A háború előtti korosztály ma még erővel eszküszik az úgynevezett latinos műveltségre, mint a műveltség elengedhetetlen alapjára. Mások, a lépcsőzetességre és a logikai törvényekre hivatkozva mereven ragaszkodnak egy-egy tantárgy hagyományosan kialakult tananyagbeosztására és nem hajlandók a iimlomot az igaz, de felesleges tények, anyagrészek kiselejtezésére. Pedig más megoldás nincs, mert sok az új, a mai, a fontosabb ismeretanyag — és minden nappal ugrásszerűen növekszik. Márpedig az iskolában azt kell tanítani, ami a legfontosabb, a legcélszerűbb, aminek a diákok mindenképpen hasznát veszik, akár az életben, akár magasabb szintű tanulmányaik során.

Én is tanultam, én is sajnálom kissé, hogy a ma diákja már nem ismeri meg olyan részletesen Aesopus fabuláit, Zeus kalandjait, Horatius Codes hőstettét, vagy hogy kevesebbet hall a középkori siratóénekekről, Jósika Miklós regényeiről, de mégis örülök, hogy fiaim többet tanulnak a fizikából, biológiából, hogy megtanulják egy-egy szakma alapvető fogásait, mert az életben elsősorban ezeknek veszik hasznát.

A mai diák nem ismeri ugyan a bibliát, de megtanulja a társadalom törvényeit, felkészítik arra, hogy eligazodjon az osztályharc bonyolult viszonyai közt, ismerje és értse állampolgári kötelességeit, jó hazafi, becsületes ember váljon belőle.

Iskoláink az életre nevelik fiataljainkat. Az élet ismeretéhez és szeretetéhez hozzátartozik az élet által nyújtott szép értése és szeretete is. Ne féltse tőlünk senki a művészeti, irodalmi utánpótlást. Soha annyi gyerek nem tanult zenét, táncot, képzőművészeti ismereteket, mint ma. A szocialista nevelés nem zárja ki, hanem megköveteli, feltételezi a szépség, a művészet megismertetését és megszerettetését.

Ki tehát a művelt ember?

1LT indez együtt. És hogy befejezésképpen miért nem vállalkozom az elmondottak rövid definiálására, annak az az oka, hogy szeretném, ha a kibontakozó iskolareform-vitában erre a kérdésre is sokoldalú véleménycsere bontakozna ki. Szívesen helyt adunk ennek lapunk hasábjain is.

Vasvári Ferene

cAz fai Lán y aim

Alig hiszi el az ember, hogy igaz történet, csak az asztalon heverő szlovákiai újságok és ez a csiLggedő-mosolygós asz- szony figyelmeztet, hogy ritkaszomorú és nagyon megható az a történet, amelyet Szaiai Mó- ricné az utóbbi húsz év alatt megélt.

A bákóczai gyermekotthon irodájába is, most mintha bágyadtabban, szomorúbban lépnének be az őszi fények, az arcokon is megtelepszik a komorság.

Az asszony csendesen szipog.

— Beszéljék rá kérem! Nagyon szépen kérem igazgató elvtárs, beszéljék rá Irérékét, hogy hazajöjjön.; ,

Hideg Gyula igazgató komoran babrál az asztalon, egy másik nevelő tenyerébe temeti az arcát, és az újságíró is csendben a jegyzetfüzet fölé hajol.

— Ne haragudjanak, hogy mindig sírvaf akadok — szipog a munkásasszony —, de nem tehetek róla..; mert az úgy volt, még negyvenháromban...

¥

1943-ban behívták katonának Szaiai Móricot, a magyar hadseregbe, aki Fél Móric kulák földjén szolgált a Horthy-Ma- gyarországhoz csatolt szlovákiai, nagydüri majorban. Szálai Móric kommunista volt, egy esztendőből alig töltött otthon néhány hónapot, hol ezért, hol azért hívták be a hadseregbe.

1943-ban már a frontra vitték.

Az állomásra még kikísérte felesége a négy gyerekkel, flJcifC közül csak egyet talált meg, amikor 1946-ban fldZfl- tért.

Attól az 1943-as augusztusi délutántól kezdődik Szaiai Mó- ricné története.

Nem sókkal később mostohaanyja, aki halálosan gyűlölte, mert hozzáment feleségül a béreslegényhez — feljelentette a csendőrségen.

Nagymegyeren lakott akkor. Tudták, hogy a férje kommunista, hogy ő is az — a legcsekélyebb formaságok nélkül nyolc hónapra ítélték. A börtön előszobájában szakították el tőle három gyerekét, csak a legkisebbet hagyták nála. A három leány szerte szóródott a világba. Amikor Szalainé kiszabadult, hazament a faluba, ismét behívatták a csendőrségre.

Dúca, a csendőrparancsnok első kérdése az volt, amikor a börtönben lesoványodott, megszenvedett asszony elé állt.

— Hányas cipőt viselsz?

— Harminchatosat — rebeg- te az asszony.

*

Szalainé megint sírvafakad a gyermekotthon irodájában.

— Harminchatot vertek a talpamra gumibottal... Nem tudtam a lábamra állni... Aztán a férjem pártkönyvét, meg a névsort, meg a zászlót kérték tőlem. Letagadtam, azt mondtam, nem tudom, hol van... Megint megvertek és keresztet nyírták a hajamba. -.;. Amikor már teljesen összetörtek, akkor odajött hozzám a nagymegyeri kisbíró, hogy minek tartom magam annyira, adjam fel magam, megkapok naponta akármelyiküktől egy

pengőt,n

Rázza vállalt m zokogás. •

A Szovjetunió új magyarországi nagykövete átadta megtiízóievelét

Dobi István, a Népköztársaság Elnöki Tanácsának elnö ke szombaton délben fogadta Vlagyimir Ivanovics Usztyino\ rendkívüli és meghatalmazott nagykövetet, a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségének új magyarországi nagykövetét, aki átadta megbízólevelét.

A nagykövet megbízólevele átadásakor beszédet mondott:

— Nagy megtiszteltetés számomra, hogy a Szovjetuniót képviselhetem az önök országában, mert országaink között kialakultak és eredményesen fejlődnek a testvéri barátság szálai és a sokoldalú politikai, gazdasági és kulturális együttműködés.

Kötelességemnek tartom biz tosítani önt, elnök elvtárs — mondotta a továbbiakban a nagykövet, — hogy egész tévé kenységem a Szovjetunió nagy követének tisztségében a Szov jetunió és a Magyar Népköz- társpság testvéri barátságának és sokoldalú együttműköSzombaton befejeződött a hatnapos bányászati kongresz- szus, amelyen első alkalommal jöttek össze nagyszámban hazánk fővárosában a világ legkiválóbb bányászati szakemberei. A tanácskozás a hatszáz magyar meghívotton kívül 18 országból több mint kétszáz külföldi résztvevője volt. A kongresszus eredményeiről az összejövetelt rendező Országos Magyar Bányádésének további megerősödésé re és fejlesztésére, népeink javára fog irányulni, a szocialista tábor egységének és ösz- sízefogásának megszilárdítása és a világ tartós békéje érdekében. V

Dobi István, az Elnöki Tanács elnöke válaszolt a nagykövet beszédére:

— A magyar nép rendkívül nagyra értékeli azokat a nagyszerű sikereket, amelyeket a szovjet nép harcokban edzett dicső kommunista pártja vezetése alatt a kapitalizmussal folyó békés versenyben az építőmunka és a tudományosműszaki haladás minden területén elért.

Népünk őszinte meggyőződéssel helyesli és támogatja a Szovjetunió békepolitikáját, a szovjet kormány és személyesen Hruscsov elvtárs nagyszerű kezdeményezéseit és kitartó erőfeszítéseit, amelyek a különböző társadalmi rendsze rű államok békés egymás mellett élése politikájának

kutatási irányokat és eredményeket.

— Külföldi vendégeinket végig kalauzolták a tatabányai, oroszlányi, a pécsi, komlói, a Mátra borsodi szénmedencén. az iszkaszentgyörgyi bauxitmedencén és a zalai olaj mezőn;

megvalósítására, a szocialista tábor erejének növelésére és egységének megszilárdítására irányulnák. A Szovjetunió következetes békepolitikáját a világ valamennyi országában a dolgozók milliói őszinte le.- kesedéssel támogatják.

Legfontosabb történelmi feladatunknak tartjuk, hogy min den erőnkkel munkálkodjunk a szovjet és a magyar nép barátságának további fejlesztésén, a szocialista tábor erejének növelésén, egységének még szorosabbá tételén. Meg vagyok győződve arról, hogy elkövetkező munkája elő fogja segíteni a Magyar Népköz- társaság és a Szovjetunió barátságának és együttműködésének további elmélyítését és fejlesztését.

A megbízólevél átadása után a nagykövet a kíséretében megjelent Sz. V. Pankratov kereskedelmi képviselőt, M. A. Popov, A. A. Sztarcev, V. K. Gulevszkij nagykövetségi tanácsosokat, P. M. Capenko ezredes, katonai attasét, valamint a nagykövetség többi dip lomata munkatársát bemutatta Dobi Istvánnak, az Elnöki Tanács elnökének, aki ezután a nagykövettel hosszabb, baráti beszélgetést folytatott.

*

V. I. Usztyinov nagykövet megbízólevelének átadása után megkoszorúzta a magyar hősi emlékművet a Hősök terén és a Szabadság téri szovjet hősi emlékművet;

Bekötőutat építenek a pécsújhegyi asszonyok

■ --------------Be

fejeződön a bányászati kongresszus

szati és Kohászati Egyesület titkárságán a következőket mondották:

— A kongresszus elérte célját, mert az elhangzott 75 tudományos előadásból s a nyomukban kialakult vitákból a világ minden tájáról összejött szakemberek megismerhették a bányászat gépesítésében a korszerű biztosításban, a kőzetmechanikában, az érc- és szén- előkészitésben. a bányaépítésben, a bányabiztonsági kérdésekben kialakult legújabb

Pécs I. kerületéhez tartozó, 1200 lakosú Újhegy-szőlő nőtanácsa a főútvonaltól a településre vezető bekötőút épí tését szervezte meg. Az asszonyok közbenjárására a tanács a községfejlesztési alapból biz tosította az építkezés megindítását, ehhez még megszerezték a szomszédos hőerőmű támogatását, ahonnan földnyesőgépet és a Pécsi Szénbányászati Tröszt segítse gét, ahonnan viszont szállítóeszközöket kapnak. Megszervezték a telepü lés társadalmi mm káját is: naponta húsz asszony doigo zik a fé.-jekkel váil vetve az útépítésen: eddig végzett

társadalmi munkájuk értéke több mint százezer formt;

A majdnem egy Kilométer hosszú, nyolc méter széles makadámú tat, amely lehetővé teszi a település bekapcsolását a pécsi autóbuszforgakxm- ba, előreláthatólag november 7-én avat jáik;

Nagyon megaláztak.. -. de mindig a nagyobbik kislányom szavait hallottam. Amikor a börtönben elvették tőlem, azt kiabálta, ne sírj anyuka . ■, még találkozunk;;;

*

Visszavitték a komáromi börtönbe, majd 1945 elején fegyőrök kíséretében vonatra ültették, hogy átadják a nagymegyeri nyilasoknak. Aktáján, kísérő iratain ez állt: „Cselekedjenek belátásuk szerint.r’

Szalainét a légiriadó és egy ismeretlen kalauznő mentette meg, akivel azóta se találkozott. A mozdony széntartályában dugták el legkisebb gyerekével együtt, ott vészelte át a támadást, a fegyőrök lázas keresését.

A határállomás előtt a kalauznő érte ment. Lesegi tette a mozdonyról, elmagyarázta, hogy mindig csak jóbbfelé menjen, akkor átjut a határon. És búcsúzóul még utánaszólt.

— Szerencsés utat elvtársnő!

Mezítláb, rongyokban, gyerekkel a karján, hazátlanul bolyongott a szlovákiai falvak között. Nagynehezen egyik ro* kona befogadta, kislányával ott érte meg, szüntelen bujkálás és rettegés közben a fel- szabadulást 1945 áprilisában.

*

— Majdnem három hónapig a pincében voltam, nem láttam napvilágot, csak mindig a három gyerekre gondoltam, akiket elszakítottak tőlem.

1946-ban férje hazatért ß szétdúlt családba. Szalainé már hetekkel a felszabadulás után megírta az első levelet a hatóságoknak; segítsenek megtalálni a leányait.

1949-ben írta az első válaszlevelet a Vöröskereszt, amelyben közölték: még nem akadtak a gyerekek nyomára. És utána nagyon sók levelet

írt Szalainé, de mindre csak a szomorú válasz érkezett: nem találjuk a lányokat.

Megtörli a szemét, a köny- nyeken átsímül valami utánozhatatlan, halvány mosoly.

— Most a választáskor kérték az életrajzomat, mert beválasztottak a Szlovákiai Nemzeti Frontba. Tagja lettem a nemzeti tanácsnak. És mondom, hogy a három lányomat elvitte a, háború és mondom, hogy mennyi könnyet elsírtam már... Aztán az egyik elvtárs javasolja, hogy írjunk az Ország-Világnak, hátha sikerül megtalálni őket... Minek? Csak legyintettem, hiszen ha a Vöröskereszt nem találta meg a lányaimat, akkor majd egy újság?

Megírták a levelet Magyar- országra és egy hét múlva megérkezett az első válasz. Pécsről, Szombathelyről, Budapestről írták, hogy ismerős a név, a háború alatt látták a gye rekeket, emlékeznek. Romániából is megérkezett a hír, a leg- nagyobbik lány nyomában vannak, utoljára egy Dés melletti faluban tudtak róla.

És ez év júniusában, egy friss, nyári délelőttön megint kopogtatott a postás Szalaiék- nál Csalovóban.

— Szaiai néni! — lelkendezett a postáslány. — A borítékon rajta van, hogy feladó Szaiai Mária és Szaiai Irén!

Bakóczáról írták a levelet, az Állami Gyermekotthonból.

Megint megtörli a szemét.

— Tudják, megnéztem « fényképet, mind a kettőt és én nem is tudom megmondani, hogy mit éreztem. Az uram is csak sírvaf akadt... Álltunk és sírtunk... és én még soha nem éreztem olyan nagy örömet...

Utána már minden gyorsan ment. Telefonok, útlevél, Győrben találkozás a lányokkal, és IrévSke gyanakvó, szeretetve, anyára váró szavai, amikor megölelte szüleit:

— Én már annyi asszonynak mondtam, hogy anyukám, és egy se volt az igazi... — mondta könnyezve. — Meg aztán mi nem is lehetünk a lányai, nekünk kiskorunkban azt mondták, hogy zsidólányok vagyunk,M

*

Szaiai Mária 22 éves, Irén 20 éves.

Itt dolgoznák a bakóczai gyermekotthonban, ahol sokáig mint állami gondozottak nevelkedtek. Mária már határozott, november elején végleg a szülői házhoz költözik Szlovákiába.

Irén?

Nem akar menni. Van egy barátnője, aki vtt tartja, van egy udvarlója is, de legfőképpen, még olyan hihetetlen, hogy megtalálta az anyját, az igazit, az édeset, akitől a komáromi börtön előszobájában tizenhat esztendővel ezelőtt elszákitották.

Bejön ő is. A leány. Csendes, finom mozgású, szerény. A szeme könnyes. Ki tudná megmondani, hogy mennyi mindennel, mennyi érzéssel van tele most a szíve?

Lehajtja a fejét, csendesen ül.

— Ha az én hibám lenne, hogy elszakadtak tőlem a gyerekek — sírdogál Szalainé.

A leány az anyjához fordul. Keze mozdulatlan, de a tekintete simogat. Ügy, ahogyan csak az édesanyákat lehet simogatni.

Később megszólal.

— Két hétre szeretnék hazamenni... szétnéznék.,, mondja halkan.

TMery Árpid

Ki a művelt ember?