Dunántúli Napló, 1959. július (16. évfolyam, 152-178. szám)
1959-07-19 / 168. szám
4 M APLÖ 1959. JÚLIUS 19. Hamarosan megjelenik a Jelenkor legújabb száma Sokáig váratta olvasóközönségét a „Jelenkor'1 legújabb száma, amely technikai okokból késve, a legközelebbi napokban készül el. A II. évfolyam 3. számának címoldalát Simon Béla „népművész" című festménye díszíti, tartalmáról pedig az alábbiakban adunk előzetes tájékoztatást. Előbb azonban tisztázzunk egy több olvasótól és előfizetőtől érkezett kérdést. A folyóirat előfizetői és olvasói ugyanis teljes sorozatot igyekszenek összegyűjteni és ezért keresték a II. évfolyam 1; számá:, de nem találták; A „Jelenkor" szerkesztő bizottságától ezzel kapcsolatban azt a felvilágosítást kaptuk, hogy ez a „hiány" tulajdonképpen nem hiány, mert az évfolyamjelzés nélküli 3. szám a II. évfolyam első száma. A szerkesztő bizottság a mindössze két számból álló első évfolyamot nem tekintette önálló évfolyamnak, ezért az 1959. végéig megjelenő folyóiratszámokat egységes számozással kívánta ellátni; Időközben azonban életbelépett az évfolyamjelző szám feltüntetésére vonatkozó rendelkezés, így aztán az ez évben elsőnek megjelent 3. számot nyomban a II. évfolyam 2; szám követte,. Á „Jelenkor" legújabb száma *— tartalmát tekintve — ismét közeledést jelent a célhoz: a dolgozókat szolgáló, a munkásokhoz és parasztokhoz közvetlenebbül szóló irodalomhoz. Ezt bizonyítja az e számban közölt novellák megválasztása, amelyek közül például Mészáros Ferenc „Omlás" című műve a bányászok életéből, Gye- nís József „Gyógyulás" című elbeszélése pedig a parasztság körében napjainkban játszódó -■történelmi változással kapcsolatos jelenségekből meríti témáját, Ordas Iván viszont társadalmi és erkölcsi problémákat feszeget „Törvényen kívül" című írásában. Érdeklődésre tarthat számot Kende Sándor olaszországi útijegyzete, amelyben több, mint egyhónapos idei olaszországi tartózkodása alatt szerzett tapasztalatait rögzíti. Ehhez kapcsolódva a szerkesztő bizottság közreadja Velso Mucci olasz költőnek olaszul még meg nem jelent versét „Ismertem éjszakáidat" címmel. A költő versében bátran síkraszáll a háború és a fasizmus ellen — ez az oka annak, hogy a több, mint egy évvel ezelőtt írt vers olaszul még nem jelenhetett meg. Ebben a számban találjuk Várnai Zseni „Utolsó pár előre :.“ című versét, amelyet a költőnő pécsi látogatásának emlékére adott át a Jelenkornak: Ez a sz*á.m is bizonyítja, hogy a szerkesztő bizottság rugalma san kezeli a folyóirat rovatbeosztását, nem ragaszkodik a folyóirat belső felépítését elmerevítő sablonhoz. E számban például „Művészet" cím alatt találjuk meg Székely Júlia tanulmányát a Modern Dráma Hetéről, s ugyanott szerkesztőségi cikket a pécsi Tavaszi Tárlat tanulságairól. Mindkét írás nagy érdeklődés re tarthat számot, hiszen mind a Modem Dráma Hete, mind pedig a Tavaszi Tárlat nem csupán helyi, hanem országos jelentőségű esemény volt, körülöttük sokáig kavargóit, azt is mondhatnánk, hogy még mindig nem is ült el a vita; Természetesen ezzel korántsem merítettük ki a folyóirat tartalmát, csupán az érdekesebb írásokat érintettük felszínesen, hiszen mindezek mek lett a szép versek, elbeszélések kedvelői, az irodalmi tanulmányokkal mélyebben foglalkozók egyaránt megtalálják ebben a számban is kedvelt olvasmányukat; A „Jelenkor" olvasóinak megnyugtatására arról is tájékoztatott bennünket a szerkesztő bizottság, hogy a soron következő II. évfolyam 4. szám anyaga is nyomdába került már, ezzel biztosította azt, hogy a legutóbbi két szám kiesése ne okozzon további eltolódást a megjelenésben, hanem ifiben, már augusztusban eljusson az olvasókhoz a folyóirat. Pál József: Júliusi éjszaka A kutya csontot álmodik. A kotlós jólkelő tojást, Az ásó, kapa bő esőt. A ruha újabb nagymosást. A búza lisztet álmodik. A liszt megduzzadt kenyeret. Az asszony fürge kisleányt* Az ember erős gyereket. A traktor szántást álmodik. A szántás kizöldüllt vetést. A vetés derék, jó nyarat, kalászt és gondos csépletést. Macska ugrik a háztetőn. Ezüst hajával kél a hold az ég tavából, s fent elé- elélebbem pár felhőfolt. Árnyék lapult meg jókora. Tolvajként kúszik most odább. A kazalból arany csorog, s üstök lóg borzos homlokán. A kazaltőben cséplőgép, ■ vasviilák, pelyváskosarak, — s a gépben álmuk mélyjben a rosták meg-megringanak. A Képzőművészeti Főiskola hallgatói közül számosán tartózkodnak ezekben a napokban városunkban> Alkotásaik közül mutatunk be egyet. Dudás László: Pécsi utcarészlet. 1879. Július 19-én született Móra Ferenc, a neves magyar író. Születésének 80. évfordulója alkalmából közöljük az alábbi Írásit. Az isten bűnül ne vegye, nem nagyon tudom sajnálni a debreceni nagyevőt; Kerékgyártó Sámuelt, aki az újságok szerint a nagyevésbe halt bele a múlt héten. Fogadott, hogy megeszik három tál töltött káposztát. A fogadást meg is nyerte, mert elbánt a három tál töltöttkáposztákkal, de nem sok hasznát vette, mert a fényes győzelem az asztal alá gurította; Ez a szegény hazánkfia nem szánnivaló ember, mert ritka szép halála volt. Nagyon kevés halott dicsekedhet azzal mostanában Magyarországon, hogy cróla azt állapította meg a ha- iottkém: a halál oka három tál töltött káposzta. Ha ezt lord Curzon megtudja, mindjárt megint megkeményedik a szíve irántunk. Tudja ő azt az angol történelemből, hogy rendben van annak az országnak a szénája, ahol ilyen szép halálesetek fordulnak elő. Angliában is akkor volt jó világ, mikor a clarenceói herceg egy hordó málváziai borba fullasztotta belé magát. Igaz, hogy nem egészen a maga jószántából, hanem az urabáty- ja, Henrik király parancsolatjára, aki így gondolta legsimábban elintézhetőnek a trónviszályt. (Gondolom, azóta nem kedvelik a trónkövetők a malváziát.) A clarenceói herceg nevezetes halála révén belekerült a Shakespeare IV. Henrikébe, de a debreceni nagy evő fölött nyilván a varjú se károg többet. Neki még annyira se maradt fönn a hírneve, mint a nagyétkű Kórogyinak, aki legalább a népmondába belekerült. Persze az közjóra gyümöl- csöztette a tudományát, s különben is nagyobb tehetség volt, mint a debreceni cívis. Azok is olyan „daliás idők“ voltak, mint a mostaniak, mikor Kórogyi Péter vitézkedett, de leginkább csak kanállal, késsel. Mert nem volt ő valami deli levente, akinek a tettei a Toldi Miklóséval vetekedtek volna, hanem volt igen jámbor kukta a Nagy Lajos király udvarában, annak azonban igen jeles. Amelyik sült malacra 6 ráfogta a fegyverét, abból egy porcogó se maradt meg. De még egy kemencebél rétest is megevett rá, egy tarisznya diót is elropogtatott utána, arra leküldött egy cso- bolyó bort, s akkor azt mondta, hogy most már elverte az éhét; Az udvari apródok sokat el- évődtek a nagyétkű kuktával, hanem a főszakács egyszer megunta a tudományát. Megjelentette a királynak, hogy nem lehet meggyőzni a Kórogyi étvágyát, se rábízni semmit, mert amit 6üt, főz, mind maga éli el. — Nem baj az — nevetett á király —, érinyit csak elbír még a magyar király udvara. El is bírt, hiszen három tenger termette akkor a halat a magyar királyi udvar számára. Aztán meg a parlementá- rizmus se volt még akkor kitalálva, s nem nézett bele az országgyűlés az udvar szájába, mit eszik, mit iszik. (Merek fogadni, hogy most se néz bele, mihelyst megint három tengerünk lesz.) Gyöngyélete is volt aztán á nagyétkű Kórogyinak egész az olasz hadjáratig, de azt senki se szenvedte meg úgy, mint ő. Bizony, mikor a király is akárhányszor csak úgy a körme közül ebédelt, a kuktának se igen terítgettek asztalt. Mire Nápolyig leértek, csak úgy csörgött már a csontja. Narancsot csak szopogathatott volna, de húsféléhez nemigen jutott az istenadta, hacsak varjút, verebet nem nyílazott. Utoljára pedig azok is kerülték már magyar tábort, any- nyit riogatta őket a kukta. Három hétig tartott már Nápoly ostroma, mikor az olaszok követséget küldtek ki Lajoshoz egyezkedés végett. Persze, a szépét válogatták az úri népeknek, szálfa termetű daliákat — hadd gondolják a magyarok, hogy csupa ilyenek maradtak odabent is. A maguk fitogtatására vitézi tornát is játszottak a mezőn, dárdát hánytak, kopját törtek. Egy behemót olasz nekiugrott a tábor mellett legelgető maradék gulyának, fölkapta a legerősebb ökröt, s odatette Lajos király elé. Azt hitte szegény feje, a magyar király most mindjárt takaródét fuvat ijedtében, de Lajos csak legyintett. — Ez nem nagy tralla, hallod. Nekem a legkisebb kuktám is megeszi ezt az ökröt, amit te éppen csak megemelí- tettél. Az olaszok nevettek a tréfán, de Laczkó nádor mindjárt elértette a szót és szalaj- totta a csatlósokat a naevétkű Kórogyiért, aki éppen sáskákat szedegetett a mezőn, és átkozta az olasz földet, hogy különb húst nem terem. (Erről a sáskaevő Kóroffviról Istvánffy is megemlékszik a históriáiéban, csakhogy ő a mohácsi Lajos király ideié’-? teszi. De hát égv-két száz esztendőre nem néz az ember a múltban, mikor a jelenben se bizonyos, hogy 1923-e vagy 1923.) — Készülj az ebédre, Péter fiam — mondta neki a fősza- kácis —, meg kell mentened a magyar becsületet, meg Kell enned az ökröt! Azt mondta rá Kórogyi Péter, hogy ő arra mindig készen van, csak az ebéd kcsz legyen. S addig is, míg elkészült, megevett elöljáróba két kukoricakenyeret. Az olaszok pedig átalakultak ellenőrző bizottsággá, ketten kimentek a konyhába, vigyázni, hogy elkészítőkre az egész ökröt, a többiek meg odaültek a kuktát lesni, hogy hová teszi majd azt a tenger húst. Hát azt nézhették egész estig, ahogy Péter a gallérja mögé eresztgette az ebédet. Remekelt a főszakós, csinált vagy harminc fogást az ökörből. Sütte pecsenyének, főzte be- csináltnak, készítette borsos lével, tárkonnyal, tejfölös mártással, gyömbérrel, kavarta káposztával, keverte mindenféle fűszerszámmal. Péter pedig ette lélegzet nélkül, az egyik szája végén tömte befelé a húst, a másikon szórta kifelé a csontot, s mire az utolsó mócsingot is leküldte a horpa- szába, alig látszott ki a csont- hegyek közül. Akkor aztán azt mondta nagy alázatosan: — Tán hozhatnák is már azt az ökröt, mert ez a sok mindenféle elöljáró pósz-pász majd el találja venni az étvágyamat! Az olaszok úgy eitátották a szájukat, hogy majd kiesett rajta a fejük és siettek haza kinyittatni a város kapuit a magyarok előtt. Mert olyan emberekkel nem lehet harcolni, akik egy ültő helyükben úgy megesznek egy ökröt, hogy észre se veszik. ;.. Mink pedig örüljünk neki, hogy ennyire elkorcsosod- tunk, és már három tál töltött- káposztába belehalunk. Hiszen, ha a régi jó étvágyunk megmaradt volna, már ré? megettük volna egymást is. — Ugyan ami azt illeti, elég de-, rekas munkát végzünk mi így is. I K i s Hegedű (violino, violon) a húros hangszerek csoportjának legelterjedtebb hangszere. Mai formájának megalkotóiról pontos adatok nincsenek. Legrégibb alakja a X. sz.-i lyra, fi- dula és a viella. Tiefenbrucker német kutató szerint a VI. sz. elején készítették először (Milánóban és Lyonban) a hegedűhöz hasonló méretű és alakú hangszert. A hegedűkészítés „virágzása" a XVIII. sz. elejére esik. Remekművek sorát alkotta meg ez idő tájt az Amati, a Guamosd család és még számos mester Antonius Stradiváriussal az élen. E csodálatos hangú hangszerek titkát különös összetételű fir- niszlakknak tulajdonítják, amellyel a hangszereket nem csak kívülről, hanem bp'ü'ről is bevonták.) A violino és v'.v 'on szavak s fidula (húr) szóból alakultak ki. A difula :a hegedű kezdetleges formája) sonka (gigue) alakú volt. várnai f.
