Dunántúli Napló, 1960. július (17. évfolyam, 154-180. szám)

1960-07-10-01 / 162. szám

4

NAPLÓ

1900. JÜLIUS n.

GYEVI KAROLY:

Sándort nem hagyják pihenni

Rekkenő hőség volt.

— Meg kéne állni pihenni ■— mondta Sándor a mögötte szorgoskodó marokszedőknek, de azok oda se hallgattak. Nem szólt hát többet, csak húzta a kaszát, s hogy lássák, 8 se alábbvaló a többinél, fütyülni kezdett. De a meleg nem akart alábbhagyni, sőt a tűző nap egyre magasabban szállt az égen.

Sándor abbahagyta a fütyülést, érezte, hogy nem jó a dallam, félresikerült erősen. Megállt. Most már nem szólt, csak letette a kaszát, nagyot húzott az öreg katonakulacsból s leült az útszéli vén eperfa tövébe.

A többiek is megálltak. Sándor marokszedője, kishúga, Kati is megállott, s mögötte a „segéd-marokszedő” — ahogyan tréfásan elnevezték öcs- csüket, a hatéves Miskát, — megcsóválta a fejét.

— Nahát, de elgyöngültetek, én még bírom — mondta önérzetesen, büszkén, s úgy tett, mint aki az istennek se akarja abbahagyni a munkát Feketére égett bőrén csillogtak a véré jtékcseppek, s olyan volt, mint egy igazi néger, aki csak turistaként jött egy kis időre Magyarországra.

— Hát, ilyen nehéz aratásom se volt még, mióta élek! i— mondta Sándor a köréje ült többieknek, akik még mindig nem szóltak semmi rosszat a pihenő miatt, de jót se. Két szótalan arató elővette a meg- lottyant szalonnát, vöröshagymát, s a fehérkenyeret. Enni kezdtek s közben az eget vizsgál gatták.

— Nem esik a környékbe — mondta az egyik, s szalonna- zsíros kezével megpödörte hetyke bajszát

— Pedig jó vóna, ha a környékbe esne, csak itt ne — jegyezte meg Sándor — mer akkor itt hűvösebb lenne.

— Te se törődsz a szomszéd

parasztokkal, olyan vagy, mint •ipád. ^ ,

— Miért? Milyen az apám? — kérdezte Sándor s felhúzta a szemöldökét. Letette a bicskát, amellyel éppen egy nagy darab szalonnát készült leka- nyarítani, s felhúzta térdeit Rájuk könyökölt, kissé előredőlt, mint színházban a néző, ha nagyon érdekli a darab, s megint megkérdezte:

— Milyen az apám?

A zsíroskezű nagy bajuszos elmosolyodott

— Mint te. Pont olyan az apád. Annak is így forognak a szemei, ha aszondom, hogy a fia is olyan, mint ü. Akkor mán az se tud nyugodtan enni. Ha eszik. Meg inni se. Ha iszik éppen. Máskülönben az apáddal én együtt vótam katona, jobban tudom, hogy milyen vót, mint te.

— Lehet. Hogy mii yen vót azt tudhatja. De hogy most milyen, azt nem tudhatja olyan jól, mint én.

— Figyeld meg, milyen! Ha arat, akkor arat Ha eszik, akkor eszik. Ha leül, akkor üt ha fölált akkor áll.

— Bolond maga — mondta Sándor, • tovább falatozott A többiek nevettek, Miska, a „segéd-marokszedő” is kacagott de nem tudta min.

— Te mit röhögsz? — kérdezte Sándor mérgesen.

— Én? Nem röhögök én bátya, csak mosolygok — mondta Miska s már húzódott is arrább vagy fél méternyit ülve.

— Mi legyen, emberek? — -j- kérdezte Sándor, s közben elrakta a piroscsíkos konyharuhába az ennivaló maradékát /

— Én aszondom, szólalt meg a nagybajszú, — hogy hevered jünk le oszt aludjunk. Nem lehet ilyen időben aratni. Kipusztul az emberből a szufla.

— Kipusztul az öreganyád térgye! — zsörtölődött Kemény Gazsi bácsi a háttérből, aki nem ült le, csak úgy állva nézte végig a fa alatt pihenge- tő társaságot Szutykos-mocs- kos pipáját repedt ujjaival törököd te, ha kellett ha nem, s nagyokat köpött maga körül időnként, ha kellett, ha nem. Ez már szorosan hozzá tartozott a pipázás műveletéhez.

— Aratná köH fiaim, nem teaJormámi! — oktatta az amtóbandát Gazsi bácsi. — Mikor

én ilyen fiatal vótam, hajnaliul késő estig húztam a kaszát, pedig akkor ,nem vót ennyi szalonnám, mint nektek most

— Majd otthon meséljen tata az unokáinak, ne nekünk itt — mondta Sándor és hanyattfeküdt az eperfa árnyékában. Kigombolta hasán a nadrág felső gombját, hogy szabadabban szuszoghasson, két kezét a feje alá tette s be- húnyta a szemeit — Nem aratott maga se, ha ilyen száraz veit a szalma, lefeküdt maga is. Mit hősködik itt nekünk? Feküdjön csak le, oszt aludjon egy kicsikét

— Röndbe van fiam. Majd mesélök is otthon, légy nyu godt De ha te alszol, úgyse hallod, ha itt is mesélök. Elég baj az, hogy apádra se hallga/t- tá soha, pedig vele nyúztuk a bőrünket harmincháromba Mezőszentgyörgyön, Ágostonba, mög az ecsi uradalomba.

Nem, messze

az eperfa alatt vitatkozóktól, az állami gazdaság hatalmas búzatáblájának elején feldü- börgött egy arató-cséplőgép.

Kemény Gazsi bácsi arra fordította a fejét s a pipaszárral odabökött a levegőbe. De csak odabökött s nem szólt

A pörgebajszú megkérdezte:

— Mit döfködi maga a levegőt nem elóg lyukas az magának úgy, ahogy van?

— Maga se lesz bugrisabb mán, azt látom. Ha van füle, hallhatja.

— Mit? A brummogást? Jobban hallom, mint maga. Látom is. Nem is rossz dolog az a masina. Kár, hogy szegényember nem veheti meg,] mert drága. Meg nem is ad' ják kisparasztiak.

— Maga beállítaná a nyolc] holdjára, ha megvehetné?

— Be. Ha megvehetném.

— Harmincháromba is arat-] tak géppel az uradolomba. Ak-i kor írtuk a levelet a Friss ÜjJ 6ágnak, hogy intézkedjenek,1 vigyék el a gépet, mert nem kapunk miatta airatómunkát Vótunk ott akkor, vagy ötven pár aratók, akiknek semmi kenyerünk nem vót s dógozni akartunk vóna. Nem vót mit. Elvitte a gép. De akkor az nem állami gazdaság vót hanem hercegi uradalom. Letenyeiek ifi gyüttek vóna akkor, de még a helybélieket se vették föl. Azok mög a képviselőjükhöz möntek panaszra, de az se csinált semmit Mer az ü birtokain is géppel arattak akkor. Az is neki vót jó, nem a parasztnak.

— No. Persze. Nem mondom.

— Ugye.

— Jó, de most mér nem lehet a kisparasztiak is géppel aratni, ha ráfér a fődre, mér csak a nagygazdaságoknak lehet? Mondtam a gépállomásosnak a mútkoriba, hogy csináj- ja ki, hogy lehessen nyolc holdon is géppel aratni, aszon- ta nem lehet

— Maga is eltanulta mán a fiataloktul, hogy hogy köll követelni. Csak azt nem tanulta mög tülük, hogy dógozni se úgy köll máma, mint harminc- háromba köllött. S mán mér ne lehetne'nyóc holdon is géppel aratni. Mögy az oda is, csak várja ki. Másképp mögy ez most mint régön!

— No. No. A becsületes emberre most is szükség van.

— Az biztos. De a gépre is szükség van, nem?

— Ki mondja, hogy nem? Szóval se mondtam, hallja-e! Én csak azt mondom, hogy bár mindig így lett vóna, s bár mindig így maradna. Akkor nem lenne semmi baj.

Sándor felkönyökölt.

Odaszólt az öregekhez.

— És ha nem itt tartanák a

szemináriumot, akkor mi lenne?

— Akkor nyugodtan alhatnái, fiam — mondta Gazsi bácsi és megcsiklandozta Sándor hasát

Sándor felült. Egy vastag, kövér fűszálat vett a szájába, a kinnmaradt végét ujjaira csavarta, s úgy dúdolta a „Ki tanyája ez a nyárfás” kezdetű dalt

— No, ez jó nóta! Éppen jót énekölsz koma! — kiáltott fel a poráé tojswí — mer er a taaz eperfára. Mér köll nekem így izzadnom egész nap, mint egy beteg szamárnak? Hallja

a gépet?

— Hallom. Csak azt nem tudom, mi lenne, ha nem itt tartanád a szemináriumot nekem?

— Akkor nyugodtan dolgoznék. Maga meg nyugodtan szívhatná a fogát

...Rekkenő hőség volt

Sándor mégis aratott.

Mögötte lassan felsorakoztak a többiek is, odaállt kishúga a sarlóval, öccse, a „segédma- rokszedő” pedig még műidig csak csudálkozott hümmögött magában, s nem tudott kibékülni ezzel az izgága társasággal Nem is bírta tovább, megkérdezte nénjétől hogy tulajdonképpen mit vitatkoznak ezek.

— Mindig veszekednek, s mégis együtt járnak a kocsmába — mondta bár ő sem értett semmit az egészből.

— Meg kéne állni — mondta a zsíroskezű, nagybajuszú magyar gúnyosan és rákacsintott Gazsi bácsira. De Gazsi bácsi akitor már fogta a kaszáját s balkézzel nyújtotta a nagyba- juszúnak is az övét

A nagybajuszú kezdte el előbb, Gazsi bácsi várt egy kicsit, míg előtte halad néhány vágással, s ő is belesuhintott a sűrűjébe.

Sándor hátranézett félszemmel és elkáromkodta magát de most már nem törődött a rekkenő hőséggel, s azzal se, hegy súgdolóznak a háta mögött Csak vágta a rendet

90G0000000000000000000000©

Mészáros Ferenc:

Csótányok indulója

Csak fel, fel bátron; ■—* a sötétben!

Derék hadunk nyüzsög és kaparász, morzsát csócsál és 'lyukat rág a falba, csak fény ne érje — arra jól vigyáz.

Kövérre hízunk zsíros hulladékon, melyet kiüt más kezéből tíz álom, jaj, fel ne keljen, mert még széttapos! Muzsikáljunk csendben e bálon!

Mi bátrak bátran nyüzsgünk csontokon, mi ellepünk pincét, padlászugot, s büszkén fúrjuk fejünk gyanús Halmokba, melyektől finnyásabb orr már megfutott.

Mi vagyunk mii És mi: mi vagyunk!

Miénk a zug és falban repedés, bennünket éltet minden, ami mocskot, részeg rókázás és álmos tespedés.

Értünk van minden, s mi megrágunk mindent, napunk a Hold — ha elfogyott egészen, akkor jövünk és piszkos lábnyomunkat otthagyjuk ganén, húson és kenyéren.

Csak fény ne lennél A fény úgy vakít...

A tisztaság az éhséggel rokon.

Ne lenne seprő és ne lenne rend, tyuhaj, de élnénk, vígan, boldogon!

GALAMBOSI LÁSZLÓ

Kerti délután

A saláták zöld pókjai szövik hálóikat, halkan zümmög köröskörül a fátyolsaárnyú nap. Csőrébe sűrű fényt szívott a fürge paprika, rezegve áll a bab között a foghagymák nyila. Kapák tükrére száll az ég, a föld nehéz arany, a cipők pelyhes kiskacsák a nők szatyraiban. Spárgák siklói ringanak a gyöp hamvas taván, fürtökben lóg a kontyokon a sárga délután.

VARADY GÉZA

Tavaszi futtánál fiäUäntfäs-ÖH

Egy pillanat. Megállt a csillesor.

Csendgunyát öltött a téli táj.

Oj napsugár szürcsölte fel halkan,

Mint harmatot, ami szivemben fáj.

Kocsik gurultak. Bennük kisbabák Bömböltek, mint torkukon kifért.

És mosolyogva jövendő anyák Mentek arra áldón gömbölyödve.

A stadion finom zöldje zöldült.

Csattogott a fehérnemű vászna.

Elpirult az új házak tetője;

Mit súgott szél-úrfi a parázna?

Pillanat. Mely csak így térhet vissza;

Versbe fogtam, hiszen jól tudom:

Tettebb tőle ez a szívtarisznya!

Fönn megindult a zörgő csillesor.

»Könyvszerető emberek'

Villamoson döcögsz, vagy autóbusszal száguldsz

otthonod felé, hajó ringat, vonaton utazol, vagy repülő repít távoli égtájakra, olvasó magyarokkal találkozol. Díszes bőrkötésben vagy az Olcsó Könyvtár sárga fedőlapjai között könyvet szorongat rázkódó kezük.

Olvasó nemzet Iettünk, s ennek hatása alól nem tudja magát kivonni senki. KuUúr- forradalmunk diadalának tudtam be magam is, amikor a szép Kovácsné könyvet kért kölcsön olvasni.

Kovácsék a közelben laknak, mindketten dolgoznak gazdasági pályán, és saját reményeiket is meghaladó gyorsasággal tollasodnak. Most rendezték be új lakásukat. Kom b má Itszobájukban is új könyvszekrény díszeleg, csak éppen könyv nincsen még benne.

Megörültem a nyomtatott betű iránti szeretet e váratlan fellángolásának, s csak akkor rémültem el, amikor a könyv- szekrényem előtt ide-oda libegő Kovácsné kipakolt onnan az Íróasztalra egy óriási kupacot. — Szeretek sok könyv között válogatni ur, jegyezte meg könnyedén.

Mit tehettem? Nem akartam megsérteni őket, * olyasmit motyogtam, hogy ez csak természetes. Kovács nyomban

1945-ben születtünk"

Lassan felnő körülöttünk egy nemzedék, amely csak hírből, a szülők elbeszéléseiből, tankönyvekből, regényekből ismeri a háborút, egy nemzedék, amelyet a „szabadsággal született”-nek nevezhetünk] Mi akik a második világháború nehéz éveiben voltunk éppen annyi idősek, mint most ők szinte irigykedve gondolunk azokra a lehetőségekre, ame-. lyekben nekik most részük van. Nemcsak tovább tanulhatnak békében és szabadon, hanem képességüknek, hajlamaiknak megfelelően válogathatnak a legkülönfélébb iskolatípusok közt Itt van például Pécsett az úm. Művészeti Gimnázium, zenei és képzőművészeti tagozattal, s itt van előttem az intézet tanulóinak munkája: versek, prózai írások, képek — ízlésest szép kis könyvbe gyűjtve, „W45-foen születtünk” címmel;

Dicséretes és szép vállalkozás. hogy az iskola KlSZ-szer- vezete ezzel a munkával tiszteleg a felszabadulás 15. évfordulója emléke előtt A megváltozott, szabad élet dokumentum» erek a lapok: 15—17

éves, művész hajlamú fiatalok

írásai, rajzai: vallomások az élet, a szépség, a szabadság mellett

A kötetnek ez a — nevezzük

így: — pedagógiai értéke a jelentősebb, s csak aztán az esztétikai. Nem csodagyerekek, művész-fiókák alkotásait tartjuk kezünkben, ilyen korban legfeljebb a hajlam az „oroszlánköröm” jelentkezik, s ezt is csak később szokták visszakövetkeztetni. (A 16 éves Juhász Gyula, vagy Tóth Árpád verse alig különbözik a hasonló karú átlag fiatal írásától.) Ebből a félszáz fiúból és leányból, akinek kezemunkáját őrzi e gyűjtemény, a valószínűség-számítás szerint sem lehet mind művész. De lesz majd belőlük kitűnő műbarát, művészetszerető és értő közönség. S hogy a jó, értékes művészetei fogják majd becsülni •— ama bizonyság a könyv;

Különösen szépek a rajzok. A negyedszáz grafikai mű közül Földvári Csilla, Horváth Kinga, Kurucz Éva és Száva Ibolya kezevomását jegyeztem meg. A vasekbö! derű. fiatalos

v -JMM _ A e * - # _ _ J. riv

fWKunCICj (snBpCT aPRWTO wwKjW

szól. Almok és remények, érzelmek és hangulatok hullám- zanak a sorokban. A legtöbb verssel Csikhely Lenke szerepel 1— méltán, de tetszettek Kovách Enikő és mások Írásai is. Tiszta, nagy meleg, nyugtalan szívük van ezeknek a fiataloknak — erről vallanak a versek. A prózai írások szükségképpen erőtlenebbek: mélyebb élmény és életismeret nélküli elmélkedések, halvány életképek, kirándulási emlékek; Figvebnet érdemlőbb talán Tóth Gábor — József Attila élete egy epizódját feldolgozó elbeszélése Neveket említeni persze nehéz és kockázatos. Hisz az ered mények és értékek elsősorban nem is a kötetben szereplő félszáz diák, hanem a versek, prózai írások és rajzok mögött a névtelenségben maradt tanárok és nevelők érdeme. A kiadványban rengeteg nevelőmunka feszül, ök nyitották föl a fiatalok szemét a szépre, ők fogják a kezüket, ha verset írnak vagy rajzolnak. így a könyv az iskola tanárainak igényes nevelőtevékenységét is dicsért: fi. ft*

hazaszaladt egy utazó bőrönd- ért és csakhamar nagy szuszo- gás közepette negyvennéhány szerelmetes könyvem magamra hagyott.

— Hogy tetszenek a könyvek? — kérdeztem az első találkozáskor.

— Ö, nagyon, ® szólt Kovácsné, és elérzékenyült.

f— Melyiket olvassa, — kérdeztem tovább.

—1 Ahhoz még nem jutottam, — válaszolt kissé ingerülten.

Ez a beszélgetés megismétlődött néhányszor, s abba hagytam a kérdezősködést. Egy idő után mégis érdekelni kezdett könyveim sorsa, és meglátogattam Kovácsékat.

Példás rendben, a portól naponta letörölve sorakoztak a könyvszekrény üveggel bevont látható felén. Szépen mutattak. Csak most tűnt fel, hogy Kovácsné legszebb kötésű könyveimet válogatta ki.

Vagy félév után feltétlen szükségem volt az egyik könyvre. Nem Mik könyvet vissza kérni, de nem volt számomra más lehetőség. Egy hónapig alig fogadták köszönésemet.

FuUasztő nyári délután a

Tökamién hevertem, és kétség- beesetten kerestem valami érdekes témát;

Csengettek.

Magabiztos fölényességgel egv könvvügynök törtetett befelé. Féláron valamilyen kiárusítást rendeztek. Mikor megtudta, hogy nem veszek semmit, sajnálkozva nézett felém:

—* üraságod nem méltányolja úgy a kultúrát, mint a szomszédai?

— Miért, azok mit vettek? — élénkültem fel hirtelen.

— Száz darabot, — adta meg a szűkszavú választ, s azzal bevágta háta mögött az ajtót

Egyre csak Kovácsék száz könyve fúrta az oldalamat Végül is átmentem megnézni őket. Messziről láttam, hogy kötésűik ragyogó. „Szikes talajok” olvasom az elsőn. „Hafca- peez esztétikája“ a másodikon. Aztán találtam könyvet a helyes silózásról, a protonok és neutronok különös természetéről, az ősszumir kultúráról, a cethalászat műhelytitkairól és Zagyvanek Benő visszaemlékezéseiről.

Ez utóbbi annyira felizgatott, hogy kölcsön akartam kérni. Már szóra nyílott ajkam, mikor rövidlátó szemeimmel észrevettem a könyvszekrény közepére függesztett tábla ök- lömnyi betűit:

— Könyvet kölcsön még neked sem adok!

BAKÄCS TIBOR

nya éppen nem a tied, nagyon is a másé!

— Akkor se baj, — mondta

Sándor és felállott. Begombolta hasán a nadrágot, s aztán ivott egy nagyot a kulacsból, de mindjárt kiköpte, mert meleg volt a víz.

— Minden meleg lesz itt már — mondta dühösen és nagyot nyújtózott. Ropogtak a csontjai.

— Az biztos — szólott bölcsen Gazsi bácsi és halkan hozzátette még, hogy persze azért, mert jól süt a nap.

— Na, az szentigaz, hogy én se aratok így többet életembe, ez volt az utolsó! — jelentette ki Sándor, a nem törődve a többiek ámuló csodálkozásával, megragadta a kaszát és nekiesett a táblának.

— Rajtad se lehet eligazodni fiam, pont olyan vagy, mint apád — közölte gyorsan vele a még mindig zsíroskezű hetykebajszos magyar, aki katonapajtása volt Sándor apjának.

— Hallja csak! Ha nem hagyja abba az apámat, kipróbálom a lába szárán ezt a kaszát mindjárt! Lovagoljon a szamarán, ne az apámon meg rajtam.

— Na, csak nem sértődsz meg, ha hozzá hasonlítalak!

— Nem. Csak az apámat ne hasonlítsa énhozzám.

— Mér? Talán te különb vagy?

— Különb. Mert én jövőre nem jövök erre a húsz holdra kaszával, az biztos. Elzárt vagyok különb. Mert learatom az egészet egy nap alatt ,nó- lázva, vagy fölkötöm magam