Dunántúli Napló, 1960. április (17. évfolyam, 78-101. szám)
1960-04-03 / 80. szám
8 NAPLŐ I960. ÁPRILIS! S, izenötödik tavaszunkat, szorgos, hékés életünk tizenötödik tavaszát ünnep éljük; Fiaink, leányaink lassacskán í elcseperedtek, mellénk növekedtek e másfél évtized alatt, jni pedig, ha nem szívesen valljuk is, de beismerjük: — bizony, bizony valamelyest öregedtünk. — Na nem sokat, csak tizenöt esztendőt Csak tizenöt szál virággal lett dú- sabb a csokor, amit születésnapunkon, névnapunkon kedveseink nyújtottak elénk, mégis ezek a virágok emlékeket riasztanak, felkavarnak, meglepnek bennünket s önkéntelenül is gyermekeink tekintetét kutatjuk. Valami olyan vonást szeretnénk felfedni, megtalálni rajtuk, amely önön ifjúságunkra emlékeztet. Ködbetűnő távold ifjúságunkra, kincses örömökre, melyek hasonlatosak gyermekeink, véreink mai öröméhez. De voltak-e nekünk egyáltalán örömeink? Vagy csak ifjú életünk bőréből kibújni vágyó szertelenségét hittük örömöknek? Nem hinnénk. A tizenötévesek nyiladozó értelmével akkor is meg tudtuk különböztetni a jót a rossztól. Pedig jobbára messze kerültünk már akkor az iskoláktól, ahol az értelmet csiszolják, ahal talán hamarabb megismertük volna a dolgok közötti összefüggéseket. Mégsem maradtunk egyedül ösztöneinkkel. Hamarosan megismerkedtünk a legnagyobb mesterrel, aki nem volt ugyan ejnéző, nem volt joviális, mint a tanítóbácsink, de amit egyszer a fejünkbe vert, azt semmi hatalom nem töröli ki onnan. A gyár voK * mesterünk, a gyáriak az Instruktoraink. Ok tanítgattak bennünket éhesem, kopottan is felemelt fővel járni, ök csikartak ki ünnepet is, csak a mi ünnepünket, ahol addig ismeretiéin örömöket, bizakodást nyertünk. ök vittek ki bennünket május elsejéken titkos erdei találkozókra, uzsonnáé, néha dalos, beszédes majálisokra, ahol ha egyszer-egyszar szét is zavarták kis gyülekezetünket, másutt ütöttünk tábort. A helyet elvehettek tőlünk, de az ünnepünket soha. Megőriztük, megtartottuk azt minden spiclik, rendőrök ellenében is. Volt hát nekünk is ünnepünk, féltett, kincses május elsejénk. Ezért keressük, kutatjuk most gyermekeink tekintetében önön ifjúságunk. Az új március tizenötödikék, a május elsejék, s legnagyobb ünnepünk, április negyedik napja ad-e, kölicsönöz-e olyan jelentőséget, annyi örömet, újon- gást, fényt a szívükbe mint nekünk annak idején az az egyetlen daccal, kü#- delemmel szerzett ijmnep. Fogjuk még hét a kezüket, állítsuk magunk elé őket s jól figyeljünk megláthatjuk-e szemük tükrében saját gyermekarcunk! Bizony megláthatjuk. Igaz, fényesebb a szemük, kerekebb az arcuk, lá- gyabbak a vonásaik, csengőbb a hangjuk, gyermekibb a nevetésük, mégis mi tekintünk ki csdllagszóróe szemük tükréből, mert ezt akartuk, ezt kívántuk ml is. A beteljesülést. Art amivel annakidején adós maradt a tanítónk, s a társadalom, azt, amiről annakidején csak titkos majálisok alkalmával álmodozhattunk. De hagyjuk az emlékeket! Hiszen odakint tavasz van, életet tápláló, rejtélyes nedveket, illatokat hordozó tavasz. Ünnep van odakint, tizenöt esztendővel ezelőtt született, s azóta lassacskán mellénk növekedett, erős ifjúvá serdült ünnep. Ne keseregjünk hát afelett sem, hogy valamelyest öregedtünk. Tárjuk ki az ablakokat, s látná fogjuk a zsongó, kavargó utcát, látni fogjuk fiainkat, leányainkat! Felnevetnek ránk, felénk integetnek. Menjünk le hát köaéjük ünnepelni, fiatalodni ÍJ ÖL
